Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-09 / 56. szám
r 1.1, r:n / i K 10 4 0 rn Arc lui 0. Egy haldokló város portréja Siető vázlat a tűzben és jégben pusztuló Viburgró! KOLOZSVÁR, március S. Teffiiap még; utcáin tolyó harcokról irtuk a lapok, de a cikkek tinié niar napok óta Így szolt ,,\ iipurit még nem tudták elfoglalni...“ és ez a közbevetett kicsi „még“, mint burkolt, de kónv- nyen etrthefo jóslat, jelzi; Viburg csal« li'.mar elesik. Palán már ma, talan csak holnap, de úgy látszik, hogy elkerül hetet len s a meggyötört, liétévszázadofj város az ostrom súlya alatt összeros« kad. • ( A sziik karéliai földszoros c nagy-i múl Hu fővárosában még csak alig bárom hónap előtt nyolcvanezer ember reménykedett, hogy megmaradhat ked \es ottlionában. Mi maradt azóta az otíthonokből!... A XII. században építtette lel N ibur got Knut Posse, egy svéd senior, hogy elzárja Finnország útját a moszkovita ostromlók előtt. Azóta a város a Baltikum egyik legnagyobb kikötője lett. Turisták jöttek megcsodálni templom mait, régi emlékeit, középkori erödi- tésü várkastélyát, amelynek ormán tegnap még a finn zászló lobogott. A kikötőben az élet vidám volt, könnyű, gazdag és sokszínű, a világ minden tá járói jövö matrózok ittasultak Észak e szépének vendégszeretetén. S ma? A szép arcot sebhelyek borit iák... De hadd mondja tovább egy szemtanú: Georges Kessel, a „Paris Soir“ Finnországba kiküldött munkatársa. Tőle idézzük az alábbi megrázó, bár siető vázlatot. A HALOTT VÁROS — Kétezerkétszáz bomba zuhogott szegény városra — jelenti a lapjának Georges Kesse! — nem értve bele a szovjetorosz csatahajók messzirehordó ágyúinak a lövedékeit. A finn meneki* tési rendszer s a segélvállomások révén azonban január 25 ig csak húsz halálos áldozat volt. A harc akkor még a várostól negyven kilométerre lángolt. Még lehetett szobát találni a szép Knut Posse szállodában, a rádió jazz-zené^ jét hallgatva lehetett étkezni az „Epi- la“ ban, éjszaka a körutakon még látni lehetett hazafelé imbolygó emberárnyakat . .. — Eltelt n-égy hét. Viburg nem létezik már. —- Parádés alakulatban öt szovjet orosz légiraj száll át Viburg felett. Olyan tiszta a levegő, hogy a szárnya kon jól kivehető a vörös csillag. De egy sziréna sem üvölti a vészes riadót. Ki adjon riadójelt? És kinek? — Láttam még összerombolt várost — írja melankolikusan Georges Kessel —- de romjaik alatt más városok nem haltak meg egészen. Még megmarad tak városrészek, melyekben felsápadt az élet. Állatok: macskák, kutyák, ma* daraik meg-megmozduPak a romok kö zött. — Viburgban tizenöt nap alatt a szovjet bombák és ágvulövedékek egyetlen épületet sem kíméltek. Nem találtlam egy érintetlen házat. A város Pian két hét óta egy léJek sem lakik. A vas és tűz forgószele a túlélőknek pillanatnyi időt sem engedett a mene ţ kölessel késlekedésre. Csak gyér őriá* ratokat láttam, amint a romhegyek között eltemetett testek után kutattak. TŰZ HARCOL JÉGGEL — A jég teszi azt, hogy Viburg különb öz i Pc a történelem minden más mártír-városától. A romokat, mint fúr csa, buja önzés, hatalmába veszi a jég s a hó. A sarki hideg éppolyan buján tenyészti ezt az embertelen flórát, mint az egyenlítői nap a trópus dús bozótját — Csak a tűz harcol még a jég kér telhetetlen foglalása ellen. — Megállók a Knut Posse = száIlodá nál. Itt laktam. Ma már csak alig tudom felismerni a minden kényelemmel felszerelt gyönyörű épületet. — A harctér most egész közel van és a 102*?s szovjet ágyuk torka Vi burgra szegeződik ... — A Knut Posse szálló faragott fából épült nagy hallja ég. Furcsa, kísér teties tűzvész, A lángok alig=talig mernek magasra csapni: az olvadó jég le lohasztja őket A tűz alázatos lesz és ravasz. Messziről, melegével simogatja Zsák maii val, leolvasztja jégpáncél ját. szárit ja az átitatott fát s megszenesili diadalmas lángok nélkül s anélkül, hogy beleharapna. Mindegyre összeomlik egy fal, melyei tövénél át fii r élsz e 11 az alaltomban dolgozó tűz. S a szél, a tűz nek máskor jóbarátja, itt ellensége, mert havat sodor. DESCARTES A HÓBAN — Elszoruló szívvel bolyongtam ebben a fájdalmas Pompeiben. Megnéz* tem az összelőtt régi várat, amelynek tornyán a finn hősök harci lobogóját fújja a szél. A Dagricolodemplom ősi tornyán, mely csodálatosképpen sértet len még, az óra lassan hat of kongatott. I ieest eledet l. Óvatosan iárlam, liovy cl ne gáncsoljon a lió alatt meg- |Mlj,> valamilyen akadály. S akkor ku tat'a fürkésző szemem egy könyv alakjára ismeri a hóban. Nyitott könyv volt, félig már eltemetve. Felvettem, letöröltem a havat. Descartes „Discours de la méthode“ iát tartottam fázó uj jaim között. __Szemben velem cgv leomlott fal széles, idétlen ablakán ál könyvespolcokkal megrakott falu dolgozószobái ban sepert a szél. Egy tudós lakhatta valamikor. íróasztalán nyitott tinta fartő s jegyzőkönyv, melynek lapjait kaján örömmel forgatta a szél. A fal mellett., rendes sorokban, szépen be kötött könyvek sokasága. — Gondolatban magam elé idéztem a könyvek között dolgozó tudóst, aki lám, itthagyta szép kincseit s talán már meg is halt, hazáját védve. Szobája ittmaradt, mint árva szentély, amelyet már csak a szél látogat. R háztulajdonosok, akik pincéik gáztámadás eitern felszerelésére nyilvántartási lapot kaptak, legrövidebb időn belül kötelesek ezt a felszerelést végrehajtani KOLOZSVÁR, március 7. Kolozsvár város közigazgatásának MONT hivatala 368 1940. szánni közleményével felhívja mindazokat a háztulajdonosokat, köz- és magánintézményeket, melyek a pincék és a pincehelyiségek felszerelésére nyilvántartási lapot kaptak, hogy a terület aktiv és passziv lég\édelmére vonatkozólag a Hivatalos Lap 1939. március 6-án megjelent 55. számában közzétett törvény 13. szakaszának megfelelőleg a lehető legrövidebb időn belül kötelesek a pincéket vagy pincehelyiségeket valamennyi ingatlannál a városháza technikai ügyosztálya által idejében kikéz- besitett nyilvántartási lapján feltüntetett módon felszerelni. Minden erre vonatkozó felvilágosítást megad a városháza technikai ügyosztálya (Serviciul de adăposturi si tranşee) Kogălniceanu-utca 4. szám, emelet. Mindazok, akik nem teljesitik e kötelességüket, az idézett törvény 63. szakasza szigorának teszik ki magukat. A közleményt dr. Bötnemisa Sebastian polgármester és Stefan Popa. a MONI iroda vezetője Írták alá. LÁTOGATÁS A KOLOZSVÁRI ZENEÓVODÁBAN Ahol a gyermekek játékosan, észrevétlenül hatolnak be a zene birodalmába. — Salamon Etelka hegedü- müvésznő, az óvoda vezetője az egészen kisgyermekek zeneoktatásáról beszél az Ellenzéknek KOLOZSVÁR, március 8. Mikor benyitunk a Iorga-utca 12-es számú ház második emeletén lévő egyetlen kolozsvári zeneóvodába, a gyermekek ránknéznek, illedelmeser felállnak és rázendítenek: — Do — mi — sol! — Mi ez? — kérdezzük nagyon értelmetlenül. — Köszönnek a gyerekek! — feleli az elénksiető kedves, rnosolygóarcu Salamon Etelka, a neve3 hegedümüvésznő, zenepedagógus és az egyetlen kolozsvári zeneóvoda vezetője. — Ée hogy kell nekik visszaköszönni? Egy három év köiűli pici barna fiú válaszol. Kifogástalanul énekli, hogy: — Sol — mi — do! HOGYAN LÉTESÜLT A ZENEÓVODA? — Jól van kicsike — dicséri meg „Etelka néni“. « Mielőtt megnéznénk, hogy mi is az a zeneóvoda és mit játszanak és igy játszva tanulnak benne a gyerekek, először ismerkedjünk meg alaposabban az „óvónénivel“, aki éppen a napokban tartott nagysikerű előadást a zenei nevelés kérdéséről Kolozsváron. . Salamon Etelka Kolozsváron, Debrecenben és Becsben végezte zenei tanulmányait. Most inár 20 éve tanít zenét s egyike a legkitűnőbb zenepedagógusoknak. Nem egy kiváló hegedűs tanítványa van. — Hogy jutott eszébe a művésznőnek a zeneóvoda megnyitása? — Az Istenért, ne hivjon művésznőnek — feleli s ami a zeneóvoda elnevezést illeti, az sem egészen jó. Népszerű és tetszetős ugyan, de azért nem helytálló, mert nemcsak az óvodás korú gyermekek, hanem a nagyobbak számára is a zenei tanulás kezdő stádiumát jelenti. Sőt a zenét már tanuló gyermekek tanulásának könnyítésére és képességeinek fejlesztésére is alkalmas. Az első zeneóvoda 7977 körül Salzburgban nyílt meg. Bemard Paumgarten, a salzburgi Mozarteum igazgatója alapította Musikschule für Jugend elnevezéssel. Ez ma is működik. Paumeurten a zenei képességfejlesztés ötletét az Angliában 1853-tól működő Tonic Solia társaságtól vette át. Ennek mintájára több módszer alakult, igy az ismert Tonica- Do-modszer. A modern ritmikus torna úttörője, a francia Drdacroze, a jelenlegi század elején létesített iskolákat, amelynek célja ugyancsak a gyermekek zenei és ritmus- érzékének fejlesztése... Gyermekek, üljetek szép csendesen, aztán játszani fogtok és megmutatjátok a vendégnek, hogy mit tudtok! A gyermekek aránylag szép csendesen ülnek, az óvónéni pedig folytatja az érdekes interjút. — De hogy a tulajdonképpeni kérdésére feleljek, a zeneóvoda megnyitása úgy jutott az eszembe, hogy saját gyermekkori emlékeimből és mások tapasztalataiból tudom, hogy a zenei nevelés a régi formában, a sok „eredj gyakorolni“ felhívás s a gépies hangjegyolvasás elkeserítette az életemet és elkeseríti ma is sok gyermek életét, sőt meggyü- lölteti velük az élet egyik legszebb ajándé kát, a zenét. Amióta hangszerjátszas van, tulajdonképpen nincs igazi zenei nevelés, mert a hangszer kezelése mechanikus valami. Régen a zene magában az emberben benne volt, mert az éneken volt a hangsúly g a hangszer csak kisért. Az a zene, ami az emberből magából indul ki, több hatást vált ki. Mióta azonban a zenei nevelés valamely hangszer kezelésének megtanulására korlátozódott, a gyermek kínlódik a hangszerrel, a szülök pedig csak azt nézik, hogy a gyermek a kottában előremenjen. S igy teljesen elkedvetlenítik és elrontják a gyermeket. ZENEI NEVELÉSRE VAN SZÜKSÉGÜK A GYERMEKEKNEK — Ezekről a kérdésekről — mondja a kitűnő zenepedagógus — budapesti tartózkodásom alatt sokat beszélgettem Molnár Antallal és neki is ugyanaz volt a véleménye, hogy a zenei tanítás előtt a gyermeknek zenei nevelésre van szüksége. Molnár Antal volt a segítségemre, útmutatást, anyagot adott s biztatást. A nagy anyag s a kérdés irodalmának alapos megtanulása után. a magam emlékeivel és pedagógiai tapasztalataimmal vágtam neki a munkának s nyitottam meg a zeneóvodát, ahol kisebb csoportokban kapnak a gyermekek hangszernélküli zenei előkészítést. A modern zeneóvoda újítása abban áll, hogy a pszihológiát is tudatosan alkalmazza módszerében, mely két is* imit alapél ven njugszik. A/. «nyílt, hogy műiden egészséges gyei mellben megvan n zenei adottság, (miiig el nem rontjuk) h mi e/l leht/.inre kell hozzuk «’•►> fejlesszük. A másik, hogy síin mii sem erőszakolunk rá a gyei- nickte, kivéve az általános fegyelmet. Ettől eltekintve játszunk i a játék <n zene. hála Istennek, nagyszerű eredményeket produkál. Suliimon Etelkának ebben a munkájában nagy segítségére van húga, Kató, a bécsi Psziliológiai Intézel volt növendéke. Katót is epp< n ugy szeretik a gyermekek, mint Etelka nénit. KI JÁTSSZA EK A ZONGORÁN A NEVET? Az érdekes elméleti lelvilágositás után most végignézünk egy órát ebben a pompás Kis óvodában, ahol 8—10 gyermeknél azért nincs soha több, mert akkor uern lehetne mindenkivel egyénileg foglalkozni. Háromévistül 10—12 évesig, mind ott ülnek az asztal körül és „névjegyet olvasnak“. Mind- egyiknek meg van a rnugu zenei neve, a név- jegyen a színes hangjegyeket leéneklik és rögtön meg is mondják, hogy kinek a neve volt. Kis kövér gyermekkezek kapják ki egymás kezéből a névjegyeket 6 egyszerre éneklik : — Do — mi — do! Zsuzsika, Zsuzsika! Es igy ismerik meg sorban, játékosan a hangjegyeket, anélkül, hogy tudnák, milyen fontos zenei tudomány kerül a birtokukba. — Ki játssza le a zongorán a nevét? — kérdezi Etelka néui. Erre aztán megvadulva szaladnak a zongorához, valamennyi egyszerre akarja megmutatni, hogy ő is tudja áru! Egy copfos kislánynak sikerül felmászni a zongoraszékre, ő aztán kiveri a nevét a billentyűkön, egy ujjal, mint ahogy minden kisgyermek neki- megy egy ujjal a zongorának, ahogy hozzájuthat s ha hallása van, kiveri rajta a Boct-boci tarkát. Az óriás különbség csak az, hogy ez a pöttömnyi kislány azt is tudja, hogy omit leüt, az do, vagy sol, vagy fa. Egy másik kislány — egy kicsi, barna, Klárika a neve — odamegy a hegedűhöz és elhegedüli a nevét. Olyan pici, hogy tartani kell az álla alatt a hegedűt,, de tisztán csalja ki belőle a hangokat. GYERMEKEK, MIT LABDÁZUNK LE? Az asztalon hét különböző szinü labda. Ezekről tanulták meg a gyermekek a hangok neveit, színekből, észrevétlenül, játékosan. Például a zöld a do, a re a sárga, a 6ol a barna. Etelka néni felemeli a zöld labdát, a gyermekek éneklik: do. így leéneklik a skálát. Aztán össze-vissza mutatják fel a labdát: leéneklik a hangokat, tisztán, hiba nélkül. — Gyermekek, mit labdázunk le? — kérdezi tőlük. Felrepül egy kis színes labda, aztán egy másik, aztán egy harmadik. Sorra éneklik a gyermekek: Mi-si-ke... Klá-ri-ka... Zsu-zsi-ka... E-dit-ke... — Legutoljára egy kislány boldogan magára mutat s azt énekli: — Ve-ru-ka . . . Mivelhogy ez ő. Ezután Dalcroze tornát tornásznak a gyermekek, amelynek zenéje gyermekdalokra lett alkalmazva. A láb dobbantja a ritmust, a kar dirigál. Aztán a „veszekedést“ csinálják és rettentően élvezik. Ez a „veszekedés“ nem más, mint: Kánon, amelyet azért hívnak igy, mert egymás szájából veszik ki a dalt. Az tán „táviratot“ játszanak: tapssal verik ki a dalok ritmusát s felismerik pontosan a dalt Meglepő, bámulatos, amit ezek a kicsi gyér ra ekek produkálnak, boldogan, játszva, hi lietetlen könnyedséggel. — A primitiven van a hangsúly — mond ja lelkes tanítójuk — előbb csak két, majd három hangból álló dallamok kerülnek sorra Végül azonban a legnehezebb ritmusú dől gokat is felismerik és éneklik, mint példáu Kodályt. . . Megtanítjuk őket játékos eszkö zökkel tisztán énekelni, a hangszeren a da lók hangjait kikeresni, a ritmusát tapsolni dirigálni. Megtanulják a harmónia elemeit a dalok értelmezését, mert minden dalt el játszunk, meg is valósítunk. Es a hangsúly nem a tanításon, hanem a játékon van. Ha a gyermeket kényszerítik a tanulásra,, az énekből, zenéből „muszáj-lecke“ lesz, amit meg kell tanulni, de amit hamarosan elfelejt újra. De a játék öröme fokozza a tanulási kedvet s az a tény, hogy az nem tanulás és nem kényszer, közelebb visz a célhoz... Egy kislányt mutat, akivel pedagógiai rendszerének egyik legcsodálatosabb eredményét érte el. A gyermek még a boci-boci tarkát sem. ismerte fel. mikor a zeneóvodába hozták s kijelentették, hogy nincs az a rendszer, amellyel ebből a botfülü kislányból zenei hallást lehetne kihozni. Ma a kislány nemcsak tisztán énekel, de ha hamis hangot hall, befogja a füleit és kijelenti, hogy „fals, ezt nem bírom hallgatni“ . . . Mialatt a zenei varázslónő, a pompás zenei óvónéni az ajtóig kisér, szomorúan gondolok rá, hogy miért is nem volt az én időmben is egy ilyen lelkes, kedves „Etelka néni“. Akkor kevesebbet nyúztam volna a zongorát, de tiz évi zenetanulás után nem az lenne az eredmény. Hogy zeneileg teljesen elzíillvc, jobban élvezem a rádióban Jack Hvltont, mint a klasszikus zenét . . . (M. L.)
