Ellenzék, 1938. április (59. évfolyam, 75-97. szám)
1938-04-03 / 77. szám
8 ELLENI AK I93H áprIIlM 3. HUB 3 Hl ÉLETRE ÍTÉLVE ELBESZÉLÉS Irta: MÓRICZ A festő az Állvány tetején állott es a Pétcr-fejet nézte. A lej hősiesen és ábrándozva pillantott le a képről. Olyan volt, mint 6 maga, kissé fáradt volt minden vonása, pedig keménynek és energikusnak látszott. Egész tömbjében kemény volt ez a fej és vad energia sugárzott róla — mindenki csodálta, hogy az ő hősi fejei mekkora erőt tudnak kifejezni, de ő nem volt elbizakodott, ő már ismerte magát, hogy csak a lendületben mutat sziklakeménységet. Ha az arca őszintén s üresen néz a tükörbe, lágy és fáradt. — Azt fogják mondani, hogy a régiből élek... összehúzta a szemét s a nagy szemüvegen keresztül kutatva nézte az apos- tolfejct. Igaz, számtalanszor megfestette már ezt a szögletes koponyát, már nem is emlékezett hol és mennyire, de hiszen ez mindegy: ő ez, ő maga. — A színei édeskések és nem tehet róla, hogy a forradalmiságát formakultuszba fojtotta. Ezt irta róla a cikk, amelyet a fiatalok lapjában, az Uj Emberben ma olvasott. — Édeskések ... nevetséges... A fej egyáltalán nem volt édeskés. A színek ellen a fiataloknak sem lehet kifogásuk. Érett és komor színek ezek. Péter a viharban a hajón ... A fiataloknak inkább a formák ellen lehetne kifogásuk, a kezelés technikája ellen. Ez ellen is csak azért, mert közöttük senki sincs, aki az emberi testet ennyire ismerné. Az ecsetet a szájába vette, keresztben, ahogy inas korában szokta meg s ujjával hozzányúlt a Péter-fejhez. A szem körül elmázolta a friss festéket s egy érintéssel még mélyebb és még komorabb árnyékot ütött az arcba. A szem barlangos volt és ahogy most belevájt, pokol feke- téllett a koponyából. Valóban koponya- szerű lett. A hús rajta lepellé vált, ami csak takarta a csontok halálfejét. Ha „szikla“ a Péter, akkor nem lehet más, abszolút koponya. Még egy keveset dolgozott rajta s most már egészen áruló volt a tendencia: az anatómiai koponya, ebbe sűrűsödött a gondolat. — Csak fiatalnak lehet — mondta magában s az ecsetet kézbe vette. Csak fiatalnak lehet szabadon engedni magát, aki saját örömére dolgozik. Neki ezt úgy kell megcsinálni, hogy a papok átvegyék. Nézte a fejet s már tudta, hogy milyen rémület volna a bizottságban, ha igy ma= radna... Számolni kell a bizottságokkal, a polgáremberek Ízlésével... Ez a legfélelmesebb cenzura. A megszokottat nem lehet áttörni a szeszéllyel. A festmény a tömeghez beszél s a tömeg nem akar mást hallani, csak amire nevelve van. Ezt ő mindenkinél jobban tudja. Hogy édeskések a szinei? Próbáljon nem az lenni. Elég, hogy megengedi magának, hogy a bonctani érték őszinte marad, ha még a színekben sem tesz engedményt, akkor nem veszik át... Nem. Hiába a nagy mult, az állami aranyérmek, a külföldi sikerek és a kitüntetések tömege: ha a szi- nek nem édeskések, akkor nincs megrendelés. Rágyújtott egy cigarettára, aztán tovább nézte a kész képet; a festéket nézte, amit a palettáról kent fel. Innen, a kartávolságnyi közelből senki sem látta volna a kép távlati hatását, ő látta. Mint mütörténelmi emléket nézte most. Egy korszaknak záró képe ez. Mint a többi is, amiket az utóbbi években festett, sőt mint az egész művészete, amit életében kihozott. önmagából senki sem léphet ki, senki sem adhat mást, mint ami lényege, legfeljebb ha idegen lényeget akar produkálni. Őszinte művész egy életen át ugyanazt produkálja. Arról van tehát szó, hogy egy bizonyos idő múlva a művész, még akkor is, ha önmagát felülmúlja: nem hoz újat, nem hozhat szenzációt. Rubens szakadatlanul Rubensi, tizezer múzeumi képen át és Rembrandt szakadatlanul Rembrandt, ha bármilyen padlásról kerül is elő egy-egy újabb darabja. , Ha azért a fiatalok pálcát törnek egy szin felett, egy élet felett törtek pálcát, ami már útjában áll az ő fejlődésüknek. Az életüknek áll útjában, a pénzkeresési lehetőségüknek. Mig az öreg tartja a nívóját, addig arra az oltárra más nem festhet, ahová ő fest. Erről van szó. Hiszen ő ugyanezen az utón haladt előre. Igen hosszú idő telt el aránylag az életéből, mig a közönség értelmetlenül állott a képei előtt. Az akkori fiatalok csataorditása rázta fel a közvéleményt körülötte és érette. Festők és esztétikusok egységes állásfoglalásának köszönheti, hogy hirtelen, egy csapásra a nyomorból a nagy megrendelések világába került, ő akkor is csak azt csinálta, amit ma. Áttörte az édeskés színek és a tulipariasodott kompozíciók sablonjait. Életet hozott a történelmi és egyházi festészetbe, ami előtt el kellet hallgatni a kritikának. Elég hosszú idő jutott osztályrészül, kevesen bírták ki ennyi ideig az élen. Talán azért is, mert a festészetnek egy olyan ágát művelte, ahol nemigen volt verseny. Az ő kortársai kiábrándultak a nagy vásznakból. Mindenki csak apró képeket festett. Pillanatot, ötletet, szint és hangulatot. Hagyták, hogy ő ezekben a nagy koncepciókban mindent összehordjon, amit a kor széttöredezve produkált. Az ő nagy képein a részletekben ott voltak a kísérletek is, de ő az egészet egy keretbe gyűjtötte össze. Évtizedekig ezt csodálták nála. Hogy minden benne van a nagy képekben, amit a kor csak látott és akart. De ugylátszik, a mai fiatalok rájöttek, hogy nem megvetendő falat az egyházi megrendelés és már minduntalan kitör a botrány itt is, ott is. A minap is az ösz- szes újság mint blasfémiát tárgyalt egy kis faluban felállított oltárképet, amiről azt írták, hogy a parasztok rémülten menekültek a templomból, amikor meglátták, hogy „gazemberek és bűnözők“ csoportja van felrakva valami olyan kompozícióban, amelyben a komponálásnak még sejtelmét sem lehet felfedezni. Mikor a fényképet látta valamelyik képes- újságban, mosolygott. A gyakorlati ember mosolyával... Hát igen: ennyire nem mehet el a szegény polgár, hogy egy különben teljesen festői megoldásban mást lásson, mint amit a szokatlanság mutat fel neki. Ugyanaz a kifogás ordított fel, mint az ő „Krisztus a tengeren“ cimü első képe után. Az volt ebben az országban az első reálista Krisztus-kép. Ott is sötét gazembereknek mondták az apostolokat. De ez nála szándékos volt, hogy gazembereknek festette az embert, mert a Krisztus megváltó erejét éppen igy akarta jelképezni: az égi jelenség a földi gazságot törli el s: ez a megváltás... A mai fiatalok kikapcsolják a szimbólumot s egyszerűen történelmi realizmus, amit csinálnak. Legalább is ő nem tud többet látni benne. — Á, brávó — kiáltott fel egy hang. Lenézett. A kritikus volt, a régi barát. Elmosolyodott. Most ez lelkendezni fog és végre valaki, az ő kortársai közül. Ez meg fogja erősíteni az érzéseiben. Leszállóit a létráról és a létrát tovább tolta a kép elől. Iszonyúan kivánta, hogy valaki élőszóval elmondja. A kritikus sokáig állott a nagy kép előtt: — Felséges — mondta. — A legjobb dolgod. A legjobb dolgod... Mit jelent az, hogy a legjobb dolgod? ... Hányszor hallotta már ezt a legjobb dolgodat. Ez a kritikus már számtalanszor irt róla. Már egyáltalán nem tud újat Írni. Mindig ugyanazt ismétli huszonöt év óta. Akkor megállapította, mi az ő számára az ő festői lényege s ezt variálja. Jó iró és mindig kellemes benyomást kelt, ha olvassa, amit róla ir, mindig úgy érzi, amit ő a munkájában elrejt, ha a barátja felfedi a titokzatos pszichológiai folyama- tot, ami létrehoz benne egy-egy nagy tervet és akaratot. Csak egy baj van vele: az, hogy ez maga is festeni kezdett és oly lehetetlen dolgokat csinál, hogy szégyelni kell a barátságát. Ha ir, nagystílű gondolkozó, ha fest, festőiskolái növendék a rosszabbak fajtájából. És nem mondhatja meg neki, mert oly jóbarát s annyi szívességet tett életében. — Jó? — kérdezte. — Nagyszerű ... — Csak?! — Csak valami zavar ... A fej... Mi van a Péter-fejjel... A múltkor más volt ... Hozzányúltál? «Nevetve pillantott fel s a Péter fejére nézett. Aj de jó ... Ez a jó .. . Ennyi a jó az egész képen ... Az egészen át kellene menni s igy dolgozni bele. Ahogy végigszántott a fejeken, valamennyit csontig vetkeztette. Ez lenne a szenzáció, ha a koponyák viharát csinálná meg. — Kiugrik... Mi történt itt? Nem felelt, csak mosolygott. — Nem jó? — Dehogynem, nagyon jó, csak nem te vagy ... Mikor jön a bizottság? Hirtelen megszédült ... A bizottság .. . Körülnézett a műteremben. Óriási volt ez, akkora, mint egy mozistudió. — Nem a bizottság — mondta — hanem az adó. Ma itt volt az adóvégrehajtó s itt hagyott egy szelet papirt. Megmutatta. A papirdarabkára az volt a nyomtatott sorok közé beirva, hogy n ezer 670 lej adóhátrálékra háromnapi haladék... A kritikus nevetett. — Bár nekem volna ilyen adóhátrálé- kom. Fanyarul nevetett. A kis müterempa- lota, amit ő maga épitett, csaknem össze- roskadt az adósságok terhe alatt. Akármennyire lecsökkentette is a felesége a háztartás költségeit, nem birja előteremteni a havi összegeket. E pillanatban összes pénze háromezer lej . . . Már tizediké s a havi részletek még nincsenek kifizetve. És van, aki irigyli az adóját. Nem rossz. — Hogy vagytok, jól? Fájt neki, hozv a kritikus elfordul a képtől. Már ennek sem szenzáció, akármit is csinál. Megütközik egy pillanatra s kész. Olyan bizalom van benne, hogy nem aggódik a művészete felől... — A menyem beteg. — Mi baja? — Két hete bent van a klinikán. Tüdőgyulladás. Tegnap operálták és másfélliter exudátumot vettek el. Hallgattak. Erre nem mondta a kritikus, hogy bár neki lenne ilyen beteg a lánya. Sőt nagyon kényelmetlen arcot vágott, az ember nem birja a mások baját. Még a magáét is nehezen. — Az urának a fizetése 8000 lej havonta. Ebben minden benne van. — És Marika?... Mikor lesz az esküvő? A lánya ... — Az esküvő bizonytalan időre elmarad ... A vőlegényével baleset történt. Gyakorlaton voltak kint, a lova megbokrosodott, levetette s az egész század átgázolt rajta. Félholtan szedték fel, bordatörés, a legnagyobb csoda, hogy életben maradt... Úgy volt, hogy husvétkor lesz az esküvő, az most elmarad legalább egy félesztendőre. — Nem, — mondta hangosan — nem emiatt . . . Keresem magamat. — Bolondság — szólt a kritikus — te már megtaláltad magadat, egészen fölösleges újonnan kezdeni. — Az ember mindennap újra kezdi. — Ez csak önámitás . . . Már én látom is, mi az, ami a fejen hiányzik: a glazur... Ha bevonod, egyáltalán nem fog kiütni, csak most a világítás miatt fakó. Hm. Hát ennyi az egész. Le kell önteni egy kis sziruppal s kész. Ahogy a képet nézte, már látta is, hogy ha a folt fényességben egybeolvad, akkor ez a vakmerőén stilizált Péter fej kitünően uralkodik az egész kompozíción, de ez sem segít ő rajta: igy is jó. A fiatalok le fogják vágni, — tultökéletes. Borzasztó nyugtalanság tört ki benne. Hát nem lehet kilépni soha senkinek a saját maga vonta bűvköréből . . . — És te hogy vagy? — Sehogy. Krajcáros gondok. — Ma mindenkinek. Kijutott* — Te legalább sulim teremtettél ma gad körül. De én ostoba voltain. íróin nétről-hétre, napról-napra a mások './á mára a reklámot év vaját magamat elhanyagoltam. Azt akarta mondani, hogy: hogy? . . . De rögtön eszébe jutott, hogy ez a mar ha, festőnek tekinti magát. Most szerepelni fog a Nagy Kiállításon . . . Rettenetes, hogy valaki a kritikusi tekintélyét arra használja, hogy bccrőszakolja magát a művészek közé év mivel öreg kritikus, senki sem fogja megírni róla, amit gondol. Még a fiatalok sem. A fiatalokban ívván annyi számítás, hogy nem bőszitik maguk ellen a kritikust... Ravaszok ezek a fiatalok . . . — Jól kikaptam — mondta kicsit fájó mosollyal s megmutatta a fiatalok lápját, amiben az a kegyetlen cikk van. — Ez nem számit — mondta a kritikus. — Itt nem arról van szó ... A fiatalok élni akarnak és te nem vagy közéleti ember. Nem exponálod magadat értük ... A kritika az beállítás dolga . . . Nincs olyan munka, amiről aki akar, rosszat ne Írhasson és nincs olyan, amiről a barátságos lap kritikusa jót ne tudjon írni . . . lappolitika. Pártkritika. — Igen, erről van szó . . . De ha nem exponálom magam, az csak azért van, mert buta munkagép vagyok . . . Ha még egyszer szülétek, nem szülétek hangyának. A kritikus nevetett. Bólintott. — A hangya csak dolgozik. — Másért. Másnak. Oly fáradt lett, hogy csaknem elejtette a fejét. — Látni akartalak — mondta a kritikus, — aki azért jött, mert pénzt akart kérni. De ha ennek is csak 6000 leje van! Ne menj még. — Mennem kell, csak kiszaladtam egy percre . . . örülök, hogy egészséges vagy... Ma rettenetes. Nem lehet képet eladni. Próbáltam beszélni egy műkereskedővel. A vászon árát sem akarja megfizetni. S hol van még a festék. Ideges lett. Ez egész komolyan megőrült. Hát csakugyan festőnek képzeli magát? . . . Nem engedélyezte neki a festőt megillető nyomort . . . Egy esztétikusnak rendezett viszonyok közt kell élni, nem szabad adósnak lennie és pénztelen maradnia. Miért nem csinálta azt, amit a többi, hogy eladta a festők képeit jó helyekre s azon keres. Vagy házasodjon jól. Sajnálattal tette a vállára a kezét. Most úgy megszánta ezt a szegény embert. Ennek is vannak álmai, ha nem is tudja megfesteni. Talán az kapcsolta a művészekhez és a művészethez, mert mégis csak álma van. A kritikus mégegyszer megállott a kép előtt. — Szép kép — mondta — a legnagyobb sikered lesz vele ... És remélhetőleg ki is fizetik az árát. Mosolygott, ő is. Aztán kikisérte a műteremből, egész a kertkapuig. Nem mehetett tovább, mert munkaköpenyben volt és maszatos a festéktől. Mikor elbúcsúztak, a kritikus azt mondta: — Nem tart ez már soká . . . Már javuló tendencia van . . . Drágul a buza, a bor, az állat. Ha a gazdasági helyzet javul, a művésznek is csak jobb lehet . . . Uj templomokat épitenek . . . Uj képekre lesz szükség . . . Neked még van életed . . . Melegen megszorították egymás kezét. A kritikus elment a villanymegálló felé, ő pedig visszadöcögött a műtermébe. — Igen — mondta — nekem élni kell. Én életre vagyok Ítélve. Ahogy belépett a műterembe, felnézett a Péterre. Aztán elébe tolta a létrát, felmászott és elkezdett dolgozni a fejen. Megtartotta ami újat az elébb belevitt, de egy kis derűt vitt bele . . . Emberibbé tette ... A kemény koponya kemény maradt, de a hús, az titokzatos mosolyt árasztott. A magasban álló magános lélek, Péter, aki bűnös és az igazság sziklája, de emberi, aki megérti a bűnt és a bajt. Ennyi engedményt kellett tennie; jön a bizottság. Vagy talán nem is azért, hanem mert oly rettenetes gond fekszik rajta, hogy nem birja a komorságot, az ítéletet, a reménytelent. Péter halálfeje ezért néz titokzatos mosollyal a végtelenbe, a jövő, a Halál boldog nyugalma elé.
