Ellenzék, 1938. május (59. évfolyam, 98-122. szám)
1938-05-01 / 98. szám
1938 május 1. ELLENZÉK it Scott kapitány jégkoporsója fölött dübörög a délsarki járat benzinőriása Két napló: egyik kétszéziapos és huszonöt esztendővei ezelőtt keit, a másik hatsoros és 1938-ból való Jelentés Ausztráliából: Tom PetJaroatr,, a hires pilÓMa hatszáz lóerős „ScoDtT nevű gépével átrepült a Déli sárik) fölött... _ Scallt): valami tengerészikapitány az angol flottában. Egy a sok közül. Százával teremnek ilyen Scottok az angoloknál. Egyformán mogorvák, szeretik a wiskit szódával) s a szalonnát tojással, közben Taoitust fordítják, vagy ha a trópusokon vannak., résztvesznek koiniziulbá- lokon, pókereznek s várják a háborút, ami a Scottok életében már fölötte esedékes. Ilyen ember voltam én — írja Scott kapitány 1911-ben — egy a tucatból. Hágyjék el, nem láttam a Déli Sarkvidék térképét mindaddig, amig Sha- ckletom elindult oda,. Kérem, ai Déli Sarkén gém nem is érdekelt. De mikor ő elindult, vásároltam egy shillingéin térképet, jó Andrew & GoUíison-félét s nyomon kisértem a barátomat — a haláláig. .Ahol álllilfólla'g elveszett, odfli nagy keresztet rajzoltam tussal s így szóltam magamhoz: nos, öreg fiú, most már elleheted a térképet, Shackleton uitja véget érit. Ebben az órában határoztam el, hogy folytatni akarom a munkát ott, ahol Shackleton elhagyta! Elmegyek a Déli Sarkpontra] s ott pipára gyújtok az Union Jack árbocának tövében. 1912 JANUÁR 18. Terra Nova, — ez az én hajóm, amely elvisz engem a jégvilág határáig. Derék bárka, fele állatokkal, műszerekkel s legutolsó sorban — emberekkel. Számunkra alig jutott hely. Ha végignézek az állati és élelmi sokaságon s meggondolom, hogy ezt mind-mind á gyomrunkon fogjuk keresztülhajtani: érzem emberi csekélységemet s a gyengeséget, ami feltétlenül elfogja az egyént, ha a sorsára gondol. Jelentéktelenségektől függ az életünk; meggyőződésem, hogy az ember mindaddig, amig függ a gyomrától, nem emelkedhet ki sajátmagából. 1911 juratus 11. — ekkor hagytuk el Angliát. Zölden és buján éllek a rétek a doveri fehér partok tetején. Vájjon látjuk-e még egyszer ezeket a mészköveket és fejükön a zöld füsipkákat? Cap Evans, a déli szélesség 77 dk fokán. Állapítottunk egy külön házi újságot South Polar Times cimmel. Miért fárasszam személyi naplóm esetleges olvasóét ezernyi ezer műszaki, földrajzi, tengerbani, geológiai adattal, vagy azzal, mit ettünk tegnap estebédre s hogy egyik társam annyiilt írógépei, hogy majd megőrülök idegességemben? Sokkal na~ .gyobb baj, hogy egy norvég, névszierint Amundsen, jóval megelőzött a Sarkvidéken és 110 kilométerrel előbbre van, mlint én! Bár aizt mondják, Amundsen expedíciója korán sincs oly kifogástalanul felszerelve, mint az enyém, tehát meg kell rekednie valahol, mégis nyugtalanság gyötör. (Szegény Scott, mennyire tévedett!) * November elseje. Kisebb csoportokban végre útnak indultaink dél felé. Ponilo- vaink használhatatlanok. Valósággal összezúzták magukat minduntalan eséseikben, csúszkálásaikban. De a kutyák — damned — a kutyák! Mint eleven ördögök húzzák a szánakat! Lefényképeztet- tem csoport iáikat. Ö tös karavánok, amint egy élettelen ősvilág végtelen fehér sivatagján előre bukdácsolnak. Naponta negyven kilométert ha megte«c«.-t-v f~,. g-rrev crrja-iTOTn- ------------szünk, okvetlenül beérjük Amundsent, meghívjuk ebédre, elmondok neki nehány jó adomát, esetleg kisegítem ezzel- azzal s végül fiaképnél hagyom. — öregem, forduljon vissza, maga velünk nem versenyezhet! — fogom mondani Amund- sennek. Mire mindketten mosolyra fakadunk, kezet rázunk és jó utat kiválnunk egymásnak. Ez llesa életem legszebb napja. (Igazán nem Scott hibás abban, hogy ezt a napot nem érte meg!) * 1912 január 16. A szélesség 82-ik fokán. Kereszteltünk egy gleccsert, Beard- rnore lett a neve. Derék állatainkat ki kell végeznünk. Végzetesen odajvannak. Csak hátráltatnak örökös sérüléseikkel. Az ember a jégsivatagban érzékennyé válik s nagyon fáj kiirtani azokat az élőlényeket, melyeket eddig nevükön becéz- gettünk. Végre kiadom a parancsot. .. álljatok sorba, emberek, jól célozzatok... egyetlen állatnak sem szabad szenvednie ... csak a fejét, barátaim. .. jaj. .. tűz! És vérpatakok, vörös foltok a ha- k von, néhány könny a szemekben. Nem, ) ezeket a derék bajtársakat nem fogjuk megenni!! Megérdemlik, hogy tisztesen eltemessük őket! (Pedig, ha besózzák és magukkal viszik húsúkat, álékor Scott ma is élne!) * Január 17. A délit szélesség 89. fokán! Már régeben két csoportban haladlunk, egyikben vezetésemmel Bowers, Ooates, Wilson és Evans, a másikban a többiek, akik jóval hátrább marad talc. Útközben két helyen is megtaláltuk a pokoli, erővel menetelő Amundsen táborának nyomait. Ezért mii öten nekilendültünk. Örök szégyenem volna, ha megelőzne a norvég! Rettentő fáradtak vagyunk mindyájan, minden perc végtelenségig teli, még ötven kUlométer a Sarkig. . . de alig hiszem. hogy elbírjuk a szörnyűnek tetsző távolságot... és Amufidsen még mindig előttünk jár! Halk ujjongás a bensőnkben s unott, lázas arcok kívülről. Mindegy! Gyerekjáték az ötíven kilométer! Utolérjük a norvéget, kezet rázok vele s futásnak tündulok s mire a hosszú ember utolérne, már ott lesz a lobogó a Sarkon! * Hét órával később, közvetlenül a Sarknál! Bowers hirtelen nyugtalankodni kezd. Minduntalan megáll és méréseket eszközöl. Hiába nógatom, kérdezem, sürgetem. Végül már gorombán odaszólok neki: — Az Istenre, nem tudja, mennyire sietek? Egyetlen percet sem veszíthetünk és Ön éppen a végső versenyben akar lehagyni engem? Mire Bowers: — Hagyjai, kapitány. Ön akkor sem vészit semmit, ha most leül és három napig nem mozdul a helyéből. Felmértem helyzetünket. Tudja, hol vágunk? Eláll a lélegzetem, kezdem Románia teljes autótérképe 250°««™ lejért 34 térképrész, 18 várostérkép, autó jelzések, garage és szálló címek egy kötet- ? ben gyűjtve, vászonkötésben kapható az l „ELLENZÉK“ KÖNYVOSZTÁLYÁBAN, j Cluj, Piaţa Unirii. Vidékre utánvéttel is • azonnal szállítjuk. £ sejteni a valót, mereven nézem a csillagászt — hát mégis? Lehetséges? (De még mennyire. Amundsen ekkor már útban volt — hazafelé!) * Január 18. Délelőtt 10 órakor. Már messziről láttunk valami! feketeséget, amint kiemelkedik a szilái hóból s ide- oda lengeti a szél. Öt ember bágyadtan, lehangolva, összetörtén, a lelke gyökeréig csalódottan topog, vonszolja magát a fekete pont hányába. Csak Bowers méricskél, számol, kékrefagyott ujjai közül tízszer is kihull ceruzája. Egyszerre dalolni kezd. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. Csak aiZl érdekel, hogy négy napon belül ketten fedeztük Fel a Déli Sarkot: Amundsen és jómagam. Igen, már ott állunk a magas szánrud végére erősített fekete zászló tövében, fekete zászló alatt keskeny norvég lobogót tépdes a sz/él. Szörnyűség. Emlékszem, az Akadémián is mindig lemaradtam társaim mögött egy fejjel s a Temzén nyolcevezős lévén, majdnem mindig megelőztek bennünket. Mihelyt kimaradtam a nyolcasból: a csapat egyik versenyt a másik után nyerte. Ezi történt itt is. Mírevaló volt ennyi kin, fáradozás, nélkülözés s ai sok pénz, egész vagyon, amit a vállalkozásba fektettem? Most szétmállott az elsődleges dicsőség s ami megmaradt, az öt ember az árboc tövén, ahelyett, hogy örvendve táncolnának, mint a norvégek a nyomok szerint tették: búsan hallgatnak és szemeikből előbuggyan a könny?! * Csak Bowers kiabál. — Nem érvényes! Amundsen tévedett! Nem itt van a Déli Sark! — Hát hol? — kérdezem keserűen. — Száz lépéssel odább! Ha kifejezhetem igy: keletnek! — és mutatja— Ugyan, hagyja már, Bowers, ki biztosítja, hogy a maga műszerei csalhatatlanok? Most már hagyjuk a dicsőséget Amundsennek. Derék ember a jó fiú és alaposan lehagyott minket. Megérdemli a sikert). — Ezennel bejegyzem, milyen a Déli Sark. Olyan, mint a skót hegyek lejtőin egy behavazott mező, amit síelő emberek szántottak fel és birkák lapos- lak meg. Mi egyebet írhatnék róla? Amundsen néhány dobozt, egy törött pi‘ pát, néhány szivarvéget, szöget, egy kr csorbulit zsebkést és egy vadonatúj kalapácsot ajándékozott a Déli Sarknak. Nyilván siettek, vagy nagyon fáztak, vagy nagyon éhesek lehettek, de a nyomok szerint nem töltöttek többet a Sár kon. mint másfél órát.. . (Tévedés! Amundsen a Sarkra' január 16-án éjfélkor érkezett és 18-án hajnalban indult, mert várta ott Scott kapitányt!) * Amundsen egy réztokban írást is hagyott hátra ott. Kéri azi utána következőt — ezt a kitételt jelentősen aláhúzta — vigye el) okmányát Haakon királyhoz •igazoilásképen. Jó Scott habozás nélkül vállalja, hiszen ezzel önmagát is igazolja. Kitűzik ők is ia lobogót a Bowers megjelölte ponton. Egy percig sem maradnak ott, mert gyötrl őket a kudarc. Amerre jöttek, airra távoznak, Scott gyakran hátrafordul, megáll, öklét megrázza a Sark felé. És ha szabad a Földet gömbnek hiivni, bizonyos, hogy Scott a gömb egyik oldalán, a „pokoli“ Amundsen pedig a másikon haladnak elfelé a gömb nadirjától. . . * Lehetetlen szavakban visszaadni Seolt naplójának további adatait. A kétségbeesett ember öngyíilölete, megtépázottsá- ga, at hazatéréstől való irtózatos félelme jajonig elő a lapok közül. Nincs az öt emberben rugalmasság, bizakodás, nem füti őket tettvágy s ezért hihetetlenül fáradtak. Csak akkor kezdenek harcolni ismét, mikor őrjítő délsarki viharok központjába jutnak s most már arról van szó: elérhetik-e az, elmaradtak telepét, ahol az élelem van? Wilson, a geológus, majdnem húsz kiló követ cipel hátizsákjában, metszeteket a délsarki sz Fiákból. Evans, a felmérő, teljesen kimerült, lábai elfagytak, lábujjainak csonkján jár és irtózatosan szenved a hirtelen rájött skorbut miatt. Nem vállalhatják ^ nagy terhet, hogy vigyék és Evans tiltakozik is ellene. Végül már térdein jár, az életért küzdő ember hallatlan erejével vonszolja magát. Február 17-én éjjel egy órakor elvágja magát, hanyattesik s pillanat! alatt vége. * Milyen jó volna most a kivégzett lovak husa! Fokozódik a vihar, ennivaló nincs, hiányzik a gyomorból a z sírd étel, ami a szervezetet melegítené. Oates utánozza Evans-t: lefagyott lábujjai helyett térdén csúszik előre. Ekkor, ebben az órában irta Scott a következő szavakat naplójába: — Istenem, ne hagyj el. Nem bírjuk tovább .. . Vigyél vissza családomhoz! 42 fok a hideg, de mi százat érzünk! — Wilson tízesével osztogatja a morflíumpasztíllákat, napok óta ezen élnek. Február 16‘án Lawrence J. E. Oates, az inmyskillingi dragonvoşp.k kapitánya, hivatásos műszerész, így szól társaihoz: — Uraim, én most kissé elhúzódom oldalvást, Önök csak haladjanak, megtaláltam a módját, hogy bárhol utolérjem Önöket! — És leül, percek múlva eltűnik délceg alakja a viharban. Sohasem látták többet, Oates mégis utolérte őket — a szellemével. * Március 21. Ahogy a drámát rekonstruálni lehet: Talán husz kilométernyire vannak az annyira vágyott teleptől. Naponta 2—3 kilométert vánszorognak, így megy ez még nyolc napig és március 29-én — ezt ai napot reszkető újakkal irt kereszttel jelölte meg Scotb a naptárában— bekövetkezik a vég. Hat kilo- ternyire voltak ekkor a többiektől. Ha fel tudnak mászni! a legközelebbi dombra: láthatták volna a vígan füstölgő táborhelyet. De ők felverték sátrukat, alighanem utoljára kezetszoritottak, ha erre képesek voltak még, befektidfcek hálózsákjaikba és meghaltak szótlanul mind a hármam. Egyszerűen, talán végső kínok nélkül. így ért véget egy tengerész- kapitány élete. Scott bizonyára gondolt arra, kár voll keresnie Shackletont s látta aiz utolsó pillanatban a fehér mészköveket, zöld füsipkával, a doveri partokon .. . * 1912 november 12. A Harth-expedíció megtalálja Scott és két társ-a holttestét. Magához veszi a sok feljegyzést és Scott kétszáz lapos, kockás, zöldessárga táblája magánnaplójáit is. Felkutatták Oates és Evans tetemét is s közös sírba temetik az öt délsarki hőst. Hazahozza a társa ság összes lemezeit. Soha expedíció nem dolgozott oly körültekintő gondossággal, mint Scotté. Mikor a Westminsterben a király és — Amundsen jelenlétében rekviemet tartottak érettük, a norvég sarkutazó odasugta szomszédjának, egy angol lordnak: — Uram, Scott nagyobb volt, minit én. És sajnálom, hogy versenyt szaladtam vele ezerhatszáz mértföldön át.. . * Kétszáz oldalnyi kín, embertelen szenvedés és két teljes esztendő gyaloglás a Cap Evaustól a Sarkig és vissza. Ennyibe került ugyanazon ut, amit egy más ember negyedszázaddal utóbb szintén megtett, de a következő beszámolóval: 1938 FEBRUÁR 22. „Minden baj és gátlás nélkül két és fél nap alatt megtettem a repiilőutat a Cap Evanstól a. Déli Sarkig és vissza. Gépem kifogástalanul dolgozott. A Sarkon négy órát töltöttem. Kerestem Scofcték sírját, de nem találtam. Javaslatom, minden további nélkül meg kell indítani a rendszeres légijáratot Tasmániából a Sarkon át Patagoniáiig. Élményeim a sarkvidéken nem voltak. Tom Petercar, a Sid nay Hobart Line vezérpilótája.“ F. 1. Négy centiméterrel siiîyed évente Japán földié OSZAKA, április hó. Nincs a világnak még egy olyan része, amely annyira, ki volna téve a természeti erők szeszélyes játékainak, mint Japán. Állandóan rengések tombolnak a sziget- láncolat. talajában s átlag minden második évtizedben hatalmas drámákat rögtönöznek. Egy japán tudós: Inamura dr. a császári akadémiában bebizonyította, hogy Oszaka, Japán legnagyobb iparvidéke, évenként négy centiméterrel síi - lyed. Negyven esztendőn át végzett kutatásairól adott számot Inamura, aki kis zárni tótba., hogy ez a négy centiméter egy emberélet folyamán nem jelent sokat. de száz esztendő alatt már négy méter sülyedés nagyon sokat tesz s ha ez a természeti játék valami csoda folytán nem marad abba. legfőbb ideje, hogy az oszakai ipartelepeket máris áthelyezzék oly területekre, melyek magasabb helyen vannak. Inamura számításai szerint Japán öt évezred múlva eltűnik Ehhez a megjegyzéshez csatlakozik a Sanghajban megjelenő Mei Wan Pan nevű újság írása: — a japánoknak azért oly sürgős Kína meghódítása,, mert ér ziiik. hogy otthon kicsúszik alóluk a talaj... nem emberi ellenség fizet tehát Kína leigázásáért, hanem a természet... LEVÉLPAPÍROK egyszerűtől a ieg» választékosabb kivitelig tegolesóbbars az Ellenzék könyv osztályában Cluj, Piaţa Unirii.