Ellenzék, 1940. január (61. évfolyam, 1-23. szám)

1940-01-06 / 4. szám

i H4Ú január ti. ELLENZÉK KÉT ANYA SZITNYAY ZOLTÁN ELBESZÉLÉSE Azt, mondta az orvos, hogy szoptatós dáj-' k&V' kell' adni''a kicsi mellé, különbén éhén fog pusztulni. így került a házhoz Anka. a tiaennyolc éves parasztleány. .A csecsemőt kivették az anyai ágyból, ölelgető anyai ka­rok közül, Anka pedig gyors mozdulattal kigombolta a feszülő mellényét, mely alól habos-fehéren dőllek ki telt keblei, ölbekap­ta a gyermeket, vidám dalocskára gyújtott balkin. ringatta, simogatta ülésekkel paskol- ta a pólya domboruját s a csöpp kis száj mohón tapadt, apró tejcseppek csordultak fehéren az ajkak szélén s az éhes nyöször­gés halk csammogássá békült az életerő bő forrása fölött. Az anya meg szomorúan nézte, hogy mi­lyen erős az a másik, ezer-ráncu ruhában szélesen, mint valami kotlós, két keble taj­tékzik, mint a felkorbácsolt tenger a hullám­völgyében úgy ringatja a pólyát, mintha csöpp csónak volna. A gyermek meg csak szívja a tejet, rózsáscniik az arca s álmos jó- lakottságba bunyódnak szempillái. Milyen önző és hálátlan a gyermek, csak éhes, csak jóllakni-vágyó, megenyhül az idegen, testen is, ha enni ad neki. S Anka adott, bő fölös­legben ontotta magából a tejet, erőt, életet. Ezért mindenki megszerette a házban, még az anya is, bár érezte, hogy féltés és gyűlő- leţ is van ebben a szeretetben. Alig várta, hogy a gyermeket elválasszák a tápláló em­lőktől és Ankara ne legyen többé szükség. Ne kelljen többé anyai örömökben osztoz­nia. De Anka kijelentette, hogy ő bizony nem megy, egy tapodtat se mozdul a kicsi­jétől s úgy villogott fenyegetően, mintha tiz körömre menne érte. Az apa mosolygott, hogy akkor hagyjuk, ha már ennvire szereti a gyereket, de az anya annál inkább akarta, már sírva követelte, hogy küldjék el Ankát. Aztán még se lehetett, mert étel ezután is csak Ankától kellett a csecsemőnek, csak ha ő hozta kis pohárban a langyos fejecskét, essk ha ő kanalazta a szálába apró kortyok­ban a meleg levest. Próbálgatta a szegény anya is édesgető, hízelgő szóval, halk dudo- lással, próbálta eltanulni Ankától a varázs­latot, de a gyermek sirt, elfordította arcocs­káját, haragosan kalimpált a kezeivel s a vé­ge mindég az lett, hogy hívni kellett Ankát, aki jött büszke, jelentőségteljes toasoflvar, mint aki előre tudta, hogy úgy is igy lesz és megetette a gyermeket. ­^ Istenem — kesergett néha az ánva — hát kit szeret, ki az anyja, aki világra hoz­ta, -vagy aki éppencsak enni ad neki? Tis azt se lehetett tudni, hogy kinek a ne­vét tanulta meg előbb. Egyszercsak azt rabödta, hogy mama, de ugyanakkor már azt is tudta, hogy Anka. Az anva szerint azt mondta előbb, hogy mama, Anka szerint, hogv Anka. Vájjon melyiket szereti jobban? Egyszer meg is kérdezték tőle, nem feleit minőiért -s csak vonakodva mondta ki, hogy mamát. Egvszer meg az anya hosszú pőröléshe kezdett Ankával. mert eltört egy tányért, azmte öriPt, hogy pöröllietett vele valamiért és egyre azt hajtogatta, hogy tehette ezt Anka, hogv lehetett ilyen ügyetlen? A kis­fiú már hét éves volt akkor, darabig hall­gatta a pörö’est, aztan felemelt egv tányért, p földre ejtette és nyugodtan mondta: Anyu­kára igy. Egy év múlva mégis elkerült Anka a ház­tól, mert ferihez ment, illetve anya férjhez adta egy szőke, róz«ás-arcu emberhez, aki érd kerülő volt az állami erdészetnél. Azóta a kisfiú már csak szomhatonkint láthatta Ankát, amikor az leballagott hozzájuk a he- evek közül tejjel, fnhturóval, vajjal, izes és fanyar gyümölcsökkel, amiket » kisfiú sze­retett, ilyenkor ő főzte meg az ebédet, azt is úgy, ahogy ők ketten szerették s abogvan csak Anka tudta azt főzni. S amikor elment, s kisfiú a lábába csimpaszkodott, hogy nem, nem engedi, Anka meg majdnem sírva fa­kadt, de azért nevetni próbált, hogy nem, nem, máris jön vissza és halk szipogással lé­pett ki a kapun. Aztán ezek a látogatások is elmaradtak, a rzőke erdőkerülő szerencsét akart próbálni -\rn' rikában és Ankának követnie kellett. A Lisf u nem is volt otthon, amikor búcsúzni jött :-k. Hónapok múlva képeslapot kapott s . .engerentulról Ankától. amire hosszú levél- lei akart felelni és már el is kezdte, hogy T.deskedves Anka... de ez a levél sohase író­dott meg. múltak az évek, az apa is meg­halt s Ankáról már alig esett szó a házban. Aztán a kisfiúból is férfi leîţ és más vá­rosba került el hazulról. De ha látogatóba jött haza, olyankor min­dég megkereste a régi családi képek között azt ahol együtt voltak levéve Ankával. „Mi­lyen szép ez az Anka bizonnyal sokan sze­rették“, gondolta magában, amint a képet nézte s jól esett arra gondolnia, hogy vala­kikor őt ringatta ez a szép test, az ő me­zítelen kis testét, mezítelen, róa&ás keblei fölött. És kérdésekkel ostromolta az anyát arról. Hogy tulajdonképpen milyen is volt az Anka? Az anya meg félve tette vallomá­sait. hogy igen, az Anka jó volt, szép volt és hü volt. aztán örült, ha ismét másról be­széltek. Mert sietve szállnak az évek, ki tud* • ja, hogy hányszor láthatják még egymást, hiszen az ő haja már ősz, egészen ősz, csak a szeme maradt olyan nagy és szomorúan csillogó, mint régpn és mint azóta a fiáé is. Aztán újabb évek teltek el s az anya az­zal á hirrel fogadta a fiát, hogy itt volt An­ka, megjöttek Amerikából, szegénykének va­lami baj érté á szemét, alig lát vele, Itt lak­nak most egy közeli faluban. t— Itt volt Anka? — s a fíu csaknem in­gerülten tolta el az anva kezét. — Ezt mért nem írtad meg mindjárt? Látni szerettem völna. Az anya szomorúan öszehuzódott és olyan elárvultán nézett a mennyezet felé, mintha senkije se volna s arra gondolt, hogy lám ez a kegyetlen Anka úgy látszik már sohase fogja, egészén visszaadni a fiát. *— Hiszen még láthatod — felelte aztán nagyon halkan. De mire ez megtörtént, az anya már nem élt. A nagyszalőnban feküdt, fehér gyertyák között, szép szemét eltakarta a sápadó szem­búi. csöpp kis aika -szelíd, ingerkedő mo­solyba zárult, mintha azt mondaná: lám itt Vágyok és még se tudtok megtalálni, ugye furcsa kis buvósdi játék? ti láttok és még se tudjátok, hogy vagyok, ó milyen ijedt let­tél szegény kis fiacskám, pedig csak dbuj- tam kissé, mint.,valamikor te is a szekrények mögé és mosolygok ebben a furcsa sötétség­ben. hogy milyen édesen fogunk majd ka­cagni mind a ketten, ha egyszercsak rám- találsz. A ház lépcsőin két ember lépegetett föl, asszony és férfi, A férfi olyan hústalan ar­cú, mintha kiszáradt indák csavarodtak vol­na az arcán, az asszonynak r agr, fekete ken­dő takarta a fejét 9 rojtosan terült szét a cipőié alatt. Már nem viselt piros szoknyát és kis mellénykét se, melyből ingerkedve nyúlnak ki mezítelen,, gömbölyű karok, a szeme se nevetett legénváltatásos, dévaj mo­sódva!, a szemhéja is csak félig nyílott s a azemgolyó is csak félig bukkant falaiéin, mint fogyó hold az esti égen. A fiú csak nézte, hogy ki lehet ez az «as­szony és fekete-ruhás öreg ember csontos nrccal, barnára égve, akár a föld? És az asz- szouy is nézett, vibrált, játszott, kutatott a szem :. aztán előre nyújtotta a karját, bi­zonyaiul) ölelésre hivó mozdulattal: —- Jozsinkó? Már az is felismerte és nagyot kiáltott:-— Anka! — ó Istenem! hát mégis! Jozsinkó, Jo­zsinkó! És úgy ölelte, kehiéhez becézte a fiút, paskoló puha eimogatással, mint valamikor a pólyát. Nevetett, meg sirt is, hogy ilyen szomorúságban kell viszontlátniok eervmást. Az ablakhoz igazgatta, hogy hadd lássa a fénynél, mert az ő szeme odalett Ameriká­ban, alig lát valamit. A fiú meg hagyta hogy igazgassa, kissé félszegen és zavarta! hosv nézik s meghatódva mondta: — Bizony Anka. nagy időcske telt el, amióta utoljára láttuk egymást, azóta én is öreg fiú lettem. — ó öreg, már hogy lenne öreg? — de mimha elcsendesült volna a hangia és a mo­soly is az arcán, amint a régi. kedves gyer­mekarcot kereste a férfi are térképe mö­gött. És a régi álmokat, amiket együtt ál­modtak a jövőről, amikor a fiú megnő éa katona lesz, bajnok, híres hadvezér s talán egyszer királyi trónusra lén föl. Nézte, for­gatta, mintha nem akarna hinni a szemének, am;nt ujjai a gyérülő fürtökbe túrtak s a keskeny vállak csontos szögleteit tapogatták. Hol van a katona, hol van a bajnok? Hisz ez szakasztott olyan, mint az &ny»a. ngyrn- az a vékonyság és ugyanazok a szomorú sze­mek. S már a fiú is érezni kezdett valamit, amit Anka döbbent nézése vetített feléje, kényelmetlennek, nehéznek érezte már az erős karok érintését is és lassan, feszengve hátrább húzódott.-— Hát nem lett katona? — kérdezte Anka csalódottan. A fejét rázta és lesütötte a szemét. Sze­rette volna, ha már Anka ae nézi Ő3 kedvet­lenül felelgette, hogy nincs felesége, mátkája se és egyelőre nem is gondol a hősülésre. — Ügy —- felelte Anka olyan hangon, mint akinek egyszerre semmi köze sincs már az egészhez. Hallgattak mind a hárman. Az öregember féLve forgatta, alig merte szívni a cigaret­tát, amivel megkínálták. Anka elnézett az ablakon, távoli domboldalak felé, amiket oly sokszor látott innen s jól esett azokra néznie, mert moŞţ-.iş. olyanok, mint akkor régen. ''' ~ • ' < A fin meg ott állt szégyenkező, hús mo­Isién kezében Erdélyi József verse ' Alócerdö a téli éjben, sejtelmesen súg-búg a szélben, rejt elmesen zúg-bűg magában. a nyirkos téli éjszakéban. Magánoson megyek át rajta, egy titkos félelemtől hajtva. Az^erdő- erdő és a tél: tél, P szív: szív és az éjfél: éjfél. Mitől félek?. Vad erre nem jár, a cigányok is elmentek már. hétére, hogy itt táboroztak, tudtommal nem sok kárt okoztak. Akármitől: egy kicsit félek 5 örülök, hogy hamar kiérek 09 erdőből a szabad térre, ki, az országút közepére. Mikor az út már kifelé visz, fog az erdő. Maradnék mégis. Szép az erdő. Van benne más is, nemcsak ijjeszlés, csábítás is, Köröttem karcsú akáctörzsek, fölöttem ágbogok szövődnek ' és sngnak-húenak, zűgnak-búgnak. Tán beszélnek! Tán mindent tudnakl Azt kérdi tán a téli erdő: ' „Hová. hová, te szegény költő? r óvá. hová, le szegény ember? Hegy is vagyunk a szerelemmel? Hogy îs vagyunk a szerelemmel, azzal a titkos félelemmel, az élettel, meg a halállal s az igazság diadalával? Negyvenéves leszel maholnap, öregebb nálam s ki tud rólad? Még ez a kis ország sem tisztel, a réti erdőn, igy ereszt el. Ne menj tovább! Feküdi le szépen, valahol itt, egy fa tövében és mondd, hogy: „meg akarok halni!*( Ha tudsz még valamit akarni. Adj fel minden reményt, szerelmet, átkozd meg az Istent és halj meg! Légy az én szerelmes halottam? Esliratlak, anyád se jobban! Körötted állna éjszakázva, fölötted száz, meg száz akácfa? gyászolna súgva-búgva szépen^ zúgva búgva a téli szélben. A hó fehér szem fedőd lenne? aludnál és álmodnál benne, alatta, végre, megpihennél, ­az erdő vőlegénye lennél. Tavasszal lenne lakodalmadf feltámadásod, diadalmod. Iboly áh nyitnának körötted? rügyek fakadnának fölötted. Virágzana az akácerdő, Illatos, mézes, fehér felhő, vitágfelhő boritana téged. —- Tündérkirályság lenne véged* Méh dongna és mod ár dalolna, az akácillat rádomolna, mint szerelmes tündérkirálynő ,, *“ Ilyeneket súg-búg az erdő, Ilyen., csábi tó és kísértő szavakat súg a téli erdő, én mégis kimegyek belőle, visszsúgom, hogy „majd, jövőreV* „Majd jövőre! Talán. majd, egyszer!,, ,** Sóhajt az erdő. Ügy ereszt el, mintha szólna, hogy „majd megbánod, ■ sose lesz ilyen szép halálod...” Még sokáig zug-búg utánam, • a nyirkos téti éjszakában, mintha szólna, hogy megbánom még... Nem lenne jobb, ha visszamennék? ... Jobb lenne tán. de hí az élet. En nem magamért: másért élek. Hogy halok meg: csúnyán? vagy szépen? ■ Akárhol, az Isten kezében! isten kezében, mint mindenki, mint a világ, ahonnan senki nem szökhet el, megvan a száma * jegyzi sorsát az égi fáma.. sollysl Anka előtt, mert Anka szeméből meglátta önmagát, úgy ahogy van, kop-mx - dó fejével, vékony mellkasaival t az éve;; jegyetíen vésetévcl az arca körül. Szeretett volna eltűnni, vagy megmagasodni olyan őz liásan, amínőriek Anka álmodta őt a jövőbe. Aztán az anyjára gondolt, aki előtt sohase kellett ilyen szégyenkezéssel sütnie le a sze­mét. Ha megállt előtte, hogy nézd Anyám, maholnap már hajam sincsen, az anyai kéz gyöngéden megsirnogatta, az anyai te..'. it< • ta, hogy semmi, semmi, szép vagy fiam. Va?> azt mondta: nézd, itt a szemem alatt mái kibújnak a szarkaláhak, az anya a fejét ráz- t, hogy semmi, semmi, szép vagy fiam. Vagy panaszkodott, hogy egyszer egy asszony, mert közéjük állt egy másik férfi, szép ci fiatalabb, a* anva tágranvította a szemét csodálkozva: örülj, majd jönni fog egy g-á sik, ó ne félj, csak akarnod kell, te szép ragy, V* vagy fiam. Rábámult a karosszékre, ahol te.griap még S lélekzett és szeretett volna odaborulni, dk- a karoeszék üres volt, a bútorok, képek, fa­lak, melyek annyiszor vették át az ő szo­morú pillantását, most is azt viszonozlak, magukból, mint valami tükörképet, amely azonban már megfoghatatlau. Hirtelen megfordult, az ablakhoz állt p csak & válla rázkódott az elfojtott sírásban. Az öreg ember lassan mögéje állt. — Vigasztalódjék fiatalúr —- mondta jobbágyi alázatossággal — hiszen alig van valami különbség közte, aki elment és köz­tünk, akik itt maradtunk, mindössze annyi, hogy ő már lerótta tartozását s mi még adó- sok vagyunk. De A.nka, akitől meg várt volna néhány vigasztaló szót. csöndesen nézett maga ele. Aztán 5 is felállt: — Menjünk be hozzá Összébb húzta nyakán a fekete kendőt éa sietve elfordította a fejét, mintha már nem akarná a fiút látni. S amint kiegyenesedett, hatalmas alakja olyan volt, mint középkori fejedelesnasszonvoké, amikor megindulnak, a trónus lépcsőin s alázatosan görnyedő ud­vari népség uszályként húzódik utánuk, Teste, mely valamikor férfi-vért korbácsolt é3 sziveket gvujtott, megfönségesedett az időben, de semmit se veszített az életerők bői, melyek megnövekedtek az évek szálain és kiteljesedtek minden rostján. Mint az öreg tölgy, m^y ezer ágat hajt a széles törzs­ből s frissen bontja lombjait vénségében is. tavaszról-tavaszra. Mi köze már ehhez a fiú hoz, aki úgy áll ottan fáradtan, bánatos né­zéssel roskadozva, mint esenevész fácska a széles lerebély előtt? Megindultak a szobákon át. A fiú ment elől. Érezte, amit a másik érez. Lehajtotta fejét. Ha most visszafelé lépegethetne az időben, ha most njra kezdhetne mindent... Felnyitotta az utolsó szoba ajtaját is és hal­kan mondta: — Itt van. 1 Anka megállt a küszöbön. — ó. Istenem! Aztán beljebb tett néhány lépést. Egyre tz anyát nézte, viaszgyertyák sorfala között, bágyadt mécaes fényében azt a szelíd, inger­kedő mosolyt: ugve nem találsz fiacskám, pedig lárr. itt vagyok, csak keress még kissé es nemsokára meg fogsz találni. Ezt nézte Anka, aztán felnyöszördüit halkan és térdre borult a ravatal előtt. — Nagyságos asszony! összekulcsolta a kezét alázatos görnye* déssel, mint megszentelt oltárkép előtt. Nem tadott szólni, de arcán az izmok rángása el­mondta. amire nem volt szava. így térdelt ott sokáig » amikor felkelt, szétzézett mély sóhajjal és a fiú arcát kereste. A kezéhez nyúlt és közel húzta a ravatalhoz, miuths megmutatná, mintha neki adná: —■ Fiatalúr! ilven jó mamája nem volt még soha senkinek. Csaknem kiáltva mondta, mintha hitet és tanúságot tenne, ismét a halottra nézett, hogy hallja-e az is? Aztán aikai fölé szőri îotta a fiú kezét és megcsókolta. Az már mindent értett. Azt is, hogy An ka már csak a kezét csókolta meg és fiatal­úrnak szólította eleiében először. Ugv jött, mint anva a fiához és távozik, mint cseléd a régs háztól. Mert ennek az anvának csak erős fiú kellett volna, de a cselédi hiiség megmarad a gyönge mellett is. S az édes­anya, aki talan eleiében először most lenne boldog, halott már. Mélyen felsóbajtott: — Istenem, Istenem! Akkor melléje lépett az öregember. A földszint?, du.loros arc egé'z közel haj’o’t hozzá. Bizonnval nem értett semmit se ab­ból. ami történt, de az elhullott érzések mégis felrakodtak arcán, mint uz alkonvpirossáv amit a tó vize magába szív és visszatükröz,-— Bizony fiaialur, mama csak egv nsp. Az embernek lehet száz szeretője, tiz fele dége, de mamája csak egy, örökké csak egy. Még válaszra várt, de a fiú már nem tu­dott válaszolni. Akkor az asszony felé in­tett gyöngéd pillantással, hogy nem szabad zavarni tovább. Anka keresztet vetett i megindult. Az öreg is kererziet vetett ment utána. Lábujjhegyen lépegettek, mint Szentáldozáskor a szentély elől. Már a távoli ajtók is becsukódtak mögöt­tük, tie a fin még mindig ott állt és tndr; . hogy ezentúl yyökké ott fo<- áüni életéut» egyetlen és haJott anyja mellett.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents