Ellenzék, 1940. január (61. évfolyam, 1-23. szám)
1940-01-28 / 21. szám
Kttncz Aladár A mi Madáchiink Aadách Imre »7 egyetlen költő a ví* uig Irodalomban, aki a \IX. szárad lelkinek egységes is müvéíii kifejezést Judoit adni, Eg\ egész század leikéhez nyúl biztosan nlakíto kézzel s fejlődésének vonalát megrajzolja olyan időben, amikor ez pályájának alig tette üveg felét, Hogyan tudott a fekidattai rnegbinkózni? Csupán nagyméretű zsenialitásával, amely kora eszméivel oly bensőségesen összeforrott, hogy kiteljesedésében látta meg azt is, ami még csak magjában rejtezett, vagy boldog Zsenge korát élte. A XIX. századi léleknek két legfőbb idomiíóját Európára a XVIII, százaid véginek felbomlott műveltsége hagyó* mányozta. Különös kor volt ez; nem a maga megéléseiben, hanem abban a súlyos és írok tekintetben gyászos hagyatékban, amellyel a születő századot ntiára bocsátotta. Napoleon, az utoLó cselekvő ember, a klasszikus értelemben vett utolsó emberideál, letűnt a. világ színpadáról s a kiskorú emberiség, amely többé maga felett ember- feletti embert nem akart tűrni, két dajka kezében maradt: a Kantéban, s a Rousseauéban. Ha Madách jelképe- zésével akarunk élni, azt mondhatnék, bogy az egész XIX. század e két jellegzetes férfitipusnak: Kantnak, a Jelenségvilág Luciferjének, s Rous^cau- nak, a Eszme és Ér/elemvilág Ádám- jának változatos szerepeket felvevő színjátéka volt. Milyen szerencséje az emberiségnek, hogy az ész nyelvét oly. kevesen értik és szeretik. Mi lett volna Európával, ha a nagy tömegek számára Kant éppen olyan hozzáférhető, mint Rousseau? De az emberiség mindig csak annyit hallgatott Kantra, mint Adam Luciferre. Borzadozva nézte a sötét szakadékot, amelyről a tiszta ész « csillogó felületet leszakította s ha meg is tanliorodott, végső pillanatban mégis csak a másik végletet válasz* tolta, a liszta érzelmet és ösztönt meg testesítő nőt, a nagy Természetet, emely itokzatos méhében mindig uj lehetőségeket hord. A kanti és rousscaul eszmevilág ezámtaJan népszerűsítőn, folytatón és kiegészítőn keresztül behatolt az európai felekbe s előidézte a jóra és rossi ravalő.értékelésnek két' hatalmas áram* latit, amely küzdve, egymás ellen tör- .ve, de sokszor össze is olvadva és bé- *kés összhangot teremtve, végrgk:sérí az egész XIX. századi műveltség-fejlő dést. A Schopenhauerben és Byronban tetőpontjára emelkedő kanti perszimiz- mus Európa különböző miiveltségterü* létéin különböző sorsra jutiott. A legerősebb csapást Hegel mérte rá életigenlő relativitás-elméletével Németországban. Ez az opíimisztikus gondo lat a megfigyelő és kísérletező tudományokat hihetetlenül felvirágoztatta s s. politikában Rousseau folytatásként helyet szorított a népjogoknak. Ar. irodalmi byronizmus megtisztult a nép költészet krístályíi'szía v'záben, (Németország, áe főleg Magyar és Orosz ország) vagy elsajátította a term'szét* tudományok aprólékos, megfigyelő módszerét!. (Tranciaorság.) Ugv lát- szcrtt egy pillanatra, hogy' az európai ’élek összhangját a mindent, de legfö« képpem vailást és erkölcsöt helyettesi- . feni akaró tudomány biztosítani képes. A nagy értékekért s nagy eszmékért Jei.Icesülő. elmék háttérbe szorultak; elfogadta, mindenki a gondolatot, hogy » tudomány a maga (boldogságátlagévaJ meg fogja váltani a világot. Madách egyéni alkotóképzetével itt kapcsolódik be az európai lélek fejlődésébe. Ekkor fokozza fel saját sorsát, sajat életszemléletét európai sorssá, európai életszemléletté. Az egyetemes európai lélek még mit sem tud arról a nagy változásról és keserű csalódásról, ami* két ö már éles víziókban magia előtt lát. Az európai pszihikal élet kissé felületes Összhangján az első rést a német- franc'a háború ütötte. A lét és ér:ék- kérdések, az erkölcsi és természetfölötti problémák njra előtérbe léptek. Az emberek uj miszticizmus, uj emberi nagyság után áhítottak. A nagy szintézisek ezúttal természetesen nem a kísérleti-tudományokból, hanem a mű* vészetekből s a bölcseletből indultak ki. A XIX. század vége annyiban hasonlított elödiébez, hogy ez is uj éJet- átértékelési kísérletekkel zárult le. Hogy mi lesz ezeknek a sorsa, ki tudná megmondani? A két századvég közötti hasonlóságokban azonban valamely visszás aránytalanság már most is észrevehető. A XVIII, század két* ségtelenül nagyobb jelentőségű értékeket hagyományozott. mint a XIX. század s viszont a nagy forradalmat követő XIX, század eleji felfordulás sokkal kisebb méretűnek, kevésbé étet— gyökerekbevágúnak látszik, mint az a rettenetes válság, amelyet ma élünk. Vannak sötéten látó elmék, akik a maJ idők analógiájáért elmennek egészen a római birodalom felbomlását követő zavaros európai időkhöz. Akárhogy van is a dolog, annyi kétségtelen, hogy az, amit nemcsak történelmileg, hanem műveltségi szempontból is XIX. századnak nevezzük, ez a nagy lélekösz- szeg, ma már előttünk világos vonalakban bontakozik ki. A szakadékon túl, amelyet a világháború az idők fo* lyamatába vágott, feltűnik szemünk előtt a másikparti világ: hivón, mint ifjnságunk, mert hiszen igézetében nőttünk fel s mégis különv áltan, idegenül, mint lelki megrázkódtatások - után az azt előidéző- csapások', ha inár a válságon túl vagyunk. Ezt a világot zárta le Madách Imre Az ember tragédiájában. Egy századot kitevő kor lelkének nem foszlányát adta; a kifejezők kórusában nemcsak egy hangot ütött meg, hanem merész Íveléssel hidat vert az egyetemes étet szemlélet egész folyama felé kiindulásától, Kanttól és Rousseautól kezdve egészen célhoz éréséig, Nietzschéig Bergsonig* jMit nyújthat Madách életének és egyéniségének ismerete annak a meg- értéoéhez, hogy miért éppen általa, aki megyéjének horizontját is alig lépte túl s miért éppen sztregovai kis ud* varházában kellett annak a nagy elme» és képzeleíkoncepciónak előállnia, amely egy egész koríélék tragédiáját zárja magában? Madách korábbi müveiből kétségtelenül kibonthatunk egy pár szálat, amelyek később Az ember tragédiájának hatalmas gobelinjeibe is belekerültek. Olvashatunk tele egyes költeményeket, amelyekből küzzik képzeletének panteisztikus természetőr zése. Megfigyelhet jük úgyszólván gyermekkorától kezdve benne a nyugtalanságnak azt az elecíincizmusát, ameiy gyökeres lelki válságnak felszínire ve* tödő rezgése lehet, Megái lapíthat j ük, hogy családi tragédiáját bátran és férfiasán megélte egészen addig a lukig, amikor a „szenvedély“ már távlatba kerül!' » igv alakíthatóvá vált. Sőt rá mutathatunk arra a pillanatra, mikor az Ádám-tragédia első csirája képzeli tébe került; Írásai között fennmaradt egy Szontngh Pálhoz ir* sötét, mindent kicsufoló költemény, amely alá 1857-ben a következő sorokat írtai „IJjra olvastam a Pálnak töltött mér* geL .Miért nem tartám azt magamnak? Eh, mit! E méreg igazság, ha tragédia is s az emberi természet soha sem tagadta meg, de alapjában mindig ugyan azon féreg marad, a még gyarlóbb Évával oldalán.“ Mindezek az előzmények a mii lényegének megértéséhez édeskeveset nyújtanak. Hiszen a kritikusok Az. ember tragédiáiénak rejtélyén még Madách életében hajba kaptak. Ha külső köriilménymagyarázatnk segítettek volna a dolgon. Madách bizonyára megadta volna azokat. Csakhogy Madách máir kész müvével szemben ép* pen olyan idegenül állt, mint ml magunk. A művészet életiközlő organikus munkája azzal előttünk nem lesz világosabb. ha megkérdezzük azt, »kiben az isteni szinjátiék végbement. Nagyon valószínű, hogy Madách Az ember tra gédiáját pessrimi&ztikiis lezárásunak tervezte. Azonban az anyag, amelybe lelket lehelt, erőt vett rajta, mint Goethe varázslóinnsín a felszabadult viz... Az ember tragédiájának csak egy méltó magyarázója lehet s ez maga a mii. Különös okoskodás az. amikor a költőtől azt kívánjuk, hogy adjon az élet megoldhatatlan problémáira határozott feleletet. Mondja meg, komo* lyan érti e a phalanster-rendszert s az eszkimó-jelenetet, vagy csak Lucifer sötét tréfáit közli velünk? Egy olyan mii, amely hőséül az egész életet választja, nem végződhetik oly nyilvánvaló lezárásban, mint ta egyének formájában ábrázolt élet. Az életnek ez a következetlen következetessége ben* ne maradt Madách müvében. És éppen ez a bizonysága annak, hogy lángelmének organikus alkotásával vain dolgunk. . A XIX. századi európai lélek fej!Ö- ’ dése azonban sok tekintetben megvilágítja Madách müvének titokzatosságát. Azért beszélhetünk a mi Madá- churrkról, mert a megélésben most ju< tojunk eí annyira, hogv Madách zse- niiénak merész szárnyalását utolérhettük. . j . Az ember tragédiájának három fő- alakja Adóm, Éva és Lucifer, kezdettől fogva három nagy életerőt képvisel: Ádám az uralkodásra termelt férfit, aki az intelligencián kívül & jellem nagy tartalékjaira: az eszményre s az érzelemre támaszkodik; Éva a zavartalan természeti ösztönt s Lucifer a tiszta észt. Az ember tragédiája ott kezdődik, amikor a férfi az ösztönélet paradicsomából öntudatra ébred. A nő ezzel a paradicsommal mindig titkos összeköttetésben marad. A férfi azonban sokszor csupán az öntudat szolgálatába szegődik. Soha sem lesz t«&z* ta ész s azért kell ennek az erőnek Luciferben megszemélyesítőt kezezni és soha sem lesz tiszta ösztön, mert ez a nő sajátja. A férfi a kettő közötl áll; ha küzdeni kell, az ész szavára hallgat s ha kifárad a küzdelemben, az ösztön titokzatos forrásaiból merit uj trftt. Pxefc az elvont fogalmak Madách müvében életté elevenednek. Minden megvalósulásukban tiJ és uj vonásukban miiliatkóznak be s ezek a változások toritik rájuk az élet sokszínű köntösét, amely alatt az alaperőket felismerni nem, csak megérezni lehet. Az ember tragédiájának Madách egyénisége szempontjából legérdekesebb jeleneté a londoni szín. Itt számol le korának álmodozó hegeLanlzmurá* val. Élesen, szinte kegyetlenül mutatja be a mikrokozmosz világát, de a szint egy hatalmas Haláltánccal fejezi be, ahol a mii lappangó alapeszméje a leg- nyilvánvalóbban lép elénk. A tátongó slrüfeg mindenkit elnyel, csak évá$ nem, aki megdicsöülve száll a magasba. Hiába förpiti el a kicsik uralná és kicsinyes gondolkodása a monument tálig életet, azé<rt az ösztön tovább él, a végzetes Haláltáncban. Éva csak fátylát veszíti el, vagy még azt *em, Az emberi ész kötődéseit a nagy alkotó ösztönnel azonban Madách tovább akarta ecsetelni. Ez a kérdés lelkének, saját életének leghemohb problémája volt és ösztönösen érezte, hogy a XIX. századi összeomlás ezen a téren lesz a legmélyrehatóbb. Azért következik még két szín. A phalánster-rendszer: a tiszta ész gyermekes álmodozása s az eszkimó jelenet: a természetiudewnanyos gondolkozásmód karríkaturáia. A magára maradt öntudat most nyilván láthatja, hogy hová jut, ha az élet Ősz* tonös áramlataival szakit. Az emberi ész önmagában csak az Öngyilkosság útjára léphet. Ádám, aki Lucifer vezetése mellett járta be az élet utiaiL véget akar vetni életének. De hiába az életösztön kipuzztithatatlan. Éva ajkával Ádámot a természet nyilvánvaló*?» figyelmezteti erre. Az ember tragédiájának végső kon* kluzíóia azonos mindazokkal az erkölcsi szintézisekkel, amelyekhez művészetben s bölcseletben a természettudományos gondolkodásmód ellenzői: Nietzsche, Bergson, Tolsztoj, Doszto- jevszki és Romain Rolland eljutottak. Madách müve a nemzetközi szellem* áramlatokba már első, 1805-hen készült német fordításában is eljutott. Csak így tudjuk azokat az erős kapcsolatokat megérten!, amelyek például Az ember tragédiája s Qobineaunaíc 1877-ben megjelent Renaissance-sza között vannak. Eszmei tartalmán kívül van még egy más szempontja is, amelyet Az ember tragédiájában hangsúlyoznunk ke’í. Madách nemcsak a XIX. század leiké3 oek legegyetemesebb kifejezője, hanem talán az egyetlen drámaíró, aid a monumentális müforma kérdését s modern életszemléletből kiindulva oldotís meg. A leghatalmasabb müszerkezetet kísérelte meg, ami csak XIX századi író képzeletében megfoganhatott s mikor tárgyának művészi formát kere* sett, nem nyúlt egyszerűen több-ke'e« sebb módosítással a régiek klasszicizmusához, hanem korának minden nagyvonalúságot megtagadó szelleméből kényszeritet'íe ki a szerkezet hatalmás arányait. Egyetemes tudott lenni müB vének nemcsak anyagában fis szellemé* ben, hanem formájában is. A XIX.. század meddő dráma-keresései közt Az ember tragédiája az egyetlen mű, amely a modern léleknek hajlékot pgv sas*! márványból emelt-
