Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)
1940-03-24 / 69. szám
(Most jelent meg az Erdélyi Szépmi- vés Céh kiadásában Tompa Lászlónak legújabb verskötete: „Hol vagy, Ember?“ Ebből az alkalomból idézzük Kuncz Aladárnak az Erdélyi Helikonban (1929) megjelent „Megkoszorúzott erdélyi költő“ cimü tanulmányának bevezető sorait. A verskötet ismertetésére még visszatérünk.) A költőben lélektanilag az a legérdekesebb. hogy miként jut el a körülötte lévő dolgoknak, az annyiszor látott mindennapi- súgóknak, önkivületes látomásához. Soknak közölök hosszú évek vándorlására van szüksége, hogy majd visszatérte után zengővé, beszédessé, szimbolikusan jelentőségteljessé váljék előtte az otthon, a hazai sors. Petőfi évekig hányattatja, szinte szándékosan ütteti- verdesi a sorstól magát; a nyomor, az eíha- gyattatás legsötétebb sikátoraiba téved, amig egyszer csak kettéhasad benne az egységesen látott életkép s könnyes vízióval találkozik magával, a Petőfi rendeltetéssel. Ady-nak Páris kell, hogy kiszakadjon belőle sajátságosán egyéni és titokzatos művészi szemlélete. Mások a hosszú utat a szenvedések, a lelki megrázkódtatások területein teszik meg, ahol néha egy pillanat borzalmában évtizedek szenvedéseit kiegyensúlyozó idegenergia emésztődik fel. Ez is vándorlás, környezetváltoztatás, olyan, mint mikor a vonat az alagutban megkergeti a fiatalembert, aki lelki átélésben évtizedekig fut meg pár métert úgy, hogy amikor újra napvilágra ér, már fekete üstökét az aggkor hava borítja. A fájdalom is lehet Ösztönzője a költői vizio kialakulásának. Áprily a háború utáni Erdélyben találta meg a Falusi elégia hangját. Reményik ugyanezekben az időkben telik meg a költői megszállottság viziónárius erejével. Csak Tompa László költői szemléletének forrására nem bukkanhatunk olyan könnyen. Róla az embernek az a benyomása, hogy nem mozdult sehová, nem keresett semmit s fényűző adagokban sem nem örüli, sem nem sirt. Csak élt, csak mind jobban belesüppedt abba, amit a vidéki élet fojtó hínárjának szoktunk nevezni, amikor a költő romantikus elkivánkozásait ecseteljük. És a csodálatos az, hogy mentői inkább belemerült e szűk helyi éleibe, kicsinyes életkörülményekbe, szemében annál inkább vált mindez költői anyaggá, miivészi látomássá. Megrázó, felejthetetlen hatású vers jut eszembe, amelyet egyszer a párisi Lapin agi- le-ban, ebben a Saeré Coeur tövében meghúzódó, kicsit kétes hirü és biztonságú kabaréban hallottam. A vers irója Jeban Rictus, a hires Soliloques du Pauvre szerzője, aki árgóba és emellett pongyola, szándékosan nyers formába rejtette olykor legmélyebb költői megiudultságait és gondolatait. A Kísér t e t cimü versébeu egy munkásról van szó, aki már husz-huszonöt év óta a nehéz robot után egy és ugyanazon az utón megy haza. Sohasem történik semmi nevezetes ezzel az emberrel. Mi is történnék? .. . Egyszer azután, egy este, maga sem tudja miért, Krisztusra gondol. Eszébe jut, amit róla az elemi iskolában tanult s megfordul elméjében a gondolat, hogy a mai rossz világban éppen ideje volna, hogy Krisztus ismét feltámadjon. És amint megy a külvárosi este árnyékában, egyszere csak valóban szembe találkozik Krisztussal. Az is olyan, mint ő. Lehet-e más egyenruhája, mint a dolgozóké és szenvedőké? Láttára a munkást mélységes meghatódottság fogja el. A maga nyers módján becéző szavakat mond hozzá: „Milyen fehér vagy! óh milyen sápadt vagy! dideregsz, vacogsz, biztosan nem aludtál, sze- génv, öreg pajtás.“ És igy tovább. Csak, mikor el akarja vinni kicsit „lógni"*, akkor veszi észre, hogy csalódott: egy pálinkás bolt kirakatának üvege a saját arcát tükrözte vi s s z a. Ezt nézte a Krisztusénak. A költeménynek sodra azután még tovább megy, uagy humánus tanulsághoz, ami már nem olyan érdekes. Ez a látomás a saját magát Krisztusnak néző munkásról, ez, ami felejthetetlen Jehan Rictus költeményében. Felejthetetlen, mert mély gondolatot fejez ki a lehető legegyszerűbb, szinte kiáltóan egy- szerű eszközzel: a bennünk s a környezetünkben lévő istenséget önmagunk életét a sub specie aeternitatis szemszögéből nézve egy rongyos, agyongyötört, bepálinkázott munkásban. jehan Rictus Krisztuslátó munkása jut eszembe, amikor Tompa László költészetére gondolok, mert ennek isteni magja is annyira minden külső beavatkozástól mentesen s oly közvetlen természetességgel bomlott ki a maga mindennapi környezetében, vidéki életének eseménytelen egyhangúságában, mint ahogy a munkás arca a Krisztusévá eszme* nyesült a bolt tükrében. Ének három pogácsáról Rég volt, hogy én nekbtgyúltan (Vándorútra elindultam. Több csalódás — ebben, abban Ezer másban, önmagámban. Mindegy akárhol. líí=e, otpe. Tér: iér Becsben, New Yorkban, Qmszkbati, Kairóban. Sok nyüzsgő vágy, terv, magát csalva: célt ér — Gépkocsik------zsúfolt villamos-------De hol van, Hol e riasztó zajban, vak zavarban Egy békés zug, ha csak egy talpalatnyi? És hol egy jó arc, emberé, ki meg tud E bozótban is embernek maradni? lm, lábbal szembe, s láb nyomába láb Nyomul sietve, szüntelen cserében — De nincs egy hang, mely föl zúg jón keményen: Meg ál Íjatok! így nem lehet tovább! Hogy sok próbán, veszdeímen Át az útlat megismerjem. Velem a nagy vándorlásra: Csupa három friss pogácsa. édesanyám tarisznyálta Egy szép tiszta tarisznyába. Kedves is volt mind a három Az öröm, a hit, az álom. Mentem velük bizakodva, A vadban iz bízva tudva. De mert látnom is muszáj volt: Láttam is, s ez többször kár volt. Hit és látás nem testvérek — össze ők mindig nem férnek. Magamat is sokszor sebzett, Ha lelkemben harcot kezdtek. S még egyéb is okozott kárt1 — Ez is rongált, az is rongált. Vagy jóságban, ami gyakran Gyönge jószág, állhatatlan — — S közben mind új bukásra Fogyogatott a pogácsa. Az Öíröm. a hit, az álom Oda is ma mind a három! Batyumnak — ha öl az éhség — Fogdoshatom ürességét. S nem tudom: e nagy bajomban Már kihez is folyamodjam. Aki útra kibocsátott: ö is elment rég, az áldott. így hatalma neki sincsen, Hogy még egyszer megsegítsen. S hol az ösvény is, mely végre Nem juttat mind mélyebb éjbe? De az ígért fényességbe, Hol a vándort balzsam, béke yárja, s üdvök teljessége — — Befagyott révben Par napja-e, vagy sok«sok éve? Már nem Js tudom —: köd mögöttem.... A nyugtalanság tengeréről E révben oly rég kikötöttem. Jó, békés *rév ez! Legyen áldott! S áldott az ár, mely ide hajtoíjt. Itt semmi kockázat, veszély, — csak Fagyott vizmezö. puszta partfok. lit elnézvén a néma holdat, Mig körüli oly hideg paJástja: Leszámolok volt életemmel, Merüljön Örök hallgatásba! Csak ha egy kis szél rég felejtett Illatokat hoz duruzsolva: Gondolok még valami nagy*nagy Hátralevő ünnepre, torra. Ékkor a révet lesem ismét: Már mikor enged, hogy a vágyak Ltján még egyszer a világnak —* Talán vesztemre — nekivágjak?! Csak meneteltek sivár szédületben, Mint ostorral vert, igás állatok, Riadiság üz, mig minden telhetetlen Vágyatok folyvást „javakért“ vacog. Nem szent nektek egyébt Csak az anyag, s a gép — Nagyf kicsi ennek ütemére lép. S ebből közönként csak egy mozi-csillag, Rugdosés-hös, horogütés zseni Tud kizökkenteni. Van is, kit egy „meccs“ szélhüdésig izgat, igaz, nem sok — ma ennyi szám nem is szám! ÍSöt nincs is szám, mely számot adna tisztán!) Fö az, hogy meg ne álljon a roham — S öklözhessétek egymást vak tömegben, Melynek boldogja is boldogtalan. Csak folyvást, folyvást.., nehogy e kegyetlen, Torz bűvöletből ráeszméljetek, Hogy amig így az „életért“ loholtok: Magát játszótok el, az életet! Felejtitek, hogy tű! e rengeteg Füstmpcskos ormon vannak havas ormok — Fehéren fénylők------s vannak zsenge zöld Ivánkák, meg erdők, virágos mezők. S nyarak js vannak, áldott, gazdag öszök, Viharok és a megtért kikelet illataival nyargaló szelek — 5 van holdfeny is, mely lombon át pereg — Égy reO' hallott hang. emlékben megőrzött, Mely néha most is halkan ránk köszön... Igen. — ez van mind és még van tömérdek Egyéb is, ami nem marós önérdek, Nem egymás vesztén gyulladt káröröm! De hasztalan e háborgás külön — T( egyre csak az egymás rossz nvomán Kerengtek gőggel, ingerült közönnyel, RuZsAarvás arccal, véres szörny-körömmel, Szánalmas vígan, mohón, ostobán, As így is tart mar ez n kerge farsangt Míg egyszer ég és find egymásra harsan — Egy páratlanul hatalmas vihar ~~ Hogy a.' romon friss fii nőhessen újra _ Rommá zúz mindent, széliében lerúgva. Majd akkor ez a vásár is kihal _ Szűkülni fog mind, akit anyaöl szült! Velem, ki most csúf romlásunkat öriilr Prófétaként e kergüleí-fokon Rekedten vijjogom! (1938) 8^* fwi r leven
