Ellenzék, 1938. május (59. évfolyam, 98-122. szám)
1938-05-15 / 109. szám
10 /i L 1. ENZ É A / 9 3 H m A j ii H I 5. Felderítették Lawrence ezredes rejtélyes munkatársnőjének titkát PÁR IS, május hó. Lawrence ezredes rejtélyes életerői nieg mindig újabb és újabb titkok kerülnek napvilágra. A Paris Soir most szenzációs riportot közöl az amerikai nagy lapok Ázsiában folytatott helyszini kutatásáról, amelv l awrence ezredes egy izgalivias kalandjáról rántja le a leplet. „Anglia titokzatos embere“, aki rendkívüli diplomáciai képességével és szemebes varázsával egyidőben teljesen befolyása alatt tartotta az ázsiai angol gyarmatok és domíniumok benszülött torséit, felmérhetetlen érdemeket szerzett, különösen a világháború alatt az angol világbirodalom gyarmati politikájának sikerei körül. A titokzatos A. S. A háború alatt Lawrence ezredesnek sikerült az arabokat fellázítania a törökök ellen és ezzel biztosította az angolok ázsiai győzelmét. Az arab lázadással kapcsolatos Lawrence ezredesnek az az eddig ismeretlen kalandja i'S, amely döntő szerepet játszott az angol Intelligence Service legügyesebb ügynökének életében. Lawrence ezredes ugyanis életét köszönhette ennek a kalandnak. Anglia titokzatos emberének főműve „A bölcsesség hét pillére“ cimti könyv, amelyet a szerző „A. S.“-nek dedikált. Kiadója, de még legközelebbi hozzátartozói sem tudták, mi a teljes neve annak az ismeretlen személynek, akinek Lawrence ezredes könyvét dedikálta. Lawrence ezredes sohasem beszélt erről a személyről és a titkot magával vitte a sirba. Most azonban egy véletlen kipattantotta a rejtélyt és sikerült megállapítani a titokzatos A. S. személyazonosságát. Az érdem egy magyar származású amerikai újságíróé, Stanford Grünbergé, akinek nevét jól ismerik Newyork irodalmi köreiben. A magyar származású ujságiró néhány hónappal ezelőtt érintkezést keresett rokonaival, akik Palesztinában élnek. Emlékezett arra, hogy unokahuga, akivel évtizedekkel ezelőtt jó barátságot tartott fenn, a háború előtt Jeruzsálemben élt és ezért nagybátyjánál érdeklődött unokahuga sorsa felől. Néhány hét múlva a következő választ kapta: „Unokahugo- dat, Sarah Arujont több mint húsz évvel ezelőtt a világháború alatt a törökök kivégezték. Lelkes cionista volt és Lawrence ezredessel együtt dolgozott. Ezt a munkáját életével fizette meg“. Lawrence ezredes nevének említése felkeltette egy nagy amerikai könyvkiadóvállalat érdeklődését és a vállalat egész csapat kutatót küldött Palesztinába, hogy nyomozzák ki Lawrence ezredes cionista munkatársnője halálának körülményeit. Az újságírók és tudósok azután a következő szenzációs részleteket állapították meg Lawrence ezredes és a cionista diáklány összeköttetéséről: Lawrence ezredes a világháború alatt rávette a palesztinai zsidókat, hogy Anglia érdekében szüntessék be az arabokkal szemben folytatott ellenségeskedésüket, mert a győzelmes Anglia a háború után majd véglegesen megoldja a palesztinai zsidókérdést. Noha mint arab sejk jelentkezett a zsidók vezetőinél is, mindenki tudta róla, hogy angol katonatiszt és titkos ügynök. Ismeretlen körülmények között került összeköttetésbe Sarah Arujon- nal, aki előtt Lawrence ezredes leleplezte személyazonosságát. A fiatal leány a titokzatos ezredes lelkes hive lett és kitűnő munkatársának bizonyult. Lawrence ezredes Jeruzsálemben állította fel kémszolgálatának központját és a titkos iroda vezetője Sarah Arujon lett. Ő vette át Lawrence ezredes számos ügynökétől a kémjelentéseket, amelyeket azután főnökének továbbított. A török kémelháritó szolgálat végül is nyomára bukkant a titkos kémirodának és Sarah Arujont letartóztatták. A törökök már előzőleg nagyösszegü vérdijat tűztek ki Lawrence ezredes fejére, aki bámulatosan gyorsan fellázította az arab törzseket a török uralom ellen. A török hatóságok nem tudták megállapítani az angol érdekek rendkívül ügyes előharco- sának személyazonosságát és amikor Sarah Arujon kémirodáját leleplezték, azt remélték, hogy most végre nyomára bukkannak a veszedelmes kémnek is. A török kémelháritó iroda tudta, hogy a fiatal leány főnöke a titokzatos angol ügynök és mindent elkövettek, hogy a leányt beismerő vallomásra kényszerítsék. A leány Jeruzsálemben éle") hozzátartozói elmondották az újságíróknak, hogy Sarah Arujont a török hatóságok kínzásokkal igyekeztek vallomásra kényszeríteni, de a leány így sem vallotta be, hogyan hívják megbízóját és az hol rejtőzködik. Miután minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, a törökök elhatároztak a veszedelmes kémnő kivégzését. Hajnalban hajtották végre a kivégzést. Pálhoz állították a leányt és a kivégzési négyszög felsorakozott előtte. A parancsnok előlépett és közölte a leánnyal: — Öt perc meggondolási időt kap még. Ha hajlandó válaszolni kérdéseimre, kegyelmet kap. A leány összeszoritott ajakkal várta a ţ gondolkodási idő leteltét. Amikor azon- ' ban a katonák lövésre emelték fegyvereiket, megingott és kezét fölemelte, ! mintha még időt kérne, hogy beszélhes- I sen. Látszott rajta, hogy elveszti idegei fölött uralmát és a halálfélelem hatalmába keríti. A parancsnok azt hitte hogy a halálraítélt leány megszólal, de ekkor a kivégzést végrehajtó szakaszhoz sietett egy másik katonatiszt, aki a kivégzésnél asszisztáló csapat vezetője volt és kijelentette:- Az öt perc letelt. Az ítéletet végre kell hajtani. A következő pillanatban revolverét a leányra szegezte és elsütötte. A leány holtan esett össze. Később derült ki, hogy az a riszt, aki agyonlőtte a leányt, szintén az angol kémiroda szolgálatában állott és azért) végzett a leánnyal, mert attól tartott, hogy Sarah Arujon az utolsó pillanatban elveszti csodálatos lelki erejét és beismerő vallomást tesz, amely Lawrence ezredes életébe kerülhet. így menekült meg Lawrence ezredes a haláltól és ez a drámai történet ad magyarázatot arra is, miért dedikálta müvét „A. S.“-nek. A rejtélyes „A. S.“ Arujon Sarah, az önfeláldozó palesztinai diákleány volt. .. SARG A CIPÓ Irta: HUNY ADY SÁNDOR Ifjúkoromban amikor csuk egy ruhám volt, szörnyen VigykedU m a gazdagokra, akik ,,teli vannak“ ruhával. Pokoli kéj lehet — gondoltam — amikor az ember válogathat az öltözködésnél. Micsoda éden gond, azon habozni, kinézve az ablakon át az égre, hogy az időhöz milyen öltözet illik? Szürke, nagy kék? Vastag, vagy vékony? Mily remek, grófokhoz méltó mozdulat az akasztót kiemleni « szekrényből. Mily regényes cselekedet este hazamenni és szmokingba öltözni, amelynek az ujjabélése is selyem .. . Amit az ember rtagyon akar, azt eléri. Én is elértem két évtized szorgalmas munkájával, hogy most már ,,ruháim“ vannak. De a- állapot nem rejt magában • olyan paradicsomi örömöket, amint hittem. Az ember eltompul. Busán nézi magát a szabó- tükörben, hogy elölről elég daliást de oldalt milyen pocakja van! Ez a nágykép is gondok forrása lesz, mint minden dolog, mi beteljesedik. Például sohasem tudom jól megoldani az évszak-fordulások problémáit. Városban élek, nem látok virággal borított réteket. Számomra a tavaszt az jelenti, amikar előveszem világos ruháimat és lefújom a port a téli sámfán szunnyadó sárga cipőkről A dolog nem lenne komplikált, ha elegendő hajótér, illetőleg elég szekrény-ür állana rendelkezéseimre. Mert szekrény dolgában < még nem lettem plutokrata. így azonban j j kénytelen vagyok azt az eljárási követni. ! ■ hogy (miikor ívbimbózom tavaszra, a téli ! holmijaimat nuftulinbi pácolva berakom a J kofferbe, a világos dolgok helyére. Az idén, április húszadika körül olyan érzésem támadt, hogy a hideg és eső befejezte pály futását. Jön a meleg és a napsütés. Végi e hajt oltom tehát a nagy májusi vedlést. A szekrényen csupa drap és világosszürke szin. Sötét és vastag ruháim már ivaftaUntól el kábulva hortyognak c kofferben. Viszont a: idő nem akar megváltozni sehogysem. Ahogy az előbb említettem, nézem az rget, vakarom a fülemtövét, csöpög, nem pasz- szol még a sárga cipőhöz. Most itt állok bepakolva. Korán kinyílott rügy az Északi Sark jégfuvallotában. Csak az vigasztal, hogy bizonnyal sok elhagyott agglegény sorstársam lehet ebben az állapot ban, sfairtra készen, illetőleg már lepkévé válva, a pillangóhoz semmikép nem illő időben. Nézem a bőröndömet, amely réz Záraival szobám legszebb dísze egyúttal Abba van belépakolva a „léP‘. Nézem, nézem a koffert és közben az a szent meggyőződés merül föl lelkemben, hogy kezemben tartom az emberiség sorsát. — Ugyanis, ismerem a pechemet! Ha én most visszacserélném a dolgot. És újra visszafektetném kámforos j • ágyába a ivilágos garderoborrtat, huszonnégy í ! óra múlva Mrandidö lenne Itten. MIÉRT ÉNEKELNEK? — Hogy üvöltöznek! — szólt a köhögő. — Oh, ezek a katonák — sóhajtott a kopasz — akkor is énekelnek, mikor nem muszáj. Egy sétatéri pádon ültek. Katonák léptek el előttük, kemény mellükből vad dallamok törtek ki. Ez a vadság nem érintette kellemesen a két öreget. — Olyan ez a dal, akár egy komondor hörgő acsarkodása, mikor valakinek nekiront — mondta a köhögő. — Énekelnek, de ma ki nem énekel! — morgott a kopasz. — Ez a kor a zene, a lárma kora. Ezelőtt csendben lehetett az ember, nem volt jó! Fel kellett találni különféle gépeket, repülőgépeket, rádiót, szirénákat. Nem volt elég a harangzúgás, a hegedű, a zongora lármája! Több zaj kellett ennek az üvöltő századnak . . . Reggel, még fel sem kelt az ember, már búgni kezdenek a gyárkürtök. Ez a muzsika félhattól nyolcig tart. Ekkor jönnek a harangok — és utánuk jön a pokol: kövezett utcákon társzekerek rohannak végig, remegnek a házak, mintha hideg lelné. Autók puffog- nak, tülkölnek, fejed felett repülők zúgnak. És különféle ürügyek alatt újra- meg újra zokogni kezdenek a harangok . . . mintha siratnák a középkort. Mikor egy nyugodt pillanatod Ígérkezik. biztos lehetsz benne. hogy. a közelben felharsan egy favágógép fűrésze, vagy az utcán elvonuló temetési menet ünnepélyes zenéje. A delet a gyárkürtök üvöl- tik és a harangok sietnek velük együtt j üdvözölni a jelent. A délutánt pokoli rádiózás, katonaze- I ne, géplárma teszi utálatossá. A kopasz erre nagyot sóhajtott és a köhögő, együttérzése jeléül, vele köhö- gött. Mártíroknak érezték magukat, pedig nem volt éppen igazuk: jómódúak voltak, mehettek volna vidékre üdülni, de zsémbelődésük ellenére, szenvedélyesen szerették a fővárost. — Mindenki énekel — folytatta a köhögő. — Csak a munkások nem — tette hozzá a kopasz. — Mit? A munkások? Ne legyen ostoba! A munkások is fújják a maguk dalát. Hallgasson ide. A múltkor megyek egy épülőfélben levő ház előtt, nézem a stílusát és a munka tempóját. A falak fel vannak már huzva, de még vakolatlanok. Emeletes ház. Közelebb megyek és éneklárma üti meg a fülemet. Az ablaknak üresen hagyott négyszögön belül, látok egy fickót, amint jár egy fene nagy létrán. Pepecselt a falon és énekelt. De nemcsak ő, a kékkötényü ácsok, a pettyes szobafestők, a rosszcipőjü par- kettrakók, a téglaporos kályháslegények, valamennyien énekeltek. I Ldlja? —- Hallom. De mi összefüggésben v.n. ez magával? Mit ért maga a munkához: Hiszen nem dolgozott egész életében! — Hogyne dolgoztam volna! Hi., öreg vagyok! Méltatlankodva hallgatott, majd k; idő múlva folytatta: — Csak azt akartam mondani, hogy én már sokszor hallottam ezt az ének lést és maga is kellett hogy hallja. Mondja meg hát, mi jelentősége van ennek? Miért énekelnek a munkások munka közben? — Mit tudom én? — morgott a kopasz. — Hogy elvonják érzékeik figyel mét a durva munkától! Mint aki megy az éjben és fütyül. Miért fütyül? . . . Először: Mert fél az ismeretlentől. 2. Hogy leplezze félelmét (mert vak a sötétség karjában). 3. Elegy érzékeinek figyelmét hangjára vonja az éjből. 4. Hogy a biztonság érzetét lopja magára ... És ezért énekel a munkás is. A kopasznak más volt a véleménye. — A látszat csakugyan azt mutatja, hogy jókedvükben dalolnak .... szegények. De sajnos, nem úgy van. Mert az emberi természet úgy van berendezve, hogy jobban szereti a henyélést, mint a munkát. A henyélés jelenti tulajdonképen az élet élvezését, a munka a fizetséget az életért. A munka erőkifejtés, mely szennyel, lekötöttséggel jár. Szeretheti-e valaki a munkát, mely rabszolgaságot jelent számára? Szeretheti-e az áldozat gyilkosát, rab a börtönét, virág a kezet, mely hervaaásba tépi? Itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta: — Énekelnek, amint énekeltek a zsidók a „babiloni füzek alatt“, amint énekel a gályarab és az, aki éjben jár. — Lehet, hogy igaza van — vakarta fejét a köhögő — ámbár én nem vagyok biztos benne. De mondja, miért nem énekel a pilóta, mikor száll a repülővel? — Honnan tudja, hogy nem? Hiszen maga még soha sem ült repülőn. — De maga se! — Nem is mondom. Egymásra néztek és szégyenkező beismeréssel ingatták fejüket. — És miért nem énekel munkája közben, mondjuk, egy orvos? — Mert feszült lelkiállapota nem engedi; minden idegszálára szüksége van. — Ejh! Maga mindenre tud választ adni. Elmondom magának egy emlékemet: Gyermekkoromban falun éltünk. Házunk domboldalon feküdt, ódon templom mellett, melyet várfal övezett körül. Régi időkből való maradvány volt, mutatva, hogy egy időben a templom nemcsak az „Ur Há^a“ volt, hanem 3 népnek menedéke .. . Nyár volt. Az udvarunkon kecskerágó vesszejéből ijat csináltam. A templom magas tornyán, szédítő magasságban, kúszott felfelé falunk bádogosa, hogy az óriási, régi, ezüstös gömböt (mely elfakult, elrozsdásodott az idő folyamán) kicserélje. Egy-egy cserepet kiszedett e meredek tetőzeten és úgy haladt fölfelé. (Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy szép, derült idő volt, hiszen viharos, felhős időben valóságos Istenkisértés lett volna — és egyenlő a halállal.) A bádogos lassan kúszott felfelé és énekelt. „Keresem a boldogságom, Keresem a párom, Sehol se találom.“ Hangja bánatosan áradt szét, mint az al- konyi nap fénye. A végtelen kék ég hátterében kúszott felfelé a kis sötét pont a verőfényes tornyon. A régi gömböt már levitte és most a fénylő ujjal mászott felfelé, mely sziporkázott a napban, mint a gyémánt. Én azt hittem, boldogságában énekel a széditő magasságban, hogy megkoronázhassa az emberek isteni müvét. — De a maga felfogása biztosan más! Mondja hát, miért énekelt? — Mert félt, hogy lepottyan! — felelte a kopasz. Lassú léptekkel indultak el. Bosszankodva vették észre, hogy a mellettük levő pádon ül valaki. — Ez az alak „mindent“ hallott — szólt a kopasz. — Szemtelen fickó — dünnyögött a köhögő, majd aggódva hozzátette: Még a végén kisül, hogy valami firkászfele. — Hát aztán! — vágta rá a kopasz — a nevünket úgy sem tudja. Nemsokára eltűntek az ut kanyarulatánál Ifj. Grandpierre Károly.
