Ellenzék, 1938. október (59. évfolyam, 223-248. szám)
1938-10-16 / 236. szám
1938 október 16. ellenzék Ili fáncőrQlct elölt áll Enri Az „Esternacher Springprocessioníc-tól a ,,Lambeth Walk“-!g. — A tizennegyedik század nagy hisztérikus táncrohama. Felnőttek táncdühe és gyerekek táncdühe Miről számol be a „Magnum Chronicon Belgicam“ KOLOZSVÁR, október hó. Mars, a háború vérengző istene, ismét elnapolta földrészünk gyors tönkretételét. Az európai ember, aki hetek és hóna- pok óta reszket életéért, föláll a rádió mellől, melynek hangszórója egyforma egykedvűséggel közvetített háborús csín- darattát és békeszózatot, kinyújtóztatja elgémberedett tagjait s elkezdi ugrálni, sétálni, táncolni ... a Lambeth Walk»ot. Amint a hozzáértők mondják, a tánc bizonyos fázisban >a táncosok ey=ey! kiáltást hallatnak. Ez a kurjongatás most időszerű; a lidércnyomás alól szabadult ember jókedvű kiáltozása jelképezheti az életvágyat és a minden megpróbáltatást kibíró emberi lélek rugalmasságát. Divat? Természetesen ez. De talán több is valamivel. Kortünet; a rengeteg szenvedés és megpróbáltatás után mindenki fokozottabban akarja élvezni életét s a táncházban, halhatatlan életakarat és rengeteg életöröm nyilvánul meg. A történelem sok ilyen váncl'ázt ismer, sőt ennél még •sokkal nagyobb méretüeket is. A világba- borút, francia forradalmat, a mohácsi vészt követő korszakokban hallatlan mér= veket öltött a táncszenvedély. Ez érthető is, lévén a tánc az életöröm legpregnánsabb kifejezője. A táncláz jelenségében tehát nincs semmi csodálatos vagy éppen elitélendő. Vallásos téveszmék és tömeg- hisztéria Annál kevésbé mondhatjuk ezt a tánc őrületének másik válfajára, a tulajdonké- peni, igazi táncdühre, a kényszerű tánco- j lásra. Ennek eredete valahol a vallásos téveszmék táján van s általában akkor lép fel tömeghisztérikus jelenségként, mikor két korszak ellentétes világnézete ütközik össze. Ilyen volt a legnagyobb és legáltalánosabb európai táncdüh korszaka is, a XIII.—XV. század, mikor a középkor aszketikus lefojtottsága és rajongása vívta harcát a hangos életörömtől duzzadó renaissance kialakulóban levő világfelfogásával. Emellett azonban a kereszténység által háttérbe szorított pogány szellem kitörése is szerepet játszott a táncörjöngés patologikus elterjedésében. A primitiv földmüveskulturákban, táncünnepélyek kereteben, ma is rengeteg vallásos táncörjöngés fordul elő (Kongo-vidék, Délafri- ka). Tudjuk azt is, hogy a gökög természetisten tiszteletére tartott dionysiák féktelen mámoru tombolásai gyakran végződtek táncdühben. Örjöngcs a mártírok sírjánál Föltehetjük, hogy az alpin terület praeindogermán kultúrájában ezek az ősi elemek támadtak fel s a dionysosi táncban kell keresnünk eredetét azoknak az őrjöngő táncoknak is, melyeket az őskeresztények temetőiben, a mártírok sírjánál lejtettek. Ezeket a vallásos őrjöngéseket kérlelhetetlenül üldözték az egyházatyák, akik ebben nemcsak a pogány szokást átkozták el, de a vergődő, ördögtől megszállott lelek, rettenetes gyötrelmeit is. Minden eddigi táncőrület elszigetelt jelenség volt. Alkalomszerüség vagy egyes törzsekre való korlátozódás volt a jellemzőjük. Ezektől egészen elütő körülmények között, hatalmas méretekben jelentkezik a világtörténelem eddig ismert legnagyobb tömeghisztériájaként az a tánc- őrület ,mely a XIV. század közepetáján keletkezve, végigsöpört fél Európán és csak 1418-ban szűnt meg. Ezt megelőzőleg szörnyűséges betegség pusztított végig a világon. Kínából kiindulva, Ázsián és Európán keresztül hömpölygőit szennyes áradatával az ázsiai pestis. Magyarul a döghalál kísértetiesen találó elnevezését adták a rettenetes íár- ványnak, amelyhez hasonló pusztítást semmiféle kór vagy háború nem okozott még az emberiség soraiban. Egyedül Németországban 2000 falu maradt lakos nélkül. Halál, rettegés, gyász és nyomorúság között ingadoztak az emberi lelkek, mindez nem mariadhatottJ következmények nélkül a társadalomra sem. Nem kell tehát csodálkoznunk a tömeghisztéria kitörésén, mely táncdüh formájában jelentkezik s a Rajnavidékről elindulva 1374 nyarán, hatalmába ejtette egész Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot, eljutva egész Csehor- szágig. © • Magnóm Chroolcon Belgicam A „Magnum Chronicon Belgicum“ a következőkben számol be a hatalmas területen dúlt táncdühről: „Ebben az évben (1374) Németországból csodálatos szekta érkezett Aachenbe és onnan Hen negaun keresztül Franciaországba vonult. Az ördögtől ösztökélve, mindkét nemből való emberek kezetfogva, nagy ugrásokkal és nagy lármával, magukat egy cseppet sem szégyelvc, körben táncoltak mindenütt, ahova csak elérkeztek, az utcákon, a házakban és a templomokban. Amikor táncukat befejezték, mellükben fájdalmakról panaszkodtak és kendőikkel kegyes hangulata •az áhítat elhagyott medrébe s fohásizos szóval ömlött a zengő dallamban a csuklya aj!ól: ,,Kelj fel, Uram, kelj fel, Ellenségim‘ űzd el!“ .. SzolgáróJbbain szigorú voit káplár Mihály a kegyetlenségig, amiben nem enyhítette kemény szivét még az áilós'ehung fegyelemlaziiító, ítéli kényelme sem. Pihenőben azonban örömest elkomázoti s forró szavakká olvadt jégnek hiti szive, ha elmélázó tekintete előtt bogárhátu házzá változott a sivár fedezék és sürgő- rofgó, takaros menyecskével, a gőzölgő kondér körül szipogva mesterkedő, medvéképü szakács... Nyolc kerek hónapig állott egyszer ugyanazon a helyien, nz ütegünk. Egy fenyves szélién. Fenyő gályákkal voltak leplezve az ágyuk is, a szimatoló ellenséges repülő Vviizsfalszemei elől. Egy nyárbahajló, sugaras, tavaszi napon fészekínakáshoz kezdő fülemülepár ütött tanyáit az ágyucső alacsony maisz- kirfáján. OiÜt volt a hátuk megefct száz, meg száz eleven fenyő, rajta a madár- társak haroizajt megszokott, vignótáju, munkás serege, ki tudhatná, miért választotta mégis a két furagusztusu csalogány az élőfa helyett a holtat ?! (Ember gondolatát sem könnyű átérteni, hogy volna tudhat tő tehátlan a madáré?!! Lehet, hogy éppen oíit remélték a legnagyobb biztonságot. Jgv, vagy úgy, de egyszer csak ott csillogott négy fényes, kis tojás -a fészek mélyén s rajta O/tju trónolt tágranyilt, parányi sréíszemével az anyamadár, melynek, hogy a költésben el ne unja magát, olyan trillázó füttyel udvarolt a párja, hogy nősténye szive majd meghasadt a nagy gyönyörűségtől. Árnig csend vöd, nem volt baj. Szórványos lövések mellett ügyelni lehetett arra, hogy Vormeister Gyetvai a tüzelés tartamára rópintaJtosan szúrja odébb a eső mellől a fészekterhes fócskát, amely féiett az aggódó pár remegve repkedett. Soha nem is mulasztottal cl káplár Mihály figyelmeztetően jóelőre elrecsegni: — Hé, Gyelvaii, a fészek, meg a szemed!... Megható volt, hogy védte a keményszívű ember azt a kis, hitvány fészket s milyen boldog volt, ha ietompitoti léptekkel, becéző gügyögéssel úgy juthatod lépésnyi közelébe, hogy a félénken pihe- gő anyamadár nem röppent fel róla. — Ne félj, kis fülemüle, nem bántunk mi1 téged! A madárka megérezte a biztató szavakból, a gyermekivé fényesedéit szemekből kisugárzó, őszinte melegséget s a fészkén maradt. Ámde jöttek a nagy idők a kényelmes nyolc hónap után. A támadás és a .mozgó harc nyitányát tomboló, napokig tartó pergőtüzpárbajok s éppen akkor, amikor pelyhes frókákká elevenedtek a csöppke tojások. Kinek lehetett volna gondja a maroknyi madántanyára abban az eszeveszett pokoliban? Bizony lehullod, ösiszetaposódott a fészek s négy parányi lakója. Egy rövid, kimos szünetben, botlott bele Mihály, amikor körülvfegáiftia) a megerőltetett! csövet. Megtorpant... Sebesültek jajján, kí-om- íiOfBb vér páráján, levegőt szürldtő, nehéz lőpodködön, átkos panaszos hangok ke- betoeülő, fojtó zenéjén túl csak az elpusztult fészket látta, csak a pirinkó mar dárszivek iehelletgyönge, utolsó dobbanását hallotta... Kicsordult a könnye... Valahová mesz- sze nehéz sóhajt küldöd s csak bámult hangtalan... Egyszer hirtelen felvillám- kát a szemeH ökölbe zárult a keze s el- üvöflitöttle magát, mint a közeledtét bejelentő Végzet — Megállj, Gyertyái, ezt megkeseríüöd! Csak .amikor kidörögte, tért eszére. ElOrró ’ wWW m**" m, Vs u y-, A««« if le kellett törülni őket, miközben sikoltoztak, hogy meg halnának, ha ez nem történne meg“. A táncdüh lefolyása Egyes krónikák tanúsága szerint a táncdüh lefolyása körülbelül a körvetkező lehetett: A menet élén dudások haladtak, utánuk táncosok, akiknek soraiban végkimerülés következtében beállott halál aratott sűrűn. A betegek egymás kezét fogták és különös, rángatózó ugrással, vad szökellésekké! követték a dudásokat. Rokonok és kiváncsiak hatalmas menete szégyeltc magát: Vormeister Gyetvai be- pólyáit) jobbkarral már olt járhatott a *5- ! bori kórház körül. j A bronz, meg a kis ez üst rég ott fitye- I géb már a ^betyárfiiu“ mellén; a roagy- ezüstérem vágya ösztökélte. A mihamar kifejlődött mozgló harc szerfelett alkalmasnak kínálkozott a megszerzésére. Nem is volt hát feladat, amire Mihály ne vállalkozott volna, csakhogy megkaphassál. Merészsége az ősjelenségig hatolt, ez lett ai veszte. Csúnya csata indult Isakow síkságán. Olyan „nem embernek való“, ahogy az elpusztitbaltában katonahumor mondta. A törpe dombok álról csak silányul fedezhetett ütegeit pár perc alatt belőtte a muszka. Agyúinknak azért csak tüzelniük kellett a szembecsapkodó srapnell- és gépfegyveresőben. De, mig a kezelő legénység is el elhúzódott a bár gyenge védőmet nyújtó ágyupaizs mögé s Barf, a máskor ,nsu- pa flegma“ szász telefon sta szinte bele- J furita magát félméteresnél alig mélyebb, g rögtönzött földrezidenciaja fenekére, Mi- | hály vesztét érezve, hetyáros virtussal l ordította a vezényszót és zászlóként állott az ugrólyuk földhányása tetején. Csak elvétve vágta le magát egy-egy sisteregve érkező s ai feje felett fehér fust- gomolyajgban szétpattanó lövés előtt, amiképpen métát-játszó gyermek 'iparkodik kipaklizni a rácélzod labdát. Hasztalan kiáltod rá főhadnagy ur Svaiczer: — Dekkolj, Mihály, ne szamárkodj! Nem fogadod szót, amig aztán felhördülve buliott az ugrólyuk aljára. — Gerimclövés! — mondta halkan Kuba nyi, a doktor s amit nőm mondott ki, az kiíródott lemondó arcára Hordágy... Szainiitéc... Kis füldpup a tlumáczi temető ben.... S valahol Kusaly- ban egy zokogó asszony jajgatva csókolgatta a csillogó medáliát, amit az ura helved küldött iije-ki a császár. H R jSZESZTés SZfl PPfiNTi vette körül az egész menetet, folytonos dulakodás és éktelen lárma közepette, mert hol ezt, hol azt ragadta el a „tánc 'ördögi kedve“ s csatlakozott a menethez. így szaporodott folyton a dühöngök csapata, mely önkívületi állapotban levő táncosait tovasodorva, feltartóztathatatlanul rohan tova. A tánc szédületétől vakon, nem ismertek ezek a szerencsétlenek semmi akadályt. Belerohantak a folyókba és nekivágódtak a falaknak. Vörös szín látása, zene vagy bármilyen erős érzéki benyomás csak fokozta a bajt. Segítség ellene nem volt. A betegeket Jánostáncosoknak nevezték azért, mert tánc közben Szent Jánoshoz fohászkodtak. A betegség másik neve Vitustánc, ez onnan ered, hogy 1418-ban.. mikor a betegség Elzászban is kitört, a strasszburgi városi tanács a szent Vitusról elnevezett kápolnában ápoltatta a betegeket. A hammelni patkányfogó legendája Maradtak fö.jegyzések egy régebbi táncőrület esetéről is. 1237-ben Erfurtban egyszerre száz gyermek kezdett táncolni minden látható ok nélkül s táncuk befejezésével valamennyien elvesztették eszméletüket. Ennek a táncolásnak emlékét őrizhette meg a germán mesékből jól- ismert hammelni patkányfogó története. Általában a halálratáncolt leány vagy legény kedves motívuma minden nép mesekincsének. A kényszerű, rendszerint halállal végződő tánc mindig büntetésképen szerepel s határozottján ördögi jellegű. Mesteri feldolgozója ennek a témának Arany János, aki Az ünneprontókban ördöggel kénvszeritteti táncra a vasárnap délelőtt mulatozókat. A befejezés, a nép erkölcsi érzékének megfelelően, pokolra- jutás. „S mint szél, ha forogva ragad port: Úgy táncol el egy bősz harci zenére, (Mondják, a pokol tüzes fenekére) Az egész örjöngő csoport“. A táncdüh emlékei — népszokások ívlég ma is él néhány népszokás, m-eilynek kétségtelenül kapcsolata van a tánc- dühvei. Az „Esternacher Springprozession“ a vallásos körmenet és tánc különös keveréke. Május i8=án tartják az ünnepet, mikor Sauerbrücke-ből elindulva, â papság vezetése mellett, templomi zászlókkal, énekesekkel és zenekarral, a hívők (gyakran 15.000 ember!) a félórányira levő Esternach-ba zarándokolnak Szent Willibrodus sírjához. A jámbor bucsujá- rók igen különös módon teszik meg az utat. Hármat szöknek előre, aztán kettőt hátra, mialatt a zenekar egy „Jubel- melodie“-t játszik, melynek dallama veszedelmesen hasonlít a „Fuchs, du hast die Gans gestolen“ cimü közismert népdalhoz. Hasonlóan érdekes a Jánostánc is, mely a latin és germán fajú népeknél' meglehetősen el van terjedve. Ez a pogány eredetű tánc az őskeresztenyseg idejében, kultikus tartalmát megtartva, beolvad a keresztény vallásba s népszokássá lesz. A formailag ki nem alakult táncot mindig tűz körül járják. A tánc, mely pantomi- mikus elemekben is gazdag, rengeteg ba- bonasággal jár együtt. A szalmából összerakott Sunwentfeur (napforduló=tüz) körül táncolják Szent János napján. Szokásos átugrálni a tüzet. Mondják, hogy az aki átugrotta a tüzet, meglátja a kincset ia földben. A kincset eddig ugyan még nem találták meg, de azért a táncot János napján még ma is szorgalmasan járják. Nagy Eldk.
