Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)
1939-12-03 / 280. szám
/ 939 ii<- £ v ui bér 3. nZZ'EX71SK ERDÉLYI MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK Vásárhelyi Z. Emil > / Vásárhelyi Ziegler Emil, a festő, iró cs esztétikus, Marosvásárhelyen született 190, -ben. Már reint pöttömnyi ember, fejtegetett és rajzolt, lóval később, érettségi után. Budapesten és Firenzében járt a Képzőművészeti Akadémia — ahogy kedves közvetlenséggel r alija — mellé. Majd a pesti Iparrajziskola grafikai osztályán tanul. Az ottani Kubier professzor és a' vásárhelyi Gulyás Károly útmutatásaira emlékszik vissza a legmelegebben. 1926 ban beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi fakultáséira, ahol nem annyira a jogi paragrafusok szorgalmas biflázasával, mint inkább ökölvívó bajnokságával tűntette ki magát. De a legizgalmasabb pillanatokban sem tud felszabadulni festő énje alól. A sportban sem annyira erővel és fürgeséggel fiikerült győznie, mint inkább szellemi frissességével; éles, biztos és gyors rnegfigyelő- képességórel. A festő és kutató a birkózás legkritikusabb perceiben is lázasan figyeli ellenfelének arcmimikáját, izmainak összehúzódását és kitágulását. Ezekből villámgyorsan következtet az ellenfél rejtett szándékára, mert ismeri az indulatok karakteriszti- humait; például az orr alsó részének összehúzódását és az orrliltak kitágulását a düh idején; vagy a homlokon keletkező mély ráncok jelentőségét cppenugy, mint a vidámságnak o szernek sarkába húzódó ráncait és áltáléiban az érzéseknek az arcra vetített ezerféle megnyilvánulását. Amikor elnyeri a jogi doktorátust, a bajnoki dicsőséggel együtt szegre akasztja és követi művészi hajlamaitr Mint festő és mint iró, egyforma érdeklődéssel keresi azt a titokzatos lendítő erőt, ami az érzések, cselekvések, gondolatok tömegét elindítja, melyekből egymásnak oly gyakran ellentmondóan és mégis egymást kiegészítve különböző egyéniségek épülnek fel. Soha sem ad csak fizikai portrét, hanem a legmélyebb értelemben vett pszihikait. A lélek gyökeréig ássa magát s mint a képzelt gépész, ismeri a lélek bonyolult, összetett anyagát amit valósággal szétszed, hogy legsejtelmesebb rezdüléseitől kezdve, az érzések megszámlálhatatlan variációjának ösz- szekapcsolódását meglesse. Ez a boncolgatási hajlam nem a száraz tudákost jellemzi benne. Inkább a kiváncsi gyermeket, aki ront- bont. heres-kutut, hogy valami újat, nagyszerűt találjon; hogy ltját, alkosson, építsen és' hogy érezze a teremtés erejének nagyszerűségéi. Munkái a tudatos és tudatalatti eleédaszthat ail an összetartozásából születnek meg. Teljesen egyénien stilizált művészetét az uj-klasszikusokhoz lehet sorozni. Az adott képterületen, a renaissance mesterekre emlékeztetőén. az előtérben a-lehető legnagyobb emberi alakok elhelyezésével nagyvonalúságot és dekorativ hatást ér el. Alakjai Gre- cora emlékeztetőén nyúlánkak. Modelljeinek nagyrésze az átlagnál jóval intelligensebb, befelé élő egyén. Belső komplikált, lelki életüknek csak tompított, leszűrt jellem-jegyei kerülnek felszínre, de ezek teljesen jellemzőek és Ziegler stilizáló, összefoglaló erejével valósággal szirnbólikus jelentőségre emeli őket. Egy-egy képe megdöbbentő erővel sugározza vissza a megfestett egyén zsenialitását, az agy és idegek csodálatos szerkezetének tükörképét. Szinte félelmetes, ahogyan búvárkodik ezekben a legtitkosabb mélységekben. Nemcsak az arcok, de a tulfi- nomult, idegesen vibráló kezek is már tolmácsolják alakjainak karakterét. Pszihológiai mélységeken túl képelemei: a szín és vonultaidat. Az objektiv euhlidesi egyenesvonalu és koncentrikus távlati rend és a szubjektív távlatú ázsiai kép közötti görbevonalu pers- pek.tiva számtalan változata érdekli. A vonal és sziniávlat mellett tartalmi távlatot is ad. Ezt Icát képén: a pepita-bluzos kisfiúén es a különböző egyéniségű ikrek képén <* legszemléltetőbb. Első pillantásra jól látjuk a képek főbb tartalmát. Rögtön feltűnnek a fiúcska elrévedező nagy szemei, bodros gallérja, a ruháját díszítő két nagy gomb, de a figyelmünket legjobban a blúz anyagának kockás mintája ragadja meg. Ez olyan szug- gesztív erővel uralja a képet, hogy képzeletünkben a kockák mind nagyobbra nőnek MEGÖLŐ ISTEFÁN Vdvarheíy széki népmese, a „Vadra zsák“ ~bót Ecczö’ ho» vót hol nem yót, hetedhét országon, még a/zon is Hu! vót egy igön-i.gön nagy gazda, aval átellenben esmét egy akkora gazda; az egyiknek vót egy fi ja. a másiknak egy leánya, A két jó gazda mingyát a kapu elejibe kiálltak, tanakoztíak, hogy a két yfiat tőgyek össze, hogy mikor ők meghal» nak, azok hadd lögyenek nagy gazdák. De a leán sömmiképpen nem akarta szeretni a leg ént, a legén szedette a leant, h'i akarták tlagadní mhidönbő! az apja, az annya: hogyha hezzá nem monyon ahoz a Iegénhcz, erőnek-ere= jivel hézza kell hogy mönnyön. Mikor a templomba éssze akartak véna es» Künni, a mátkagyüriit a leány a-templom föggyihöz hézza vágta a pap előtt. „No nesze ördög, vidd el, vidd el ezt a mátkagyüriit, ha vajégy magzatom lössz ettől az uramtól, azt is vidd el.“ Eléfut egy ördög, elkapja a mátkaigyü* riit s elviszi. A pap hogy ezt meglátó, megliallá, nem akarta megeslkötni. A két nagy gazda fölgöirdüle a papra, hogy ha meg nem esköti, kinyerő nél- kül marad. Ennélfogva megesköté a pap. I ' Élnek ők együtt a két éfiu, de nem szüvélték egymást1. Mind a két nagy gazda meghal, marad a két- éfiu a két nagy gazdaságba, hovatovább egyik a mást mind inkább megszerették. Te* rübe esik az asszon, Jössz egy szép fi jók; mihejt annyira nő, egybe az iskolába aggyák, de az iskolát mentői haimarébb úgy kitáno’ja, ho-gy a mest* urnái szintén többet tudott;- aggyáík a kolégyomba, azt is nagyon kitano’ja, zugatni kezdik, hogy mahónap papnak teszik. Az apja akkor meghal. Ö a ka- légyambó! mindön este hazajárogaltott az annyához, mindenko’ sírva kapta az annyáí, csak kérdögetite: Anyám, kied mé sir? — Hadd el fi jam, ne kérdözd, met apádot siratom. — Hiszön kied soha sem is szerette; mahónap papnak kiszólitnak ingom, — De éppen fijam, azér sírok, mrko’ legjobban lömre dogod fijam, hogy elvisznek az ördögök, met amikor az apáddal hiítöt montant, a mátkagyüriit a templom főggyin elhajtottam, azt mondtam, hogy „nesze ördög, vidd el ezt a mát ka gyű riit!, ha vaiegy magzatom lössz az uramtól azt is vidd el“; mahónap aizon vöszöd észre, hogy elraeadtatódol; mind amikor elszökék az ördög, elvivé a mátka gyűrűt. Erre így szó! a diák? ígaz-é a beszéd, édes anyám? — az éppen igaz, édös fijam! — Megszökte magát! ecczö« ribe, elfutott a paphoz a diák: — Tisz- teletös köröszfapám uram, igaz-e ez a beszéd, a mejiköt anyám mond? — Az édes körösztfijam, szömöm előtti látva vöt, fülem hallattyára. — Scczöribe tisztélétös körösztapám uram, aggyoo szöntölt gyertyát, szöntölt vizet, íö- mént. — Hát aval te mit akarnál kő- rösztfijam? — Én monyok oe éppen pokolba, az után a mátkagyürü után, kontraktus után. — Ne menny készön a kezökbe körösztfijam, met úgy is e’visznek. Ö még annál inkább elhatározta magába hogy indul a pokolba. Monyon, .monyon a diák hetedhét országon keresztül. Egy estére kelve neki fog egy nagy erdőnek, elsöliéte- dik, az utat is elveszti: addig bojog, hogy reá kap ekkicsi házra^ hát egy öreg asszony a házba, Jó estét édös öreg anyám! — Hozta a szöröncse édös fiam! mit tudsz te most ijen későn itt keresni? — Az utat elvesztőt- tem, szállás kérni jöttem hé. — A szál« íás fiam, az istené, de ojan gyilkos pogán fiam van, háromszáz-hatvanhat Ielköt már elpuszitott, most is oda van fosztogatni, most mingyát érkezik bn- za s tégöd is mingyát megöl; csak rnirnny el s járj békével, vélíe ne ta» lálkozzál. -— Én vaj öl meg, vaj nem, de én ennyi tovább nem monyok. Az öreg asszony nem tud vélíe semmire mönni; megmarad. Egy éfél után monyon haza az öreg asszonnak a fia, nagyot ikrát az ablak alatt: Lügyön készön az étel anyám! térdre állott, úgy mönt bé a házba, met akkora vót, hogy nem tért bé másképpen. Elémönvön az asztalhoz, hogy egyék, meglássa a diákot. — Anyám, miféle szálló ez? —- Az egy szegény utonjáró, fiam! elfá- iradott. *— Hát önni adotí-e anyám? — Nem attain, kénáííam, fiam, de nem költött, met nagyon elfárad ott vót. — Mönnyön költse fő, hogy jöjön ide ögyék, met ha aszik is, ha nem is, megbánnya. Mi a baj, öreg anyáin? mond az öreg asszonnak a diák. — Ne kérdözd sokáig, hanem jere ögyél. — Oda monyon a diák, önni kez’nek. Azt mongya a vénasszon fia: Te pajtás! hova indultál, hova czéloztiál? —- Én bé éppen pokolba, az ördögök közi. — Úgy vót a czélom, hogy agyon verjelek, de hogy azt mondod, hogy oda méssz, hezzád nem nyúlok, hogyha oda bé* méssz, tudd meg. hogy neköm miien ágyai) vettek? — Mongya meg hát kied a nevit néköm hogy hijják? — Ingö* möt Megölő Istefánnak. — Röggelre kelvén, jó furustokot ad Megölő Iste- fán o diáknak, az útba belé igaziifftsa, hogy me’re kellene mönni. Monyon a diák, s a mind pokol ajtajához közelödik, meggvujtsa a tö* mént, legyezni kezd a. szöntölt vízzel, s meggyujtsa a szöntölt gyertyái, megérzik az ördögök azoknak az illattyát, kifutnak: Miféle állat vagy? ne jö’i. ne közelíts, .me’ most1 mingyár itt haggyuk pokoli, — Akárhova lön* nőtök. tiiggyáiok meg,, mindenütt megkaplak. Ekkor s ekkor az anyám mát- kagyüriijéti elhoztátok a templom főggyiről, ha azt vissza nem aggyá- tok, s kontraktust nem attok, alkarho megkaplak, hogy rétam keresködéstök ne légy ön. — Ne jöjj hát tiovább, hát á’j meg óit, me’ mingy á‘ nregker itt síik. Megfúnak egy sipot* eléfutnak az ördögök, de sokan, de nem kapják sömmiképpen a gyűrűt, újabban meg* fú’ják a sipot, még kécczör többen futnak elé, havmacczor is megfu’ják, s még kécczör is többen futnak elé. Ecczö későn jutva monyon egy sánta. — Mér nem siet hama|rább? mijen nagy baj van, mégis a mátkagyüriit sömmiképpen nem kapják! — kiáltsák a nagyok. No mindegyiknél meg kel! keresni, a meiikné* megtaláljuk, a Megölő Istefán ágyába belé hajlítsuk. Azt kiáltsa a sánta ördög: Mintsább ingom a Megölő istefán ágyábál hajlítsatok, inkább háromszáz rnátkagyiirüt is előadok. Eléaggyra at mátkagyürüt s átalaggyák a falon körösztii! a diáknak kontraktusostól együtt, hogy soha többet hézza számot nem tartanak. Egy estére megérközik Megölő Iste» fánlioz a diák, akkor is oda Megölő Istefán fosztogatni. Haza mögyön egy éléi után, meglássa a diákot: Ke’j fői pajtás, gyere ügyünk! te meg járód az útadót? — Én meg. — Hát az én ágyamról mit hallal? — Az mátka- gyüriit ide nem aggvák vaja, ha a te ágyaddal meg nem jesztik vaila. — No az ugyan rossz ágy lehet, ha még az ördögök is félnek tolle! Rügge’re kelnek, a diák megindul haza. Ecczör eszibe jut Megölő Istefánnak, hogy meg kell vata ölet szorít* tanr, hogy ha magán segitött, retam is segítőit vóna. Megindul utánna a diáknak, de meglássa a diók, de megijed, hogy most ötöt ils elpuszitíttsa. De egyet-kettőt lépik s mingyár eléri a diákot Istefán. Á’j meg barátom, ahogy magadon s-egit öttél, segitts rajtam is, hogy ne mönnyék abba a fene ágyba pokolba — Hát kied a legelső embort bottal üííe=e meg, vaj késsel ölte meg? — Én késsel egyet sem öltem barátom, met én min’ bottal vertem agyon, —» Meg van-e az a bottya, a miivel a leg« e’ső embörí1 algyon ütte? Mönnyön vissza s hozza ide. Egyet-kettőt lépőit, a hijubőí levöszi s elvű szí a diákhoz, de hát a szú ugv megötte. hogy tővel se lehetne tiknál egyebet szúrni. Kérdi a diák: ,Miféle fa vóna? — mongya Is- tefán: Vadaürnafá. Hozza ej hát ÍS és mint az ikrek ruháinál: pettyei is, elhagyják a merev kontúrokkal bezárt határt. HuC- lómos vonalai és fényben csillogó, átvilágított mozaikra emlékeztető színei mese szerű szépséggel hatnak és minden, mélysé gih mellett is soJcszor közelebb vannak a kép selethez, mint a valósághoz. Képei egyem és modern voltuk dacára is egyszerűéi,, könnyen áttekinthetők. Nem lehet elhallgatni az esztétikus Ziegler Emil: „Erdélyi Magyar Képzőművészek“ című könyvét. Ez a munkája egy pillanatig sem száraz ismertetés. Csupa elevenség, derűs fény, kedves humor és Zicghrt jellemző drámai erejű mélység. Minden lapja változatos, lüktető feszültségű. Ezt a könyvet nem lehet letenni addig, mig végig nem olvassa az ember. Alaposan tájékoztat az erdélyi képzőművészetről. Belevilágít a legkiválóbb művészeink leikébe és láthatóvá teszi, azt a forrongást, lelki alakulást, vívódást terhes, nehéz, de egyben legszebb perceket, amelyekben a remekművek megszületnek. Bordy Andrásról, Gatlaszról, Kos Károlyról. Nagy Imréről, Gy. Szabó Béla, Szerváliusz, Szolnay, Thor ma János, Ziff erről és önmagáról felejthetetlen belső portrékat ad ebben a könyvében. Hatalmas kultunnunkút kezdett el, amit folytatnia kell. Annál is inkább, mert az irodalmikig és aránylag zeneileg is képzelt erdélyi közönség a képzőművészetben teljesen tájékozatlan. Egyforma szeretettel és gonddal kell ápolnunk irodai- munkai, zenekultúránkat, képzőművészetünket és szín játszó művészetünket. Ezért Vá- sárhelyi Ziegler Emilnek írásban való képzőművészeti munkája is komoly figyelmet és elmélyülést érdemel. ROZSOS ETEL. mmuttaammmmmmmuMi ........ isasaaMas -wrníitwrnr csak vetem tova a kőszikla tetejéig. —. A kőszikla tetejin egy honcsokturásba belészurassa. — No Istefán bncsj| mönnyön bé a kőszikla alá, ott van egy csorgó, a csörgő mellé álljon té’d- re s imátkozzék, a szájával tárgyin ál’va addig horggya a v.lzet a‘ra ai botra, a mig kisarjazzik, aikkor almát kezd teremni, kied akkor attól a rossz ágytól meg fog mentődni. Megölő Istefán hordani kezdi a vi = zet a‘ra a botra. No ő hadd horgya a vizet, a diák eljö haza. Annál is inkább ecczöribe papnak kitöszik, hogy ö még poklot is meg merte járni. <) a papságot viselte egy huszonöt esztendeig, akkor fö’szöntölték pápának. A pápaságot fojtatta sok ideig. Minthogy az pápának régi rendtartás szerént el jö az ideje, hogy az országát békerü’je, miko’ végezte vóna bé uty- tyát, éppen azon a kősziklán, a meji= kön a botot elültette, megadnak a kőszikla tetejin, hogy egy kiis ideig szusszannyanak, hát az inas meglássa), hogy a kőszikla tetejin egy törpe fán szép piros almák vadnak, igy szól az inas: Ekszelencziás uram! ojan szép almákot látok, ha elbocsát, hogy sza- kasztanék egy párt. Eriggy, eriggy, még ha ojan szép. szakassz neköm is egy párt. Akkorát kijátnak, hogy az inais majd elesik: Azt nem szabad másnak leszödni, csak aki azt a fát odaültette. Visszafuta az inas nagy lelkeszakadva. Igy szól a pápa: Hát néköm hoztál-e? Én ekszelencziás uram! még magamnak sem, met akkorát kiiáíot« tak, hogy én majd elestem; azt mondó valaki, de én sönkit sem láttam, hogy a‘ró! nem szabad másnak szakasztani, csak aki azt a fát oda ültíetite. A pápa meggondolkozik, eszibe jut, hogy hohó! azt ő még legén korába ültette oda. Ekkor a pápa a lovakoí leereszteti, elmönnek a kocsissal s az inassail hárman a piross almához. Szó* littsa a pápa: Megölő Istefán, hol vagy? egy száraz koponya höngörödik elé. Itt vagyok ekszelencziiás uram! testűmnek tagjai — mind elszotyogtnk imitt-amotf, a mig a vizet hordtam, minden izom porom szerte van hullva: de poroncsoí a pápa. hogy min’ gyü’= jön essze. Mind is eléfútnak egy csomóba rakásba. Akkor egy nagy pnt kánvturást az inassal s a kocsissal széjjel vájata a pápa, poroncsoí a csőn toknak, hogy mönnyenek bé abba a gödörbe, mind is belé gyűllek, essze- haitatta, béhakartatta szépön a legényekkel, egy misét szogá’tatott, a biinnyiböl fölodozta1. Akkor Megölő Istefán a pokolbeli ro.-sz ágytól meg mentödött. A pápa elmönl vissza a Lazájába, még máig is ék ha meg nem hót.
