Ellenzék, 1938. október (59. évfolyam, 223-248. szám)

1938-10-16 / 236. szám

VASÁRNAPI KRÓNIKA ÍRJA MÁRAí SÁNDOR '******™^*™«^a‘ idő köziben TITKOK. Most Brehm-et és Proust-ot olvasom, felváltva. Egy fejezetet arról, mi történt Guermantes hercegének szalonjában s egy fejezetet arról, hogy a tigris csak akkor eszik embert, ha már nagyon éhes; né­hány sort arról, mit érzett Albertine, mi­kor Marcel először megcsókolta s néhány sort arról, hogy a kis kenguruk anyjuk erszényében még a születés u!tán is, né­hány hónapon át, ébrényi életet élnek. Ez a változatosság felüdit és elgondolkoztat. E titok ismeretének birtokában nincs ked­Ez a látás érzékletes és szakszerű. Az „őrük festő“ oly tárgyilagosan látta a világot, mint egy távcső. A nagy festő­nek lái.omása van a világra, de ezt a lá­tomást o’y hűségesen és tárgyilagosan festi meg, mint egy építésziroda első rajzolója. Ebben különbözik a kontártól, akinek semmiféle látomása nincsen a világról s mégis vizió-szerüen mázol fel vonalakat és színeket. A nagy festő az égre néz és a főidet festi, hűségesen. A kontár az eget festi, lázasan s közben tyúkszemét nézi, aggályosán. vem ítélni sem az emberek, sem az álla­tok perében. Belenyugszom abba, amit megértek: hogy a világi fauna egyformán változatos és érthetetlen, Guermantes hercegnő szalonjában éppen úgy az, mint Ausztrália fensikjain. Ennyit értek az egészből s ez az öhltudait, egy életre, elég is nekem. A SZORGALMAS. Milyen szorgalmas ez az iró! Minden kivégzést megnézett, melyhez bejuthatott, látott emberszülést és borzalmas műtété- két, érdekelte az atomrombolás, hosszan beszélgetett Einsteinnel, Max Plackkal és Catherine Hepburn-éf, betéve tudott többszáz sort Shakespeare müveiből, min= denütt ott volt, ahol az emberrel valami rendkívüli, borzalmas, vagy nagyszerű történt, szaglászott és „jelen volt“, ismer- te az embert nagyszerül boldogságában és nagyszerű szenvedésében. Tökéletesen fe1- készült mesterségére. Csak éppen nem ért reá soha irni — nem ért reá, a szor­galomtól és a buzgalomtól, megírni azt, amit látoth. SZÜRETI HANGOK A.z ember lassan otthonos lesz a világ­ban. Igen, ez a szeptember. ízlelem, mint a szakértő az ujbort és mustot, nyelvcset- tintve és komolyan. Már meg tudom kü­lönböztetni az egyes szeptemberek faj.su- lyát, hőfokát, izét és illatát. Igen, az idei elég tűrhető szeptember. Van benne cu­kor, ökörnyál, mustszinü na.psütés, had­üzenet, ittas életérzés, hülmmíölgő bölcses­ség. Elég jó szeptember ez. Megjelölöm krétával s várom, mi forr ki erjedő má­morából tavaszra? . . . KAMASZKOR. Az idő, mikor az ember egy verssor jó hangzásáért eladta az öregapját, ez a va- dóc, irodalmi idő, mikor az iró a világot es az életet csak alantas ürügynek látja, hogy kifejezhesse az emberit és az ember­telent: ez az idő az iró kamaszkora. Egye­seknél sokáig eltart; Fi'aubert-nél például haláláig. Az iro akkor lesz férfi, mikor nemcsak öregapját, de egyetlen életet, a legsilá­nyabb, jelentéktelen sorsot sem hajlandó kevesebbre értekéim, mint a legtökélete­sebb verssort; s meg is írja ezt. BALATONFÜRED. A „Gyönyörde“, ,a, fasor, melynek sűrű lombjai alatt Vörösmarty beszédé­nek hősei, a „füredi szivhalászok" sétál­tak választott hölgy után, a Kisfaludy Színház romjai, Jókai és Blaháné léptének nyoma az erdőben: ez a legtisztább ma­gvar biedermeier. De a táj is szelíd, mintha a be/íiegek, akik e fák alatt, forrásnál, e világoskék égbolt alatt keresnek gyógyulást beteg szivüknek, megszeliditették volna a ter­meszetet. A táj hozzászelidült a betegek­hez: kissé sapadt és nemesen ernyedt, mint mindenki, aki már megismerte a hala! első könnyű, udvarias érintését. Nyájas táj, hivogató. Ezt mondja: „Ne siess. Pihenj. Hallod a fák zúgását? Valamit üzennek“. Az em­ber megáll, hallgatja a zúgást s egyszerre megérti, hogy kár volt sietni. VAN GOGH. Egyik képének^ ez >a címe: „A festő reggel munkába indul“. Ezen a képen a világ látható, melyet a festő meg akar örökíteni: mezők, völgyek, házak. De ez a világ csak az övé, a festő világa! Nincs köze e világnak a földrajzkönyvekhez. Ez a zöld mező, ez a kék ég, e piros ház­tetők egyszer voltak csak: a pillanatban, mikor a festő megpillantotta a világot. ENDYMION. Milyen kegyetlen álom ez, Zeus fiának álma az örök ifjúságról és a halhatatlanság­ról ! Én mást kérek, álmomban. Ezt kérem: „Segítsetek, istenek, hogy megbékéljek az élettel, belenyugodjak a< halálba, tudjak udvariasan és szerényen elbúcsúzni a nők kegyétől, a mámortól, a becsvágytól, a tájaktól és a csillagoktól, tudjak emberi törvény szerint megöregedni, emberi mél­tósággal és öntudattal elviselni a szenve­dést! Ez minden, amit kérek. Az ifjúsá­got elhagyom, mert elhagy. Nem nézek vissza dacosan, sem jajongva; csodálkoz­va nézek vissza reá, emléktől és hálától homályos szemekkel. Most, a férfikor hi­deg fényességében, a valóságot akarom még látni, fátyol, köd és érzés nélkül. Ez minden. Megadjátok? . . .“ De az istenek hallgatnak. A DALLAM. Az élet zörejéből egyszerre tisztán elő­válik a dallam — a lármából a zene, ez a csodálatos és sürü párlat, ame> lyben min­den földi hang és zörej benne van, leszűr­ve és megnemesedve, mint a vezeklés szö­vegében a bűn. Mindenfelé csak lármát hallani; de te figyel) a dallamra. HAMARJÁBAN Mit is kellene csinálnom, hamarjá­ban? . . . Megírni azt a regényt, amelyre húsz éve készü ök s kék tucat könyvet Ír­tam közben, hogy elodázhassam e felada­tot, elutazni Kínába és Grönlaindba, csa­ládot • alapítani, legalább három gyerek­kel s függetlenül élni közben, mint Ro­binson és Casanova., elolvasni azt a há­rom-négyezer kötet könyvet, melyek is­merete nélkül nem tudhatok az ember nyaltjáról és jelenéről semmi biztosat, pénzt gyűjteni, hogy független legyek, vagy leszokni minden anyagi igényről, Délben még találkozik az ember vele és szívességre kéri. „Természetesen, utána­járok ennek a dolognak is és holnap pár sóiban már a kezébe is lesz az elinté­zés“. Aztán szokása szerint, harsányan, élénken, vidáman cseveg ai bóditó őszi napsütésben; egy öreg kis emberke félre- szólítja s csak félfüllel hallom, hogy’ vala­kinek az egészségi állapotáról tudakozódik s ő némi félsszel vagy elfogódottsággal a hangjában válaszol: „nincs már semmi baj, futó gyöngélkedés volt az egész“. Saját magáról mondta? . . . Másnap reg­gel már azzal a hírrel fogadnak ,a mun­kahelyen gyökeréig megrendültén és az őszime szeretet érzelmességével, szinte könnyfátyolon keresztül: „Hallotte-e, hogy éjjel meghalt szegény Klein Miksa?“ Né­mi szédülés, egy kis szivfacsarodás, aztán vizionálódik a főtér sarki utolsó talál­kozás és szinte hallszik az utolsó szavak foszlánya . . . lesz ez még nemsokára ne­hezebben is! Az ember végül összeszedelőz- ködik és ál-hidegvérrel elkezd töprengeni: milyen különös, hogy ezt a hiób-hirt :s a tréfás keresztnévvel közlik az elsötétü- lés e pillanatában: tulajdonképen így mondták az elébb: meghalt szegény Klein Maxi . . . Igen igy hívta mindenki, ezzel a becéző kicsinyitéssel éreztették az em­berek elhelyezkedését az életben és belső jellegzetességeinek összegezését. Minden­kihez közel állott, mert a vidámság a vonzás mágnese, mindenki szerette, mert hogy még függetlenebb legyek, megbarát­kozni a halállal és megszeretni aiz életeit... ez minden, amit meg kellene valósítani, amit nem lehet elodázni többé, aminek birtoka, vagy valósága nélkül értelmetlen és fölösleges az élet, ez minden, ami kö­telességem ® amire szükségem van, hamar­jában. Mikor a halál közeledik, egyszerre kapkodni kezd az ember, mint az utas, aki öt perccel indulás előtt veszi észre, hogv ideje elmúlt és még nem csomagolt be. Gyorsan, szedjük össze az életet, ha­marjában. ÖNTUDAT Nem tudunk testünkről semmit. Rosz- szul nevettek. Szobámból felhívhatom San Franciscót, de fogalmam sincs, mit csinál e pillanatokban májam, vagy epém? Az. uj nevelés feladata lesz tudatosítani a belső szervek életét. Ahogy tudom ke­zem, szemem, szájam mozdulatairól, úgy ke’l és lehet tudni gyomrom, mirigyem, lépem működéséről is. Az ember még mindig nem elég erős és bátor önmagá­hoz. A csillagokkal már farkasszemet tud nézni; lépével, vagy pajzsmirigyével még nem mer farkasszemet nézni. Egy mé­lyebb öntudat, valamilyen röhtgensugár- szerü kapcsolás önmagunkkal — ez az ember útja. De ez aiz ut bonyolultabb és félelmesebb, mint egy utazás a Holdba. A SZÁZADVÉG A századvég él még néhány nő csókjá­ban, modorában, bánatában és epekedésé­ben, örömében és sírásában: ezek a nők nem születtek pontosan a századforduló körül, de testi és lelki örökségbe kapták a századforduló testi formáit és lelki alak­ját. Nagyon ritkák e nők; a divatos gör- lök kö'zöt’: szerényen járnak, mint a pap­nők a profán tömegben. A titkot őrzik, egy gyakorlat és szemlélet emlékét. Ez a titok a nő, ahogy Isten elképzelte, mikor megalkotta Évát. a komolysággal kezdődő s a vidámság könnyedségében feloldó szerény, derülátó kapcsol tartósan s ő talán utolsó volt e nemből, aki mikor eszével és okosságá­val elintézte a tárgyalóteremben a jogi részt, a közéletben a kisebbségi tanácsot, a. zsidó hitkeizségben a közösségi feltétele­ket, a szociális hidegsarkon a jószívűség és a jóvátétel nuipfölkeltét, harsány bohém- seggel, a szerkesztőségekben felszedett mókássággal megnevettetett az elkerülhe­tetlenen s megoldhatztlanon, majd biztatott, végül kikötött az életszeretet, a világsze­retet, az emberszeretet langyos kikötőjé­ben. Tréfásain „jogorvcsnak“ szoktam volt nevezni s amikor először megkérdez­te, hogy miért, azt feleltem neki, hogy nemcsak meggyógyít jogi bonyodalma­kat, hanem kigyógyit egyben a fogyaté­kossági érzésből, mint ahogy a régi házi­orvos testet gyógyított bátor diagnó­zissal és kipróbált koktumokkal, de lelket épitett édes vidámsággal és szerény bölcsességgel. Nagyon tetszett szegény­nek . . . A kisebbségi élet fájdalmas időszakában a törvényszéki folyosón lépett ismeretle­nül hozzám és azóta minden ügyes-bajos dolgomat sokszor szabódásom ellenére, kifogásaimmal vagy bölcsködésemmel nem törődve, rendbehozta, sokszor re­ménytelennek látszó újrakezdésekkel és a bukás után is rendkívüli eszközöket ki­erőszakolva, mindig az előre megérzett és szenvedélyes meggyőződéssel kiharcolt sikerrel. Mester volt, szerényen, fölhevül- ten, csüggedhetlen. Lázasan beszélt, sok­szor a román nyelv gramatikai törvé­nyein átszáguldva, de a nyelv é9 az igaz­ságszeretet egyforma lendületérvel, meg­nyerve birót, szeliditve ügyészt és hódo­latra késztetve a védencet. „Nem szabad, hogy valami baja essék Tanár Ur“ s mi­előtt az ember megtalálta volna méltó hál álkodás szavait, már egy kedves léha­sággal, vagy bölcs adomával ütötte el a dolgot és érezhetően mindenütt töreke­dett rá, hogy sokat beszélhessen, mert így füti fel magában azokat a szenvedélye­ket, amelyekkel sokat lehet cselekedni és alkalmassá tenni a bősz embereket, hogy engedjék magukat szeretni 3 kiszol­gálni. Mindenből a sok kellett: szóból és tettből. Amikor jogról, igazságról, meg­élhetésről, jóvátételről volt szó. Nem is volt más az élete, mint szakadatlan és végsőkig felforralt küzdelem bűnösért, üldözöttért, ártatlanért, szegényért. Ezt a sokat nem birta el végül a szive és ezért a sok miatt maradt szinte földhözragadt szegény és örökös képviselőjelölt. Azon­ban igy leüt igazi szegények ügyvéde, iga­zi szervező, igazi jóember, igazi zsidó, igazi kisebbségi s magyar érzésekért, ma* gyár művelődésekért, magyar lehetősé- ségekért" hálásan izgékony harcos. Most mindez semmivé lett, hogy annál inkább ragyogjon a példa és éljen az emlékezet Klein Miksa korunk néhány igazi hőse közé tartozott, azokhoz, aki 3 maga erejé­vel szerezte meg dicsőségét s maga terem­tette meg a személyéről élni hivatott em­lékezetet. Aki mindent ad az embertárs* nak, tulajdonképen semmit sem kap tőle, mert a könny, a halál és emlékezet felté­tele és hatása is kizárólag az övé. Se új­ság, se híresztelés nem tudta pontosan megmondani temetése időpontját, mégis ezrek gyűltek öissze órák rövid során ke­resztül. Ebbe volt valami monumentális, sőt még több is: ősi és keleti, olyan ma­gától, elkerülhetetlenül, szükségszerűen összeverődött nagy tüntetés, amely a zárt és szilárd életmű következménye, nem hagyva kétségeket. Sohse láthatott senki több siró férfit az értelmiségi osz­tályból és szenvtelenül megkövült arcot a szegények tömegében. Az ilyesmi az igazi képviselet. Ilyenkor érzi az ember, hogy van valami homályos kapcsolatunk a más­világgal. Az ilyen kétoldalú megrendült- ség bizonyitéka, hogy a nemes halott adóé tud szerezni az életbenmaradottaktól és hogy az ilyen halottak továbbra is részt vesznek az életben, mint ahogy a Maeter­linck, Karinthy és Chesterton-féle gondol­kodók joggal hiszik: a halottak a; köny- nyékből és gondolatokból táplálkoznak, hogy csontokkal szavazhassanak a min­dennapi élet ügyes-bajos dolgaiban. Klein Miksa ilyen halott, legyen áldott emléke­zete. Sp.--------- ------------------------------­Megmérhette magát egg imgykárolyi uriláng. Opitz Lola nagykárolyi un lány nagymennyiségű marószódávai megmér­gezte magát és meghalt. Ezzel a-/ ón- gyilkossággal egy valaha jómódú, de el­szegényedett uricsalád tragédiája ért vé­get. Szülei halála után Opitz !.óta és Sá­ra nevű nővére az egyik bankban kapóit állást, de mintegy két évvel ezelőtt leépí­tették őket. A kéö leány akkor közösön öngyilkosságot követett el. Opitz Sára meghalt, Lolát pedig akkor sikerüli meg­menteni. Az urilányt azóta könyörülő* • bői egy nagykároilvi kereskedő nlkaőnaz ta:, mint tisztviselőnői. Opt/ 1 <>ia tragé­diája megyeszerte mély részvétei vál­tott ki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents