Ellenzék, 1940. március (61. évfolyam, 49-74. szám)

1940-03-17 / 63. szám

to yb:i \otji l/itc jnhe. ii g pSSi’i eh, , If.vi dekl (1 .'hi II V net’, fa\-i I. £. fs.ZjJ jl .* alam in. J Si ' 5/nei aiot a tta rsai 'a I Iái Şefele mi , ehet Az a rav ként did lé hogy Emié vére Mi form lét, i Se ej Jó, félig de ti dalír, rajta mim { ford viii soko mini /nes heve Énej Áhe, 2 ér; a sí Sur; is n lám E gas. fin pró telt is egy zűr ta-i szil vez kel Mé me má rei ga\ irii kai let na, lid En ho roi fai sa 10 E1 LENZÉK I íj U) március I 7. unm mm EGYEZSÉG Két I»'gém igyekezett (.erényen a gyimesi írölgykatlau felé. Az egyik készét tartott u vállait, inig a másik jókora nyers botot szo­rongatott u kezében. A Pallos kövénél levő kanyarulatnál találkoztak, ott, ahol a bal- yánvos pataka lesuvail a rozsdás sziklaszirt alá.'A bükki tető suta csúcsán még ott lus­tálkodott a leáldozó nap s vérvörös sugarai­val vert éket magának az alkony leplen resztül, liegv fáradalma* útja végén bágyad­tán pihenhessen meg a bolygó vandoríelhok szürke fodrain. Csattogtak a kövek a legények megnyuj- tott léptei alatt, de nem is csoda, mert bátuk mögött lomha sötétség borította rá köpenye­gét a néma tájra. Eeyidósök lehettek és egy ezrednél kato­náskodtak. Jóbarátok voltak s tán ez a ba­rátság meg sem szakadhatott volna, ha Ho- zsi. az erdőpásztor leánya közéjük nem áll. Most hallgatagon lépkedtek egymás mel­lett Nem nagyon vesztegették a szót, lát­szott rajtok, hogy miudaketten kerülik a vi­tát, akkor legalább, amikor az ember inge­rültségében sok bolond dolgot elkövethet. De ha inár a véletlen összehozta őket, hát az igaz csángó nem kerüli el egymást. Pista, a kaszás legény, nem volt annyira szófukar, mint a másik, odavetett egy-egy kérdést, de a kurta feleletekből sejtette, hogy valami van készülőben; ösztönös óva­tossággal kerülgette kérdéseivel, nyilván ki akart csikarni valamit belóie, ami végre dű­lőre vigye a kettejük dolgát. Már a falu végén jártak. Pista ismét meg­próbált beszédbe elegyedni. — Dologba vótál. — Nem én! — Há akkó? . .. — Ne törőggy véle — volt a rövid válasz. — Ami a te dógod. az a tiéd . .. Nem is azétt kérdezlek, mindha fúrná az ódalamat a kíváncsiság . . . De úgy félfüllel hallottam valamit a faluban. — Akkó elégeggv meg avval, amit hallot­tál — moreoskodott tovább Mihály. A beszélgetés ismét sántítani kezdett. Pista átcserélte kaszáját a másik vállára. — Édesanyád erőst panaszkodott. Átkoz­ta a brigádért, mert csendőrkézre akar adni téged. — Aggyon, ha tud . .. — Eccer csak tud . . . — Kivánnád-é, ugy-é? — hangzott el a tyaiiakvó kérdés. — Kivánná a bánat! . . . Amit te cseleked- él, az nem ojan nagy szégyen. — Nő, ha szégyen es vóna! — csattant él Mihály. — Fát loptam!... Ne fejj!... uond ki igyenesen, a szentségit! — Lopja azt más es — óvatoskodott Pis- a. — S ha lop es, a magáét lopja . . . ab- iól él . . . Ezalatt a falu korcsmájához értek. Vak ötétség feküdt rá az utcára, csupán a há- ak ablakain keresztül szűrődött ki halvány ilágosság s azt a látványt keltette, mintha orba rakott mécsesek pislákolnának egy régte!enül hosszú ut mentében. Mihály nagyot fújva állott meg a korcsma lőtt. — Sieec-é? — szólt rá Pistára tompán. — Egy cseppet fáradt vagyok. — Majd nyugszol az éccaka. — Nyugszom, ha nyugszom . . . — Gyere bé a fogadóba. Vacsora előtt jól isik az embernek egy pár pohár bor. — Nem kívánom — szabadkozott Pista. Mihály közelebb lépett Pistához és bele­narkolt a bőröve szélébe. — Gyere csak bé, ba hilak . . . Nekünk uég vóna valami elintézni valónk. — Mi vóna?... — Jól tudod tésis, csak tempózoh — Mit tudnék? . . . Én biza nem tudok emmit. — Ej, dehogy nem! — lobbant fel Mihály s Pistát karjánál fogva behúzta maga után íz ivóba. A fopadó kongott az ürességtől. Juli néne söntés mellett ült s alndta boldog álmát: így neki volt keseredve a hortvogásnak, logy Miska, a felvágott nyelvű szajkó is meg- »otránkozva borzolta fel a tollát. Bár elein- e megvolt benne minden igyekezet, hosry ;azdaasszonya bugyborékoló hangskáláját itánozza, de miután ezt a nemes szándékát >em ko~onázta siker, kiállott egészen a ka- itka szélére 8 éktelenül kezdett kirregni Juli ióné felé. Mihály, miután a szeme valahogy hozzá- zokott a lámpavilághoz, egy sarokasztal mel- é telepedett. — Gyere üli le. nó! . . . Látom, a vénasz- zony úgy alszik, mint a juhtéj s ez kedvem- e való, mert legalább nem kürtöli ki a fa­nba a mii beszédünket. . . Ülj le, ba mon- lom, ne istáltasd magadat, mint a Dani bá óva. Pista habozott, de azután, úgy látszik, négis meggondolta a dolgot, a kaszáját neki- árnaszto*ta a falnak, rándított egyet lecsn- zott nadrágján s aztán leült az asztal mel­le, Mihállyul szemben. Jó ideig nézték egymást némán, inig vég­re Mihály megszólalt: — Tettem, amit tettein . . . Te es jól tudod, hogy a nyomorúság mindenre rúviszi az em­bert. Kevés birtokom vau, élni pedig mu­száj . . . Pista úgy leli. mintha nem érdekelné az i;gv. Tüszőjéből nagy nyugodtan eíékotorász- la a dohány tárcáját és cigarettát sodort. Mi­hály észrevette a furfangoskodást, de a világ­ért sem mutatta volna az indulatját. Daco­san vetette fel a fejét. A paraszti büszke­ség követelte meg tőle: ..ha te igy, én is úgy . . és kerülgettek a szót, mint . macs­ka a forró kását. — Éppen ma lesz egy hete annak, hogy megfogott a hrigadér — folytatta beszédét Mihály. — Négy fenyőt vágtam ki a dög- lesztő ódáiból . . . Bé akart kísérni u csendőr- őrsre . . . elvettem a puskáját . . a többit tés­is tudod. — Vajmi keveset — vetette oda félváll­ról Pista — Jába tekergeted, csavargatod a dógot. A brigádért valaki igyenesen a döglesztő odalba kiidte . . . Ellenségem a faluban uiucs más, csak te! Pista arca egyszerre olyan vörös lett, mint a pipacs és mérgében akkorát szippantott a cigarettából, hogy a fiiét vastag csikhau ka- rikázott ki az orrán. Mihály folytatta a vádját. — Van a falunak szeme. Látták, mikor ott síiitelgettél a hrigadér háza körül ... Te árultál bé, hitvány módon! — Én-e! — pattant fel a székről a ve- télytárs. — Ki meri azt mondani?!... — Aki látta .. . — Állítsd elém, az anyja keservit! .. . Egy­be vérit \eszem! — Nó, csak nyugoggy — intette le Mi­hály elfojtott haraggal. — Kozeáért tötted, hogy könnyebben hozzá férkőzhess . . . Szál­ka vótam a szemedben . . . — Sok időm nincs — mordult fel Pista. — Vagy bevégzed a mondókádat, vagy ilt- hagylak s osztán beszéjj a falaknak. — Sokszor a falnak is van füle, testvér... Vájjon kinek nehezebb: nekem elmondani, vagy neked meghallgatni? . . . Nohát . . . Nem nézted azt, hogy beteges édesanyám vagyon s hogy én vagyok a házunk kényéi keresője. Utadban vótam, ugy-é? Azétt áskálódtál el­lenem . . ó S tá én nem tudnék bajt csinál­ni másoknak, ha erőst réjta vónék, be? . .. De láddég, én nem csálok effélét. Pedig tésis lopod a fát . . . más es vágja, mert ha nem vágná, még száraz puliszkája sem vóna a házánál ... Ez a szegény ember sorsa . . . Pista már nehezen birta a hallgatást. Is­mét rágyújtott cigarettára s türelmetlensé­gében úgy nekinyomta széles vállát a rozoga szék támlájának, hogy a szuette csapok nyi­korogva kezdettek kisuvadni a vésésből . . . De azért éber volt, mint a fürge kopó a hajtásban. Figyelt és készült valamire. — Ládd, én nem vagyok olyan bosszúálló, mint te — folytatta Mihály. — Ha még van egy csepp jóakarat benned, hát még hejre le­hetne hozni mindent. — Most közelebb hú­zódott a másikhoz, hangjának rekedt rezgése többet jelentett minden szónál. — Te hogy vélekedel, he? — Mi a kévánságod? — fortyant fel Pis­ta. — Ha számadásod van velem, gyere ki. Felugrott és mesaze eltolta magától a szé­ket. — Kimegyek én, ha kell, még puszta ököl­re es .. . De üjj csak veszteg, mert még nem tartunk a számadásnál ... S ha ott es tarta­nánk, 2Z hamarább megy az eggyezkedésnél. — Nó beszéld ki magad lelked nyugalmá­ra — vonta a vállát Pista e visszaült az asz­talhoz. — Ha meghallgatom, se sokat érsz véle. — Majd elválik a végin! ... Rózsáról* vó­na szó ... ö nekem hitet tett, hogy a fele­ségem lesz. Érte loptam a fát, hogy az árá­val kanapét vehessek . . . Rózsa szegény lány s ha hoz is valamit magával, az kevés egy háztáj részére . . . Te, ahol szerit tehetted, bolondítottád a fejit. Módosabb vagy, mint én s a fehérnépféle könnyen hajlik a szóra... De én szeretem, érted-é?! . . . Anyám után őt szeretem a legjobban . . . Józan fővel mon­dom . . Gondolkozzál réjtn: ha neked fél* uze;:, özvcgv édesanyád vóuu, mint a/, cnyim... Széf) mátkád, mint az cnyim . . . Mit tennél te az én helyemben? . . . A két legény merően nézte egymást s szól se váltottuk egy darabig. — Nó, mit tennél? — igyekezett a szót kicsikarni Mihály. ölni tudnék — volt az egyenes válasz. — lin se cselekednék másképp... Egy he­te bujdosom a havast . . . egy hete fontolga­tom magamban: tegyein-é .. . no tegyem?... — S most bejöttél számonkérni tőlem? —. Bé! —- vágott a szavába Mihály. — Bejöttem számonkérni... De előbb megkér­dezem- hogy békit hagysz-é Rózsának? . . . Ha igen, akkó másként cselekszem... Ha pedig nem . . • — Mit teszel akkó? — puhatolózott gya- nakod' a Pista. — Akkó egyikünknek pusztulni kell a föld színéről — volt a határozott válasz. Csend lett. Csupán Juli néne hortyogása váltott át élénkebi» ritmusba. Bilibók Anti há udvaráról legények jöttek ki nótás szóval az uteára s összeölelkezve vágtak neki a fel­szegnek. A feszült csendet végre Pista tör­te meg. — Te Mihály ... — Nó... — Megszívleltem a beszédedet . . . De ilyen nagyfüttyre egyezséget kötni nem lehet ... — Há mér? . . . — Mer én es szeretem Rózsát!... — Akkó hát jöjjön a számadás! . .. •— Még éppeg nem . . . Mihály idegesen markolt bele az asztal szé­lébe és csavart egyet az abroszon. — Nehogy a bűnöd esinét sunyiságra vi­gyen! . . . — Hegy vigye a sújt . . . — ügy, há egyezkedni akarsz? — Egyezkedni, ha lehet. .. — Az én bőrömön? — indulatoskodott tovább Mihály. — Majd elválik ,hogy kién . . . Ejsze tésis emlékszel arra a két falukutató diákra, akik a tavaly Gyimesvölgyén jártak? — Emlékszem bá . . . De mi a rossznya- vajának vegyíted bé azokat a kutatókat a mü dogunkba? . . . Vagy tá az Isten Gyimes- völgyét mindenestül kiszalasztotta a marká­ból s emián kell kutassanak műnket! . . . Be­széjj értelmesen, jobb lesz, mer má bizisten fogytán vagyok a béketürésemnek . . . — Lohaggyon egy cseppet a mérged. Mi­hály . . . Eddig te beszéltél s én hallgat­tam . . . Most én beszélek s te hallgass . . . — Nó fújjad . . . Addig fújjad, amig beléd kötözik a kólika — dühöakodött tovább Mi­hály. — Ugyhá, akkó biztosan arra is kell em­lékezz. hogy a<z a két diák minden második öste előadást tartott az oskolában . . . — Fújjad, fújjad . . , Ez es módulag vót... — Szépen beszéltek biza. Szemünkre ve­tették. hogy mü egyebet se tudunk, csak a bicskát forgatni. Virtuskodásból ontjuk egy­más vérit, pedig józan ésszel mindent béké­sen el lehetne intézni. — Úgy, úgy — szakította félbe a beszédet Mihály. — Még azt es mondták, hogy ez az átok apáinkról maradt reánk s hogy a pa­raszti átok a nép átka . . . S hogy ebből ki kell gyógyulni . . .S hogy tartsunk essze, mintha egytestvér vóna az egész Gyimesvöl- gye . . . De azt nem mondták, hogyha az er­dőinket elvötték. há a paraszt miből éljen... S azt se mondták, hogyha elszereted tőlem Rózsát, há én akkó mit tegyek!?... Nó éppeg azétt: most elég legyen azokból a diákféle semondákból . . . Inkább arra felej: békit hagysz-é Rózsának vagy nem? — Azt mondja meg Rózsa . . . — Mit mondjon meg? — Én mége® a diákoknak adok igazat... Most hallgasd meg, amit mondok neked... Rózsát én es szeretem s amennyi jussot te tartasz liezzá, annyit tartok én es... De, hogy emián vér ne omoljon, csináljunk egyességet. Még ebből a szent helyből mennyünk el Ró­zsához s kérdjük meg tőle, hogy kit választ urának kettőnk közül: ha téged szemelt ki, akkó te bánatpénz fejihe adsz nekem három pár hibátlan juhot s én féreállok az utad- ból. Ha pedig engem választ, akkó te kell bétartsd az egyességet . . . Mihály gyanakodva nézett Pistára. — Mikor fundáltad ki ezt a fortélyos egyességet? — Most né, itt a széken . . . — Ejsze má meg es beszélted Rózsával a dógot — bizalmatlankodott tovább Mihály. BIIP IPESIEl AI. István Király Szállodában (VI. Podmaniczky-u. 8) kaphat minden igényt kielégítő, mér* sékelt áru szobát Teljes ké­nyelem, központi fűtés, állandó ni-leg-hideg folyóvíz, Sift, telefo­nos szobák. Telefon 20243,234*24 — Itt ((ijedjek el ültömben ha, bárom napja még u »/.mit is lúttuiu Rózsának. Mihály gondolkodóba esett. — Nó, tartod-e uz egyességet? — siettet­te Pista és tenyerét nyújtotta Mihály felé. — Várj... LIéh áldomást iszunk, mert bs uz ember borral moisa le u mérgit, iningyá jobban vátt az esze... — Majd ihaec UZ egyesség után — igye­kezett Pista lebeszélni Mihályt. — Én most akarok inni!... Te eszelted ki diákfurfanggal, ezt az egyességet. Nóliút ép­peg azért, az áldomást előre fizetem... S osz­tán aki birja, bá marja... Hé, Juli néne! — rikkantott Mihály a söntés felé. — Ébredjen má nó! Juli néni rémülten ijedt fel s miután ki- tÖrülgettc a széniéből az álmosságot, feleibe- lődött a székről. — Jaj, hogy a tűz puszticcson el, te hit­vány féreg!... Há te vagy?... Nó mi kell?... S ha kell, akkó se muszáj felorditani a házat! — Ordítsa a euj!... Csak magát akartam felébreszteni... Nó mérjen hamar egy liter bort a húszasból! — Igen tüzlángját! — harciaskodott Juli néne. — Sánta Minya éppeg ma hozta hírül, hogy má két napja lesed Pistát a Pallos kö- vinél, hogy megöld... Nó még csak a hiány­zik, hogy az én fogadómban ontsátok egymás vérit... Mennyetek a sujha, Bilihók há korcs­májába inni. Ö közel van a csendőrökhöz... Hogyne, lelkem!... Ha akkora aranyat adnál, mint emekkora magad vagy, akkó se adnék egy szikra bort se!... — Igaza van. Juli néne! — helyeselt Pista és Mihályhoz fordult. — gyere, mennyünk Bilihók bához. — Erigy csak magad — hangoskodott to­vább a korcsmárosné. — Most má azért se engedem Mihályt... Beszélni akarok négy- szemközt véle... Nó csak eriggy — 6 már a székről tuszkolta kifelé a fogadóból Pistát. Várjon má, hadd vegyem magamhoz a ka­szát... Né te né!... De beléinelegedett a bök- dösésbe, lelkem!... Úgy csál, mintha égetnék a kapcáját! — kacagott fel jóízűen Pista s aztán Mihályhoz 6zólt komolyan: — Sokáig nem várok, úgy tudd meg! — Egybe ott leszek, csak elébb hallani akarom, hogy mit akar tőlem Juli néne. — Ereszd a pusztiába, hadd menjen — súgta a fogadósné s miután Pista behúzta a korcsma ajtaját, fontoskodva állt Mihály elé. — Csuda, hogy béütötted ide az orrod, lel­kem . . . Délután itt vót édesanyád s még ugyanvalóst a lelkemre kötötte, hogyha ide találsz jönni, há küggyelek haza. — Igen, mert meszet ettem!... Sze egybe elfognak a csendőrök!... — Fognak a rossznyavaját... Édesanyád el­intézte a hrigadérral, ügyesen a dógot... A damnának ma hajnalra fia született... — S osztán?... Ki törődik a brigadér fele­ségivei? — Te nem, de édesanyád törődött!... Nó, hogy fia született a domnának, há a briga­dér örömiben istenesen bérugott. Rózsa és édesanyád éppeg akkó talált elmenni mellet­te, köszöntek neki illedelmesen, a brigadér megállította édesanyádat s kérdezte, hogy te hol vagy... — A többit haggya hónapra, mert má a gégém szélin van az egész dolog, agy jóllak­tam véle... s még félek, hogy kied előtt pö- köm ki! — lobbant fel Mihály. — Nó, csak ne berzenkeggy! — intette le a vénasszony s tovább beszélt. — Nó... aztan anyád megkérte szépen, hogy ne adjon csend­I őrkézre. Elébb csavargatta az orrát, hogy í igy nem. meg úgy nem, de amikó Rózsa se- ! gitségnek Ígérkezett a házához, addig amig j a damna fel nem kél a betegágyból, hát nagy­lelkűen megígérte, hogy békit hagy neked. Mihály meglepetten állt egy darabig, majd hirtelen annyira közel hajolt Juli néne orra elé, hogy szusszantá«ával elfoghatta a vén­asszony savanykás lehelletét. — Mit mond kied?... Rózsa segítségnek ígérkezett a brigadér házához? — Há persze!... Főz, takarít s amit még kell csállni egy nriháznál... — Sze akkó szeret engem!... — viduit fél Mihály. — Szeret biza! — Hü az áldóját!.,, milyen jó, hogy nem kötöttem meg az egyességet Pistával! — Milyen egyességet?... — nyílt tágabbra az öregasszonv szeme. — Úgy vót, hogy élményünk Rózsához, megkérdjük, kit választ urának kettőnk kö­zül s az, akit választott vónai, aggyon a má­siknak bánatpénz fejiben három pár hibát­lan juhai. — Nó Iád, még... az Isten küldött hezzám... így legalább nem vallottad kárát s az egyes­ség is elmarad. — Elmarad biz‘a... De, hogy Pista es meg­békéljen, menyek és megiszom véle két liter bort. — Hol? — kapott a szón Juli néne. — Há a Billiók bánál... —- Megzavarodíál te!... Gyertek csak visz- sza!... Én szolgáltam meg érte! — Jó nó! — egyezett meg Mihály, majd tréfásan ölelte át a vénasszonyt. — Három literrel iszunk Juli néne... de nem a húszas­ból, jó lesz a tizenkét lejes bor es... No tuggya má?... Spórolni kell a pénzt a lako­dalomra... '• •* Ágoston György.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents