Ellenzék, 1939. november (60. évfolyam, 252-277. szám)
1939-11-26 / 274. szám
fí6 TLLEN Z ÉK 10 39 november 20. iu mm Németh László „Kisebbségbe c. könyvéből KEMÉIY ZSIGMOND és )0K4I MÓR A îifşufnn'olc utáni ,,reakció-. forruda* lomnak igazi vezére -> Ivguagyobb — majd- bog\ a/t nem mondom. egyetlen — szelleme: Kémé a y Zsigmond. Minél figyelmesebben ülvaí.'iik <1 a/ ű Forradalom utáni rüpiratait, a Pesti Naplóban megjelent irodalmi cikkeit, Seéckenví és Wesselényi tanulmányát, annál jobban összezsugorodik munkatársainak gondolatteremtő ereje. Mert a szellem elsősorban gondolat s a gondolatnak mindig meg lehet találni a forrásházát, lévéu eredeti gondolat bői, vagy nagvon sok egy agyban, vagy egyáltalán kevés. Nyomozd eredetéig a nemzet klasszicizmus akármelyik szempontját, állás foglalását: a Kemény Zsigmond nagyszerű agyvelejéhez jutsz. Egész szellemtörténetünk nek nincs még egy ilyen fordnlathozó egyé nisége. Bessenyei, Berzsenyi a semmiből ug róttak ki. Adyt egy félszázad készítette Kemény úgy állt elő a forradalom után, mint a húsba öntött nemzeti tanulság, aki a maga útjára szorítja nemzedékét. Erdélyből jött, a termékeny késések országából, amely minden magyar fold közül a legszivósabban őrizte középkorát, s Bethlen Miklós és Wesselényi Miklós, Teleki Mihály és Kemény Zsigmond között mintha nem évszázadokat, csak évtizedeket aludt volna. Nem ».nemes lélek“, ahogy azt Kölcsey és Petőfi közt mindenki, még egy Széchenyi is kötelezőnek hitte. Ahogy ő a „katonai kormány (Haynau) eréllvel párosult bölcsességéről" szól, vagy Kossuthot bűnbakul odadobja: az e-lébb vall Bocskay és Bethlen Gábor századára, mint a magáéra. De ugyanekkor milyen elemzése annak, arai történt! Embereket bírál s eey magatartást teremt; mulasztásokat fejt föl s nemzeti programot ad. Azt, amit itt a Kazinczy és Petőfi közt eltelt időről mondottunk, ő tudta egyedül — s menynyire egy nemzet közkincsével szemben a kegyelet engedte — éreztette is. Nyelvbigi* tás. elrugaszkodás a múlttól, történelem nélküli világkép, vezetve sodródó politikusok, készületlenség még a legműveltebbekben s a népszerűtlenség félelme a legjózanabbak- ban is: mindez megvan az ő bírálatában. Jellemző, mihez fűzi irodalmi tanulmányait. Az Újabb nemzeti könyvtár akkor kezdi meg a XVII. századi emlékiratirók kiadását. Kemény gyógyszert lát bennük a kor nyelvi és faji felületesség0 ellen. Kevesebb önteltséggel magunk felől, több részrebajlatlanság- gal őseink iránt — ezt várja Csereiektől, akik szerinte népszerű regényíróinkkal az olvastatási versenyt is kiállhaíják. „Szellemük ugyanis az irodalommal folytonosan érintkezésben nein levő közönségnél honosabb, mint első tekintetre gondolnók; mert , 6 nép lassan cserélte fel világnézetét s as eszmék, melyek a társadalom tetőzetét érintik, ritkán hatnak le alapjáig.“ Az, ami .1320 és 49 közt jött, tehát csak a tetőzetet érte; — az alap: a népi magyarságban továbbélő régi magyarság: változatlan. A Kisfaludy és Petőfi felszines népieeségét itt váltja fel, legalább elméletben, a mély-magyarság hitvallása, melyet igazán nem a nemzeti klasszicizmus, hanem Ady, Móricz és Bartók tárnak majd föl. Petőfinek, de főként Aranynak az előtérbe nyomása, a pető- fiesícedők letétele is itt történik meg: Gyulai híressé vált bírálataiban csak a Kemény elveit alkalmazta s az o ítéleteit foglalta részletes okmányba. De Kemény ugyanakkor sokkal modernebb Gyulainál és semmi hajiam sincs benne, hogy a balladáknál elrekedjen. Aki dicséri az osztrák kormány iskoláit, örül, hogy a magyar ifjúságot a megyeházból a „comptoir-okba“ szorítják, az íróktól is elsősorban modern, nagy regényt követel. Eszménye egy olyan iró, aki a mély-magyarság érceit a lélektani regény formáiba tudja önteni, mondjuk: az Erdély Móricz Zälg- inondja. S bármennyi értelmetlenséget mondtak el, még jó írók is, a Kemény olvashatatlanságáról: ő maga nem volt méltatlan ehhez az eszményhez. Igaz, hogy ahol a maga •"leniéből, mint a Férj és Nőben h helyenként a Rajongókban, kiesik, ott botrányosul! rossz tud lenni, de két müvében, a Zord időben s még eriué! is inkább az, Anya és lányában, az erdélyi ballada zeng fel a regény formájában. Annak, aki meg akarja tudni: mi a mély-magyarság“, alig tudok jobbat ujáulaui, minthogy őt és Eötvöit együtt olvassa el. Mi az oka, hogy Kemény megbukott? Ha- lottuhb halhatatlanság kevés írónak jutott ki, mint neki, aki egymagában egy különb közszellem volt. Gyulai emlékbeszédje úgy mutatja be, mint aki a kiegyezés után a főváros utcáin nemcsak elborult s fedetlen fővel kószált, de elfeledtem is. Müvei is csak busz évvel halála után jelennek meg egy országban, ahol olyan nagyok a szobrok és sürü a diszkiadás. Péterfy tanulmányán kívül szinte semmi komoly nyoma, egész Móricz Zsiginondig, annak, hogy volt. Kétségkívül csonthéjias gyümölcs volt; nemcsak n szokásaiban, művészetében is különc. Ahogy a nagy erdélyi ősök rámáiból kilépett, volt valami anakronizmus az 5 gőgös, szellemi magányában. A szellem országát nem lehet úgy kormányozni, mint a földi országokat szokták a legnagyobbak: maguknak felelős megvetéssel....... .Tetteink rugói ritkán kerülnek nyilvánosság elé..., az elmondott okok többnyire osztenzlbilisek“ — tagad meg minden kitárulkozást. Nem félelem ez a lírától, mint a vallani vágyó, szemérmes Aranynál, aki végül is „lírai — sóhajokban tördeli szét lelkét“, hanem a magábazárt szenvedély arisztokratikus lirátlansága. Hathat-e egy ilyen ember a 19. század derekán? Akik másolják. eljutnak-e lelke tüzmagváig, amely nélkül az egész keményzsigmondi magatar. tás csak riasztó konzervatív pÓ 2? S nem csapja-e be.őt magát is épp ez a túlzott realizmus, a magának, vagy magától eltiltott érzelmeket a történelem realitásából is ki- rekesztvén? Ha Kossuth szerint a ^szabadság akkora olvasztó erővel bir, hogy annak, aki a szabadságot ígéri, a többi népfajok a azabadságért nemzetiségüket fogják odaadni“ (ami 1840—49 közt némileg meg is történt); nem éppen ilyen irreális, túlzott józanságában a Kemény kiindulópontja is, aki az osztrák birodalomban valami nálunk is erősebb természeti kényszert lát, melyből még kigondolnunk sem 9zabad? Egy csepp Petőfiből: ezt érzi az ember. De nem voit-e meg az . a vércsepp a többiekben — a népiesekben? Talán meg, de hiányzott más. Ha a nemzeti klasszicizmus barátságos magyar zsákutca lett s eat minden vonzalmunk sem szépítheti el. annak az okát nem Keményben kell ke-resnünk, * Mialatt Kemény belefagyott a tulajdon hatásába, egy másik szerencsésebb tehetség olyan hatalmat ért el a szivekben, amilyent sem előtte, sem utána senki sem. Â szabadságharc után az irodalom nemzeti ügy lett, vették a magyar könyvet, ahogy hordták a magyar ruhát. Az irodalom persze nem birja el az ilyen pártfogolást. Az 6 egyetlen pártfogója a müveit olvasó (akár mecénás.; akár tömeg); a társaságok: büntanyák; a jutalmak: megtévesztések; a hazafias felbuzdulások; pipacsvetők, ha irodalmat akarnak pártfogolni. Kemény már az ötvenes évek elején panaszkodik, hogy a hazafiasság minden szemét könyvnek vevőt szerez, mialatt a szemérmes irodalom a gazban elkallódik. Ahogy mi is látunk, országos névre kapott háborús, erdélyi, osztályentudatos, jobboldali írókat, akiknek a támogatandót kereső felbuzdulás nélkül a második sorban is szerényen kellett volna meglapuíníok; —~ a szabadságharc után is minden verselni tudó honvéd a halott Petőfi adószedője. Ahogy éled a főváros, ahogy bátorodnak a negyve nes évek patriótái, ahogy szaporodnak a divatlapok, úgy nőnek a Lisznyai—Damók s talán egy „Radákovies —Vas Gereben“ méri a szerény magasságot, amelyre a Világos uláni Pilvax Jókai nélkül felvergődÜtt volna. Akik csak előfizetők voltak, Jókai csinált belőlük olvasókat s az odaragadt olvasókból megint ő előfizetőket. Mi volt a Jókai titka? A ráérő magyar nemességnek sok haszontalan és bűbájos tulajdonsága közt nem utolsó az, hogy kitűnő elbeszélő A régi, dunántúli kisnemes élet maradvány-foltjain, közbirtokos pusztákon, gyümölcsösök mögé elsáucolt tornácokon, még mi is élvezhettük ezt a mindent színné és csattanóvá másító szófényüzést, mely annyira különbözik a kulak nép darabol emlékezgetéseitől s a mesélő szegénység gúnyos mélabujától Ez a fajta mesélő kedv csigatésztás húslevesek s a pontot tevő főtt kukorica mellől fakad; koloricos kutyák hevernek körülötte, csupa humor és cifrázat, de akinek a villogó foga mögül kiárad, nagyon is realisztikus szemmel vág oda a feî- kajtóu fölsurranó béresnépre. A habja ez a beszéd valaminek, ami maga konok és sötét, de szeret szikrázó bab alatt üini. Jókai ezt 3 habot verte fÖl regényeiben, a hozzátartozó sötétség nélkül. A sötétség iránt őneki már nem is volt érzéke, összetétele: egy nappali álmokra és tüdővészre hajlamos szervezet, a negyvenes évek kötelező Petőfi-él- ménve s ez a forrásaitól elszakadt, már-már tündéritve anekdotázó elbeszélő hév, mely mindenen elárad, amit örök pubertása és gyermeki kíváncsisága kifundál és elébevet. 1 Nagy regényírók igen sokszor keletkeznek az irodalmon kívül; a közönség és az élet nevet össze bennük a művészet válla fölött. Aki Magyarországon először toboroz a re génynek olvasókat: Jókai bálványa, Jósika is egy negyvenesztendős, 6okat próbált műkedvelő, aki a maga és ősei érdekes életévei kezdi szórakoztatni, ahogy az első példa sugallja, a szürkébb életüeket. Jókai még inkább a közönségével csináltatja magát, a l irodalom szentesítse, ahogy tudja, e cinkosság gyümölcseit. A forradalom ntón 5 is beáll az nj történelmi korér2ésbe. Azok a müvek, amelyekben tehetsége föllobhant, a? Erdély aranykora, a Török világ Magyarországon, a Janicsárok végnapjai; az uj kiad* vánvokból merítő, nagy készülettel irt, kitűnő korfestések. Ki tudná a nem ismert 'tarka Konstantinápolyi, vagy a török Budát felhihetőbben felpingálni? De Jókainak nem az a fontos, hogy mit tud, hanem hogy mivel tud még jobban bűvölni. A Józsikától tanult fejezetek nem érnek véget, amíg az érdekesség egy-egy bombája el nem pattan bennük, az ide-oda szimatoló tekintet pedig mind nagyobb bazárt rak ki népi, lelki, természeti, tudományos érdekességekből. A régmúltból nagyszerű érzékkel csúszik közelebb abba a félmultba, ahova az élő emlékezet még elér, de ahol a negyvennyolcas szív a a mesélő tornác már önkénveskedhet. Amit ó az 1820 és 1850 közé eső időkkel csinált; a mi irodalmunkban egyetlen példája a mi* thosz teremtésnek. Ez a míthosz nem nagyon uaély s nem úgy gyermekes, hogy közben léha ne tudna lenni; de a valóságot annyira atdélibábositotta, hogy magunk is ezen a délibábon át tudunk csak visszapillantani belé. Gondoljuk el, hogy írt volna az Apostol írója, ha megmarad. Világos után erről a szabadságharcról! S ezután szedjük elő a képet, amelyet Jókai hagy ránk hüsz évi mí- tizálgatás után, Ä kőszívű ember fiaiban. De mondjuk ki akar ma is a szabadságharc-szót, nem Baradlay Ríchárd lovagol-e felénk? Miféle hatalom ez, ha nem a míihosz-é? Az akkori divatlapok és újságok ránkmaradt előfizetői névsorában sok már a német és zsidó nevű. A haladó polgárság egy része már csak a rendszer elleni haragjában is magyarosadni iparkodott. Fogadhatta-e ezeket s Jó- kai-mithoszánál nagyobb és könnyebb varázs? Ha valamihez, hát ehhez lehetett asz- szimilálódni. Eötvös már Petőfi népszerűségét is azzal magyarázta: „Mert ő olyan magyar!“ Hát még Jókai, ő belőle milyen egyszerű a magyar lecke. Az ember most érti csak, milyen nyájas, nemesen buzgó nemzetbe került. Azok a régi jó táhlabirák például: görög bölcsek és modern ezermesterek, amellett turóscsusza-evő angyalok is. Egy egész lexikon ez a Jókai: Széchenyi épp agy benne van, mint a régi harámbasák. Lehet őket nem szeretni? Ami 1850-ig egy piciny körre az ízlés, 1840 táján többekre a szabadság: az most egész tömegekre a Jókai mithosza a magyarságról. Jött-magyar és híg- magyar összefoghatnak benne. Mintha nem is a magyar föld, hanem gyönyörű, léha párája: a Jókai lelke lett volna, aki a2 Uj föl- desurban még Haynaut is befogadta. Hogy ennek a vidám, dzsentri» és tundéri önbolonditásnak és becsábításnak meg kellett bosszulnia magát, azt a józan észen kívül az egész Jókai utáni „jóizü irodalom“ tanúsíthatja. Ha Jókai csak egy méhekkel zümmögő, sarkantyuvirágos gáder, amelyből a fogott vendég azonnal a komor gerendák alá tessékelteik, hogy ott a családi bűnökről é9 gondokról is halljon, a msgyar panoptikumba becsábitott tömeg iassan talán a valóságot is megismeri. Csakhogy ez a Jókai, aki ifjan Petőfivel szavalt s férfikorában Tisza Kálmánnal Kártyázott: csak kapatni tudta, akik őt magát is elkapatták. A magyar olvasó megszokta az ő dunántúli hasisát a nem tartott mást igazi elbeszélőnek, csak aki az irodalomtól várt „jó izt“ az inye alá lopta. Olvassuk el Mikszáth bevezetőjét a halott Tolnai legnagyobb regényéhez: író voltál te is. szegény pária, de mihaszna; nem tudtál, mint mi, jóizü lenni! Nem fejik-e meg a sajtót és kortinát még napjainkban is tehetségtelen emberek, csak mert az elbu- tult jóiz kívánságának megfelelnek! Még legjobb íróink is oda-odakennek egy kis sikerhez kellő „jó izt“ áldozatul a Jókai szellemének. A magyar irodalom történetét 1868- tól napjainkig a „Jó iz“ és rosáz iz“ harcaként is meg lehetne írni. Szegény fanyar, csipős, konnvüizü, viíriolos, üfömzöld. mela- bus, nemes „rossz iz“: hányszor köpték ki közben! Varró Dezső két verse NOVEMBER Bozontos kis felhő-ebek ülik körbe a holdat. Most búrt feszit az éj: áléit mezők felett vadludak húznak. Aranyat szürcsölnek a jegenyék, kitárul ablakom s a csillagtolias álmok madarát csalogatom. Ezüst kását hintek eléje: puhaságba mártom tolláit, ha késő éjjelbe vinne a hold, fülébe súgnám, hogy ne hagyjon itt. NOCTURNO Aludj, aludj, a víz ezüst, az éjnek tükre van; az ég, az ég, olyan magos, ka béke, béke van. Már szőke hársfa illatú királyleány a csend. A nyirkos holdat fésüli as éj, az éj, ma szent,
