Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-28 / 97. szám

1.

Felkészült két öreg, hogy elzarándokol Ös- Jeruzsúlembe. Az egyik jómódú parasztéra bér volt; Sevelef Jetim Tárászics volt a neve. Bodrov Jeliszej, a másik, csak csekély jószág ura volt.

Jefim tisztes parasztember volt, pálinkát nem ívott, nem pipált sóba életében, mocskos szavakkal nem káromkodott és minden dologban derekasan és szigorú becsülettel tartotta magát. Amikor sztratosztának megválasztották, két Ízben a legnagyobb becsülettel viselte hivatalát. Két fia volt, meg egy búzás unokája és mindnyájan együtt éltek. Egészséges külsejű ember volt, csak a hetedik évtized kezdte megó'sziteni a szakádat.

Jeliszej öreg emberke volt, se gazdag, se szegény, ezelőtt mint ács dolgozott napszámba. hogy megöregedett, otthon éldegélt és méhészkedett. Egyik fia a házon kívül élt, a másik otthon az apjánál. Jeliszej jóindulatú és vigkedélvii volt. Hébe-hóba megivott egy kis pálinkát, tubákolt és szívesen rá-rágyuj- tott a nótára. De csöndes ember volt, békésen élt az övéivel, meg a szomszédaival. Kicsiny növésű, feketés emberke volt, fürtös szakállal és mint a védőszentjének, Élizeus prófétának, kopasz volt a feje.

Régen megfogadták és megbeszélték már, hogy együtt mennek, de Tárászics sohasem ért rá: alig készült el valami, már másba kell fogni, most az unokáját házasítja meg. majd a katonaviselt legkisebb fiát várja haza, most meg a házát építi fel.

Egyszer, ünnepnapon találkozott a két öreg és leültek az épületfákra.

— Hát komám, — kezdte Jeliszej, — a fogadalmunkat mikor rójuk le?

Jefim összeráncolta a homlokát.

— Még várni kell, — mondta. — Nehéz esztendőm van idén. Elkezdtem a házat építeni, azt hittem: vagy száz rubelnek egy kis föle lesz, ami rámegy; most meg már a harmadik százasnál tartok és mégse készült el. Nyár előtt aligha szabadulok. De a nyáron, ha Isten is úgy akarja, útnak eredhetünk!

— Én amondó vagyok, hogy nem jó a halogatás. Most kell menni. Tavasz van, ez a legjobb idő.“

— Még ha a legjobb idő is, komám. Ha már benne vagyunk a munkában, — dobjuk most félre?

— Mintha senkid se volna! A fiad majd elvégzi az egész munkát!

— Ugyan, hogy végezné az az egész munkát! A nagyobbik fiam nem igen megbízható, néha kirúg a hámból!

— Ha meghalunk, komám, akkor is elvégzik majd nélkülünk. Tanuljon bele a fiad!

— ‘Sz igazad lehet. De csak jobb szeretném, ha a szemem láttára készülne el minden.

— Ej, kedves öregem, sose készül el minden munka. A minap is nálam: mosnak az asszonyok, tisztogatnak az ünnepre. Ez kell, meg az kell, meg nem bírnak minden munkával. Az öregebbik menyem, okos fehérnép, azt mondja: Hálistenuek, hogy jön az ünnep és nem vár ránk. Másképpen, akármennyit is vesződnénk, mégse készülnénk el.

Tárászics elgondolkozott.

— Sok pénzembe került már az építkezés és erre az útra se indulhat az ember üres kézzel. Nem kis pénz az — száz rubel.

Jeliszej nevetett.

— Ne vétkezz, komám. Tizszer akkora va- gvonod van, mint nekem és még te beszélsz pénzről. Nekem semmi készpénzem nincs, de az útra majd lesz.

Tárászics is elmosolyodott.

— Hallod-e, micsoda gazdag embert csinálsz itt magadból. Hát honnan szeded ősz- sze azt a pénzt?

— Összekaparom otthon — majd csak megszerzem valahol. Hogyne futná: tíz méhkast átadok a szomszédnak, már rég kéri.

— Aztán, majd ha jól sikerül a rajzás, majd megbánod.

— Megbánom? Nem én komám! Életemben nem bántam meg egyebet, csak a bűneimet. Nincs drágább dolog a leieknél.

— Igazad van, de az se jó ám, ha a házban nincsen minden rendben.

— De ha a lelkűnkben nincsen rendben minden, az még rosszabb lehet. Megfogadtuk — gyerünk. Igenis, gyerünk.

2.

Jeliszej rábeszélte a pajtását. Jefim gondolkodott, gondolkodott, reggel beállított

Jeliszejhez.

— Hát gyerünk, — mondta. — Igazad van. Élet-halál fölött Isten akarata uralkodik. Ameddig az erőben tart, addig kell elmenni.

Éey. két -taalrft utca készen álluk. j

A NOVELLA MESTEREI

Tárásziesuak volt pénze a háznál. Száz rubelt magához vett az útra. kétszázat otthon hagyott az anyjuknak.

Jeliszej is elkészült. Tiz kaptárt eladóit a szomszédnak és 10 kas termékét, ugyancsak a szomszédnak, összesen 70 rubelért. A többi harminc rubelt a házban kaparta össze. Az asszonv odaadta az utolsó pénzét, amit a temetésére rakott félre, a menye is odaadta amije volt.

Tárászics Jefim minden munkát a legidősebbik fiára bizott; hol és mennyi szénát gyűjtsenek, a trágyát hova hordják, hogy végezzék be a házépítést, meg a tetőt. Mindent meggondolt és mindent pontosan meghagyott.

Jeliszej csak azt hagyta meg a feleségének, hogy a fiatal rajt külön tegye és becsületesen, hiány nélkül a szomszédnak átadja a házi dolgokat, nem is kezdte emlegetni majd meglátja az asszony, mit hogyan csináljon.

Sütötték nekik a lepényt, varrták a tarisznyát .szabták az uj kapcát, a két utas uj csizmát húzott, készletbe háncsbocskort vittek magukkal és elindultak. Az övéik egy darabon elkísérték őket, aztán bucsut vettek.

Jeliszej vig kedvében volt; amint maga mögött hagyta a falut, elfeledte minden iigyét-baját. Csak avval gondolt, hogyan tegyen a társának kedvére, durva szóval senkit se illessen, békében és egyetértésben célhoz jusson és aztán megint hazatérhessen. Menetközben vagy imát mormolt, vagy a szentek életéből mondott föl egy-egy verset. Ha ut* jukban találkoztak valami emberrel, vagy ha éjjeli szállásra betértek, igyekezett mindenkivel barátsággal érintkezni és mindenkinek jó szót adni. Megy, mendegél — és örül. Egyről nem tud Jeliszej lemondani: nem akart ezentúl tubáíkolni és ezért otthonhagyta nyirfahéjból készült tubákos szelencéjét; de valami csak nagyon hiányzott neki. Útközben kapott egy-egy kis ajándék dohányt, hébe-hóba visszamaradt a társától, hogy ne csábítsa bűnre és tnbákol.

Tárászics Jefim is jól kilép, nem tesz semmi rosszat és kerüli a semmirevaló beszédet; de nem könnyű a lelke. A házalójáról való gondoskodást nem birja kiverni a fejéből. Folyvást arra gondol, mi történik most otthon .nem felejtette-e el még valamit a fiának megmondani, jól intéz-e a fia mindent. Ha látja útközben amint krumplit ültetnek, vagy trágyát hordanak, megint csak az otthoni dolgokon, meg a fián töpreng. Csiklandozta, hogy visszaforduljon, — hej, de szerette volna, ha maga rendelkezhet, meg maga foghatná meg a dolog végét!

3.

Már öt hete mentek az öregek, a házi háncsbocskort rég szétjárták, újat kellett venni és elértek a kisoroszokhoz. Eddig még mindig megfizették az éji szállást, meg az ebédet. Elanem a kisoroszoknál csak úgy vetekedtek a népek, hogy befogadják őket, ott tartották éjszakára, enni adtak nekik és nem fogadtak el pénzt tőlük, sőt utravaló kenyeret, de még lepényt is raktak a tarisznyájukba. így jó hétszáz versztet tettek meg már az öregek, megjártak még egy kormányzóságot és eljutottak şgy rossz terméstől megvert vidékre. Még kenyér se akadt mindenhol, volt, hogy pénzért se lehetett kapni. A mult esztendőben, beszélte a nép, nem termett semmi. A gazdagok tönkrementek, el kellett adniok mindent; akik eddig tűrhetően megéltek, tökéletesen elszegényedtek; a szegények pedig vagy elköltöztek, vagy koldulnak, vagy otthon elkinlódnak valahogy — a télen ocsut meg libatoppot ettek.

Az öregek először egy községben éjszakáztak, vettek vagy tizenöt font kenyeret és pitymallatkor útnak indultak, hogy még a hőség beállta előtt minél messzebbre haladjanak. Vagy tiz versztnyit mehettek, amikor egy kis folyóhoz értek; letelepedtek, vizét merítettek bögrébe, kenyeret aprítottak bele, ettek és kapcát váltottak. Jeliszej előszedte a szelencéjét. Jefim csak csóválta a fejét.

— Miért nem dobod el azt a szemetet?

Jeliszej legyintett a kezével.

— Rám jött a vétkezés, — mondta. — Mit csinálhatok hát?

Amikor felfrissültek, tovább mentek. Amint még vagy tiz versztet megtettek, egy nagy falun jutottak keresztül. Már meleg volt. Jeliszej egészen elbágyadt, szeretett volna megpihenni és inni, de Tárászics tovább ment. Tárászics erősebb lábon áll és Jeliszcjnek nehezére esik utánavánszorogni.

— De ihatnékom volna, — nyögi.

— Hát igyál. Nekem nem kell.

Jeliszej megállt.

— Ne várj rám. Csak bemegyek a kunyhóba inni. Hamar utolérlek. —•

És Tárászics Jefim útnak indul magában Jeliszej meg a kunyhónak tart.

Kicsiny a kunyhó, az alja feketére van festve, a felesje fehérre, de már levállóban van a festék: látszik, hogy már rég nem mázolták. Egyfelől a teteje is nyitva tátong. Az udvarról van a bejárat. Jeliszej belép az udvarba, látja ott, hogy egy csupaszképü sovány ember fekszik a földön, inge a nadrágjába van tűrve, kisorosz módra. Az ember úgy látszik a hüsre feküdt, most meg rásiit a nap, fekszik, nem alszik. Jeliszej megszólítja és vizet kér, de az ember nem felel. Ez beteg, vagy barátságtalan, gondolja Jeliszej és az ajtóhoz megy. Hallja, hogy odabenn két gyerek sir. Bekopog.

— Hej, háziak!

Nem felelnek neki. Bekopog mégegyszer.

— Keresztények!

Nem mozdulnak.

— Isten szolgái!

Nem felelnek neki. Jeliszej el akart menni, de meghallotta, hogy valaki nyög az ajtó mögött. Baj történt a háziakkal? Meg kell nézni. És Jeliszej benyitott a kunyhóba.

4.

Az ajtó nem volt bezárva. Átment a pitvaron és a szobába lépett. Balra a kemence, jobbra, az elülső sarokban a házioltár meg az asztal, az asztal mögött pad. A pádon, csak egy szál ingben, öregsszony ül, fejét az asztalnak támasztja. Mellette sovány férfigyerek, olyan, mint a viasz, a hasa pnffadt, — huzgálja a vénasszony ingeujját, sir és rimán- kodik. Nehéz a levegő a kunyhóban. Jeliszej látja a kemence mögött, deszkapriccsen egy asszony fekszik.

Amint az idegen embert meglátja, fölemeli a fejét az öreg anyó.

—Mi keli? — kérdi kisoroszul. Mit

akarsz? Nincs semmink, te ember.

Jeliszej megértette a beszédét és közelebb ment.

— Inni jöttem, Isten szolgálója, — mondta.

— Nincs senki, aki vizet hozna. Nálunk nem is kaphatsz semmit. Eredj magad.

— Hát nincs közietek senki épkézláb, aki gondozná az asszonyt?

— Senki. A gazda ott kinn hal meg az udvaron, mi meg itt benn.

A fiú elhallgatott, amikor az öreget meglátta. De amikor az öregasszony megszólalt, megint csak ráncigálni kezdte az ujját, úgy könyörgött:

— Kenyeret, öreganyám, adj kenyeret!

És megint sirvafakadt.

Éppen jobban ki akarta kérdezni Jeliszej az asszonyt, amikor bevánszorgott a kunyhóba a paraszt, a fal mentén tapogatózott tovább, le akart a padra ülni, de nem találta el és leesett a földre. Nem kelt fel és csak hebegett, egy szót kinyögött, fohászkodott, megint egy szót.

— A betegség — mondta — ránk jött... és éhezünk. így . . . éhenhal . , ,

A gyerekre mutat és sir.

Jeliszej a válláról a padra veti tarisznyáját. kibogozza, előszedi a kenyerét meg a kést, levág egy karéjt és oda nyújtja a parasztnak. A paraszt nem vette el a kenyeret, a gyerekre mutat. Az már érezte a kenyér szagát, nyúlt érte, megkapta mind a két kis kezével és neki a karéjnak az egész arcával. A kemencéről lemászott egy kislány és bámult a kenyérre. A kislánynak is adott Jeliszej. Lekanyaritott még egy karéjt, odaadta a vénasszonynak; a vénasszony is elvette a kenyeret és rágta.

— Vizet kéne hozni, — mondta. — Egészen bes-záradt a szájuk, torkuk. Akartam — tegnap vagy máma, nem is tudom már — vizet meríteni, föl csak fölhúztam, de nem bírtam cipelni, kidőlt, én meg elestem. Nagykeservesen másztam el hazáig. A vödör is ottmaradt, ha ugyan nem vitte el valaki.

Jeliszej tudakolta a kutat. Az öreg útbaigazította. Kiment, megtalálta a vödröt, hozott vizet, adott inni az embereknek. A gyerekek ettek még kenyeret, az öregasszony is evett, de az ember nem akart enni.

—• Nem birok, undorodom tőle — mondta.

Az asszony ide-odahánykolódott a priccsen. Jeliszej bement a faluba, vásárolt kását, sót, lisztet, olajat, megkereste a baltát, fát aprított és tüzet rakott. A lány segített neki. Főzött levest meg kását és enni adott az embereknek.

5.

A paraszt evett egy kicsit, az öreg asz- szony is evett. A lány meg a fin kinyalták az egész fazekat és összeölelkezve elaludtak.

A paraszt meg a vénasszony elbeszélték, hogy esett meg mindez velük.

— Eddig is szüköcskén éltünk — mondták. —• Most nef; semmi sem termett, ősztől

fogva kezdtünk fölélni, amink volt. Amikor föléltünk mindent, a szomszédokhoz mentünk meg a jó emberekhez. Először adlak, aztán megtagadták. Vannak, akik adnának, — de maguknak sincs. Aztán meg már szégyellünk kérni, miudenfelé tartozunk: pénzzel, meg liszttel, meg kenyérrel.

— Munkát kerestem, beszélte a férfi. De munka nincsen. Mindenütt ajánlkoznak az emberek munkára, csak a mindennapi kenyérért. Egy napig dolgozol, két napig munka után jársz. Az öregasszony fölkerekedett a kislánnyal: koldulni mentek. Csekélyke alamizsna, — senkinek sincs kenyere. Valahogyan mégis csak megvoltunk, reméltük, uj termésig eltengődünk valahogy. De tavasztól kezdve fölhagytak az alamizsnaadással és akkor jött ránk a betegség. Igen-igen rosszul ment a dolgunk. Egy nap ettünk, két nap nem. Elkezdtünk füvet enni. A fűtől volt-e vagy egyébtől, a feleségem megbetegedett. O lefeküdt, nekem sincs erőm. És semmink sincs, hogy összeszedhetnénk magunkat. ;

— Én még tartottam magamat, — egészítette ki az öregasszony a beszédet, de táplálék hijján fogytán az erőm, le vagyok gyengülve egészen. A kislány is gyönge és egészen félénk lett. Küldjük a szomszédba, nem megy, elbújik a sarokba és nem megy. Tegnapelőtt átjött a szomszédasszony, de amint meglátta az éhezőket és betegeket, gyorsan megint odébb állt. Nála is rosszul állnak a dolgok: az ura elment és nincs mivel etesse az apró gyermekeit. így feküdtünk és vártuk a halált.

Ahogy ezeket a történeteket hallgatta Jeliszej, megváltoztatta azt a szándékát, hogy még aznap elérje a társát. Amikor másnap reggel fölkelt, hozzálátott a házimunkához, mintha ő lett volna a gazda. Az öregasz- szonnyal kenyértésztát dagasztott és befülöt- te kenyérsütéshez a kemencét, a kislánnyal elment a szomszédokhoz; a legszükségesebbet kölcsönkérni a háztartáshoz, mert minden hiányzott, a legszükségesebb házi szerszámot,' a legszükségesebb ruhaneműt is fölették. És Jeliszej beszerezte, ami a legnélkiilönzhetet- lenebb volt, egvet-mást maga is csinált, egyet- mást megvásárolt. így ottmaradt egy napig, ottmaradt másnap és ottmaradt harmadnap is. A kisfiú összeszedte magát, játszott a padkán és behízelegte magát a Jeliszej sze- retetébe. A lányka meg egészen jó kedvre kapott és mindenben kezére járt. Mindig Jeliszej körül forgolódott: „Nagyapó! Nagyapóka!“ Az öregasszony is magához tért és átjárt a szomszédba. A paraszt is lábraállt már és a falon fogódzkodva, vonszolta magát ide-oda. Nem gondoltam, hogy ennyi időt eltöltők, gondolja Jeliszej. most már megyek.

6.

Negyednap kezdetét veszi a Péter böjtje utáni idő és Jeliszej így gondolkozik: „Még a háznéppel töltöm a tejhagyót, vásárolok egyetmást az ünnepre és estefelé megyek“.- Bement megint a faluba, vett tejet, búzalisztet, zsirt. Reggel elment Jeliszej a misére, visszajött és evett a háznéppel. Ezen a napon az asszony is fölkelt, lassan járkálni is tudott. És a paraszt megberetválkozott. tiszta inget vett fel, az öregasszony mosta ki neki és elment a faluba a gazdag paraszokhoz megpuhitani a szivüket. Kaszáló meg szántóföld, minden a parasztoknál volt zálogban. Elment hát könyörögni, hogy7 adják vissza uj termésig a kaszálót meg a szántóföldet. Busan lért vissza a paraszt estére és sirt. A gazdag nem ismert kegyelmet, azt mondta: „Hozd a pénzt“.

Jeliszej megint elgondolkodott. Hogy éljenek meg? — tanakodott magában. — A többiek majd kaszálnak, nekik meg nincs semmijük, zálogban a kaszáló. Érik a rozs, — más hordja be, szép a termés, — de ők nem várhatnak semmit: a deszjatinjuk a gazdag paraszté. Ha elmegyek, megint csak lecsúsznak. És Jeliszej gondolatai kétfelé váltak és nem ment el estére, hanem másnapra halasztotta. Kiment az udvarra aludni. Imádkozott, lefeküdt, de nem birt elaludni: mennie kell.

— már is sok időt meg pénzt vesztegetett el

— az embereket meg sajnálta. „De hát nem lehet mindenkin segíteni. Hisz csak vizet akartam hozni nekik, meg egy-egy karéj kenyeret adni és sokkal több lett belőle. Most , kiváltom nekik a kaszálót meg a földet, aztán ha megvan a szántóföld, vehetsz a gyerekeknek tehenet, a parasztnak meg lovat, a kévéket behordani. Ebbe ugyan belemásztál, barátom, Kuzmics Jeliszej. És most ide-oda kspkadsz, nem tudod, hogy lesz jobb“. Föl kelt szétteregette a kaftánját, amire előbb a fejét hajtotta, elővette az iskátulyát és tubákolt egyet, hadd tisztitsa ki a fejét a tubá- kolás, de az *e használt. Akármennyit gon-