Ellenzék, 1939. december (60. évfolyam, 278-302. szám)

1939-12-17 / 292. szám

n í. i. t: * s. It K

1039 december 17.

16

S«viilcuuu atya kidülledt Bzrtmuel hullgat- tu, telbor/olta dús, szürke sörényét es intlu- fiattól rrs/kotö hangon közbevágott:

luilatlan |»utüs-/t vagy! Má- a csillagok Jjarasa és ni ás a naptár! V c-illagok járását Isten s/.abta inog. a naptárt pedig az na- brr csinálja c* az ember trvi'illut, ízért iga/itotta ki a S/ent Szuiodus. Sajnállak té- -cd -'/i'rcucsétlcn 1 iatalrtubci sok benned a/ igazi papi érzület.

Eretnek! felelte megvetően a stilista — • nem nioiulla-e Isten:' Legyenek világi* lók a/ cg erősségén es válasszák el a napot és éjszakát és legyenek jelül az időkre és napokra és eszleiuhkre' ? ? Nem hat nap alatt teremtette Isten a világot s nem áldotta es szentelte meg a hetedik napot? \ ajjon nem a teremtés hetétől számítódnak a napok, a hetek, a hónapok es az. esztendők? A ti nyitásotok az ördög praktikája, amivel ki akarja forgatni sarkaiból a világot!

— Káplár! — rikoltott toporzékolva Sa- vulcuuu atya — azonnal dugjátok sötétzár- kiba ezt a megátalkodott fickót! — Engem akarsz tanítani? Te jártál teológiára, vagy én? Tejfelesszáju! Paraszt! Nem törődöm többet veled! Száradj el a börtönben!

A fejére csapta a kucsmáját, hóna alá kapta az irattáskúját s mielőtt dulva-fulva kirohant volna, még egyszer visszafordult és keményen rárivalt a stilistára:

— Engem akarsz tanítani, te süvölvény? Ne is lássalak többet!

Másnap délután azonban Savulcanu atya újra meglátogatta a stilistát. Elterülve hevert a deszkaágvon. ideges, nyöszörgő félálotnbau, alig egy órája szedték ki a zárkából, ahol keveset alhatott.

Savulcanu atya behozatott magának egy széket és a tűz mellé telepedve feltette a pápaszemét, kiszedett a t; skájából egy bőrkötéses könyvet és belemerült. Olykor feltekintett olvasmányából s valami mord. atyai pillantást vetett az alvóra, aki egyre hánykolódott. ide-oda vetette a sok böjttől és nélkülözéstől kiaszott tagjait, egyre sóhajtott és beszélt magában.

— Segits Krisztus! 0!talmazd meg a te híveidet, akik a Te atyád törvényeiért és naptáráért harcolnak.

Rabtársai némán kuporogtak mellette az ágyon és figyelmesen hallgatták. Az egyik halkan megkockáztatta:

—• Nagyon istenfélő szegény, még álmában is imádkozik.

Savulcanu atya dühösen ránézett a fogolyra és nyersen fordított a könyvében egy lapot.

— Istenem! — kiáltotta felijedve az alvó — könyörülj rajtunk! A nyomorultak temetik és gyászolják a te fiadat, amikor még a mennyben vigad és vigadnak, amikor meghalt! — Jaj Istenem, mit érdemiünk!? -— kiáltotta egész testében reszketve, aztán fáradtan becsukta a szemét és nyöszörögve

. aludt tovább.

* Savuleanu atya dühösen becsapta a könyvet, felkászálódott a székről és türelmetlenül fel-alá sétált a börtönben. Félhangosan beszélt magában, nyilván tartozott a lelkiismeretének, hogy valamiképen feleljen a stilista vádjaira, ha már emberségből nem akarta felébreszteni.

A rajongó felült a deszkaágvon, térdei közé húzta a fejét s félig álomban, valami rekedtes kétségbeesés hangján tovább siránkozott:

—3 Miért fagy el a vetésünk, szárad el a búzánk, hullik el a barmunk? Hamarább takarodik el a hó és megfagy 11 vetés. Hamarább jő a hőség és elszárad a vetés. Az újítók megroutották a természetet is. Ami kártékony és ártó van a természetben, egér, zsizsik, rozsda, aranka, cserebogár, az rjfcul az uj naptár szerint kél, sürög, hemzseg, emészti a termést. Ezért járunk rongyokban és mezitláb, ezért eszünk penészes máiét foghagymával, ezért vés dk el a házunkat az urak. Jaj nekünk, pusztulunk, veszünk.

Telt-műit az idő, Savuleanu atya mindennapos vendég lett a börtönben. Olykor találkozott az ajtóban az ezredessel, aki az emeleti csigalépcső felé tartva kedélyesen megszólította:-— Ce-i faci Părintele?

Savuleanu atya katonásan kiegyenesedett és harsányan válaszolta:

— II fae creştin si om cu bine!

A nagy párbaj egészen lesoványitotta, pirospozsgás arca meglakolt és kiütötte a borosta. Ősz haja belepte hajdan oly gondosan borotvált nyakát. Elhanyagolta a reverendáját s már nem vigyázott olyan gondosan az egészségére. Sárcipő nélkül lábolt a pocso- iya3, sáros utcán és éssre sem vette, hogy a hideg, nyirkos időben elfelejtette begombolni a kabátját. A szeme még tüzesebben egett és hangjának kemény zengése egészen meleggé és dallamossá olvadt. Féltucat vastag, bőrkötéses könyvet hozott magával és szemelvényeket olvasott fel a stilistának. Gondja volt nemcsak a lelkére, hanem a testére is. Táskájában sonkát, hideg sültet, szalámit, tésztát, halvát és gyümölcsöt hozott a fogolynak. A kiéhezett ifjú először húzódozott, aztán győzött a természetes ösztön és rákapott a sok Ínyenc falatra. A rabkoeztot kiosztotta társai között, akár csak eddig, de nehezére esett egyetlen csirkeszárnyal odaajándékozni nekik, pedig csurgóit érte a nyáluk. Maga evett meg xamdent és egészen

meghízott. Rajongása mind bágyadtabb 1-# józanabb lett, ngy rémlett neki, mintha 15- drreálomból ébredt volna. tJuskoniofari ült a/ ágyon és tenyerébe temetkezve hallgatott. Mar nem volt henne elég tűt, hogy a pap nagyobb teológiai n,iiveltlégevel meg- mérkőzhessek. Nem tudott a naptárrá gondolni anélkül, hogy ne érzett volna vftlaxlu lelki hányingert és üres kétségbeesést. Már csuk azért ragaszkodóit az élclhc2, hogy ellessék a pap mennyei csemegéiből. A szeme olyan lett, mint egy kiégett, kormos üszők és kövéren zsírpárnába tekosodott. Egy délután. amikor Savuleanu olya lángoló tekintettel állt eléje, arcán a diadal sóvárgásával és a szerető hevével, az ifjú hirtelen megragadta lelkipásztora kezét:

— Tisztelendő kapitány nr! Mentsen meg! Pap akaéok lenni! Taxiidul ukarok! Jóvá akarom tenni bűneimet!

Savuleanu atya sápadt lett, mint a fal, forgott vele a világ és ugv érezte, hogy ebbéa a szent pillanatban etkáihozik. Levegő után kapkodott s tenyerét a szájára szorította, mert úgy rémlett, hogy valami iszonyú érzés nyomban kioldja a fogait. Minden erejét meg kellett feszíteni, hogy ép ésszel támo- lyogjon ki a börtönből.

Amikor másnap az ezredes felbontotta a postáját, füttyentett meglepetésében és át* nyújtotta az egyik levelet az adjutánsának:

— Savuleanu beadta a lemondását, hús* vétra pap nélkül maradank!

Az adjutáns végigfutotta a kusza hetükkel irt levelet. Semmitmondó sorok voltak, egyetlen lényegesebb mondat ütötte meg az adjutáns szemét: Hazamegyek szegény föld- mives 62üleimhez“. A főhadnagy adjutáns megjegyezte:

— Már régen forgathatta a fejében ezt a gondolatot.

— Honnan tudja? — kérdezte érdeklődve az ezredes.

— A keletből, ezredes ur — felelte a főhadnagy-adjutáns — a levél március 12-én kelt, de csak március 24-én postázták. Nyilvánvaló. hogy az öreget már néhány hete foglalkoztatja a lemondás.

— Az utóbbi hetekben nagyon rossz bőrben volt — mondta sajnálkozva az ezredes — nagyon lelkére vette a kötelességét, az ügyeletes tisztek mesélik, hogy nap-nap után órákat töltött azzal a bolond stilistával.

A főhadnagy-adjutáns arcát könnyű pir öntötte el, felkapta a levelet, majd a2 ezredes íróasztalán álló naptárra pillantott és hitetlenkedve igy szólt:

— A két dátum, ezredes ur.

A SORSJEGYÁRUDÁK

ÉJFÉLIG VANNAK NYITVA

KRISZTUS URUNK, A PÁPA MEG A SZEGÉNY EMBER

Irta HORVÁTH BÉLA

Egyszer egy szegénynek volt kilenc fia.

Ott, amerre zúg az Óperencia.

Kilenc fián kivid nem volt egyebe,

Nem volt a szegénynek soha kenyere.

Vizen éldegéltek, vékony levesen.

Ríttak éjjel-nappal nagy keservesen:

Nem jut a szegénynek egy falás kenyér, Ezen a világon ugyan minek él?

Megyek is hát innen, Uram-Jézusom,

Megyek a világból, már elbujdosom.

Megyek megkeresni kicsi kenyerem.

Hol az igaz élés, micsoda helyen?

Ment a szegény ember, hát egyszerre mit lát? Arra jön a Pápa Jézussal mezítláb.

Jön az Első Pápa Jézussal gyalog,

Szent Péter a porban szépen ballagott.

— „No, te szegény ember, hova vándorolnál. Szolga-legény vagy te, vagy aféle molnár, Hova mennél, mondd csak. kinek udvarába?" így beszélgetett a Nagyszakállú Pápa.

— „Látod, Atyára, nincsen botom, se ts*

[ risznyáffi,

Mégis megbotoztál engem az alispán.

Kis családom is van, kilenc kisfiú Kilenc fiacskámért vagyok szomorú,

Sűrű könnyem hull a hazai rögökre,

Búsan beimül engem a nagy urak ökre.

Nem takargat engem, csak a marha-viskó. Istállóba hálok, szegénynek a2 is jó.41

— .,Uram-Isten, adjunk ennek valamit,

Hadd etesse szépen éhes fiait.44

— „Péter fiam, jól van, add oda a fecskét, Tudom, a kis ifjak igen megszeretnék.44

Szegény ember vitte Isten madarát,

Ujja hegyén vitte, hallgatta dalát.

Ékesen csiesergett, szépen panaszolta,

Mi fáj a szegénynek, mire van a szolga?

Szegény bujdosónak Isten dala tetszik. Hallgatta szívesen hajnaltól napestig. Egyszerre csak ott van egy sötét erdőben S jönnek a Z9Íványok, jönnek egyrs többen.

— „Szemeden is látszik"4 •— szólt a zsivány[hadnagy

„Feeske-lopó tolvaj, hazátlan bitang vagy! Parancsolom, tüstént a kezembe add, vagy Tizenkét legénnyel karóba hozatlak.4*

„Nem vagyok én tolvaj, csak szegény vagyok, Isten madarával békén ballagok.

Kilenc kisfiamnak kiiklí ezt a Pápa. Boldogítsa őket mennybeli madárka.

Isten madarával immár haza mennék,

Ne bántsatok eugem, itten megpihennék.44 Erre valahányon szépen lefeküdtek.

Kőből raktak párnát kőkemény fejüknek.

Hanem aztán éjjel azt a kicsi fecskét Szegény ember keblén vesszővel keresték. Szép szemét kiszúrták, szaagatták a körmét, Szárnyát megcibálták, végül is megölték.

*

Ment a szegény ember. Lát egyszerre mit lát'? Megint jön a Pápa Jézussal mezítláb.

Jön az Első Pápa ugyancsak gyalog,

Szent Péter a porban szépen ballagott.

„No, te szegény ember, messzire nem értéi. Mennyországi fecskét könnyen elfecséítéL, Hagytad beleveszel hasztalan halálba!44 így beszélgetett a Megfeszített Pápa,

— „Szívemen viseltem, mégis elrabolták, Sereg martaiócok tépegették tollát,

Kis házamban várta kilenc kisfiú,

Kilenc fiacskámért vagyok szomorú 44

—- „Uram-Isten, adjunk ennek valamit, Hadd etesse szépen éhes fiait.44

„Péter fiam, jól van, itt van emez asztal, Megterül, ha rászól, igazi malaszttal.'4

Ment a szegény ember, vállán a kis asztal, Krisztus meg a Pána mindig megvigasztal, Mert ük azt akarják, csak azt a keresztet Vigyük, akit isten, nem urak szereztek.

Szegény proletárnak asztala terüljön,

Bérét le ne vonják, vére ki ne hüljön, így örült az Urnák ez a szegény ember S mégint a zsivánvok jöttek nagy sereggel.

Egy páncélos hurkos rákiáltott: „Berdó4 Mit keresel itten, te nyomorult hernyó?

I optaő ezt az asztalt, a kezembe add, vagy Nyomban megöletlek, élve megnyúzatlak!**

— „Nem vagyok én tolvaj, csak szegény

f vagyok,

isten asztalával haza ballagok.

Kilenc kisfiamnak kiildi ezt a Pápa,

Legyen édes részük égi lakomába.*4

Barkósoknak szép szó sohsetn elesendő. Igazságos Isten sohse tisztelendő.

Hát a szegény embert meg is kaszabolták, Isten asztalát Í9 tőle elrabolták.

Burkus banditának úgy csörög a kardja,

Ami nem is kéne, mindig azt akarja, Kicsinyekkel bátor, bénákat sanyargat.

Aki benue bízik, szászor is jaj annak.

Hitszegő zsiványok csak sokan merészek, Csak a vassal hősök, páncélban vitézek. Gyáva vassal bátran öldösik a gyöngét.

Ezek csúfoljak a Világ Megmeníőjét.

Ment a szegény ember, hát egyszerre mit lát? Arra jön a Pápa Jézussal mezítláb.

Jön az Első Pápa Jézussal gyalog,

Szent Péter a porban szépen ballagott.

— „Mi lesz Uram-Isten, ezzel a paraszttal. Kellene már néki fagyhatatlan asztal. Mindörökre adjunk néki valamit,

Hadd etesse szépen éhes fiait.44

Hanem akkor Jézus a szegényre nézett.

Nem is kellett szólni, tudta az egészet.

Meri igazán ö a szegények Királya,

Aki a világnak önmagát kínálja.

— Fiam, ne szomorkódj, vigadj te szegény. Minden dolgaidban veled leszek En.

Csak az én Szívemben van a győzelem,

Örök győzelembe vezét öt Sebem.

Ismeri a lándzsát az én Oldalam.

Siessetek Hozzám, megnyitom Magam, Vegyetek Belőlem, tietek vagyok,

Én vagyok az Élet, életet adok.

Én vagyok a Bárány, Én a bűnt levertem, Véremet a porban véredbe kevertem,

Én vagyok a Krisztus, Mennybeli Kenyér, Mindörökké boldog, aki Bennem él.

Növekedj, fiacskám, az én Kenyeremben. Téged megrabolni Tőlem lehetetlen,

Én vagyok az Isten, az igaz Erősség,

Nincsenek hatalmak, kik Szívem legyőzzék!

Szegény ember vitte Isten Kenyerét, Megnövelte szépen kilenc gyermekét,

Ezért is van az, hogy mindenik szegény Olyan erős lesz a világ végzetén!