Ellenzék, 1939. február (60. évfolyam, 25-48. szám)

1939-02-19 / 41. szám

imttfximmGMBmMMam s ELLENZÉK f I ö.?'v február I 0. h FÉLlLKtNY ORSZÁG]Ahová kétezer néma veaiJég érkezik egy év sAaii ■ Irta: LAKATOS LÁSZLÓ. Megkértek a ke/ct. Először egy fia­bil leány, azután egy egész nllanii kor­mányzat. A fiatalember, akit ez a kü­lönös sors ért, Albert királyi herceg volt és igy lett belőle Victoria király­nő férje. A házasság bensőségesen jó volt és mint minden igazi jó házasság, tökéletesen eseménytelen. A királynő, amikor elvesztette Albertet, aki szép és szívhez szóié) férfiú volt. aki na­gyon szerette Mendelsohn muzsikáját, sokáig gyászolta ót. Az angol nép vi­szont, ha őszintén meg is siratta, ta­lan tudat alatt úgy érezte, hogy egy félszeg és — tőként ez volt benne a kényes! — közjogilag tisztázatlan hely­zet feloldódott. A királynő férje... Albert tudta, hogy az angolok nem szeretik. Idegen volt számukra és — féltékenyek voltak rá. Uralkodónő és ország közti viszonyban mindig van valami tudatalatti erotikus, még akkor is, ha a victoriánus társadalomról van szó, amely olyan szigorúan és tünte­tőén volt erkölcsös. Abban a társada­lomban tilos volt bizonyos dolgokról beszélni. Talán még rájuk gondolni sem illett. Némelyek szerint ez lova­giasság volt az asszonykirállyal szem­ben. Volt benne az is. De nemcsak lo­vagiasság. Az angol cant, magyarul priidéria, amelynek ma már nyoma sincs, de amely a victoriánus korszak­ban írott törvényeknél is erősebben kö­telezett, mégis csak a királynő házas­sága miatt volt olyan komoly. A Prin­ce Consort, a királynő férje — gon­dolták és az emberekben okvetlenül feltolult a kérdés, hogy hát tulajdonké­pen mivel is foglalkozik az a szőke oldaíszakálu fiatalember. Tudták ugyan róla, hogy sokat és szenvedélyesen rajzol, városszépitészeti és utcaépitési terveket készít, kórházakkal és jóté­konysági intézményekkel bíbelődik, de ezért is nehezeteltek rá. Nemcsak azért, mert olyan feltűnően csinálta, olyan tüntetőén rajzolt, hanem mert érezték, hogy mért csinálja. Hogy el­felejtesse, hogy férj és csak férj, hi­vatásszerűen férj. El akar felejtetni és mert olyan nagyon el akarta felejtetni, azért gondolt rá mindig és mindenki. Az embereknek nem tetszett a helyzet, a nagy nemzeti neuraszténia, valaho­gyan ráhorult a királyi házasságra is. Az ország féltékeny volt a férjre. A hercegben pedig valamilyen inferiori- tási érzés volt a nemzettel szemben. Kölcsönösen zavarták egymást. (Legjobban a helyzet a királynőt za­varta, akinek hosszú életén át tényleg a férje volt az egyetlen -szerelme. Ez nem volt Erzsébet királynő bonyolult és patologikus esete. Victoria valóban szeretett volna feleség lenni. Olyan, mint alattvalói közül bármelyik asz- szony. Egyszerű és tiszta lélek volt a tizenkilencedik század közepén. Az volt az álma, hogy a férje az ura is legyen. Arra gondolt, hogy megteszi uralkodó­társnak. Királynak. Az angolok ezt nem fogadták el. A királynő erre azzal felelt, hogy férjét megtette tanácsadó­jának. Nem hivatalosan, mert ezt az angol közjog megint nem engedte meg, csak úgy házilag .. .Aktákat olvastatott vele, állami ügyekben kikérte vélemé­nyét. Kérdezett és hallgatott rá. A her­ceg állítólag igen józan volt. Józan volt, de nem volt angol és az angolok azt aztán különösen nem tűr­ték, hogy az előkelő idegen bele akart szólni ügyeikbe. A gentleman fölösle­ges volt. Ebből számtalan elkeseredett affér keletkezett, különösen John Rus­sell és még inkább Palmerston eseté­ben. Nyíltan szembeszegültek a her­ceggel, a királynő persze az ő pártján volt, mint jó feleség, azonosította ma gát, aminek vége azután a királynő é: ,a kormány közötti folytonos konflik tusok lettek. A nemzet féltékeny vol: és nem bocsátotta meg a királynőnél férjét. ; Olyan helyzet volt, amiről tulajdon képen egyik fél sem tehetett És ezer okolta mindegyik a másikat. És ezér volt megoldhatatlan és feloldhatatlan A természet szólt közbe. Albert eg} látszólag jelentéktelen rosszullét utál meghalt. A királynőnek nem volt több< hálószobája. Elmúlt az idegesség. A nemzet mos sajnálta a királynőt és a sajnálkozásom át megszerette. Azt csak a maiak^ hí szik, hogy Victoria uralkodása végil zavartalan idilli összhangot jelentet nemzet és királynő közt. Nem! Idill ről szó sincs Az első évek, amikor j királynő fiatal feleség volt, idegesség gél és gyanakvással teltek el. Volt al kotmányjogi bonvodaíom is, de ezel mindig csak fedőkonfliktusok voltak amelyek: mélyén az érzések zűrzavar^ PÁR1S, február hó. Minldlüssze két zárt középület van Pa­risban, melynek kapui nem nyílnak meg az újságíró előtt; ho" a/ njságiról igazol­vány nem hogy aján ólevél lenne sőt el' leuke/öleg, súlyosbító körülmény, mert tanuk a két palotának ti* lírai nem sze­retik a kiváucsiskodást. Egyik palota a ti remei le* utcában ál, politikus és diplo­maták negyedében, a par arnerathez kö­zel és impozáns oromzatán vörös zászlói' hord sarlóval és kalapáccsal: n szovjet- követség. A másik szerényebb, az ,,Ins­titut Medico-Legal“ szomszédja, címert nem hord, még a redőnyei is féltékenyein zárva éjjel-nappal minden ablakán: ez a letemnézö, -a Morgue. Abban is egyezik a két pahAa, bogy a becsüngetö idegent csak a portáspáiio yig eresztik és oft minuciózus kikérdezésnek vetik alá, hogy mit akar, mi jogon jön oda. IIu aztán sikerül cl bűdül ani a Cer* borusl és behatolni u rejt ebnek szárnyas ajtói mögé, prokAár tori ad a 1 mali házá­ban egy feltűnően elegáns, ápolt és ma­nikűrözött, jószága úriember fogad: a propaganda főnök. Az oszló hu ák házá­ban, a Morgucban pedig egy hallatlanul joviális, életvidám, könnyen kacagó l>ácsi, az igazgató. Monsieur Jules Prétet, ki ha eljut elébe az ember, lényegesen őszin­tébb és szívesebb fe viúgosiiásokkal szol­gál, mint ama másik, sarlós és kalapácsos zárt ház igazgatói. v ^ 4 hullahotfe! üzemköltsége — Miéri zárkóznak így el a közönség <10!? — kérdezem. — ívn a te le mnéz Őröl mindig uzt hitiem, hogy arra va o, hogy az emberek nézzék >,tt a tetemeket — Az a baj — nevetett Monsieur Pré­le* —. hogy mások is igy képző ik és nmig nyitott ház voltunk, falkáslól jár­lak hozzánk finom hölgyek és urak, hogy véres és püffedi, vagy megcsonkított bul­lákat bámuljanak Dicséretes buzgalmat fejtettek ki e téren a magasabb osztá­lyokhoz tartozó körök és legfőképpen nagyúri hölgyek Ezért már 10 év óla senkit som eresztünk át a kapun, aki be nem igazolja okmányszerűen, hogy mi­csoda o tűnt hozátartozóját keresi és bogy- mi yen alapja van föltenni (pl. újság­cikk), hogy az eltűnt valamely búiéval azonos. Ha azután ráismer, akár mind­járt magával is viheti n telemet... IIt a falra tévedt a szemem és n követ­kező, kissé meglepő félórást láttam meg az igazgató ur mögött: ,,a hozzátartozók minden kiadott holttest uán 200 frank taksát fizetnek“. Szóval ezt a zárt házat, csakúgy, mint nzli a másik GreneUc-utcaU, szintén szigorú iiz’eti szempontok szerint vezetik. — Mennyibe kerül az államnak az Önök in'lézete? — kérdeztem rögtön az igazgató urat. — Pontosan 440 000 frankba évente — volt a válasz —. minthogy 20 alkalma­zoltunk van: szolgák, szakértők, hnl'ake- zelök. fis novezohxsen. sokba kerülnek a vegyész erek és a fotográfiai kerekek. Az i(jazolt hullák — Szóval Önöknél rendszeres fényké­pészet folyik? — A fel nem ismert hullákat, amennyi­ben még nem oszlottak fel teljesen, min­dig fényképcztetjülc — hangzott közben az udvarias válasz. És itt a szimpatikus igazgató ur nagyon kedvesen tudott cse­vegni a hullákról, mik már annyira ki­jöttek emberi forrnájukbó , hogy fényké­pezni őket már igazán nem érdemes — Egész fényképkólekciónk van itt, száz, me-g száz jókivitelü kabinetkép — mondotta aztán —, de az igazat megvall­va, nagyon ritka eset. hogy valaki lény­kép írtján ismerne rá a halódra. Többet ér ennél az ujjlenyomat Ezért minden frissen érkezett hu Iáról (akár q foghá­zakban) azonnal ujjlenyomatot veszünk és á'.(küldjük a rendőrségre azonosítás végett. Aki bili akorában hozzánk kerül, annak életében többnyire volt már dolga a rendőrséggel i.s. Ujjlenyomatod már tel­jesen ős/ ó bulláról is fe] tudunk venni. Ha mór fooismerlieteden is o feje, ami az ujjúiból megmaradt, az még mindig fel ismerhető. 4 heiven névie!enek Különben általában sikerül azonosán­ál a névtelen tetemeket. — A lefolyt év­ben 2055 hu 1 Ja vöt nálunk és ebből a a nagy számból mindössze 70 maradt végleg ismeretlen — nevet az igazgaló ur. Mindössze hetven, statisztikai szem­pontból bizony kevés, de én arra a het­ven családra glmdolok most, aki soha­sem fogja megtudni, hogy mi lett a ke­nyérkereső apából, akit a munkanélküli­ség Parisba hajszolt, a reményteljes ifjú­ból, aki Parisba ment egyetemet hallgat­ni s művelődni, a féltett leánygyermek­ből. akinek tortát sütött a mama kará­csonyra messze országokban, hogy ha­zait ehessen abban az idegen Párásban, akiről nem jött több hír, se lévé', akiket hazavárnak, tán évtizedekig, miközben Préter igazgató ur megállapítja róluk, hogy az oszlási folyamat e stádiumában a fényképezés nem fizeti ki magát és be­sorozza őket egy kedves mosollyal ama hetvenek közé. 'A tctemhalászok De hol vannak még azok a semmi sta­tisztikában nem szerep'ők, akik még a tetemnézőt is elkerülik, óv sikeresen nyelte cl őket a Sza jna egy gondban, két­ségbeesésben. vagy szégyenben átvirrasz­tott éjszaka után? Minden viszonylagos a földön — még a statisztika is. — A hetven ismeretlent eltemetjük a megfelelő orvosi vizsgákat után a thia'si temetőben. Közben természetesen megjár­ják a bonctani intézetet — ha'.lom az igazgató ur hangját, ki közben folytatta a magyarázatot, — Figyelem remélt ó kö­rülmény — tette hozzá —, hogy n pá­risi egyetem egyre több bullára szorul­Hold CORVIN Budap ?st. Családi f/z'íllod'i a város szivében. VIII., Csokonay-utca 14. N e m zeti Szinházn ál. Újonnan berendezve, központi f itós, hide;» és meleg folyóvíz. Hgyágyas szoba P. 3. Kétágyas szoba Pengő 6*—. Ugy megnövekedtek a tanár urak igényei, hogy- igazán nehéz kk? égi leni őket. Még hozzá akármilyen hullával be sem érik, hanem mindig ,,kü önös eseteket1“ akar­nak: megszenesedett, akasztott, vázbefult tetemekért. Hiszen nem a különös esetek­ben van hiány, hanem az ismeretlen hul­lákban. — És ide, Önökhöz, vájjon honnan! kerülnek? — kérdeztem. ____ — Közvetlenül leginkább a Szajnából t — hangzott a válasz. — És inkább fér­fiak, mint asszonyok. így a hetven iga" zöldi a tot! an huHa közül negyvenegy volt a férfi és huszonkilenc a nő. A férfiven­dégeink inkább korosak, de a hölgyek csaknem kivétel nélkül fiatalon kerülnek a jégszekrénybe- A férfiak csaknem mind öngyilkosok; a nőknél gyakorta találunk gy-í-kjosságra valló jeleket. — Az egy-ik ilyen vendégük régi is­merősöm egyébként — jegyeztem meg. Kis szobrát is őrzöm az íróasztalomon. Be rímben vettem másfél márkáért, ugy emfékszem. Képeslapon is árulják a fény­képét. A rejtélyes történetét a németek is jól ismerik. „Az Incoanue de la Seine...“ — Az ám — nevetett Monsieur Pre-let —, o mosolygó hűl*a. Jól ismerem a re­gét. Hans Heinz Ewers találta ki egy rossz pitanaidban. A Rajnán túl esküsz­nek rá az emberek, hogy gipsz-öntvény- Ls készült az arcáról... Hát kérem, írja csak meg nyugodtan, hogy szó sem igaz a/, egészből. Az Inconnuc de la Seine tény­leg ismeret en n-álunk a Morgue-ban b Soha gipszöntvényd egyik halottunk ar-, cáról sírni készített senki. Nem is lehetne és nem is szabad. Soha mosolygó hűl át a Szajnából ki nem fogott senki sem. A mi .szállóvendégeink, uram, furcsa 1brz­képeket vágnak olykor, igaz, hanem mo­solyogni soha nem áttam egyiküket sem- A Szajna nyugalmait ad — talán. Mo­solyt, egész biztos, hogy nem ad. Még a feloszd, vagy a háláik inba görcsösre merevedett arc sem miméi mosolyt. Volt hutánk, melynek arca kisimult, ineg.sze" üdült a halálban. Oyan, amelyik mos soly-gott volna, nem volt egyetlen egv) sem. Soha. \ — Ki hozza őket ide — kérdeztem. —* Hiszen az Önök szállóvendégei sosem jönnek a maguk lábán...-— Mmt a nagy hoteleknek — mond­ja nagv tréfává' az igazgató —. nekünk! is megvannak a magunk fölhajtói, akik' f ize lést kapnak a beszállítóit kliens után. A Szajna kanyargása olyan, hogy- az úszó hullák többnyire Bilan court és Su- resnes között akadnak meg Itt várják őket a letemha ászok. Öreg. nyugdíjas kispolgárok, akik nem szeretik a halat és szívesebben halásznak hu*Jakra, mint sü­gérekre. Elég ritkán jő egy' a viz hátán, de hisz hal is ritkán akad horogra. Do­hát. a halászsportban éppen a kitartó fi* gyelmezés az izgató. A gyakorlott tatom­ba ász távolról megismeri a bukdácsoló hullát, ötven frankói fizetünk mind­egyikért.. n. K. rejlett. A férjnek meg kellett halnia ahhoz, hogy nemzet és királynő ura!« j kodása kisimuljon, egyenletessé, nyu- I godttá váljék. A királynő férje most már az ország volL Sokáig gyászolt, de hamar öregedett. Ez megnyugtatta a nemzetet. Tudták, hogy nem fog újra férjhez menni. A királynő öregedett és körülötte kicsa rélődöít egy közéleti garnitúra. De egyébként is megváltozott a társada­lom. Úgy a külső kép. Amíg a herceg élt, Londonban divatos volt a dandv- tipus. Jól öltözködni, szép sportered- ményeket elérni, arszlánnak lenni. Tu- datalatt igy jelentkezett a herceg tiz» és tízezer riválisa, a féltékeny nemzet túl akart tenni rajta, le akarta főzni minden angol fiatalember, aki számí­tott, vagy hogy az akkori világ nyel­vén mondjuk, akinek neve és vagyo­na volt, igyekezett a hercegnél elegán­sabb, bravúrosabb, érdekesebb lenni. Öt lefőzni. De hogy a herceg meghalt és itt maradt az özvegy királynő gye­rekeivel és jellegzetes főkötőjével, mintha a londoni utca is megváltozott volna. Egyszerre divat lett öregurnak lenni, totyogós lépésekkel járni, spor­tolás helyett reumáskodni, sötét ruhát viselni, ásítani, unatkozni, korán lefe­küdni és sokáig aludni. Az országazöz- vegyi háztartáshoz illeszkedett és ami­lyen népszerűtlen volt valamikor a királynő férjének arcképe, ugy meg­teltek most a házak és lakások a ki­rálynő gyerekeinek képeivel. Mindenki aggódott értük és féltette őket. Az egy­kor féltékeny ország felvette a nevelő, a gyám, a jó nagybácsi, az ijedt és ag­gódó nagynéni szerepét. A walesi her­ceg apró csinytevésein mosolyogva megütköztek és mosolyogva megbocsá­tottak neki. Bosszankodtak, hogy meg- szomoritja a szegény özvegyasszonyt, aki az ő királynőjük volt és örültek neki, hogy az országnak ilyen jókedvű fia van. Mert természetesen az ország fiának számított és hogy valamikor ap­ja is volt, kezdték elfelejteni. Ők ne­velték és angolnak nevelték. Az övék volt és maguknak nevelték. A királynő egyedül maradt és az al­kotmányjogi konfliktusok elsimultak. Nem kellett senkire sem féltékenynek lenni. A társadalmi hang halk. Illedel­mes, tisztességtudó volt. AUndenki ugy beszélt, ahogy egy özvegyasszony házá­ban beszélni kell. Később ez is átfor­málódott. A királynő sokáig élt, hosszú és boldog uralkodása alatt nemzedé­kek cserélődtek. És ha uralkodásának elején mindenki féltékeny volt arra a szép és finomlelkii fiatalemberre (mert Albert az volt), aki a férje volt, most királynő és ország közt lassan az a viszony alakult ki, mint anya és fiú, később mint nagyanya és unoka közt. Tisztelettel szótfogadtak neki és tisz­telettel elnézték hibáit, amelyek alig voltak. Lassan elfelejtették, később tel­jesen megbocsátották neki. hogy vala­mikor is férje volt. És ezek az évtize­dek, Victoria uralkodásának utolsó év­tizedei voltak egyúttal Anglia legbol­dogabb évtizedei. A birodalom rna is ebből az aranykorszakból, Nagy-Bri- tannia matriarkátus esztendeiből él. Amikor nem volt már sem idegesség, sem féltékenység, sem neuraszténia. Csak szorgalom, emelkedés és gazda­godás. Nagyon gazdagok lettek, de nem hisszük, hogy ez zzvarta volna boldogságukat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents