Ellenzék, 1938. október (59. évfolyam, 223-248. szám)
1938-10-30 / 248. szám
; îl v bod n A >rf JS sißq Ifiiiv nW jyn 23m Am ansi >qi;s :Yfif női luA pm Y33 é»33 22£Í *>3 l bcs 3VI jifiTt ■Ori 23V ian lila ni a :oi ÎO 2 am [30 iali oq JjsI 31 YS ori ÖJ iri 1 z 02 13 )d >v rn 3Í 32 SÍ b n !£ £ O T I I r f f 1 9 3 S október 3 0. ELLE IS Z ÉK n Madame de Montespan szelencéje Irta: Katona-Kardoss Enőke Van Rynhoven a késő, alkonyi órán, botjára támaszkodva, belepett a botjába. A nap éppen akkor nyugodott le valahol a hegyek mögött s a ködszerü, rózsaszín párázat, ami a városra borult, csak gyéren világította meg a kis, homályos zugot. Van Rynhoven dologhoz látott. A parányi s régiségekkel, antik bútorokkal, nagy mesterek vásznaival, csodaszép üvegíest- ményekkef, ó-flamand gobelinekkel, velencei filigránmunkákkak terrakottával és sápadt, régi csipkével, urbinói és delfti fayanceokkal tu'l zsúfolt helyiségben utat tört magának a pult felé, egy gyönyörű Aubusson székről óvatosan leemelt egy megrozsdásodott, régi, Crivelh-pengét s egy sápadt, antik, buranói-csipke-misein- get, aztán leült s pápaszemét megigazítva, lassan egy kis csomag kibontásához fogott. _ A nap végső sugarai rávetődtek a szá- zadok leheletétől' átitatott, ódon boltívekre és sápadtan törtek meg a pultra kirakott, mesés értékű darabokon. Van Rynhoven kezébe vette az utolsót, egy művészien cizellált, arany szelencét, amelynek fedőlapján drágakövekkel kirakott, stilizált pávafarok, afcó lapján pedig, félig elrejtve, sugaras arany nap volt, királyi koronával. Van Rynhoven arca széles mosolyra húzódott, amint elégedetten mormolta: — „íme, madame de Montespan szelencéje!" Aztán a késével elkezdte kaparni a szelence belsejéhez tapadt, finom, szürkés port. Nemsokára valami finom, különös illat kezdett el terjengeni a bobban s lengte körül a bútorokat. Bárki más fölfigyelt volna erre az illatra, de Van Rynhoven már öreg volt és fáradt, nem sokat törődött semmiféle illattal. Egyszerre csak hirtelen elálmosodott, hátra dőlt a széken s egy pillanatra jóizüen díszen deredetr. Az illat pedig csak terjedt, terjedt, nemsokára betöltötte az egész szobát s bűvös erejével1 szinte átalakította a kis szűk, régi boltot . , « ; I ¥ A fogadásnak vége volt. A külföldi követek távoztak, az udvar elszéledr. Az utolsó kandellábert is eloltották s a versail- lesi kastély pazar fényű fogadóterme most sötéten tátongott. A király pihenni tért. Madame de Montespan és visszavonult lakosztályába. Komornái leszedték róla a drága brokátokat, csipkéket, ékszereket s most ott pihent, megbüvölő, fejedelmi szépségében a kereveten, hogy kipihenje az utolsó órák izgalmait. Komornái még ott forgolódtak körülötte, mikor az ajtónálló monoton hangon jelentette: „Guichy gróf". Madame a névre hirtelen fölrettent. Egy pillanatra fölrémlett előtte Monsig- neur d:e cardinal de Saint Julien arca, La Vallere asszony miniszteréé, akit öregen, betegen ő hajszolt a száműzetésbe. S most itt az öccse, akit a király, szeszélyének egy kiszámíthatatlan pillanatában, olyan hamar kegyencévé fogadott. Ez kellemetlenül! érintette. Egy pillanatra ösztönszerü- leg átvillant az agyán, hogy a grófot el kellene a király közeléből távolítani. De alighogy erre gondolt, ,a kamarás a következő pillanatban, mély meghajlással1 már be is lépett. Madame még nem látta a grófot. A tekintete most, egy pillanatra, kíváncsian siklott végig rajta, aztán meglepetve húzta föl a szemöldökét. Nem, az ellőtte álló Ät'ak igazán nem hasonlított az idős, törődött bíboroshoz, akit ő annak idején félretolt, mert ellene volt az ő hatalomra jutásának. Guichy gróf délceg, gyönyörű férfi voil't, fiatal és erős, majdnem olyan szép férfinak, mint amilyen Madame asz- szonynak. Csak egy rontott némileg rajta; hideg tekintetű, szürke szemei, amelyek olyan érzéketlenül néztek, mintha kőből faragták volna őket. Madame még soha nem látott ilyen szemeket. Megszokta, hogy az ő látására a legkeményebb tekintet is meglágyul s felolvad az iránta való csodálatban. De ez a hideg, szürke szempár nem változott, ahogy reá nézett, habár az arcon leplezetlen csodálat tükröződött s Madamenak kétszer is kellett kegyesen intenie a fejével, hogy a gróf közelebb lépjen. „Madame la duchesse", kezdte végre bársonyos, mély hangján, „Őfelsége általam küldi ezeket a pirulákat s legjobb ki- vánatait melllékeli hozzá. Azt üzeni Asz- szonyomnak, hogy még ma este tegyen próbát vele s aztán értesítse őt a hatásukról". „Ah igen, az altató“, felelte élénken madame Montespan, s visszaemlékezett reá, hogy előtte való napon panaszkodott a királynak, hogy nyugtalan, nem tud pihenni, mire a felség megígérte neki, hogy küld majd az ő saját orvosságából, amelyet tudós orvosok s napkeleti mágusok áhítottak össze valami titokzatos növényből, amelynek használata pihenést és bűvös álmokat hoz a szemre. Madame átvette a drágakövekkel kirakott szelencét s intett a kamarásnak, hogy távozhat. De ez nem mozdult. Észre sem Játszott venni az elbocsátó tekintetet, csak állt mereven, mozdulatlanul, szemeit állhatatosan az asszonyra szögezvén, aki, bár régen szokva volt már az ilyenekhez, most mégis, talán c különös tekintet hatása alatt, egy pillanatra, szinte kezdte magát kényelmet’eniil érezni. „Köszönöm", mondta végül hangosan, mire a gróf észrevette magát s hirtelen, kissé zavartan, mély hajmással távozottMadame egy percig önkéntelenül utána nézett. Majd kedvetlenül fordult vissza s parancsot adott a komornáinak, hogy készítsenek elő mindent az éjszakai pihenőhöz. Aztán nemsokára maga is hálótermébe távozott. Míg a szolgálatára kirendele nők vet- kőztették, folyton a Guichy gróf hideg tekintetű, szürke szemét látta maga előtt, amint egy órával ezelőtt határtalan csodálattal pihent rajta. A tükrébe nézett s a tekintete birálóan siklott végig az onnan visszaverődő, gyönyörű alakon s parancsoló, büszke arcon. Egyszerre indulatosan megrázta a fejét s elkergette a nőket. Aztán lassan az ablakhoz lépett s kinézett rajta. Mélységes csönd volt a parkban s a százados fákon egy levél sem rezdülr. A nagy, mindent körülölelő sötétségből csak nehány ablak világított ki a kastély túlsó, nyugati szárnyán. — A király lakosztálya. Madame de Montespan könnyedén fölsóhajtott. Egy pillanatra feltűnt lelki szemei előUa az öregedő, hízásnak induló király s ugyanakkor, hirtelen, villámszerű élességgel látta maga előtt a Guichy gróf délceg, fiatal alakját. Madame most már komolyan bosszankodott. Gyorsan becsapta az ablakd:' s az óriási, széles, királyi koronával ékes, fehér arany ágyhoz lépett. Egy pillanatig még gondolkozott rajta, hogy vájjon becsukja-e a kastély nyugati szárnyához vezető ajtót, de aztán mégis, jobb meggyőződése ellenére, nyit- vahagyta. Künn minden csöndes volt, csak n palotaőrség lépteinek koppanása hallatszott, (tompán, szabályosan, csaknem óramüsze- rü pontossággal!. A szelencéről pedig tökéletesen megfeledkezett madame de Montespan s csak másnap jutott az eszébe, amikor a király megkérdezte tőle, hogyan aludt. Ekkor hirtelen eszébe jutott s nagyon melegen, rendkívüli meggyőződéssel kezdte dicsérni azok hatását. XIV. Lajos pedig, aki már kezdett öreg és kövér lenni, bdldog volt, hogy barátnőjének, akit rendkívüli jó szinben látott viszont, lovagi szolgálatot tehetett. * Néhány hét telt el. Madame de Montcs- pannak már nem volt szüksége semmiféle pirulákra. Pompásan érezte magát s szebb volt, mint valaha. Guichy gróf pedig, a hidegtekintetü kamarás, ezentúl, ha csak feltűnés nélkül tehette, mindig madame de Montespan közelében tartózkodott. Maga a király is gyakran küllőre őt barátnőjéhez, valami üzenettel, kéréssel, vagy ajándékkal s ilyenkor a gróf szenvedélyes, lángoló arca, mely olyan éles ellentétben állott a szemeivel, mélyen zengő hangja, mindig, tijra meg újra ugyanazt a furcsa, megzavaró hatásr tették Madamera, mint az első alkalomkor. Madame maga sem tudta, hogy mi történt vele. Ö, a raffinált dáma, a király barátnője, a Napkirály udvarának ragyogó központja, most néha szinte 'tehetetlennek érezte magát, ha a gróf azokkal a hideg tekintetű, szürke szemeivel ránézett s a hosszú, fárasztó udvari ceremóniák alatt, néha órákhosszat, le nem vette ró'a a tekintetét. Pedig a gróf nem volt tolakodó, vagy erőszakos hódoló, sőt inkább szerény és álmodozó lovag, aki csak a távolból csodálta madame la Duchesset s boldog volt, ha néha az udvari etikett szerinti Madame számára előirt földig bókolás közben, ajkával a ruhája szegélyét érinthette. És mégis Mada- meot az ő közelében mindig újra, meg újra elfogta az a szorongó, nyugtalan hó érzés, kis, könnyű borzongás, amit bárhogyan igyekezett is, alig tudott magában legyőzni. Egyszer aztán történ,? valami, ami Ma- dameot egészen fölzaklatta. Egy szép reggelen felséges barátjával együtt a kastély parkjában sétált, hogy élvezzék a csodaszép tavaszi reggel balzsamos levegőjét. Őfelsége ma különösen jól töltötte az éjszakát s ez meglátszott a hangulatán is. A szokottnál is kegyesebb és gálánsabb volt Madamehoz s többiz* ben kifejezte az örömét, hogy együtt lehet vele- Már vagy egy órája sétáltak igy, andalogva, amikor egy kamarás váratlanul a spanyol követ érkezését jelentette a királynak. Őfelsége ekkor távozott, mire Madame egyedül maradt. Az éjszakai álarcosbálra gondolt, amelyen féléjszakán át egy középkori páncélos vitéz üldözte őt kitartóan, teremről- teremre, a lampionokkal kivilágított parkban, a fák sötét árnyékában s aki elől végre is fölmenekü'It az erkélyre, a király mellé. Nagyon szerette volna tudni, ki volt az a merész lovag, aki reá, a Napkirály barátnőjére merte ráemelni szen't- ségtörő szemét. Most, hirtelen, ahogy visszagondolt reá, úgy emlékezett, mintha a 'leeresztett sisakrostélyon át, egy pillanatra, különös, szürke szemek villanását látta volna. Észre sem vetve, hogy egy fához érkezett, amely mögött valaki állott. A gróf volt. Mikor meglátta Mada- meot, egy pillanatra meghökkent. Aztán egyszerre, hirtelen, váratlanul térdreom- lott, megragadta Madame ruhája szegélyét és csókjaival borította a könnyű, virágos selymeit. Majd szavak törtek elő az ajkán, izzó, lángoló, szerelmes szavak, amilyeneket Madame eddig még soha senkitől sem hallott, amelyek megborzon-1 gatták a lelkét, fölkorbácsolták a vérét s megbénították az ellenállását. Menekülni szeretett volna, futni, rohanni innen, de nem birt, a forró, szenvedélyes szavak behatoltak a legyezője alá, amely mögé rejtőzött, besiklottak az öntudatába s megbénították az erejét. Tehetetlenül tűrte, hogy mind közelebb és közelebb hajoljon hozzá a nemes metszésű, gyönyörű férfi- arc, amelynek minden vonása most izzó szenvedélyben égett. Csak azok a hideg, szürke szemek villogtak még most is olyan különösen, csaknem élettlenül, mint mindig. Azt sem tudta, hogyan került vissza a kastélyba. Egész testében remegett, mintha beteg volna. — Aztán bezárkózott s ezen a napon többé senkit sem bocsátott magához. Esne nem jött álom a szemére. Egész ■lénye izzott, lángolt s testét forróság lep- re el, mintha lázas volna. Hosszú ideig állott az ablaknál, a hüs esti levegőben s nézett le a parkba, a titokzatosan imbolygó faóriásokra, amelyeknek rejtelmes suttogása felhatolt hozzá a magasba. Aztán egyszerre eszébe jutott a király orvossága, amit hetekkel ezelőtt küldött neki. Még sohasem próbálta. Most elővette a drágakövekkel kirakott szelencét s kivett egyet az apró, szürke golyók közül. Lassankint különös illat kezdett el terjengeni a levegőben s enyhe kábulat szállott reá. Álmok jöttek a szemére, ragyogó, színes, gyönyörű álmok, amelyeknél talán a valóság sem lehetett volna szebb. Eélálmában egyszerre csak egy alakot látott állani az ágya medert. Megismerte a grófot. Egy pillanatig ösztönszerü’eg az arannyal hímzett csengőzsinor után nyúlt, amely őrt függött az ágya felett, de aztán egyszerre eszébe jutott a király, aki már kezdett öreg és kövér lenni s a keze erre lassan, tehetetlenül ilesiklott a zsinórról. Valahol messze, a nyugati szárnyon, a kastély labirintszerü folyosóin ezalatt, egy sötét alak lappangott, 'lassan, óvatosan, mint az árnyék s kísérteties nesztelenscg- gel közeledett Madame szobái felé. Guichy gróf pedig a boldogság extázi- sában ereszkedett térdre a liliomos királyi ágy előtt s csókjaival bontotta az onnan ilefüggő, virágsziromszerü kezecskét. Ebben a pillanatban a nyugati szárnv felől halk nesz hallatszott s a kitárt ajtóban ott állott a király. XIV. Lajos maga, személyesen. Karjait keresztbe fonta a mellén és mosolygott. Komoran, vésztjóslóan, fejedelmien. Madame de Montespannak erre a mosolyra a borzasztó kábulat uto'só felhője is eloszlott az agyáról. Egy piUlanat alatt megértett mindent, amint szeme a gróf rávillanó, hideg, gúnyos tekintetével talá - kozott. Megértette az egész gyalázatos, pokoli cselszövényt, amelyet Monsegneur l'e cardinal de Saint Julien öccse szőtt el- 11 lene, hogy elveszítse őt. Határtalan kétségbeeséssel szökött talpra s már szívből jövő, őszinte volt nemcsak a hang, de a belőle kicsengő vad gyűlölet, őrjöngő ir- tózat is, amellyel a királyhoz menekült s eléje borulva sikoltotta: „Fc'lség, védelmezzen meg az erőszaktól!" Egy óra múlva Guichy gróf, miután bosszúja nem sikerült, leggyorsabb lova hátán, menekült a határ felé, hogy örökre elhagyja Franciaországot. Aztán, mikor már biztonságba volt s előtte áUt a nagy világ, egyszerre csak megfordította a lova nyakát s lassú ügetéssel elindult vissza azon az utón, amelyen jött, be újra az országba, egyenesen a király és Montespan asszony kopóinak karjai közé. Úgy érezte, hogy többé nem tud élni az asszony nélkül, akinek fejére bosszút esküdött s akit elárult. * A régi boltban halk kondu'ással tizet ütött egy kis sevresi porcellán óra. Van Rynhoven felébredt. Álmos mozdulattal dörzsölte meg a szemét s csodálkozva, kissé idegenül nézett körül az ódon helyiségben. A levegőben vailami különös, finom illat terjengett. Van Rynhoven fölemelte a fejét. igvet- kettőt szippantott, aztán botjára támaszkodva, lassú, öreges léptekkel, nehézkesen- kicsoszogott a bobból.
