Ellenzék, 1939. május (60. évfolyam, 100-121. szám)
1939-05-28 / 120. szám
6 •i ^IBTX'ENZÉK' IJ910 Iliiül 2fi, « f Tdiáikozásom Bolond Miskával Irta IFJABB KUBÁN ENDRE Érdekes találkozásom volt a napokban. A könyvtár ódon foliáusai között kutathattam. Szükségem volt egy régi, régi Írásra, hogy valamilyen tanulmá- nyoni elakadt csomóját továbbogoz- hassam. l éldólelöttöt töltöttem már el hasztalanul és éppen reményvesztetten le akartam mondani a további kutatásról, amikor rég neru látott és már-már elfelejtett kedves ismerősömmel akad tam össze, 'MEGELEVENEDIK BOLOND MISKA (Erősen betűzött már a nap a városi kö nyvtár olvasószobájába és a hol bóbiskoló, hol olvasgató öreg és fiatalurak már kiolvasták az összes létező napi- és hetilapokat, miközben meg- éhültem és még mindig nem találtam meg a kívánt tanulmányt, Kutyateringettét — mérgelődtem magamban, igy eltölteni hiábavalóan egy délelőttöt, amikor nyilván mérgem eloszlatása céljából mellém furakodott egy furcsaköntösü, hosszuhaju, marco- nabaiuszu, de mosolygós, kerekdedarcu férfi. I No persze, könyvtár mélyén történt ez s igy cseppet sem csudálatos a mai csodáktól mentes világban, hogy nem élőalakról, Nagy pláne kortársról van szó. Bolond Miskávai találkoztam. A „Bolond Miska“, mert ez volt a hivatalos neve, nem valami fránya irói kitalálás juttatta eszembe ezt a nevet, elsárgult hetilap fejein díszelgett és a fentebb leirt arckép pedig a nagy kerek betűkkel hivalkodó cim alatt mosolygott felém. A mai háborús, gondoktól terhelt világban vajmi kevesen emlékeznek vissza erre a szatirikus lapra, mely ma mindössze kevés család féltve őrzött szemeíénye. A sors nyilvánvalóan kárpótolni igyekezett hasztalanul eltöltött időmért, mert a „Bolond Miska“ első száma került a kezembe. A lap, ha még élne, junius 4-én lenne pontosan 79 éves. 1860 iunius 4-én indult meg az első szám Tóth Kálmán szerkesztésében és az ízléses kiállítású újságot Emich Gusztáv' Magy. Ak. nyomdájában állították elő. A felelős szerkesztő tisztjel Tóth Kálmán töltötte be, mig a felelős kiadó nem kevésbé fontos őrhelyén Emich Gusztáv állott. Emich GusztávI Meg kell állnunk ennél a névnél. A magyar irodalom hőskorának egyik legjellegzetesebb alakja ez a nyomdász, aki nemcsak kitűnő üzleti érzékkel rendelkezett, hanem, ami ennél lényegesen több, meleg emberi szívvel és nagyszerű szimattal karolta fel a fiaAz akkori politikai élet berkei zeng- i tek és zúgtak Garibaldi nevétől. Az olasz szabadsághős, aki Olaszország egységesítésén fáradozott, tartotta akkor izgalomban a politikai világot és a lapok természetesen—a mai példa szerint is — pártállásuk és szájuk ize szerint festették le olvasóik előtt. Bolond Aliska természetesen ezt nem hagyhatta szó -nélkül és már az j első oldalon „Ki adta Garibaldinak a j 300 ezer aranyat?“ címmel tréfás ver- , set közöl. A komoly és már akkor is öreg Times a franciákat gyanúsítja, mig a Patrie szerint csakis angol kéz nyújthatta át az aranyat. A Kreuzzei- | tung Viktor olasz királyt gyanusitgat- 1 ja. A nagy talányt végül Bolond Miska oldja meg azzal, hogy a pénzt ő folyósította és senki más. 1 jHacsek és Sajó ősével is* találkoztunk. „Privát levelek“ gyűjtő cim alatt ; Kipfelhauser ur kesereg barátjának. ! Mint rendes, becsületes német pék- j mester él évtizedek óta a magyar fővárosban. Süti a vizeszsemlyét, gyarapodik anyagiakban, már két házat épített a kasszában vígan csörgedező garasokból, amikor egyszerre nagy gond szakadt a nyakába. Nem a külvilággal van baja, hanem tulajdon családjával. Legidősebb fia becsületes mesterség helyett jogásznak csapott fel, méteres sarkantyus csizmákkal szaladgál a komoly német cipellő helyett és irdatlan bajusz csúfítja arcát. Felesége és leánya zsinórozott, magyaros viganókban hoznak csúfot tisztességben megősziilt tál tehetségeket. A nyomorúságosán fizetett, de már országoshirü és nevii Petőfi Sándor, amikor Szeudrey Júliával való esküvője küszöbén anyagi helyzetének megjavításán fáradozott, Emich Gusztáv akkor vásárolta meg tőle 1500 kemény forintért, ami abban az időben horribilis summát jelentett, összes költeményeinek örök jogát és még a menyegző előtt ki is udta díszes kiállítású kötetben Petőfi összegyűjtött költeményeit. j Tóth Kálmánt is ő karolta fel, ezt az izig vérig nyugati kultúrájú, nagyszerű iróembert és tréfás hetilapot adóit ki számára. Nézzük meg, mivel szórakoztak őseink? Bizonnyal tanulságos és sokhelyütt meggondolkoztató dolgot is találunk a hetvenkilenc esztendő előtt leirt sorok között. német fejére, sőt mi több, Pepi fia, aki most tölti be a hetedik életévét, is magyaros pantallót, mellényt és csizmát követelt. Egyetlen reménye hároméves gyermekében volt, aki viszont tegnap a születésnapjára sarkantyus csizmát kért. Nem foghatja fel a derék Kipfelhau- ser ur, hogy mi történt körülötte. Ő szépen süti a zsemlyét, épiti a házakat Budán, mert ez a szenvedélye, és ugyanakkor a családja magyaroskodik és nem akarnak a Kipfelhauserek ha gyományairól és ősi erényeiről tudni! De rajzokról is gondoskodik Bolond Miska. A lap utolsó oldalán két hatalmas tréfás fametszet áll. Az egyik Uzsorások cimet viseli és két városi ruhás ur dugja össze a fejét és szörnyen csodálkoznak a mögöttük álló mentés, kalpagos seregen, akik hatalmas toliakkal diszitve várakoznak. Azon csodálkoznak, hogy jóllehet már évek óta kopasztiák őket, mégis és mennyi hatalmas tollúk van. A másik kép politikai rajz. Két egymással szembenálló gyűlölködő had áll. Mindegyik hatalmas táblát cipel az élen. Az egyiken a következő felírás olvasható: Vegyük át a törvénykezést! A másikon viszont: Ne vegyük át a törvénykezést! 1860 júniusában ugyanis Buda és Magyarország legnagyobb gondja az volt, hogy át, vagy ne vegyék át az osztrák törvénykezést. Arany-idézet van a kép alatt: „Őket az ég átellenén Kipielhauser ur levele, Garibaldi és a sajtó L MAGYARÁZAT Irtat MÁRIÁSS IMRE Az asztalt virágok liszite>tték, mert vendéget vártak. Kedves, szívesein látott vendéget, fővárosi orvost. A kocsi már elment érte az állomásra. JÓzöí maga hajtotta, Gizus pedig utolsó szemlét (tartva ® konyhában, megelégedetten állapította meg, hogy szégyenkezésre nem lesz semmi oka. Déli harangszókor hamar ott ás hagyta a konyhát, átöltözött- s mire az utolsó szem púdert is elsimította« az 'arcán, már zörgöU a kocsi. Itt volt a vendég. — Nem is hiszi — kedveskedett az ■asszony —, hogy mennyire örülünk. Olyan egyhangúak a napok, hogy valósággal esemény a vendég. Kár, hogy csak rövid időre jött. De igy legalább remélhetjük, hogy addig nem unatkozik. A szobalány behozta a levest, a vendég körülfut'tatha tekintetét az aszfalton, Látszott, hogy keres valamit, de hiába. — Mit parancsolsz? — kérdezte a férj. — Sót. Ha szabad kérnem. — Margit a sót már megint elfelejtette — szólt a (szobalányhoz az .asszony. Aztán mikor a lány kiment, idegesen mentegetőzött: — Soha nem teszi az asztalra. — Igaz, hogy mi nem is szoktunk sózni — jegyezte meg a férj. — Csak n« mentegesse — szólt rá Ilona! — Sót akkor is az asztalra kell tenni, ha nem kell. De feledékeny. Az az igazság. A férj arca elborult. — A feledékenységről jut eszembe, hogy az állomáson hagytam a táskámat. —- Roppant 'szórakozott. Kinél? — A főnöknél. Hisz semmi baj sincs, meg lesz, csak bosszant a dolog. A szoba’ány behozta a só’. A háziak megdöbbenve nézték, hogy mennyit, tesz a vendég a levesbe. — Ennyire sótlnn? — kérdezte a háziasszony. — Dehogy — udvaríaskodott a venr dég — csak én eszem túl sósán. — És nem árt? Különben', mit kérdezlek, hiszen neked kell legjobban tudnod. Orvos vagy. És a vendég elmagyarázza, hogy miért nem árt a sok só, milyen esetekben nem szabad túl sósán tenni, kinek kell a sótol teljesen tartózkodni. Egész szabadelőadást tartott. De szabadelőadásc keltett tartania az ebéd során a vitaminokról is, melyekkel a vidéken lakók sokkal bővebben élnek, mint a városiak, mert a zöldtermékek sokat veszítenek vitaminjaikból, amíg a városba, a piacra kerülnek. A házaspár őszinte érdeklődéssel hallgatta a vendéget s ha abbahagyta^ kérték: csak folytassa, mert rendkívül érdeklődnek az orvosi tudomány iránt. — Igen, ez most benne van a korszellemben — jegyezte meg a vendég. — Egy ember hozta a vasúttól — adta át az aktatáskát a (lány. — No lássa, mondtam, hogy nem vész el — diadalmaskodóit a férj. — Ez nem veszett el, de már 'elveszett más. Kalap, ernyő, pénztárca, kiskoffer- Nem is győzném felsorolni. — Ennyire szórakozott vagy? — kérdezte a vendég. — Nincs ennek orvossága? — érdeklődött a- feleség. — — Hogyne volna — nyugtat!a meg az orvos. — Ha egyszer lesz egy kis időd, majd elbeszélgetünk a dologról és- kivizsgáljuk a föledékenység okát. Tudniillik, minden szórakozottságnak mélyen fekvő lelki oka van — magyaráz!a, — Például velem is megtörténi, hogy a lakásomhoz érve, nem fordultam be a kapun, hanem tovább mentem. — Talán olvastál? — Nem szoktam az utcán olvasni. Tovább mentem egy egész sarokkal. Miután észrevettem, kezdtem kutatni az okát. Rá is jöttem hamarosan, hogy ez a szórakozottság öeztönszerü volt, mert valamikor kél utcával odább lakott egy kislány, akihez engem kamaszkoromban gyengéd érzelmek fűztek. Néha azért feledékeny az ember, mert mást szeretne 'tenni, mint amit éppen cselekednie kell, néha pedig azért, mert meg akar szabadulni valamiből. Már éppen példákat akart felsorolni, amikor meglepetve vette észre, hogy hideg csönd támadt. A férj feszeng a székén, a fiatalasszony olyan bánatosan 'tekint a sültre, mintha gyászolná. Zavarában köhhrtett. — Mi történt ezekkel? — töprengett hirtelen s érezte, hogy a férj az asztal alatt megrugja a lábát. Az a bizonyos angyal, aki mindig akkor szokott átrepülni a szobán, amikor kinő« csend támad, úgy látszik jól érezte magát, mert ott röpködött a szobában, egészen az ebéd végéig. A háziasszony érthetetlen elbusultsággal ajánlotta a vendégnek, hogy csak pihenjen le ebéd után úgy, amint szokott, aztán hirtelen visszavonult. — Mi az ördög van veletek? — fakadt ki a vendég. — Jancsikám, nagy tüzet gyújtó!tál a fejemre — vakar gáttá tarkóját a házigazda. — Az 'történt ugyanis a mull héten, hogy együ’-t indultunk Ilonával Pestre s én, hogy, hogyin-em, fene nagy szórakozottságomban csak magam számára váltottam jegyet. Róla tökéletesen elfeledkeztem. Egészen meglepődtem, mikor felszállóik' a vonatba s a szakaszban már -ott ül Ilona. Máig sem tudom megfejteni, hogy miképon történt? Persze, mikor a kalauz jött, kiderült a feledekenységem .s egész utón azon sírt, hogy én őt már nem szeretem és hogy bizonyára egyedül akartam utazni; ki tudja, hová, ki tudja, kihez és hogy jobb is volna, ha ez'^k u-áa elvál* FELHÍVÁS A i KERESKEDŐT ARSAD ALOMHOZl Segítsük a hadfelszerelést önkéntes adományokkal. Egyesek arra gondolnak, hogyan adhatnának kevesebbet? Nem! Ha egy esetleges háború feldúlta volna házainkat és üzleteinket, mivel maradtunk volna? Tény az, hogy (bármennyit is adakozunk, kevés ahhoz, amit derék és fegyelmezett katonáink megmentenek számunkra. Egyedül ük adtak volna mindent oda: „az életüket“. I Adakozzunk hadseregünknek1 Cluj, 1939 május 15. VALÉR PASCU a tőzsdetanács elnöke. — A két hajnal harcban leié — S mire megoszlott a csata — Már visszajött az éjszaka.“ 1 A LEGNAGYOBB MAGYAR HALÁLA Bolond Miska azonban nem feledke- j zik meg a tréfák mellett és a sok sza- • tira közlése közepetet, bogy a magyarságot nagy gyász is érte. Széchényi István gróf a döblingi tébolydában Önkezével vetett véget életének és Tóth Kálmán a lap második oldalán közli a nagy magyar arcképét és alatta verset ir arról a csapásról, amit Széchényi halála jelent. t Igen. Széchényi István meghalt, És I követte őt Emich Gusztáv, Tóth Kál mán is. Emlékük azonban itt van és él közöttünk mindörökké. Az uj idők uj szelleme halálra ítélte Bolond Miskát is, sírjából kelt ki, amikor a könyvtárszoba mélyén találkoztam vele, de úgy éreztem, hogy kötelességet teljesítek, amikor erről az élményről a mai magyar olvasóknak beszámolok. Az ingatianelienőrzési hünyveh ftilolfésérc vonatkozó végrehajtási utasítás pontos magyar fordítása 10 lejért kapható az ELLENZÉK KÖNYVOSZTÁLYÁBAN, Cluj-Kolozsvár, Piaţa Unirii 9. Vidékre 15 lej bélyeg beküldése ellenében azonnal küldjük. 1 ■nánk. Alig tudtam megbékíteni s mo6t vesztemre előállöz ezrei az orvosi szakvéleménnyel. Hát ebből nem tudom, hogy má- szük ki. Most te magyaráztad meg, hogy neki akkor igaza volt s azért voltam feledékeny, mert ösziönszerüleg meg akarok szabadulni tő'e. Most legalább azt mondd meg, hogy mit csináljak. Legalább tanácsot adj. A vendég sajnálkozott, maga is tanácstalannak látszott, de egyszerre csak mintha mentő ötlete támadt volna. — Mondd csak: a feleséged soha ja«Tn volt még szórakozott? Nem volt feledékeny? — Nem — csüggedt ' el a férj. — Azaz mégis. Várj csak. Igaz, hogy' nem egyedül volt feledékeny. Ketten voltunk szórakozottak. Az intézőéket hívtuk meg egyszer vacsorára és valahogy úgy kiment a fejünkből, hogy aznapra magunk is elfogadtunk egy meghívást s el is mentünk. Azok meg idejöttek és zárt ajtókra találtak. Roppant kínos volt. — Kedves emberek az intézőék? — No, nem éppen . . . Az orvos megértőén bólintott: — Látod, mennyire igazam van. Elfeledkeztetek róluk, mert nem kívántátok őket Iá‘ni. — Szép, szép, — bólintott a férj — de ezzel az igazsággal még nem segítettél rajtam. • — Dehogynem, öreg. Eredj be most a feleségedhez, idézd emlékezetébe az esetet. És rendbe jön a doiog. — De hiszen akkor éppen magam ellen bizonyítok. Az orvos fölényesen mosolygott. — Az igaz, viszont a feleséged ebben az esőiben nem fogja elfogadni a logikus következtéiéit. Mert olyan úri-asszony, vendéglátó háziasszony nincs, aki ilyen következtetéssel akár a gyanú árnyékát is' engedné magára vetni. És uzsonnára már vidám hangulatban, ültek össze. ! De a feledek egységről elfeledettek beszálai.
