Ellenzék, 1940. május (61. évfolyam, 99-122. szám)

1940-05-26 / 118. szám

1 940 május 26.

ELLENZÉK

9

, , , _ I ................. .

A NOVELLA MESTEREI

JOHN GALSWORTHY: A FÁK

Sir Arthur Hirr ies, Hîrriehugh báró in az egyik északi grófságban, el hat á tozta, hogy eladja az erdejét; úgy gon- doikozott ^hogyan általában gondolkoztak a háborít alatt; leginkább hazafias profitálónak lehet ezt e faifogást ne vezni. Mint az ujságiulajdonosok, hadi- irók, hajóépítők, gyárosok, hadiiparosok és a többi dolgozó osztályok általa ban, ö is ezt vélte:

— Hazámat szolgálom és ha a hasznom növekedik evvel, annál jobb, majd hadikölcsönkötvényekbe fektetem.

Adósságokkal megterhelt birtoka szá- mára, amelyet ennek az északj grófságnak legjobb erdői borítottak, nem lett volna praktikus politika, ha előbb eladja a Iáját, mintsem a kormány minden árai meg nem ad érte. Sokkal hasz nosabb volt vadászgatni benne, egészen mostanáig, mikor a hazafias cselekedet és a jó üzlet egyértelművé vált. Hatvanötéves iérfi volt, de még nem szürkült, a bajuszának, orcájának, ajkának és szempilláinak volt valami vöröses árnyalata; nagy és enyhén csámpás Iába volt és kissé zavartan mozgott a legjobb körökben. Ezen a magas áron Hirriehugh fája gondtalanná fogja tenni hátralevő nanjait. Megemlítette tehát a dolgot egy ott levő kormányhivatal- noknak, egy áprilisi napon, amikor nagyon rossz háborús hírek jöttek. Délután fél hatkor már el is adta egyenesen készpénzért és megivott rá egy jó szódás whiskyt, hogy elmossa az adásvétel izéi: mert bár nem volt érzelgős, mégis a dédapja ültette a javarészét és a nagyapja a többit, őfelsége is vada s7ott itt annakidején, ő maga pedig (sohasem volt nagy sportember) több madarat hibázott el a pompás erdők utján- utfélén, mint amennyire vissza tudott emlékezni. De a haza szükségben volt, a vételár pedig tekintélyes. Búcsút vett a kormányhivataJnoktól, rágyújtott egy szivarra és átment a parkon, hogy egy utolsót sétát tegyen még fái között.

Az ösvény, amely az erdőbe vitt, egy csoport virágba borult körtefa között vezetett át. Tekintve, hogy Sir Arthur fi ir ries inkább whiskyt ivott és szivarozott, mint teázott a délután, nem sok érzékkel birt a természet szépségei iránt. De ezek a körtefák mégis a szemébe ötlöttek, zöldesfehéren a Lék ég előtt, és dús pihcfelhö rajtuk, mintha be lettek volna havazva. Fertemód szépek voltak és jó termést ígértek, ha elkerülik a kései fagyokat, bár nagyon úgyláiszott. hogy az éjszaka fagyni fog. A sövényajtónál megállt egy pillanatra és visszanézett ezekre a hiányosan öltözött fehér hajadonokra, akik az erdő szélén álfongtak. Sir Arthur Hirriesnek nem nagyon voh szeme az ilyesmire; inkább azi latolgatta, hogyan fektethetné be legjobban a pénzt, ami megmarad a jelzálogkölcsönök kifizetése után. Hadikölcsönkölvényekbe — hiszen a haza szükségben van!

Belépett a kapun az otthonos erdő útjára. .4 változatosság színekre bontotta fel az erdőt. Mérföldekre terjedt ki és az ősei majdnem mindenféle fát ültettek itt — bükkfái, tölgyet, nyírfát, szederfát, kőrist, szilfáit, mogyorót, fagyait és fenyőt; imitt-amott egy- egy hársfa és juhar, távolabb a dombhajlatokon cserjések és vörösfenvŐ-foL tok. Az esti levegő éles volt és néha dara hullott örvénylőén a világos színű felhőkből; Sir Arthur sietve lépegetett dús illatú szivaréból szippantva; még a whisky is melegítette.< Elgondolkoz- va ment és a szelíd melankólia lassanként szomorúsággá változott; ezután már nem fogja kijelölni ennek vagy amannak a vendégnek, hova álljon, hogy a legjobb vadat kapja puskavégre. A háború folytáu a fécánállomány lecsökkent, de azért felriasztott két-három öreg kakast, amelyek nagy lármával röppentek fel jobbra balra; nyulak járkáltak út az utón egész kis lötávol- ban. Arra § helyse éjrtt ahol Őfelsége

állott tizenöt évvel ezelőtt, az utolsó hajtóvadászatnál. — Visszaemlékezett, ahogy őfelsége mondta: „Ez az utolsó remek hely volt a lövésre, ffirries; a madarak pont olyan magasan röpültek, ahogy én szeretemAz oldal itt elég meredeken ment felfelé, tölgyek és kőrisfák között, egy-egy sötétebb fenyő az aüg leveledzö kőrisek és tölgyek szürkés, ritka ágai között, amelyek ta vasszal majdnem egészen meztelenek.

— Először ezeket a fenyveket fogják kivágni — gondolta. Hatalmas fák voltak, olyan egyenesek voltak, mint Euc- lides vonala, a törzsük teljesen sima, kivéve a csúcsokat. A friss széfben ide- oda hajlongott a koronájuk és lágyan siránkozott.

— Háromszor olyan idősek, mini én

— gondolta — legprímább fa.

Az út élesen kanyarodott és egy csoport vörösfenyő között vehetett; a magas fák teljesen eltakarták a komor naplementét — sötét és rejtelmes fák, kellemesen barnásszürkék; a zöld fenyőtűk és piros rügyek illatossá tették volna az este hiisét, ha az orra nem lett volna tele szivart üsttel,

— Ebből a ligetből bizton támasztógerendákat fognak vágni — gondolta; és áthaladva közöttük, nyírfák füves csal ltjába jutott. Nem volt erdöszak- értö, igy azon töprengett, hogy mit fognak csinálni ezekkel a fehér és csillám- ló törzsekkel. A szivarja most kialudt, ezért odatámaszkodott egy selyemsinta- sáffu törzshöz, az ágak és rügyek csipkézete alatt keresve oltalmat a meg- nyujtott gyufának. Egy nyúl ugrott el az áfonyahajtások között; egv szajkó cserregett és csapkodott el a csalifosban, színesen, mint egy legyező. Érdeklődött a madarak iránt és éppen egy szajkó hiányzott csak remek kitömött (iyüjeményéböl, igy Sir Arthur, bár nem volt puskája, követte, hogy megnézze, hol van a „csirkefogó“ fészke. A csalit hirtelen lejtösödött és a fák is vastagabbak és erőteljesebbek lettek. Egy csoport bükkfa állott itt — nem is ismerte ezt a részt, mert bár a hajtők tudtak róla, nem lehetett itt puskásokat felállítani, mert nem volt aljnövényzet. Á szajkó eltűnt, a fény pedig alkonyba hajlott.

— Vissza kell mennem — gondolta

— mert még elkések az ebédről. — Egy pillanatig^ habozott, hogy visszaforduljon e, vagy pedig átvágjon-e ezen a bükkfáson és úgy érje el az ismerős erdörészt. .4 szajkó újra feltűnt balfelé, erre elhatározta, hogy átvág a bükkfaligeten. Egy is tett és egy keskeny ösvényen haladt fölfelé mindenféle fajta fák között, sűrű aljnövényzetben. Az ösvény egy darabig balfelé tartott, aztán jobbra fordult; Sit Arthur sietősen ment rajta, mert észrevette, hogy a fél homály gyorsan terjed. Egy pillanat és megint balra fog térni. Tényleg el Is fordult, de aztán újra jobbra tért és tekintve. hogy az aljnövényzet nagyon sűrű volt, folytatnia kellett az útját, vagy pedig visszafordulnia. Tovább ment és egészen kimelegedett, annak ellenére, hogy hogy dara záporozott a szürkületen át. A természet nem teremtette gyors járásra — X-Iábaira való tekintettel — mégis igyekezett, mert állandóan az a kényelmetlen érzése volt, hogy ez az ösvény mindig csak távolabb viszi hazulról és minden pillanatban azt várta, hogy újra haha tér. De az ut nem fordult el, ő pedig kimelegedve, lihegve, kissé ijedten állott a homályban és hallgatódzott. Egy hang sem hallatszott, kivéve a szét zúgását a fák koronái között és a fatörzsek gyönge nyögését, ahol két szál egymás met- htt nőtt és összeért.

Ez az ösvény egész szabályos labirintus volt. Át kell vágni valahol az aljnövényzeten és egy másik ösvényre térni. Még sohasem járt a fái között igy az alkonyaiban és ezek az átkozott fák Qiéff vadabbak, szinte fenyegetők lettek, ahogyan még álmában sent tudta volna őket elképzelni. Sietősen botorkált erre arra közöttük a magas bozótban, anélkül, hogy ösvényre lelt volna.

— Na, most itt ragadtam ebben az átkozott erdőben! — gondolta. Az, hogy ezekre a félelmetes alakokra itt köröskörül azt mondhatta, hogy „erdő“, meg könnyebbülést jelentett a számára. Elvégre is az ő erdeje volt és semmi baj sem történhet az emberrel a saját erdejében, akármilyen sötét is legyen; nem lehet messzebbre, mint másfél mérföld- nyíre az ebédlőjétől! Megnézte az óráját — még éppen, hogy ki tudta venni a mutatókat — majdnem félnyolc! A dara hóeséssé változott, de rá alig hullott valami, olyan vastag volt itt a lombozat. De nem volt rajta nagykabát és hirtelen azt a kínos kis nyomást érezte a mellében, ami a rémület ehő foka. Senki sem tudta, hogy itt van ebben az átkozott erdőben! És egy negyedórán belül olyan sötét lesz itt, mint a szurok! Ki kell innen jutnia! Ezek a fák most nagyon rossz érzést keltettek benne, aki eddig sohase vette komolyan okét. Micsoda óriások! Ez a gondolat, hogy magokból, apró kis magokból vagy dugványokból, amiket az ősei ültettek, ilyen hatalmas, nyomasztó és foglyul ejtő sokaság nöjjön — ezek az égigérö és világot kizáró sudarak — ez a gondolat az idegeire ment. Futni kezdett, egy gyökérben megbotlott és or- rabukott. Ezek a komisz fák, ugylát- szík még gáncsot is vetnek neki. A könyökét és a homlokát dörzsölte hótól lucskos kezével és egy fatörzsnek támaszkodott, hogy kissé magához térjen és visszanyerje az irányérzékét. Fiatat korában egyszer eltévedt éjszaka Vancouver szigetén; az volf csak egy félelmetes eset! De egész jól kijutott belőle, bár a tábora volt az egyetlen civilizált hely, húsz mérföldnyi körzetben. És most itt, a saját birtokén, egyikét mér- földnyire hazuról kerül ilyen pácba! Egészen gyerekes dolog! Föl nevetett. A szét visszafelelt, sóhajtva és nyöszörögve a fák koronái közt. Egész rendes hófúvás kerekedett, szemmelfáthatólag északról — csak az volt a kérdés, hogy északkeletről, vagy északnyugatról. Aztán meg hogy tartson az ember irányt a sötétben iránytű nélkül? A vastag fa• törzsek is eltérítették a szelet és éles, iránynélküli rohamokká szabdalták. Fölnézett, de semmire sem jutott avval a két három csillaggal, ami a feje fölött volt. Kellemetlen helyzet! Némi nehézségek árán rágyújtott egy másik szivarra, mert már borzongani kezdett. A szél átsüvöltött a kabátján ebben a fe- nemegette erdőben és körül fújta a testét. ami az előbb ugyan kimelegedett a megerőltetéstől, de most nedves és átfagyott volt. Még tüdőgyulladás lesz belőle, ha nem vigyáz. És félig, tapogatódzva, fatörzstöl fatörzsig újra nekiindult, habár nem tudta megmondani, vájjon nem-e jár körben, nem megy e át ösvényeken, anélkül, hogy észrevenné és ez a félelmes nyomás megint rászáll t a mellére. Megállt és kiáltott egyet, ügy érezte, mntha a fák súlyos és sötét falába kiáltott volna, amelyek visszadobták neki a hangot.

— A fene egye meg! — gondolta — miért nem adtam el az egészet egy fél évvel ezelőtt! A szél a fák tetején gúnyolódott és kacagott; megint futásnak eredt a vak sötétségben; a fejét belevágta egy alacsony ágba és el kábulva leesett. Pár percig magánkívül feküdt és rettentően fázott, mikor magúhoz tért és a lábára állt.

— Az Ördög vigye el! — gondolta és gondolatban remegett egy kicsit — ez aztán jó vicc! Itt maradhatok egész éjszaka! — Ahhoz képest, hogy milyen fantáziátlan ember volt, egéczen bámulatos, hogy milyen élénk képeket látott. Látta a kormányhivatalnoknak az ar cát, aki megvette tőle a fát és az enyhe grimaszţ, amellyel aj árába beleegyezett. Látta az inasát, ahogy ráüt a gongra és ostobán alt e tálaló előtt, várva, hogy lejöjjön. Mit fognak csinálni, ha nem jön? Lesz annyi eszük, hogy elképzeljék azt, hogy talán eltévedt az - erdőben és lámpásokkal Indulnak a ke resésére? Sokkal inkább azt fogják gondolni, hogy átsétált Greenlandsba, vagy Berrymoorba és ott maradt ebéden. És hirtelen látta önmagát,, amint lassan kint megfagy a havas éjszaka ban, ezek között az átkozott fák között. Megrázkódott és megint belevette magát a sötétségbe a fatörzsek közt. Most már dühös lett — önmagával, az éjsza kával, a fákkal; olyan dühös lett, hogy az öklével rávágott az egyik fatörzsre, amelybe belebotlott és felsértette a kezét. Ez megalázó volt; és Sir Arthur Hirries nem voit megalázkodáshoz szokva. Másnak az erdejében — igen, de hogy valaki a saját erdejében tévedjen el igy! És ha egész éjszaka is járnia kell, ki fog jutni! És makacsul tovább törtetett a sötétségben.

Most már a fákkal harcolt, mintha mindegyik eleven ellenség vona. Ebben a véghetetlen botorkáló törtetésben a haragja félig-álmos filozófiává változott. Fák! A dédapja ültette őket. ő már az ötödik ember azóta, de a iák ma is épp olyan fiatalok! Egv ember élete semmi se nekik. Fölnevetett: az ö életük is semmi az ember számára! Tudták vájjon, hogy ki fogják őket vágni? Annál jobb, ha tudták, legalább ok is izzadnak a nadrágjukban. Megcsípte a karját — milyen furcsa gondolatai támadnak! Visszaemlékezett, hogy egyszer, amikor a májával valami baja volt, a fák úgy tűntek fel neki, mint valami megszilárdult, nagyranött betegségek — dagadt, veres, genyes, boszorkányos, gombaszerit kinövései a földnek. Egy is van! És most köztük van, havas, szurokfekete éjszakában, ilyen halálos küzdelembe keveredve! A halál gondolatára minden idege fölbor- zongott. Miért nem tudja arra kon central ni az agyát, hogy minél előbb kijusson? Mit töpreng itt a fák életén és természetén, ahelyett, hogy arra próbálna visszaemlékezni, hogy is néz ki az erdeje, hogy valahogyan fölélessze magában egy általános iránynak az érzetét? Meggyujtott egy csomó gyufát, hogy megnézze az óráját. Szent Isten! Majdnem két órája megy már azóta, ■ hogy utoljára megnezte és müven irányba? Azt mondják, hogy a ködbe került ember is körbe-körbe tár, mintha valami eszeíösség iogná cl. Elkezdte tapogatni a fákat, valami odú után keresgélve. Egy odú némi védelmet nyújtana a hideg ellen — ezzel vallotta be először magának tudatosan a kimerültségét. Nem volt meg edz ve hozzá és már hatvanötéves volt. Ez a gondolat• „Már nem soká bírom“, egy második Ijedt dühkitörésre vezetett. Gyalázat! Itt volt — egész valószínű — itt állott, ahol talán nem is egyszer ült a leszúrt vadászszékén; a napfényt nézte a csu pasz ágakon vagy mellette ficánkoló spánieljének az orrát és a hajtők botjának a zörgését, az éles elnyújtott kralt ást; „Vigyázz! Kakas!“ Vájjon kieresztik a kutyákat, hogy megtalálják a nyomát? Nem! Tizet egy elten, hogy azt fogják hinni, hogy Summertonék= nál, vagy Lady Marynél mavad ebéd után, ahogy az már nem egyszer dlö- fordult. Elszorult szive hirtelen nagyot dobbant. Egy ösvényre talált! Az agya megint visszaugrott a helyére, mint egy rugalmas valami és hálásan, fölsze haduhan reszketett. Csak követnie kell ez az ösvényt s valahová, valahogyan csak ki fog jutni. Akasszák föl, ha valaha is elmondja, hogy ilyen bolondot csinált magából. Jobbra, vagy baba? Merre? Úgy fordult, hogy a hófúvás hátulról érte. Sietett előre: két oldalt még sűrűbb a sötétség, ahol a fák falat alkottak; újra meg újra kinyújtotta ol~ űal( a karjait, akárcsak egy koncertet