Ellenzék, 1940. február (61. évfolyam, 24-48. szám)
1940-02-25 / 45. szám
19 40 február 2 5, ELLE V ,7 j? K n V A SZOMSZÉD PAPILLIAN VICTOR NOVELLÁJA Gavrila már a járásáról látta, ohgy szomszédjának még nem ért véget a megpróbáltatása. Olyan volt a járása, mintha minden pillanatban össze akarna rogyni. Hej, tudja 6, hogy meggyötri az embert a bánat. l ehúzza az ember fejét, mint az ólomteher, szú módjára rág a lélekben, s az élő húsig marcangolja a szivet. A szomszéd elhaladt, anélkül, hogy megállt volna, vagy egy-két pillantást vetett volna reá, mind rendszerint. Földre szegzett szemmel ballagott el, mintha kisértetet nyomozna. Gavrila úgy gondolta, hogy még sem illik most elkerülni a jó szóval. Úgy hat az emberséges szó a búval bántott lélekre, mint a jóféle kenőcs az égő gyulladásra: — Szomszéd . . . szomsizéééd . . . Az elbusult ember meg sem hallotta. Nem hallotta a leikébe fészkelt rossztól, de még inkább a gyermekek lármájától, akik nagy zajt csaptak az udvaron. Gavrila dühösen megfordult, hogy véget vessen az éneknek. De meggondolta magát. Nagyon is szépen fújták. Végül is szent ének a kolinda. Imád- ságszámba megy az Istennél. Kilépett az utcára: — Szomszéd . . . bajtárs ... Tibor szomszéd! Az ember megállt. Gavrila hangja végül is megütötte a fülét. — Voltál a papnál? — Vótam. . . — Mit mondott? — Menjek az állatorvoshoz. Résztvevőén követte bajtársát a tekintetével, amíg be nem fordult a pallón az udvarba. Szegény Tibor! Hogy is ne lenne oda! Az istállóban halálán van az Ökre, a Nyájas, amelyiket az állatkiállitáson is kitüntettek. Nyájas!. . . Az özvegy, gyermektelen szomszéd egyetlen gyönyörűsége. Gavrila megállt az ajtóban. Tűnődött magában. Nagy a derű nála az udvaron. Gondolatai mind a szomszéd baja körül forognak. Nyájas váratlanul összerogyott, mintha villám sújtotta volna. Ez a pap most elküldené az állatorvoshoz. Hogy nem érti, hogy ez Isten verése, vagy valami rossz szem babonája! Zenóbia, a javasasszony, fejszével zavarta a varázst, de az ökör csak nem lett jobban. Sőt mind rosszabbul van. Nem ásít, nem kérődzik, a fülei hidegek, mély a gerince tekenője s az orrát a földre lógatja. — Isten verése van ezen az ökrön. Gavrila megint köpött egyet. Tudatlan ember ő, de azt mégis tudja, hogy honnan jön a baj, de bezzeg nem Szilágyi tiszteletes ur!. . . Szegény szomszéd! Nem hagyhatja egyedül. Mindjárt sötétedik és a homályban még nehezebb a szenvedés. Jól tudja ő azt, csak ősszel fájt a zápfoga. Gavrila a szomszéd háza felé indul, s csendesen kinyitja a kaput, mintha nem akarná zavarni két szenvedő lélek csendjét, s az udvaron keresztül belép az istállóba. Tibor virraszt a sötétségben a beteg ökör mellett. A kerítés felől száll a kolinda éneke. Gavrila elfogódik. A szomszéd bánata, az ökör baja s a kolindálás ellágyitja a lelkét. Bár csak az Isten verése is meglágyulna. Belenyúl mélyen a zsebébe, előszed egy gyertyavéget, gondosan meggyujtja, s ráteszi a fal gerendájára, a beteg ökör fölé. A világosság felbátorítja. Hátha még lehetne segiteni. Otthon a gyerekek félbehagyták az éneklést. Erősen türelmetlenek, szeretnének már elindulni. Gavrila mosolyog. Ismeri ő a gyerekek lelkét. Úgy tetszik, mintha ma mindent tudna. Csak egyet nem: hogyan vigasztalja meg a szomszédot. Mind ösztönzi a szive, de az esze adós marad. — Isten verése ez, —- szól végül is, hogy könnyítsen elméjén. Megint eszébe jut a református pap tanácsa, hogy vigyék az ökröt az orvoshoz. Gav- rilát elfutja a méreg. A káromkodás is könnyit az ember baján. — Ne is vedd számba testvér . . . hány ökörrel megpróbálkozott már az orvos, g mind megette a fene... ha nem akarja az Isten, úgy is mindegy... csak felfordul a szerencsétlen barom, mint az ember, akinek meg vannak számlálva a napjai. Az udvarában megint megcsendült az ének. Gavrila szivét elöntötte a jóság, mintha egyenesen a leikéből szállna a fejébe. Egy érdekes szociológiai mii: Báró Wesselényi Miklós Osztály és osziáíyhmtc A főbb fejezetek címei: Marxizmus és bölcselet. Történelmi eredők. A mai társadalom kialakulása. Társadalmi keresztmetszet. Lehetőségek. Ára 198 lej az Ellenzék könyv, osztályában Kolozsvár, Piaţa Unirii. Vidékre utánvéttel is azonnal »xállitjuk. Kérjen ingyenes könyvjegyzéket. J> vállára ke— Testvér ... — s rátette zét. Az elbusult ember ráemelte az arcát. A gyertya lobogásánál szemernyi reménységet olvasott ki elborult szeméből, s ez növelte a bátorságát. — Én úgy gondolom, bogy ez Isten re- rése. __2 — S aszoudanárn, hogy hozzuk el a papot ráolvasni.. . Tibor eleresztette a fejét, mint a beteg ökör. Gavrila megértette: Szilágyi tiszteletes, az istállóban, egy ökörnél?! — Látod, testvér . . . nálunk jön a pap, ha h ivód... van a könyvében Írott orvosság baromnak is, embernek is egyaránt . .. — Nálunk csak embernek, — suttogja szomorúan Tibor. Nagyban fő a Gavrila feje. Van egy gondolata, ami nem hagyja nyugodni: csak a Szentirás szava gyógyítja az Isten verését. — Testvér, hátha elhinám a papunkat? — Vájjon eljő-e? Gavrilának a torkán akadt a mondókája. Nem jönne el Topán tisztelendő. Szívesen ráolvas a beteg barmokra. Gavrilát megint elővette a töprengés. A padlón heverő ökör feléje nyújtotta a fejét, mintha kérlelné. A gyermekek éneke is nagyon meglágyította a szivét. Sirni szeretett volna elérzékenyültségében, olyan szomoru volt az ének, az állat baja és a szomszéd bánata. — Testvér . . . tudod mit? __ 2 .. . — Mégis megpróbálom Topán tisztelendő urnái . . . —• Megszid a mi papunk... Újra hallgatás. Hirtelen világosság gyűlt a Gavrila fejében, kigömbölyödött az arca, nevetett a szeme, s vigasztalóan rátette a kezét a szomszéd vállára: — Bajtárs . . . átviszem a Nyájast magamhoz az istállóba... a tisztelendő ur úgysem ismeri, hogy melyik barom kié . .. mindjárt visszatérek, csak elintézem a papnál — biztatta vidáman a szomszédot, s a kapu felé vette az útját. Elbusultan tért vissza Gavrila a paptól. Topán tisztelendő bement a városba, hogy hazahozza az ünnepre a gyerekeit s csak holnap hajnalban érkezik haza. Hosszú idő az egy szenvedő lélek számára. Mi tévők legyenek? Pedig kell találni valami orvosságot, ami legalább enyliit, ha nem is gyógyít. Nem volt bátorsága, hogy visszatérjen a szomszéd udvarára. A gyermekek eléje mentek a kapuba: — Mehetünk már édesapám? — Várjatok még, ne siessetek olyan nagyon. Ok nélkül tartotta őket vissza, mintha nehezére esne ugrándozásuk ezen a gyötrel- mes éjszakán. — Édesapám . . . édesapám! A gyermekek kiáltozására egyszerre világosság gyűlt az agyában, könnyedén, minden tépelődés nélkül, szinte az Isten egyenes ajándékából. — Gyertek velem . . . A gyermekek elindultak, de a Tibor kapuja előtt megálltak. — A magyarhoz édesapám? Kinyitotta a kaput s egy kézmozdulattal rájuk parancsolt, hogy kövessék. Az istálló ajtajában odasugta nekik: — Énekeljetek! Mintha a gyermekeket is elfogta volna valami szent áhitat, tiszta, csengő hangon énekelni kezdtek:-— „Betlehemi jászolban . . .“ Tibor meglepetten kapta fel a fejét s örömében nem tudta, hogy sirjon-e, vagy nevessen. De az ökör is felemelte a fejét. Csoda! Bezzeg nem lógatta már a fejét, büszkén, egészségesen hordozta. — Testvér, — mondta Tibor, mihelyt a gyerekek elmentek, — mégis nagy a ti vallásotok, mert az Úristennek egyaránt gondja van emberre és baromra. Gavrila, aki mintha most mindent értett volna, igy felelt neki: — Mit akarsz, testvér?. .. Elfelejted, hogy az Úristen jászolban született... Védtelen kis csecsemő korában a barmok vigyáztak rá . . . még az ember is hálás, ha jót teszel vele, hát az Isten? (Ferii, sxl) KEK FÉNY A KÖDBEN... KONíNG-SlSOS ELBESZÉLÉSE Jeanette halkan felsikoltott, már majdnem elesett: valaki azonban idejében megragadta kórjánál. — Oh, pardon! — szólalt meg benne a pillanat alatt visszatérő öntudat. — Oh, kérem ... — beszélt hozzá egy férfihang. — Ha megengedi, nagyon szívesen elkísérem, asszonyom, hiszen vaksötét van s gondolom, egyedül nehezen fog hazatalálni ezeken az utcákon ... Tényleg — Páris felkészült a háborúra — s az utcai lámpások kékre tompított fényénél, mely inkább nevezhető sejtelmes, távoli derengésnek, alig lehetett a házfalakat is megkülönböztetni. Főleg félelmének, meg a férfi megnyerő, intelligens hangjának tudható be, hogy Jeanette másodpercnyi habozás után beleegyezett. Legalább eljut a férfi nyomán a legközelebbi taxiállomásig; úgy sem látja az arcát a sötétben — elválnak s megint elnyeli a nagyváros, többet úgy sem fogja látni az életben. Különben is, ahogy igy mentek egymás mellett, szótlanul, megnyugodva látta, hogy ennek eszében sincs valami kaland. Azonban sem autóbusz, sem „metró“ nem tűnt fel a láthatáron. Szűk láthatár volt ez, hiszen három lépésnyire is alig lehetett ellátni s minden utcalámpás fénye olyannak tűnt, mint valami távoli, ködbevesző hajólámpás. — Oh, ön olyan szives — köszönte meg a nő egyszerűen. — „Â la guerre, comme á la guerre!“ Már. igy van ez . a háborúban ... Jeanette Simiane Neuillyben egyik barátnőjénél ebédelt ma. Délután persze elbeszélgették az időt a barátnők és sötét este lett, mire hazaindult, ügy számított rá, hogy gyalog elmegy a legközelebbi taxiállomásig s nyugodtan idejében hazatér. Gépkocsi azonban nem volt látható. Megunta a várást és bátran — meggondolatlanul — nekivágott gyalog az ismeretlen városnegyed ismeretlen utcáinak. Persze eltévedt. Mig éppen jókor, jött ez az ember. Majd csak találnak taxiállomást. Csendesen visszhangzottak a lépések a kietlen utcán. Éles, fagyos szél csapott az arcába s a gyalogjárót boritó vékony hóréteg tükörsima jégkéreggé fagyott s majd minden pillanatban megcsúszott rajta a nő ... Annál is inkább, mert mind a ketten nagyon siettek. Jeanette egyébként is mindig szeretett gyorsan járni s most is kedvére lett volna ez a friss, ruganyos, fűzős sietés, ha nem lett volna olyan silcos az aszfalt. Mentek, hallgatagon. S a nyugalmas csend tette, hogy a nő gondolatain — mint annyiszor — elhatalmasodott az emlékezés. Olyan megdöbbentő erővel törtek fel benne az emlékei:, a szemrehányó, fájó emlékek, melyekkel már egész lénye át volt itatva . . . Az emlékezés nyomán egy szomoru, fájdalmas kép sirt fel benne: valamikor a férjével olyan szívesen bolyongott kettesben — karját a férmaoMii BUDAPESTEI AZ István Király Szállodába (VI. Podmaniczky-u. 8) kaphat minden igényt kielégítő, mérsékelt áru szobát. Teljes kényelem, központi fűtés, állandő meleg-hideg folyóvíz, lift, telefonos szobák. Telefon 202-43,294*24 rHOTEL CORVIN BUDAPEST Vili., Csokonay-ütca 14. sz. Nemzeti Színháznál. — Családi szálloda a város szivében. — Újonnan berendezve, központi fűtés, hideg és meleg folyóvíz. Egyágyas szoba---------------— P. 3. ^Kétágyas szoba--------------------P- G.j fi karjába öltve — az ismeretlen Neuilly utcáin, céltalanul. Mindketten szerették ezeket az esti sétákat. Ő olyan kicsinek, gyá- rncltalannak, de mégis biztonságban érezte magát a férfi oldalán! Sokszor valami különös. oktalan kis kacérsóggal félelmet szimulált. Hogy a férfi annál gyengédebben és vé- dőleg szorítsa magához. Akkor még a lélek- zésük is egyforma volt. S magától összeolvadt a lépésük ritmusai ő a kis cipőivel s a férfi hanyag, könnyű lépteivel, egyszerre érintették az aszfaltot. Néha gyöngéden tréfálkozott a férfi: „Oh, hogy fél a szegény cica, hogy reszketnek a kis csontjai a szörmebundája alatt!“ Ő azért is fűd te: „Nem, nem is igaz, hogy fél! Hagyd egyedül s meglátod, hogy nem fél!“ — A férfi első mozdulatára azonban ijedten bujt hozzá: „Ne menj el, csak nem hagysz itt egyedül?“ Elhagyta pedig ... S azóta mindig kegyet- lenül, vadul hasogat az emlékezés . . . Szép, gyönyörű nyár volt, amikor elment... A nap at any sugarai elömlöttek a szobán, a szőnyegen. A könnyű kis szellő behozta a kertből a lombok illatát. A kert ablakon látszott, amint a kutya elnyujtózva feküdt a gyeptakarón. S újra hallotta a férfi mély, csendes, régi fájdalmából feltörő tompa hangját: — Látom, sohasem leszünk mi már együtt boldogok. Hát most elválunk s mindegyik megy tovább a maga utján . .. így történt. Elváltak. Csökönyös kis teremtés maradt ö, akkor nem akart engedni, büszkén, makacsul szorította össze a száját, szenvedett s szenvedni hagyta a másikat; elmenni hagyta azt, akiről mindig álmodott, akiről azt hitte valamikor, hogy egy percig sem tudna nélküle élni . . , Aki az életénéi is jobban szerette ... • • Az emlékezés egyre feszültebb erővel ragadta meg s egy feltartóztathatatlan, mély sóhajnak adott helyet. Előzékeny kísérője meglepetten nézett rá a sötétség vastag leplén keresztül: — Látja, majdnem elesett megint — nyugtalan volt a hangja — tessék csak rámtámaszkodni, asszonyom . .. Különben, amint látom, mindjárt civilizáltabb vidékre érke* zünk ... íme a taxiállomás, asszonyom, vár- gyainak tetovábbja ... Kedvesen nevetett. Megállották. — Oh, köszönöm, igazán kedves volt . . . — Kéiem ... Könnyedén meghajolt, kezébe vette s megcsókolta a jéghideg kis kezet, mely olyan könnyen, majdnem súlytalanul nehezedett rá rövid ütjük alatt. — Hát most elválunk s mindegyik megy tovább a maga utján! . . . A jelentéktelen szavak lassan felizzottak az emlékezés tüzében ... hang és szavak táplálták az emlékezést . . . Ösztönszerüleg felnézett: Az utcai lámpa fénye szomoru, sokat szenvedett, sápadt-fehér férfiarcra világított . . . Elöntötte egyszerre a boldogság lavinája. —- Francis! A férfi ráfüggesztette komoly, kiábrándult tekintetét— Jeanette . .. A kocsi lassan indult el a csuszamlós aszfalton. Kék lámpafénye elúszott a ködben .. S — ki gondolná — benne ketten indultak el az uj Élet felé. Két sokáig száműzött, egymásratalált szerelem. S az utcalámpások valóssinütlenül kristály- kék, holdszerü világa mellett megfiirdött a ködben az éjszakai Páris . . . Franciából fordította: INCZE ANDOR. REND A ROMOKBAN. Illyés Gyula pompás verskötete, kötve 139 lej, Cs. Szabó: Fegyveres Európa kve 139, B;d its: Jónás (bibliofil) kve 158 lej. Illyés: Magyarok 290 lej, stb. Lepagenál Kolozsvár. Pcstáü utánvéttel. Kérjen jegyzéket.
