Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-28 / 97. szám

1

J94Ö iprîliâ 23,

ELLENZÉK

n

KARÁCSONY BENŐ:

f

Találkozás a „Három u

(Részlet a szerzőnek közelebbről a Szépmives Céh kiadásában megjelenő „Utazás a szürke folyónu cimü regényéből)

Km kai körorvos és a felesége a leszálló utasokat nézegették. Nem ezt a vonatot várták. de Kurkainé szenvedéllyel turkált kíváncsiságának fürge tyuklábával az idegen pelyvában. Szinte látszott, hogyan kapirgál és hogyan rúgja tovább kemény és tárgyilagos lábával mindazt a hulladékot, amit a megálló vonat kiöntött eléje. Bársony és drótból alkotott gepida sisak ült a fején, kétoldalt ök- lelésre kész szarvakkal, A lányát várta, de igazában nem a nyugtalan anya hozta ki ilyen idő előtt az állomásra, hanem az a turkálni, kapirgálni vágyó szenvedélyes baromfi, aki sovány testében koikodácsolt. A körorvos közömbösen köpködött rossz szivarja mellől.

1 — Ne köpködjön, Kurkai — ad la ki utasítását az asszony, az állomás perronja alá telepedő embereket vizsgálgatva. — Tulajdonképpen mit köp maga?

A körorvcs megvakarta őszes, sercegő bőrét, amely csüggedten lógott az álla alatt és azt kérdezte, hogy érti azt Kurkainé, hogy mit köp. Az okot akarja-e tudni, hogy miért köp, avagy a tárgyat, amit kiköp.

' — Ostobaság — rúgott egyet az állhatatosan kapirgáló Kurkainé. Keményen lépegetett tovább az állomás szegényes tömkellegé- ben, sebesen és szigorúan mindent szemügyre vett, falusi átalvetőt, tejesüveget, ládát, játéktrombitát, szoptató asszonyt s egy kurta megjegyzés pelyvájával mindent eltemetett. Az alvó gyerekre azt mondta: olvaros, a gyerek anyjára: lusta tinó, a vizes üvegre: kimoshatnák, az átalvetőre: tűrhető minta, a tisztre: megbotlik a kardjában. Sebestyénre, ki a fali térképen gyufaszállal méregette hátralevő utjának távolságát, azt mondta: nő, ez is a gyufájával!

A doktor Sebestyénre pillantott. Ujját hirtelen bedugta fehér pikémellényének a zsebébe és hevesen keresgélni kezdett benne.

— Nézze csak, Fanny, nem találja azt a szemüveges embert ismerősnek?

f A körorvosné kétszer-háromszor szigorúan elsétált a térképet méricskélő Sebestyén mellett. Minthogy a gyógyszerész hátat fordított neki, megállt ő is a térkép előtt, ujját rátette egy vasúti csomópontra, aztán a Sebestyén arcába nézett.

Nem — fordult a férjéhez, megróvóan.

Nem megmondtam, Fanny, hogy ne siessünk — vélte a körorvos felesége mögött kullogva. — Most itt van. t — Mi van itt?

A doktor belenyúlt pikémellénye zsebébe és megint keresgélni kezdett benne.

Menjünk át ide a Három Pulykába — ajánlotta. — Megennék egy zónapörköltet.

Vegye ki az ujját a zsebéből, Kurkai. A Három Pulykát tudomásul sem vette. De a kői orvos hamarosan újra előállott vele.

— Nó és az érelmeszesedés? — vetette oda az asszony továbbsétálva a várakozó utasok között.

Erre az érelmeszesedésre különösen haragudott. Sértette a maga fiatalságába vetett hitét s kellemetlenül figyelmeztette férje közeledő munkaképtelenségére. Hol a füle zúgott. hol a tarkója és lábai fájtak, hol meg láthatatlan legyek röpködtek a szemei előtt. Korholni kellett, hogy szedje össze magát egy kicsit, másszon ki az ágyból, ha éjszaka beteghez instálták s ne tétessen meleg hagymát a parasztok képére, ha nyöszörögve fogták az állkapcsukat, hanem huzza ki a fájó fogat! A vizsgálószéket is ö vette, hogy az elhanyagolt rendelőszoba valamilyen bizalomgerjesztő képet kapjon. Igaz, a széket kéz alól vette egy orvos özvegyétől, de Kurkai- tiak sohasem lett volna orvosi széke, ha ő nem jár utána.

— Érelmeszesedés ide, érelmeszesedés oda

jelentette ki a körorvos megvakarva csüngő lejfentyüjét — én bekapok egy zónapörköltet.

A Három Pulyka az élolmás mögött volt, az ut túlsó oldalán. A frissen zsindelyezett eresz alatt három piros abrosszal leteritett asztal állott. Az asztalokat vadpaszulysövénv választotta el az országúitól. Zsenge élősövény volt, több volt még rajta a madzag, mint a paszuly. Kurkai mohón emelte ki tányérjából az élénk zsírban nevetgélő husdarabo- kát. .'..v- '^ . ■"*•.»*^1

Az asszony megvetően nézte.

— Maguk férfiak szeretik az ilyen házon- kívüli moslékot.

— Hozzon nekem egy sört is — rendelkezett az orvos ügyet sem vetve a féltékeny

kitörésre. A pörkölt elvitathatatlan remek izei felderítették. — Nézze csak, az állomási raktár mellett mintha az Almirás nadrágját látnám.

Almirás, aki a község szövetkezeti boltját vezette, nyalka sonkanadrágban, fején békazöld kalappal már közeledett is feléjük.

— Kézcsókom, Kurakiné nagyasszony — kiáltotta összekoppnntia csizmája sarkát. — Két láda citromunk érkezett s egy láda — mutatóujját nagy ívben betolta nyitott szája gyűrűjén — fölséges koántró!

— - Koántró? — mosolygott az oriosné egy pintyőke gyöngédségével.

— Legyen szerencsém holnap egy ki a szakértői szemlére!

— Örömest. Almirás, biccentett a körorvosné lényének minden kenyérre kenhető jóságával. Hol volt már arcának ráncos dühe és ecetes szatírája! Helyén egy anya mindenre képes nyájassága ragyogott. Igen, határozta el villámgyorsan, még egyszer lemérve mázsáié ján a nyalka fiatalembert, ezt az ostobát össze fogom férceim a lányommal. S újra biccentett. — Tudja, ugye, hogy Elza lányunk ma érkezik haza.

Hogyne tudta volna Almirás. Szivzakatolva várta a történelmi érkezés pillanatát. Ezt fejezte ki harsogó pillantása, csizmasarkának igenlő összekoppanása s az a hösszerelmesi mozdulat, amellyel felkapta a csurgó söröspoharát.

— A tökéletes Elza egészségére — lelkesedett valami maga fabrikálta előkelő stílusban. — Prozit, kézcsókom és alázatos boká- zásom, doktor ur! S minthogy sokat adott arra. hogy élvezetes fenegyereknek tartsák, kurjantott is söréhez egyet, inkább csak jelképesen s kivágta szellemének legfenegyere- feibl piruettjét. — Önrendelkezési jogot a cserebogaraknak!

— Nem bánom — emelte meg a poharát Kurkai is. — Nagy marha vagy ,fiam — tette hozzá gondolatban.

A cserebogaraknak követelt önrendelkezési jogot Almirás eszelte ki. Alkotó szellem volt. Hátratolta békazöld kalapját s egy lélegzetre kiürítette a félliteres söröspoharat. A doktornő gyönyörködő pillantásokkal biztatta. Majd leszokod! — gondolta. Elza egy doboz játékkövet hoz, újságolta nyájasan, Almirás bedughatná kissé az orrát hozzájuk vacsora után. Almirás megint összekoppantotla sarkait és közölte, hogy vágtatni fog, mihelyt megpillantja a vacsoracsillagot. Hitére — tette hozzá — ideje volt, hogy Elzácska befejezze már azt a céltalan kesztyükészitő tanfolyamot és hazajöjjön.

— Kesztyű, kézcsókom? Városi pacsuli, kérem. Miért nem akarnak a hölgyek belekapcsolódni valami tevékeny gazdasági munkába9 A falu ma rogyásig termi az öntudatos feladatokat! Méltóztat ezt osztani, doktor ur?

— Osztom — intett a doktor. Nó, mit mondtam, Fanny. A kesztyűt azt te kezdted.

— Azt a gazdasági bekapcsolódást fejtse ki egy kicsit, Almirás — kérte az asszony.

— Semmi, kérem. Szakavatott tyúktenyésztés. Méztermelés, kérem. Méz! Minő ára van? Gyümölcsexport! Bombaárak, nagyasszonyom! Bombaárak! És miért ne üthetnék nyélbe az ementáli sajtokat? Méltóztat látni a hollandokat? Milliárdok, kérem. Faszenet lehetne termelni nagyban! S megcsinálni, mint Ghánái, n szövőszékeket. Egy barátom saját posztójában jár! Csak meg kell szervezni . . .

Elöntötte a tyuktenyésztés, méztermelés, gyümölcskivitel és posztógyártás megszervezésének röpke láza. Az ormokon járt, bombákat hajított oda a doktornénak, amikből gyárak, üzemek és telepek pukkantak ki s nyomban el is oszlottak. Összeütötte csizmasarkát és fehajtotta második sörét is. Hozzáfűzte illedelmesen: prozit, kézcsókom, alázatos bokázásom.

— Nó igen — billentett fején egy jó nagyot Kurkainé — s mi a véleménye arról, hogy a lányok férjhez is szoktak menni . . . Ezt nem tartja kielégítő megoldásnak?

Almirás megértette. Harsányan nevetett. A szépségdijat kétségtelenül ez az ötlet viszi el. Persze, ő megfeledkezett arról, hogy férjhez- menési intézmény is van a világon. Akad, aki bevágódik s akkor bikmagot ér a többi.

— Méltóztat osztani? — fordult a körorvoshoz.

— Fontos, hogy meg tudja fogni a fakanalat — vonta a vállát a doktor, akit untatott az Almirás vad locsogása.

— Ez az, nagyasszonyom, kofánál! Bizalom az ősi kafanálban!

Szerencsére ott volt a szekér, kihúzhatta lábát a veszélyes latyakból.

— Nó de a szekér, instálom . . . Ugróm is...

Tréfás fogással leemelte fejéről a békazöld

kalapot, kutykorékolt is záradékul egy kedélyeset és elsietett.-— Azt a fakanalat pedig már eleget hallottam, Kurkai — jelentette ki az asszony haragosan. — Fakanál! Sokra vittem magával! — Szétnézett, sóhajtott. — Hogy egy körorvos a mai világban még a fakanálnál tartson!

Kurkai vállat vont,

— Ne indulatoskodjék annyit. Árt a szivének. Hanem — és itt megveregette az asz- szony kezét — maga is tehetne ezután egy kis zöldpaprikát a pörköltbe.

Sebestyén, miután gyufájával lemérte a távolságot, átsétált ő is a Három Pulykába. A vonatka csak két óra múlva indult. Légvonalban mindössze nyolcvanöt kilométernyire volt B.-től. Délután már otthon lehet. Talán régi szobáját is üresen találja Kempelnénél. Kempelné nagyot fog nézni. „Hogyan, Sebestyén ur! ön hazajött Párisból? Ó Istenem, de izgalmas napom van megint...“ Szegénynek mindig izgalmas napjai voltak, talán attól, hogy nem akadt senki, aki izgalomba hozta volna. „Hazajöttem, Kempelné asz- szony, eluntam Párisban. Jó napot kívánok. Nó. mit szól hozzá. Kaphatnék egy kis vizet a mosdótálba, hogy megmossam a kezem?“

Iláiomnapos útja ellenére fürgének és tettrekésznek érezte magát. Tagjait és kedélyét kellemes nyugtalanság serkentette. Otthonának a közelsége okozta azt, mint iránytű ugrálását a mágneses sarok közelléte. A mágneses érzékenységnek olyan fokára jutott, hogy már integetett is a kocsisnak, hogy az Apácasor felé hajtson s lyukadjon ki az Egyszarvú mellett a piacra. Gondolatba benézett az Egyszarvúba. Kopasz kartársa, a gyógyszerészet kusza doktora tudásának legjavával kente bele a fadobozba a fehér vazelint.

— Egy jó kávét kérek — fordult a Három Pulyka tulajdonosához feltüzelve és barátságosan. A tulajdonos köpcösen, gallér nélkül és óira alatt feszülő bajuszkötővel a nemié- tezö morzsákat seperte le az abroszról.

Az ajtó mellett egy üvegszekrényen, amely turóstésztákat tartalmazott, macska nyalogatta kinyújtott hátsó lábát. Azuán leugrott az üvegszekrényről és csikós bundáját orvul a gyógyszerész nadrágjához kente.

— Erigyj a pokolba — hessegette el Sebestyén a megszokott szavakkal és megszokott utálkozó mozdulattal.

A körorvosné megfordult, ruhája ráncaiból előkereste teknőefogantyus ócska szemüvegét és szemű gyre vette Sebestyént, aki kis angolpipáját szorongatva fogai között, arcát nagy derűvel fektette éppen a tenyerére, hogy átadja magát annak a langyos kád víznek, aminek otthon a neve.

Kurkainé megérintette lábával férje lábaszárát.

— Nézze csak, Kurkai, nem ismerős magának ez az arc?

— Nem — kötődött a doktor. — Az elébb nekem volt ismerős s maga csak odavágta, hogy nem. Hát én ebbe belenyugodtam.-— Tudja, kihez hasonlít? Ahhoz a könyvügynökhöz!

Sebestyén derűsen pillantott a vendéglő belső helyiségébe. Az ajtó mellett egy csikós- nadrágu ember aludt, nadrágja szabásáról és csíkozásáról itélva tanító, vagy segéd jegyző. A lélekzcte mindig megakadt valami kiálló lemezben, amely az orrüregében lehetett elhelyezve. A lemez minden lélekzetnél pattant egyet. Befelé keményen, kifelé jövet meglehetősen megjuhászodva.

— Ördög vigye a lemezedet — gondolta a gyógyszerész — hogy lehet nyilvános helyen ilyen önfeledten hortyogni!

Az alvó ember tovább kurrogott, mint egy vadgalamb. Egy légy körülsétálta a kurrogó lyukat, a lyuk gazdája nem ébredt fel! — állapította meg Sebestyén rosszalólag. Nem, vele ilyen vad és kezdetleges dolog nem történhetik meg. Nem szokott nyilvános helyeken aludni. A vonaton sem hunyta le a szemét. pedig Paristól Velencéig huszonnyolc órát is eltartott az ut. Velencétől idáig ugyanannyit.. És ha alszik, sokkal öntudatosakban alszik, sohasem zuhan bele az álom vastag s állatias masszájába, fejbeverten. Éber fegyelme rögtön lecsap, ha légy merészkedik az orrára. S arra is képes, hogy lecsukva tartja a szemét, anélkül, hogy engedne az álom öntudatrabló mesterkedéseinek.

De mire a kávét hozták, elaludt. A fejét

leejtette, a pipa a kezében szorongott, szája helyén fűrészelő lyuk képződött és hrr-hú... prr-szú... mit sem tudott arról, hogy a légy szemlekörutján az ő szájára is letelepedett és ugyanazzal a fesztelen kíváncsisággal bámult - bele az ő morgó kráterébe, mint a csikosnad- rágu tanítóéba. Azután az orrúba is belepillantott. De erre a gyógyszerész már elprüsz- szentette magát.

A szomszéd asztalaid a körorvos éppen azzal volt elfoglalva, hogy a sörében úszkáló dugómorzsát vadászta. Magasra emelte poharát és átnézett rajta Sebestyénre, akit tüsz- szenlése váratlanul rázott ki álmának puha dunyhájából, félreértette a magasra emelt pohár jelentőségét és barátságosun megbiccentette fejét.

— Köszönöm, uram, Önnek is egészségére — mondotta és meglazította szemüvegének szorongató karmait. — Remélem, jó hideg a söre.

A körorvos leeresztett poharát és a feleségére nézett.

—, Mit mond? — kérdezte kíváncsian.

Sebestyén felvilágosította.

—- Egyrészt egészségére kívántam a sört. Másrészt ama reményemnek adtam kifejezés-t, hogy itala jó hideg lesz.

— Hát hideg is — jelezte a doktor.

Kurkainé száját haragos bimbóba csomózta, amitől egy tucat ránc sugárzott szét a szája környékéről. Olyan volt, mint egy bevert ablaküveg. A pillantása pedig egy úszó jéghegyhez hasonlóan, szikrázó végzetességgel közeledett a gyógyszerész gyanútlan sajkájához. Az orvos átengedte a terepei a feleségének és bicskájával újra belenyúlt a sörös- pohárba, hogy a dugót kihalássza.

Sebestyén sejteni kezdte, hogy helytelen irányba lőtte ki jókívánságait. Mi itt a teendő? Levette a szemüvegét és megtörölte. De ez mit sem használt. Az asszony tűhegyes pillantása már c bőrét érintette.

— Kurkai — kiáltott fel az asszony — ez

sózta rád tavaly azokat a szentbeszédeket. Megismered? i

— ... szontalan könyvügynöke — tüsszög- te az orvos harag nélkül, inkább elismeréssel.

— ő volt az.

— Error in persona -— figyelmeztette Sebestyén barátságosan, visszaakasztva fülére a szemüveg kampóit. — Itt tévedés forog fenn, asszonyom.

Kurkainé könyökével kurtán oldalba lökte a leörorvost.

— Hallotta?

— Nem — rázta fejét a doktor.

— Perszonát mondott.

Kurkai végre kihalászta a dugómorzsát.

— ... szontalan könyvügynöke — jelentette ki a fejét csóválva. S mert oldalát újabb és serkentőbb könyöklés érte, végre belezökkent valami komoly méltatlankodásba, amely azonban letérve a menetrendszerűen megállapított irányától, az asszony felé vette útját. — Ne mind lökögessen, Fanny, amikor, sör van a kezemben.

— Perszonát mondott — makacskodott az asszony, haragosan megnyomva kalapja tetejét.

— Igen. de ablativuszban — bólintott Sebestyén előzékenyen. — Error tudniillik any- nyi. mint tévedés, in: ban-ben és persona: személy. Tehát: tévedés a személyben, ahogy a jogászok mondanák. Nem vagyok kérem könyvügynök.

— Mi az az ablativus? — förmedt a doktoráé férjére.

— Mór elfelejtettem — vallotta be az orvos. — Ne felejtse el, kilencvenkettöben érettségiztem.

— Nem tartozik ide. Megvédhetett volna.

Fölállt. Rendbeszedte ernyőjének ráncait.

A lélekelemzés tudománya nyilván ugv értelmezte volna ezt a ráncbaszedést. mint egy Hurkainak intézvényezett váltót, amelynek lejárati ideje „majd, ha otthon leszünk“.

— Fizesse, hi, Kurkai. a zónapörköltjét és menjünk innen.

A futópaszuly alkotta diadalív alatt megállóit és tekintetével egy zacskó gombostűt lövőit a gyógyszerészre.

— Törölje meg a bajuszát — szólt rá aztán férjére és kemény léptekkel átsietett az utón. apró bárányfelhőcskéhet rúgva fel a porból.

Sebestyén megcsóválta a fejét és kis angol- pipáját visszatette a szájába.-- Micsoda kalapja van — gondolta.