Ellenzék, 1940. április (61. évfolyam, 75-98. szám)

1940-04-14 / 86. szám

E LLB SZÉK

1 O 4 0 it p r ! 11 %

I 4.

KEMÉNY JÁNOS:

KOHÓ ÉS SZÓKRATÉSZ

Az Athén-Kcphisia út mentén áll a Kokó boltja. \ adásztöltényt, szezáini-magot, szentképet, biztasiiólüt, detektivregényt, sapkát, ollót, képeslevelezőlapot és még sok más hasznos és haszontalan dolgot lehet vásárolni henne. Szókratész cipőtakaritóládája a holt előtt áll. a barna, piros, fekete cipőfestékekkel, kenőcsökkel, viaszokkal, rongyokkal, kefékkel s mögötte kis háromlábú székkel. Jól- menő Cipőtisztító vállalat a Szokráteszé. Megkeres rossz napokon is jónéhány drachmát. Érdemes napestig versenyt kiabálni az üzlet felvirágoztatása érdekében barátjával, a boltossal. Kokóval.

Kokó téíen-nyáron zsakettet hord, hozzá sziirke-feliér kockás sapkát, melyet a pult mögött álltában is legszívesebben fönt hagy kopaszodó fején. Hadd lássák a vevők, hogy bár kereskedő, ő vadász ember is és mialatt idebent a teste illő meghajlásokkal, sürgéssel, forgással, kezek és lábak lendületével áll a vásárló közönség szolgálatára — fent, fent, a homloka mögött, a repdeső agy feledhetetlen vadászkalandokat őriz s mig kezei mérik a szezámi-magot és szája olcsó bicskák rejtett tulajdonságait dicséri, addig a ielke Hymettos bózotjai között kalandoz és surrogva szálló fogolymadarak röptét lesi. Volt 5 valamikor a Peloponezoszon hiúzra is, meg odaát Smyrna fölött a vad hegyekben sakálra, vadkanra. Jó idők voltak azok.

Szeszélyes ember a barátja, Szókratész, * eipőpucoló. Jön szívesen vasárnap délután a hegyekbe, hajtja nagy hajhóval a fogolyma- darakat, korcs kutyáját is hozza és tenyereit összeveri örömében, ha sikerül Kokénak egy- egy veres lábú madarat lepuffantania. de 5 maga nem venne puskát a kezébe, ha agyonütnék se. „Nem kell puska — mondja — kell az ördögnek. De hajtani? Hajtani: azt szívesen . . . Hajtani élvezet!4 Inkább a nyakkendők izgatják őt, van neki piros, meg pettyes, színjátszó, zöld, csikós, sárga pillangó s ba valamelyik „kuncsatf tjának“ gallérja alól olyan mintájú villan elébe, milyen néki nem vöt még. — addig rázza a hideg miatta, lót- fut, kutat, mig szerez magának egyet, ahhoz hasonlatosat. Kokónak az üzlet presztízse a fontos, tekintélye növekedésére súlyt helyez. Szokrátesz a cipőpucolást csak eszköznek tekinti, hogy általa hódolhasson az élet örömeinek. Kokénak látyögő hasán az óralánc azért szép, mert vastag és tiszta aranyból való. Szokrátesz szívesen dug szalonka-tollat a sapkája mellé, bár tudja jól, hogy haszontalan szemét az, de barna és puha és a pettyek rajta elragadok. Kokó azzal dicsekszik, hogy az ő vadásztöltényei sohasem mondanak csütörtököt. Szokrátesz meg azzal, hogy egyszer bolond kiesi madur szállott fényesre viaszkozott sárga cipőjére, gránátalmának nézte biztosan s belecsipegetett. Ha felhők gyülekeznek. igy szól a boltos: „Szeretem a zivatart, a mennydörgést.“ Barátja Szokrátesz visszaszól neki a láda mellől: „Nézd csak azt ott, azt a gomolygóst, olyan gusztusos, mint egy pucér fehérnép.“

Szokráteszt időnként leveri lábáról maláriája. Regente ilyen napokon Kokó idegesen pillantgatott a hely felé, hol máskor Szokrátesz serény mozdulatai alatt fényesre szépültek a legrongyosabb cipők is. „Hol tekereg ez megint — zsörtölődött — hol ez a disznó, mert hogy a hidegrázás csak kifogás, rnegeskiidnék én ... a szentekre, meg!?“

És mikor Szokrátesz elékerült sápadtan, eí- nyüve, Kokó úgy nézett szabadkozó barátjára. mint a megcsalt aszony, aki restelli haza- lopódzó urának a szemére vetni szégyentelenségét. Azóta azonban Kokó gyanúja szertefoszlott. Összeköltöztek s rájött, hogy a malária valóban malária. Igyekszik is buzgón jóvátenni alaptalan rágalmait. Igazi férfi Kokó. A verejtékező, didergő betegnek sajátke- züleg dörzsöli testét, beadja az előirt kininadagot. A szorgos betegápolási művelet alatt zsakettkabátja farka, mint lekókadt legyező csapkod mögötte jobbra-balra. A kanalas orvosságot olyan gyönyörű mozdulattal töltögeti a beteg szájába, mint ahogy odaát a boltban a ritka füszerszámokat, adagolja apró staniclik felcsiicsörödő nyilasába. Ha lesz valaha görög-török, vagy görög-bolgár háború, őt bizonyosan szanitécnek fogják beosztani s az érdemrendek úgy csüngenek majd a mellén, mint ahogy az édesre duzzadt szőlőszemek csüngnek a gerezden. Mmt. a galambok, úgy élnek ők ketten, kiegészítik egymást, összeadva egy egész embert tesznek ki. A lakás tisztántartása felől Kokó gosdoskodik. Virágot, tarka szőnyegdarabokat, falra való festett tányért Szokrátesz szerez. Kecskehust, bárányt Kokénál jobban aligha tudna valaki bevásárolni, Szokrátesz viszont akkora paradicsomokra, salátákra tesz néha szert, hogy Kakónak tátva marad a szája a csodálkozástól. Kokó szerzi be a fenyő-szurkos bort is,

meg az „uzó“-t, ha kell és masztikát, «le a törökkávé a Szókratész hatáskörébe tartozik és amikor joghurtnak altalja a tejet, olyankor csak lábujjbegyen, tipegve szabad közlekedni a szobában s beszélni is csuk suttogva. Kokó hungja szép, férfias bariton, jól illik hozzá a citerapengés. Ha Kok«'» énekel és Szokrátesz pengeti hozzá az. érzelmes citerát, idegenek, szomszédok felfigyelnek, „öszvérem lábára aranypólkót veretek, imtiil a karaván Havasalföldre . . .‘ Kár, hogy nem csuk az egyikük férfi s a másik nem asszony, eszményi házastársak lehetnének. Iréné miatt is jobb volna igv, Iréné miatt, akit a minap vettek magukhoz lakó- és üzlettársnak.

Égy semmikép sem nevezetes hétköznapnak délutánján történt, hogy vékony hang csendült fel a Kokó boltja előtt: „Cukorkát, csokoládét, szirupot tessék!“ Ivokó felháborodott: „No nézd csak, efféle sem történt még velem, hogy valaki itt. pont itt, a boltom küszöbje előtt! . . .“ Oda is szólt: ..Hallod-e kisasszony, állítatnál odébb is!...“ s hogy a jövevény rá sem hederitett szigorú szavára, kedve kerekedett hozzávágni valamit. Szerencse. hogy nagy felháborodásában semmi sem akadt kezeügyébe.

— Üzlet: üzlet! — nyelvelt vissza a leány. — Ki jobban birja hanggal, azé a világ!

Kokó pulytövörös lett, de Szokrátesz vidáman koppantott a láda fedelére:

— Tetszik nekem, hogy nyelves vagy. Hogy hívnak, mondd csak?

— Iréné vagyok. Iréné — hajlott feléje a lány s maga elé leeresztve a földre a tálcát a sok édességgel, letelepedett Szokrátesz mellé a földre.

Fekete szemű, rozsdabarna arcú lány volt. Fekete haja bátrasimitva csavarodott két vastag copfba. Olcsó anyagból készült ruhája rongyos hálóingre emlékeztetett, mely sejtetni engedte idomainak kellemes vonalát.

— Hogy kerülsz ide? — kérdezte Szokrátesz. — Éppen ide a Kokó ur boltja, meg at én cipőtisztító üzemem közé?

— Smyrnai vagyok — felelte Iréné — s gondolom ez a hely itt eléggé forgalmas.

— Egyszóval, menekült vagy.

— Az.

Szokrátesznek borzongás futott végig a hátán. Sok mindent látott, hallott, tapasztalt életében, de amikor visszaemlékezett azokra a rongyos, fáradt, piszkos csoportokra, akik a smyrnai menekülés idején elárasztották az országot, mindig megborzongott. Annál 5 szomorúbb látványt sohasem látott.

—Hol laksz?

— Egy könyörületes kephisiai vénasszony, nál. Apámat lemészárolták a többi sok ezerrel egylut. Én úgy menekültem, úszva. Angol hadihajó vett fel.

— És anyád?

— Anyám! Ki tudja, hol van az? Rég elszakadt házunktól, még mikor összeveszett apámmal a húsvéti báránv miatt.

— Nos? . . .

— Jól éltek nagyon, tudod, mert korcsmája volt apámnak a kikötőben, ahova matrózok jártak. Mindenféle matrózok, akik megfordultak a kikötőben. Fehérek, feketék, sárgák. mindenféle. A matróz mind szeret inni s hogy sokat vannak a tengeren, amikor kikötnek, ugyancsak erősen isznak. Apám nehéz, erős ember volt, tudott angolul is, meg kicsit franciául, törökül pedig nagyon jól. Értette a matrózok nyelvét, tudott jó történeteket mesélni, tudott jól kacagni mások meséin és tudott ütni is, ba kellett, meg há- zsárlos vendégeket kidobni a korcsmából. Anyám segédkezett neki az üzemben, rendben tartotta az italokat, a kenyereket, olaj- bogyós hordókat, a sajtot s mindent, ami kell egy olyan korcsmaüzemnél. Ha valamelyik vendég nagyon elsírta magát, hogy jajj, de egyedül van, leült melléje énekelgetett a ci- tera meg klarinét hangjára s biztatta, hogy szép az élet. ne búsuljon. Sokszor az ilyen elérzékenyedett vendég nagyon jól beütött, duplán fizette a bort, meg a masznikát és egy csókért, kettőért — mit ér az efféle csók, igaz-e? — kövér pénztárcát vágott az asztalra. Apám nagyon tisztelte anyámat s anyám Lg szerette apámat, mondom, úgy éltek, mint a galambok. Csak egy dolog felett veszekedtek mindig, a templombajárás miatt. Anyám nem szeretett templomba járni, apám pedig nagyon. És móddal ülte az ünnepeket. Sokszor hallottam, amint mondotta anyám* naic: „Te szép Iréné, hát hogy is lehet az, hogy nem szereted a templomot, hiszen a papi ének olyan gyönyörű szép, meg azok a mindenféle finom füstszagok, meg a csilingelő csecsebecsék, amik mindenfelé fel van- nak aggatva, hát hogy nem szereted?“ Anyám mondta: „Ide hallgass Vaszili, én mindent megteszek érted, rendben tartom a boraidat, a sajtokat, az olajbogyó» bordókat,

iszom a matrózokkal, elszcdem a pénzüket, megteszek mindent érted, mert szerellek, csak egyet ne kívánj tőlent, hogy temploruhu menjek“. A húsvéti báránnyal is ezért volt a baj. Apám beleharapott u búsba és felordi- tott: „.Miféle bus ez bé?„ „Bárány“ —- mondta ulázatosan anyám. „Bárány az Istenedet! Bárány!“ — ordított apám. „Kecske ez, közönséges vén kecskebak! Érzem a szagán! Hál ennyire nem becsülöd az én érzéseimet, a szent ünnepeket, te rongy!“ — Elkékülve ugrott fel az asztaltól és arcul ütötte anyámat. Anyám is felugrott. Semmit se vett magához abból, ami az övé, úgy rohant el örökre tőlünk.

— Szeszélyesek az asszonyok. Megszökött csakugyan? — mondta Szókratész.

— Aztán jött a nagy égés, a mészárlás. Apámat leütötték, én úszva menekültem, úszni jól tu«lok. Kis gyermek koromban néhány rézpénzért szívesen buktam viz alá a fiukkal, hogy tengeri sünt, pókot, csigát hozzak fel tollas-kalapos kisasszonyok örömére. Angol hadihajó vett fel, ők tettek le Pyreus- ban. Az angol tengerészek jók voltak hozzám. Jók az angolok itt is, Athénben, Kepbi- siában, Psychikóbnn, mindenütt. Sokat segítettek a menekülteken, kenyeret adtak, kon- zerv-tejet, olajbogyót. A tálcát is tőlük kaptam s a pénzt, mi\el cukorkát, narancsot, szirupot vehettem magamnak, hogy legyen, amivel kereskedjem. Sok jó szavuk is volt hozzám, ez a fehér szakálla« „lordosz“ még most is mindegyre megajándékoz, az államat megsirnogatja s megtapogatja a derekamat is.

— ügy!? A derekadat is?... Nó, jól teszi — mosolygott hunyorogva Szokrátesz. — Lám én is mondtam mindig: jók az angolok, nó lám, nó lám . . .

Kokó zsakettes alakja megjelent a boltajtóban:

— Jobban tennéd Szokrátesz, ha dolgoznál! De te. persze, inkább elsemmiskeded az időt efféle csitri éhenkórászokkal.

— Jól van barátom, jól van — legyint

Szokrátesz.

A leány felszökött a földről, a tálcát a szijjánál fogva nyakába akasztotta:

— Megyek már, vén zsimbes. A viszontlátásra!

— Ha erre jársz, még beszélgethetünk! — kiáltotta utána Szokrátesz.

Kokó rettenetesen fel volt háborodva.

— Mégis csak hallatlan — mondta este, amikor „keftédes2“-vacsorájukat fogyasztották —. hogy egy ilyen cukorkaárus lány csak fogja magát és odaáll a boltom elé kiabálni. Ki látott ilyet?! Vannak bizonyos szabályok az üzleti életben, az illem, a morál, barátom!

— Te is kiabálsz Kokó, ugyancsak igyekszel, szomszédodat, Vaffiadachit tulkiabálni — jegyezte meg Szokrátesz.

— Az más, barátom! Az csak tisztességes konkurrencia, az üzletszerzés öröme, nemes versengés. Neki az ott állandó helye és állandó helyem az enyém. Ha ő szidja az én árumat, én is szidom az övét. A Vaffiadachi üzlete régi és régi az enyém is. Közöttünk csakugyan az áruminőség, az ár s az üzleti leleményesség döntheti el csnpán a versenyt. De mit kezdhetek egy ilyen rongyos cukorkaárus lánnyal? Egy női hanggal keljen versenyre az enyém? Azt magyarázzam vevőimnek, hogy az én fogkeféim jobbak, mint ama ismeretlen hölgy savanyucnkrai? Hiszen meg se verhetem, nő s nem feleségem!

Beleizzadt a szónoklásba. Á kövéren gördülő izzadságcseppeket hasztalan töriilgette puha tokájáról. De azért nem hagyta abba a szónoklatot. Kifejtette, hogy’ elérkezett már az a pillanat, amikor végre komoly lépéseket kell tenni a szolid kereskedelem védelme érdekében és le kell tömi a piszkos konkurren- eiát. Helyre kell állítani a régi cégek becsületét s nem szabad tűrni, hogy mindenfelé laikusok garázdálkodjanak. Legyen már vége egyszer a kontárkodásnak!

Szokrátesz nekidőlt az asztalnak, úgy hallgatta. Látszott arcának elfintorodó kifejezésén, hogy teljes odaadással élvezi barátja felháborodását. A nagy szónoklat végén felemelte karját s mutatóujjával megfenyegette Kokót:

— S a fő baj, azt hiszem, hogy nő van a dologban.

Kokó megütközve nézett rá:

— Nő! Hogy értsem azt?

— Csak azért gondoltam, mert hogy is mondjam . . . izé . . . húsz esztendővel ezelőtt Alexandriában . . . nó ugye, csak megjegyzem. azt a . . . azt a . . . bizonyos feljelentést ellened . . . azt is nő csinálta . . .

— Szokrátesz! — kiáltott felháborodva Kokó. — Szokrátesz!... Hát igy egyeztünk?!... Úgy volt, sohasem említjük. Soha, soha!... így egyeztünk volt.

— Gondoltam, húsz bosszú év után... magunk között... lehet már...

— Nem lehet... S az különben sem volt nő. Egyiptomi volt, <le nem volt nő.

— Azért mert feljelentett... az«';rt rém volt no?

— Nő nem tehet ilyet. Ha nő, legyen benne jellem. Az én neveltt tésem legalább mást vár a nőtől. Becsületet, tisztességet, hűséget, jellemet.

— Nem azt úgy«*, hogy odarohanjon s be- mondju: az aláírást, azt a szeretőm hamisította? De akkor féltékeny volt... Ezt elfelejted.

— Ez nem kifogás. Semmi sem kifogás. A becsület a fő-fő. Az mindenek előtt! Enélkül nincs eszménykép, semmi!

— fis mivel minden nőről feltételezed, hogy ugyanezt csinálná, kiseperted őket az életedből. ügye igy van barátom, Kokó?

— Ha kiszedted belőlem: hát igy van, — hajtotta le a fejét riadt mozdulattal Kokó.

Szokrátesz hangja ábrándosra fordult:

— Különös... van ember, aki járt rendőrkézen, közönséges okirathamiiitásért s ba a nőkre gondol, erkölcsről prédikál. Van más, aki sohasem ütközött össze a törvénnyel, legfeljebb c«endháboritásért .egy-egy attikai éjszakán, amikor óriásra gyultak a csillagok s ugv megtelt az éjszaka narancsillattal, hogv ki kellett öblintenie magából a vágyakat, amik összegyűltek l>enne. S látod ez az ember, a haszontalan cipőtisztitó-mester, most védelmére kel az asszonynak, aki féltékenységében eszét vesztve feljelentett téged. A büntetlen előéletű cipőtisztitó-mester védelmébe veszi azt, aki bűnt követett el, mert hitte, hogy igy felszabadítja önmagát, belső sebeitől. Talán hiheted. hogy rossz ember vagyok. Nem vagyok se rossz, se jó. Olyan vagyok, mint mindenki más :ember. Csak talán a szánakozás érzéséből oltott belém többet a Teremtő, mint beléd. Ezért tudok könyebben mosolyogni ott, hol mások felháborodnak. A sokat látott és sok mindent megértett ember mosolyával nézlek téged és nézek másokat, az egész világot. Ha nem lehet segíteni azon, hogy a jóra született ember elméjét kívülálló hatalmasságok borítják el s kényszerítik a rosszra, legalább a mosolyommal járuljak hozzá, hogy el ne essék, legyek a szalmaszál, amely semmit sem segit, de mégis a menekülés reménységével biztat. Szerelem az embereket Kokó s ezen változtatni nálam sohasem lehet. Nem is szeretném, hogy lehessen. Az egyik testvérem ügyvéd, a másik orvos. Én is lehettem volna ügyvéd, én is lehettem volna orvos, otthon szép reményekkel néztek fel reám. Mégis nyakamba vettem a világot, nem lettem e világszerinti ügyvéd, nem lettem e vrlágszerinti orvos. Mytiléné, Rhodos, Alexandria. Kairó. Pyreus mind megannyi találkozás az emberrel... az árvasággal. Hány és hány ember felett mondtam el magamban a cipőpucolóládára rákönyökölve védőbeszédemet. Hány és hány embert mentettem fel az élet itélőszéke előtt és hány és hány embernek állapítottam meg az élet-diagnózisát. S amíg a fájdalmak mélyére tekintettem, különös dolog történt velem: én. az élettől menekülő, megszerettem az életet. Ó, nem a nagyvonala viharokat, a közösségek hatalmas mozdulatait, vagy az elvek, elméletek és természeti törvényszerűségek kegyetlen csatáit, de meszerettem az apró mozdulatokat, a napfényt, amikor rávillan egy vénember pocakjára, az emberi szájat, amikor nevetségesre ferdül valami ostoba gondolat miatt, a jól nevelt úri gyermek mozdulatát, amikor magára marad s hogy nem látja senki, felragyogó arccal piszkálja orrát, mint valami kis csavargó; halászok vig kiáltozását, amikor a hálóban megpillantják az ezüstösen csillogó halászzsákmányt és megszerettem egy-egy meglepő csipkézetü hullámfodrot a tintaszinü tenger hátán, a szép és csúf illatok változását, a napot, a holdat, a mi nyári é?«zakáink öklömnyire dagadó csillagait s a hajóknak hajnalelőtti, fekete árnyékát elszenderiilt kikötőben. Magam örömeit úgy választom, hogy senkinek se válhassak kárára, de fenntartás nélkül örülök a mások örömének. Ezért nem tudok haragudni rád, te elferdült erkölcsprédikátor, szánom az asszonyt, aki kárt tett benned s tudom szeretni a csitri lányok«* kik ma cukrot, szörpöt, narancsot árulnak, de holnap talán önmagukat viszik piacra, hogy tarkább fejkendőt, szagos-vizet s kosztümkabátot vehessenek maguknak.

— Erkölcstelen vagy — mondta Kokó.

—- Lehet ... — mondta Szokrátesz és valami régi Z9iványdalt kezdett fütyörészni.

— Legalább ne fütyülnél! — kiáltotta Kokó, — ne fütyülnél! Ne fütyülnél! Telebeszéled a fejem a te ostoba és könnyüvérü gondolataiddal s amikor szivem mélyéig fel- háborítottál, telefütyölöd a világot! Hát élet

■ ■