Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)
1938-03-25 / 69. szám
6 «Milli / I. 1. i: N Z /■ K 19 3 8 március 28. OKSZÁG-VilÁC COLUMBIA Meg mindig csak agyunk negyedrészét használjuk Frederik Tilney, a columbiai egyetem ideganatómiai tanára kiszámította hogy a mai ember nem fekteti be napi munkájába egész agyát, hanem annak csak elenyésző részével, mintegy negyedével dolgozik. Számításával kapcsolatosan kifejti azt is, hogy ennek a negyedrésznek a kifejlődéséhez, évmilliók voltak szükségesek. Az ősember jóformán nem is használta agyát, inkább idegeivel dolgozott es egészen közel állt szellemi feszültségével az állati ösztönhöz. Körülbelül annyi ösztöne lehetett, mint a védekezést ma is kiváló képességekkel folytató halaknak. Kiszámíthatatlan lehetőségek szunnyadnak még az emberi agyban, legalább het-nyolc érzékszerv, aminek értelmét és jelentősegét a mai ember meg csak nem is sejtheti. TITTMONING Nem szól többé az adó-harang Tittmoning bajor városkának nevezetessége egy harang volt, amelyet évszázadok óta csak akkor szólaltattak meg, amikor a polgárság negyedévi adóbefizetésének határideje lejárt. A harang bugás'át messze környéken meg lehetett hallani — erről elég bölcsen gondoskodtak az adóbehajtó hatóságok. A tittmonmgiak való- szinüleg nem nagyon szeretnek adót fizetni, mert most megszavazták a régi harang leszerelését és valamivel költőibb formában, végrehajtó ’segítségével kívánják felhivatni figyelmüket a lejárt kivetésekre. A tittmoningi adóharang most végkép elhallgatott és hogy az eset érdekessége ne szenvedjen csorbát — a harang helyébe ötven végrehajtót szerződtet a város. CHINCHILLA Már csak kevés ember iárt az utcán. A korzó is egészen üres volt. Olykor ugya'n felriasztotta az alvó csendet holmi r.tmusos cipőkopogás, de ezzel aztan vége is voh mindennek. Istenem, Provinciában békés polgáremberek robotoltak naponta silányörömii életüket, mit is lehetett hát akkor várni itten az estétől? Nagyon szimpla nő volt az errefelé. Olcsó ékszerei még csak ragyogtak, a sarkokon és a szélesebb utak mentén, de hol volt a zsongás, a fojtott kacagások mo- I solytderitő muzsikája, az egymáshozsi- mulások enyhe csendje igy tizenegy felé? Csak könnyű szél bomolt susogva át a behunyt szemű házak felett és gyengéd remegéssel őrizték a lomha éjszakát a drága csillagok. * A kávéház nagy kerthelyiségében megszólalt a zene. Csattogó-pattogó táncmuzsika rángott el szinte az asztalok mellett, amelyek nagyobbára elhagyatottan fásul- kodtak az unalomban és néha úgy látszott, mintha értelmes lények lennének, akik blazirt ajkbigyesztéssel pillantanának az orkeszter felé; minek is ez az egész, minek? Pedig a primás nagy müihlctben elol- vadottan hajladozott, mintegy egybenőt- ten hegedűjével; arca meg kéjtől torzultan vigyorgott, de mélyfekete szemei józan eshetőségekben kutakodtak az egyik asztal körül. Ott két kisebbrangu, kései szülésznő ült, hogy megpihenjen egy ka- pucineren és azokat nézte a fekete primás. Még pár vendég itt-ott: ez volt az egész nyári lokál. Viszont az asztalokon andalító, szinesernyőjü lámpák . . . ó . . . hogy ha messziről nézte az ember őket, az utcáról esetleg azt érezhette: roppant varázslatos hely az ott bent, ahol a tompított fények alján sóhait a nagy mámor. * Emlékcsarnok épült a „hernyónak“ A világtörténelem ritka eseménye 1938-ból, hogy az ausztráliai Chinchillá- ban emlékcsarnokot emeltek a „hernyónak“, a nagy honmentőnek. Philip kormányzósága alatt és az első telepesek ide- .jében Braziliából kaktuszt vittek Sidney- be,. mely ott ötven évig tenyészett. A délamerikai tövises kaktusz tropikus és szubtrópikus éghajlatokon mindenütt megterem, festői szépségű növény aranysárga virágaival, édes gyümölcse pedig kitűnő izü lekvárt ad. Sok előnyös tulajdonsága 1839-ben arra késztetett egy farmerasszonyt, hogy Sidneyből palántát vigyen magával szükebb hazájába, Uj-dél- valeszbe. A szomszédok el voltak ragadtatva a gyönyörű növénytől, ennek is, annak is ajándékozott magvakat és palántákat, három évtized alatt annyira elterjedt a kaktusz, hogy egész vidékek termőföldjét veszélyeztette, átterjedt Queens- landba és Viktóriába — mint kiirthatat- lan gyom. 1870-ben 40.000 négyzetkilométer területet borított a kaktusz, 1920- ban ez a terület 240.000 négyzetkilométerre növekedett, 1927-ben az áthatolhatatlan zöld dzsungel már kétszer akkora lett, mint Anglia és Wales együttesen s már-már egész Ausztráliát kaktuszveszély fenyegette. Az argentínai La Plata botanikai kertjében fedeztek fel egy hernyófajtát, amely a kaktuszt pusztítja. 2750 hernyót szállítottak át Queenslandba, akklimatizálták és tovább tenyésztették, úgyhogy 1927-ben másfélmilliót, rákövetkező évben pedig 500 millió hernyót osztottak szét az országban. Az idén már billiószámra rágják a kaktuszleveleket és gyökereket ezek a feketén csíkozott narancssárga hernyók, melyek a kaktuszokkal együtt pusztulnak ki, nem okoz gondot az ausztráliaiaknak, hogyan szabadulnak meg tőlük. India, Ceylon, Délafrika, Délamerika, Kanada, USA, Ujkaledónia érdeklődik a kaktuszirtó hernyók iránt, a hálás Ausztrália pedig emlékművet állított nagy megmentőjének, a „hernyónak“. papír szalvéta(tyTri ÁRON! 100 drb. fehér zsurazalvéta. Lei 15.—, 50 drb. n;gydaku fehér cakkos szailvAa Lei 12.—, ţo uro. nagysiakii rózsaszín cakkos szalvéta Lei r4.—, vendéglőknek cuíkrárzdáknak 500 drb. fe- L-r negyede? szalvéta Lei 25.—, ugyanaz 1000 drb. Lei. 45.—. M-ntás zsurszalvéták 100 drb i 29.—. Kaphatók az ELLENZÉK KÖNYVOSZ TALYäBAN; Cl ui Piait? Uniri' Közelebbről persze másként festett minden és most este is, csak egy asztal adott némelves lelket az egész helynek. Négyen ülték körül. Négy fiatalember, csaknem egykoruak. Hárman közülük hivatásuknál fogva is bohémek voltak: az egyik szobrász, a másik poéta, a harmadik redakcióbán tengődő iró. Csak a negyedik tartozott a mélyen megvetett nyárspolgári világhoz. A sógora textil- angrosszista volt és ő ennek az üzletében dolgozott. Reiner Dezsőnek hívták és még becenévvel sem rendelkezett, de azért dühösen gyűlölte a nagy, zsiros jómódot otthon és valami különleges kölcsönös megértésben és szeretetben ková- csolódott össze azzal a másik hárommal. A szobrászt úgy hívták: Tara, a költőt: Kuli, az irót: Batu. Hogy ezek az elnevezések honnan eredtek, azt senki sem tudta megmondani, legkevésbé azok, akik meglehetős büszkeséggel viselték azokat. Még talán az iró nevének volt valami történelmi eredete, ami a tatárjárásra emlékeztetett, de Kuli, vagy pláne Tara? . . . Ez már egy szeszélyes értelmetlen valami ■ volt, akár maga az élet. — Jól van, Lajos. Hát szóval abból, amiből a múltkor. Ezt az iró mondta a pincérnek. — Négy üveggel. Ezt meg Reiner Dezső mondta ugyancsak a pincérnek. Valami jó elmelegedés kacagott ki a szemekből és biztos, hogy mindegyik Í könnyű délutáni játéknak érezte mostan a nagy hajsza mindennapos sivár problémáit, a kevés örömök eshetőségei meg kolosszálissá nőttek a titkos nyári éjszakában. ! — Igaza van a Kulinak — piroslott az iró — az ő könyve, a „Bujaság himnuszai“, . az mestermü. Szenzáció. Igaz, uj írások. Csak úgy fuldoklik azokban a versekben a szent jó. A „Natasa éjszakája“... Llát ki irt magyarul ilyet? Hát mondjátok ki irt? . . . Nem szólt senki egy szót sem. A fejek meghatottan konyultak le és Kuli fátyolozott, meleg hangján elmondotta ismét az örökszép sorokat. — Isteni! Nagy! . . . Az elragadtatás pohárcsengésbe fűlt és Reiner Dezsőnek könnyek csillogtak szemében. Milyen szép is ez, gyerekek — mondta halkan — iev kidobottan egyedül lenIrtai FÓTHY ERNŐ ni és néha azt hinni: élünk Messze a többiektől. Világoknyira Messze . . messze. Llutasitólag lendült karja a levegőben, mintha kergetne magától valamit, hl a messzibe. — Jó ez igy! — bólintott Kuli és a szobrászra nézett, aki szinte transzos egyedülvalóságban bámult mereven egy félig telt pohárra. — Hát veled mi van Tara? — szállt le a hétköznapba az iró. — Miért vagy olyan szótlan, mint egy sarki lámpa? A szobrász: mintha nem is hallott volna semmit. — Tara — kiabált Reiner — mi az? Talán . . . talán már megint baj van? Vele A szobrász most végignézett a társaságon, sóhajtott egy nagyon mélyet és aztán eldobta cigarettáját. — Igen. Különben — tette hozzá — itt van. Olvassátok. Levelet vett ki zsebéből. Az iró azonnal érte nyúlt, aztán hosszú arcokkal olvasták egyszerre hárman a csinos sorokat. „Szivecském, most már érzem, most már tudom, hogy nincs tovább. Láttam már hónapok óta, de elhinni csak most mertem. Én tehát elmegyek. Ha ma nem jössz, odamegyek, ahonnan már visszarántottak az orvosok. Még ma este. A szekrényemben találsz majd pénzt. Ez a temetésre. A többi, ami van, mind a tied. Hogy mit csinálsz vele: rád bizom. És még egyet. Viseld gondját szegény Lady kutyának, ö marad most legárvábban ezen a szomorú világon. Az Isten áldjon meg kis szivem“. Busa.“ Ijedt, kérdő arcok meredtek a szobrászra. — Mikor kaptad? — szólalt meg kis idő múlva az iró. — Ma. Ma reggel. Tudjátok jól: nem birom már vele tovább. Megeszi minden percemet. Nem tudok dolgozni. Semmit sem csinálok már hónapok óta, a keserves mindenit neki, csak mellette vagyok, csak ölöm magam! Hát most már elhatároztam, hogy vége. Akárhogyan, akármilyen nehezen, de vége. Három nap óta nem voltam nála. Még az utcára sem mozdultam ki, nehogy arrafelé tévedjek, mert hiszen ... na de nem erről van szó. És ma ez a levél ! Eleinte nem törődtem vele. De most, mostan gyerekek, úgy érzem, tudja Isten, hogy hátha történt valami és . . . Elhallgatott. A többiek zavartan meredtek maguk elé. — Gyerekek — szólalt meg az iró és hangja csaknem borzalmas komolysággal csengett — én azt hiszem, én úgy érzem ebben a pillanatban, hogy az a nő már nincs többé. Az elkövette épp ezekben a percekben azt, amit ebben a levélben megígért. Süket csend lett erre. Minden arc a másiktól várt valami felszabadítót a furcsa nyomás alól, amely, mint valami misztikus, fekete drapéria sulyosodott rájuk, az asztalon meg bántó egyszerűségben hevert a levél, mintha féltek volna hozzányúlni. — Fiuk — súgta félve a költő — legjobb volna, ha odamennénk és megnéznénk. — Hová? — kérdezte Reiner. — Hát a nő lakására. — Hallod Tara — szólt az iró — ez nem rossz. Hátha még idejében érkezünk és ... és megmenthetjük. A szobrász elgondolkozva meredt egy kis ideig maga elé. Aztán felkelt az asztaltól. — Jó. Mehetünk. És menjünk is. Kapukulcs van nálam. Zsebrevágta a levelet és mind a négyen szinte rohantak a kijárat felé. — Lajos! Majd ha visszajövünk, mindent elintézek. — Kérem szépen Reiner ur. Alászol- gája urak. * A nő, a felséges exteriőrrel vonzó, vö- röshaju nő, aki miatt oly sok ellensége volt a szobrásznak, elég messze lakott egy sötét téren, ahol alig egy-két tüdőbajos j eázlámpa küzdött a bivalyerejü sötétség- i gél. Az utón alig beszéltek pár szót és az író borzadva látta már mintegy maga előtt azt az isteni asszonyt görcsökben eltorzitva, halottsápadtan, megüvegesedett szemekkel. Hogyne. Hiszen nem is az első eset volna. Egyszer már ivott Veronáit. Alig tudták megmenteni. Akkor is: szerelmes volt. — Siessünk gyerekek, siessünk — biztatta barátait és a furcsa éji menet csaknem futólépésben igyekezett hangtalanul célja felé. Egy kis idő múlva intett a szobrász. — Lábujjhegyen fiuk! Tényleg: még pár lépés és itt vagyunk. A szobrász a nagy kulccsal nekiállt a kapunak. Egy-két kisebb csattanás, ami azonban vészesen visszhangzott az éji némaságban — és négy sötét alak surrant be óvatosan, loppal a házba. — Az udvar felé megyünk — súgta a szobrász — ott a hálószoba ablak. Nagy lassan odaérkeztek. — Én most — szólt fojtottam a szobrász — kopogok. Ha megszólal, akkor nincs semmi baj. Akkor szó nélkül megyünk tovább. De ha nem felel, akkor... akkor... hát különben majd . . . — Kopogj már, kopogj — vágta el az iró — Kopogj. A szobrász keze az ablaküveghez ért. — Dzndzndzndzn. Fojtott csend. Nyitott szájjal vették a lélegzetet A szivek dobogása hallatszott szinte, de semmi hang sehonnan. Semmi felelet. Semmi mozgás. Semmi. Riadtan feszültek az arcok egymásra, de a szobrász keze már ismét ott volt az ablaküvegen. Most már erősebben hangzott a kopogtatás. — Dzndzndzndzndzndzn. Fojtott csend és megint semmi hang sehol. Semmi felelet. Semmi mozgás. Semmi. Sápadt arcok nyúltak meg az ablak előtt. A halál nagy közelsége megfagyasztotta a szót. Csak álltak furcsa tanácstalanságban. Álltak. — Talán . . . talán még egyszer Tara — suttogott a költő. A szobrász keze újból az ablakhoz ért. — Dzndzndzndzn... Dzndzndzndzn... Dzndzndzndzn. Feszült csend, kétségbeesett várás és ekkor megszólalt, halkan, egész gyengén: egy női hang: — Ki az? Nehéz, félsz ibaeuL sóhajok törtek elő a mellből. Halvány mosoly színesítette meg az arcokat és a szobrász boldogan intett. — ö volt. Nincs semmi baj. Mehetünk. Kint az utcán a jó megnyugvás vidámsága ismét előcsalta a szavakat és nemsokára hosszú kacagások hasítottak bele az éjszaka fekete bársonyába. — Jobban szeret, semmint gondoltam — állapította meg a szobrász az egyik sarkon. — És én is jobban szeretem, mint ahogy gondoltam. Holnap meg elmegyek hozzá. Na nem igaz? . . . Hát mit csináljak? Mindenki helyeselt. * A drága, vöröshaju fej visszahúzódott a függöny mögül. — Elment — szólt halkan. — Ö volt és három barátja. Megismertem őket. — Te Busa — szólalt meg fojtottan egy mély férfihang — biztos, hogy o volt? — Biztos, biztos. Na hallod? . . . Arra a levélre csak eljön. Most legalább tudom, hogy azért meglehetősen szeret. Csak az. a baj, hogy én meg viszont roppant meguntam ezt a magas művészetet. Neki baj. Nem nekem. Hidd el: megette minden percemet. Semmit se csinálok már hónapok óta, csak ölöm magam. Már elhatároztam magam, hogy vége. Akárhogyan, csak . . . Csók szakította el a panaszfonalat. * Az öreg dóm órája elkongatta az egyet. Megint csak könnyű szél bomolt át a behunyt szemű házak felett. Bántó, gúnyos vihogással is hallhatta bárki, ha úgy akarta. És gyengén, remegéssel őrizték a lomha é'szakát a drága csillagok.
