Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)

1939-12-24 / 298. szám

'6S6S3B28

*rf?r> ÜT?,>

AZ OBSITOS LATOGATASA FERENC CSÁSZÁRNÁL

rír?3»*

Irta GARAY JÁNOS

Nagy derek títéz ked, vitéz Háry János,

A »öreg kend nélkül bizony nagy hiányos.

Vajh! sokai beszélt el sok vitéz dologról,

Amit ember nem hall hetvenhét országról.

Elbeszélte nekünk: Franciaországban,

A tengernek partján, hogy járt Pádovában.

Látván 6 hagy partján óriási rákot,

Ollójával jelvett egy lovas kozákot.

És midőn bejárta szép Tirolországot,

A stájer hegyekben oly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,

A hegyet végigien, csak hason mászhatia.

Máskor Mámorában kedvre táborozván,

Hét fejű sárkánnyal van mint egy oroszlán.

És ki tudná régét, és ki tudna mindent,

Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend,

He ha még ezerszer oly vitézlő volna,

Mint amekkorának tudja kendet Tolna.

Azt nem engedtük meg, ily jó kedvben lévén, Hogy ne mondanák el e vidám tőr végén:

Mint s hogyan járt el kend Pécsnek városában, Ktrúly őfelsége látogatásában.

És az obsitos hős, társain eltekintvén, Meusodorja bajszát, kettőt is köhintvén.

Kémlelődre, nincs-e tán diák körötte,

Aki elprüsszenise jómagát fölötte.

De d’ák ez eevszer nem volt a bokorban,

Mind igaz hivő vett részt az éji torban,

S vitéz llárx János isten-igazában,

Elveié a sulykot ő bátorságában.

„Becsbe — ke*.Jé — Bécsbe, hát no hébe-hóba, Kedvem szottyan menni kis látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális,

Sót valót beszélve, maga a király is.

Kinek ö felségét a halál torkából Én mentettem meg, nem messze PádocátóL

Mentem-mendegéltem — vagy mit is beszélek? Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek.

Hej ha élne. most sem látná senki párját,

S mint a szél előttem rajta Becsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,

A király házára mindjárt ráismertem.

Kétfejű sasáról, mely a háztetőn ül,

S mindennap egy tulkot költ el egy ebédül.

Óit fák ól órámról kényesen leszöktem,

A sövény fiijához, mint illik, kötöttem.

Magom végigmentem az isterázsákót,

Egy tóhegyig ismert, régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornác végére,

Kezem egy ajtónak tévén kilincsére.

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,

Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikba buktam,

Tiszte szina-anyból, ott be is nyitottam

Hát nem is hogy én, de amint rafntekínte,

Maga őfelsége szólt s magához inte.

r

.Isten hozta kendet, régi jó barátom,

Nos, hogy állunk? — kérdő—frissen, amint látom“

„Hála isién — mondám — megvagyok biz ott még! Még a régi bőrben, mint láthatja fölség.

Jő fakőm is, az no, melyen őfelségét Egykor megmentettem; járja, de a végét“

S jó, hogy említettem, szegény páráját Mert legott a jó ur igy kezdő mondását:

í

, Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal ' Istállóba vele, parádés lovammal:

Egyazon jászolból kapjon eleséget,

Még pedig aranyból“ — s küldte a cselédet.

. Hát te már ettél-e?“ kérdező jósággal.

.Nem bizony még, felség! kérem átossággal

„Semmi no, csak ülj le — mondó és leültem —

Van ff>cg vacsorára egy darabka sültem",

S asztala fiából egyben ki is vette,

S egy fehér cipóval ánelém letette.

Éne bekiáltó, a mellékszobába,

„Van-e még, hej, anyjuk, a sligovicába

.JNincs bizony, felséges férjem és királyom,

Most kapu utolsó kortyát a lokájom!‘c

Szólott a királyné: „Ej no, küldjön el hát,

A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát/“

Dictum-jactum, úgy lett, hej de nem hiába.

Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.

S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte, Finomul hiteden mondhatom mértéke.

És amint ehéppen ittunk, eddegéltünk,

Régi harcainkról jóizün beszéltünk:

’ Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van,

Mini mikor két tábor van hadakozásban.

A királyi urfik (most láttam őket meg}

Cifra tarsolyomért összeverekedtek.

„Gyermekek! — kiáltó rajok édesapjok - fiát ki van a háznál, hogy ti hajbakaptoh?

Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit . Fgy sem látja? mindjárt parolát és pécsit*\

Diet um-f actum. a kis urfik rendre jöttek,

Vas markomba pompás parolát ütöttek.

Én pediz benyúltam cifra tarsolyomba.

És egy-egy krajcárt vettem a markomba.

,ÓNem barátom, ezt nem engedem neked meg,

— Szólott a király — pénz nem való gyermeknek

Pénzre több szükséged van neked, vitézem■'

Mire markomat már tömve, dugva érzem.

Szépen megköszöntem, rája elbúcsúztam,

Jóllakott fakómat aklábái kihoztam,

5 a királyi abrak nem is volt hiába,

Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér.

Mert a pénz ezüst volt, s mind megannyi tnllér,

Tellér. az anyaiét! még pedig lázsiáf.

Hej, hogy elf agyának, mint azernyi sók nuU*

De ezért az Isten tarsa meg királyom.

Sok*se lesz nekem több olyan jó barátom.