Ellenzék, 1938. március (59. évfolyam, 48-74. szám)

1938-03-18 / 63. szám

6

BLLEN ZÉK

I 9 3 ff március I fi.

ABLAKOK

NOVELLA

Anna ' Ott állt az ablakban, hosszú, vé- konv nyaka megfeszült, aranyláncon csüngő, fekete email fülbevalója reszketve libegett, mint valmai furcsa, fekete, kicsi csengettyű. Balkezének két ujjavai a függönyt tolta félre, óvatosan, egészen kicsit, úgy, hogy csak ó láthatott ki az utcára, de kívülről nem láthatta őt senki a világon.

— Gyere már — mondta türelmetlenül, reszkető idegességgel. A hangja rekedt volt, boldog és izgatott öreg hang.

Etelka a vitrin vésett üvegablakát tö- rolgette, óvatosan rá-rá lehelve. Az üveg mögött kis porccilánfigurák sorakoztak

Meddő és céltalan tárgyak voltak ezek s Etelka végtelenül szerette őket, naponta kétszer is leporolta mindegyiket es hosszan elnézegette egyiket-masikat. Úgy érezte, hogy sivár és hosszú öreglány ele- te rokon valami megfoghatatlan módón ezekkel a kicsi és buta tárgyakkal. 1 udta, hogy megértik és nem mosolyogják le őt, mint Anna, özvegyasszony testvére, aki idegességében néha rákiabált, ha nem hallotta meg azonnal, amit mondott. Istenem, tehet ő arról, hogy rossz a füle, hogy napról-napra halkabb és távolibb lesz a fzámára ez a lármás és érthetetlen világ? A vitrintárgyak nem voltak idegesek, el M beszélgetett velük néha. Titokzatos kis beszélgetések voltak ezek. Etelka rendszerint Annára panaszkodott a pásztorlány- íiak, vagy a rokokó párnak.

— Látjátok, már megint milyen ideges

— mondta és mintha biztató és megnyugtató feleletet olvasott volna ki csillogó porcellán mosolygásukból.

Anna hangja most újra végigsüvitett a szobán.

— Nem hallod? Gyere már! A Gyuri ■ már ki is szállt a kocsijából.

Ezt már meghallotta Etelka s most úgy tett, mintha az első hivást is meghallotta volna.

— Hallom már, hallom — mondotta

— megyek is, de ezt nem hagyhatom abba.

És mégegyet törölt az üvegen, amelyen egyetlen porszem sem volt már.

Azután összehajtogatta a törlő rongyot, kiment a konyhába s beletette a ruhát a falon függő vászontartóba, amelyre piros betűkkel azt himezte valamikor: Kefék. Majd kiment az utcai szobába s érezte, hogy a szive erősen ver. Hiszen megérkeztek a vendégek.

Ott állt most Etelka is a húga mellett, aki egy fejjel volt magasabb nála és há= rom egész évvel volt fiatalabb, mint ő. Mások ugyan azt mondták, hogy ők ketten egészen egyformák, de ez nem volt igaz, az embereknek nem volt szemük, hogy lettek volna ők egyformák, mikor Anna csak hetven éves volt és özvegyasz- szony, ő pedig már hetvenhárom és neki •' sohasem volt férje, mint Annának, akinek az ura főszámvevő volt, de férje volt, férfi, aki szerette Annát, aki miatta lett nyugdíjas özvegyasszony. Ez nagy dolog volt, a nyugdíj is, meg az özvegység is, neki nem volt nyugdija, özvegy sem volt, nem volt semmiféle rangja ezen a földön. Anna jó volt hozzá, tartotta, igaz, hogy ő dolgozott, igyekezett hasznos és türelmes lenni. Kézimunkázott szépen és mindent eltűrt Annától a békesség kedvéért. Azért szerették egymást s ahogy most ott álltak az ablaknál, Etelka a jobboldalon, Anna a baloldalon és fogták a függöny két szélét s kandikáltak kifelé, mint két kis kopott tollú madár a kalitkából, senki sem vette volna észre a köztük viharzó ellentéteket.

Gyurit már nem látták, az már eltűnt az Ince-villa kapuja mögött, csak Gyulát látták, aki még beszélt valamit a sofőrrel. Gyulát nem szerették úgy, mint Gyurit, mert Gyula savanyu, laposképü ember volt, arccsontjaira feszülő sárga bőrrel és lecsapott vállakkal. Tudták, hogy a szép, szürke autó a Gyuláé, de azért úgy említették csak, ha hivalkodó gőggel és hangos tülkölései feltűnt az utcán, hogy a Gyuri kocsija. Egyszerűen, magukban Gyurinak adták a kocsit, a sofőrrel együtt, akit Bélának hivtak.

— Vajon hazaküldi-e Bélát? — suttogta Anna.

— Biztosan — szólt Etelka — ha soká maradnak, mindig hazaküldi Mit üldöirta: MARTON LILI

géljen az a szegény • sofőr egyedül a sötétben.

— Hát ne üldögéljen. Vigyék be őt is.

És az autót hagyják egyedül az

utcán?

— Miért ne? Nem lesz annak semmi baja.

— Rossz emberek megrongálhatják. Betörhetik az ablakait.

— Ugyan!

Anna legyintett. Az a megsemmisítő kézmozdulat volt, amelynek láttára Etelka azonnal még kisebbnek érezte magát.

Gyula csakugyan hazaküldte Bélát, mert az autó megfordult. Béla először hátracsavart nyakkal leste az utat, mialatt egy darabig visszafelé Vezette a kocsit, aztán megfordult, nekiiramodott és eltűnt az utca kanyarulatában. Gyula bement az Ince-házba.

így jöttek sorban a vendégek, nők és férfiak, öregek és fiatalok, egy darabig. Aztán nem érkezett uj vendég senki.

—Vájjon Irmáék miért nem jöttek el? — kérdezte Anna. — Talán csak nem beteg náluk valaki? A kislány?

Etelka aggódva felelte:

— Csakugyan. Pedig Irmáékat szeretem a legjobban. És Gyurit. Ök a legkedvesebbek. Csak a kislány ne lenne olyan zöld. Biztosan vérszegény.

— Talán nem is beteg senki — mondta Anna elgondolkozva — csak más programjuk van.

— Te — szólalt meg a nővére kis szünet után — lehet, hogy összevesztek.

— Nem — mondta Anna határozottan. — Irma nem az az asszony, akivel össze lehetne veszni.

Ebbe belenyugodtak.

Most otthagyták mind a ketten az utcai ablakot s az előbbi várakozó és titokzatos pózban a másik falba vágott ablak mellett helyezkedtek eh amely az Ince- villa ebédlőjének ablakaira nyilt.

A villa ablakai mögül sárga fény hirdette a felgyűlt fényeket. Mig az utcára néző ablakokat féltékenyen őrizték a leeresztett zsaluk, addig a két öreg nővér kicsi házára néző négy ablak nyiltan megmutatta a szobában történteket. Csak a vékony, fehér csipkefüggönyök tették kicsit sejtelmessé az egész képet, a felbukkanó fejeket. Incéék nem törődtek a szomszéd házzal, tudták, hogy két öregasszony lakik benne csak, zárt és magános életet élő, senkivel sem törődő urinők. Nem tudták, nem is sejtették, hogy az öregek életének egyetlen eseménye az ő életükben lejátszódó történések, hogy négy távollátó öreg szem kilesi vacsoráik, vendéglátásaik minden mozzanatát, hiszen Annáék házán mindig leeresztve álltak a nehéz függönyök s némának és lakatlannak tetszett a ház s a kis udvar kopár és csupasz bokraival. Ha tudták volna, hogy a függönyök mögül lesik őket, biztosan azon a négy ablakon is leeresztették volna a zsalut, azzal az ősi emberi ösztönnel és szeméremmel, amely nem engedi, hogy a szentélyébe avatatlanok is belepillantsanak.

Ezt tudta Anna és Etelka és ezért vigyáztak arra, hogy soha vigyázatlanul fel ne lebbentsék az ablak függönyét s ha melléálltak, óvatosan néztek ki a parányi résen, lábujjhegyen mentek oda és suttogva beszéltek, mintha a távoli szomszédházban meghallhatták volna hangjukat s félő, tipegő lépteiket.

Tudtak mindent a ház lakóiról, habár nem is ismerték őket és ismerték a házat is, pedig sohasem jártak benne. Tudták, hogy a ház Ince doktoré, a kórház főorvosáé, akinek a felesége csöndes, kicsi asszony, a keresztneve Ella. Két gyermekük volt, egy szép, tizennyolc év körüli lány, Julia s egy kamasz fiú, akinek a becsületes nevét nem tudták, mert az egész ház csak Pubinak szólitotta. Pubit elviselhetetlennek és neveletlennek tartották, Júliát szerették és izgatottan lesték, hogy Gyuri jegyzi-e el, vagy a magas, szemüveges segédorvos, az apa fiatal barátja.

Incéék nagy társadalmi életet éltek, hetenként kétszer-háromszor is adtak vacsorát, ebédet, ilyenkor három-négy autó is állt a házuk előtt, a kisváros legszebb autói. Gyurié, (azaz a Gyuláé, mert Gyula főügyész volt s Gyuri csak tenniszbaj- nokl a szomszéd földbirtokosé, a német

mé^ Ke, aki utat épített a város környékén, meg a polgármesteré. Különösen névnapok alkalmával s Julia születésnapján volt nagy vacsora, ilyenkor Anna és Etelka széket vittek az ablak mellé, egyszerűen odaköltöztek, ott itták meg a kávéjukat s úgy érezték, hogy egészen részt vettek az eseményben. Látták, hogy már kora délután megkezdődött a munka a konyhában, a nyitott ablakon át mozsarak, pattogás, dióörlő duruzsolás, huspo- tyolás hangja szűrődött át hozzájuk. In- céné maga ment el a csemegéshez s taxin jött haza (Incéék nem tartottak autót), a szobalány vitte be a déligyümölcsöt a kosárból, a csodálatos csomagokat, amelyeknek a formáiról találgatni lehetett, hogy mi van bennük. Sajt és hideg húsok, olajbogyó, halikra, mert nagy vacsoránál hideg büffét is készítettek, éjfél után táncközben abból lehetett csemegézni. S az ilyen napokon a két kis öreg a nyitott verandáról táguló orral szivta be magukba a vacsora illatokat, mialatt úgy tettek, mintha fontos nézegetnivalójuk lenne a tartóoszlopokon. Különösen Etelkának volt remek orra, csalhatatlan és becsapha- tatlan, mintha a természet itt pótolta volna ki a fülein ejtett sérelmet. Etelka remek orra megállapította, hogy milyen sült készül, hogy a szósz vadas lesz, mert tisztán érezte a babérlevél s a bors fűszeres szagát. És Etelka orra azt is megmondta, hogy mi lesz a sült után és Anna is szaglászott, aromákat, izes füstöket s drága illatokat kutatva a levegőben, mint valami furcsa öreg pogány papnő a myrrha illatát. Néha kicsit össze is vesztek, mert Etelka azt mondta:

— A sültet pannirozzák. Érzem.

— Egészben sütik ki. Hidd el, egészben sütik ki.

— Pannirozzák. Az egészben kisültnek egész más szaga van.

— A múltkor is pannirozták. Világos, hogy most nem adnak ugyanazt a vendégeknek.

— Miért ne adnának A múltkor is a Gyuri kedvéért pannirozták. Mert Gyuri igy szereti. Háromszor vett belőle. Láttam.

— Ne hidd, hogy ezek Gyuri kedvéért csinálnak valamit. Gyulának kedveznek. Szegény Gyurival a kutya se törődik.

— Igazad van. Csak a bátyja kedvéért hívják. Pedig a kisujja is többet ér.

Ebben egyetértettek, sóhajtottak, meg- békültek, bementek. Aztán estig eltöltöt- ték valahogy az időt. Etelka letörölgette a vitrintárgyakat s nekik is bejelentette:

— Ma nagy vacsora lesz náluk. Sok virág is érkezett a házba. Biztosan születésnap.

Tudták, hogy születésnap, mert nem volt se Julia, se Ella, se Kálmán napja. Pubinak nem tudták a nevét, de annak csak nem hoznak ennyi virágkosarat. Április hetedike születésnap volt Incééknél, csak azt nem tudták, hogy az Elláé, vagy a Júliáé. Sokat vitatkoztak ezen. S még azt szerették volna tudni, hogy honnan nyilik a fürdőszoba? S hogy az ebédlőben mi az a nagy négyszögletes bútordarab, amelynek csak a sarkát látták? De ez nem volt nagy baj, igy talán még érdekesebb volt a dolog.

Milyen izgalmas és nagyszerű volt ülni az ablaknál és várni az érkezőket. És látni, ahogy bevezetik őket a nagy ebédlőbe, amelynek négy ablaka feléjük tárta a teritett asztal, a csillár fénye, az otthon, a gazdagság, a barátok nevetése, a vidám és bő vacsorák, a zene, a fiatalság, a tánc, a kártyapartik, a beszélgetések s a jókedv minden gyönyörűségét. Csak ültek ott, lélegzetvisszafojtva, az ablak mellett, szemüket mereven szögezve a fényes ablakok felé, mialatt öreg faliórájuk hangos ketyegéssel verte az időt. S az idő mult és ők csak ott ültek büvölten és boldogan, nem érezték, hogy elzsibbad a lábuk, hogy öreg testük fáradtan kívánkozik az alvás után. Mert ott, a szomszéd házban olyan szép volt minden, valami olyan más volt, mint az ő szerény életük. Annáéknál volt ugyan néha vacsora, amelyre meghivták a barátaikat, de ezek a vacsorák szerényebbek és csöndesebbek voltak s az ő társaságukban, ha jó társaság is volt, nem voltak olyan sugárzóan fiatal és kedves lények, mint Gyuri és Julia s a többi fiatalok, akik tenniszra- ketteket lóbálva, fehérruhásan és felelőtlenül jöttek végig az utcán.

Ők, Annáék, míg fiatalok voltak, küzdöttek — később eltűntek az életükből a fiatalok. Csöndes, nagyon csöndes volt az

életük, de Anna elégedetlen volt néha, " <

vágyott valami szebb és csillogóbb életforma után, aztán ez is elmúlt, minden elmúlt. De most úgy érezte, olyan volt I az egész, mintha ő is ott ült volna Etelkával az Incéék asztala mellett, ahol a i fehér damaszt teritőn kristály és ezüst pompázott és roskadozott. Lelkűkben ők ketten is résztvettek a vacsorán, ez esti , összejöveteleken s a kártyapartikon. Tizenöt éve éltek igy egymás mellett a főorvosék és ők. Mikor Incéék megvették a házat, hároméves kisbaba volt Julia s ma tizennyolcéves nagy lány és férjhez- adó. Átélték Pubi anyjának vajúdását is, mikor Pubi született. Ők nem voltak soha anyák, de azért tudták, mit jelent két nap és két éjszaka szenvedni egy világra i kivánkozó életért s majdnem belehalni, mert a másik élni akart. Talán azért haragudtak Pubira, mert igy megkinozta az anyját, ilyen kegyetlenül és önzőn, ezt ţ 1 nem tudták neki megbocsátani s az Ella * J betegeskedését is Pubi születésének tulajdonították. Tudták, hogy Ella néha napokig fekszik s ilyenkor lábujjhegyen jár a ház s ha látogató jön, aggódó arccal csenget be a kapun. Mindig féltették Ellát s szerették Ince főorvost is, olyan jóságos, nyugodt embernek látszott. Mindazt, amit Incéékről tudtak, a maguk megfigyeléseiből tudták, tizenöt év tapasztalatából, az Ince-kert s a négy áruló ablak mondta el nekik. Szobalánnyal, szakácsnővel szóba sem álltak, egyszer a tejesasszonyuk, aki egyúttal az Incéék tejesasszonya is volt, kezdett nekik mesélni valamit a szomszédház lakóiról. Rögtön elhallgattatták és kijelentették, hogy ők nem kiváncsiak idegen emberek dolgaira- Gőgösek, ridegek, kimértek és megközehthetetlenek voltak. Pedig egyszer. egyetlenegyszer, alkalmuk lett volna arra, hogy megtudják, amire égő kíváncsisággal vágytak: hogy kinek van Incééknél áprilisban a születésnapja, hogy mi az a sötét bútordarab az ebédlőben és hogy hova nyílik a fürdőszoba?

Meleg őszi nap volt. Anna és Etelka a kerítésnél álltak és a bokraikat nézték. Látták, hogy összeszáradt és sárga levelek szomorkodnak a bokrokon s ezen elszo- morkodtak ők is. A közeledő télre gondoltak. a gondokra és a szaggató csontfájdalmakra, amik vele jártak. S egyszerre odapattant a kerítés másik felére Julia.

Kék ruhában volt és kék volt a szeme is, az arca hamvas, mint egy baracké. Mosolygott és azt mondta:

— Kezüket csókolom.

Anna merev lett, hideg, világos szeme kutatva nézett az előtte sugárzó fiatalságra.

— Jónapot — mondta kurtán s utána mondta Etelka is:

— Jónapot — de ő azt is szerette volna mondani: lelkem. De nem merte Anna miatt.

Julia állt és rendíthetetlenül mosolygott tovább. Lesült barna keze simogatta a kerítés zöld rácsait.

— Mi tetszik? — kérdezte Anna komoran.

Julia elfogulatlanul és kedvesen felelte:

— Csak bocsánatot akarok kérni a néniéktől, mert tegnap este nyitott ablaknál rádióztunk. Talán nagyon hangos volt, de táncoltunk és olyan lármásak voltunk, hogy muszáj volt erősre beállítani. Remek jazz volt és nem tudtuk abbahagyni. Talán mi is nagyon hangosak voltunk. Félek, hogy zavartuk a néniéket.

Anna gőgösen és fagyosan felelte:

— Nem zavartak. Mi nem hallottunk semmit. Tőlünk azt csinálhatnak, amit akarnak. Mi nem szoktunk törődni a szomszédainkkal.

Ezzel Anna hátatforditott Júliának és bement a házba. Útközben csendes dühvei mondta Etelkának, aki ment utána engedelmesen:

— Néni ... Én nem vagyok neki néni.

Várja meg, mig megengedem neki, hogy igy szólítson.

Etelka beleegyezően bólintott s királynői tartással betette maguk mögött az ajtót.

papírszalvéta gyári áront

loo drb. fehér zsur szalvéta* Lei 15.—. 50 drb. nagyalakú fehér cakkos szalvéta Lei* 12.—, 50 drb. nagyalakú rózsaszín cakkos szalvéta- Le'

14.—, vendéglőknek, cuikrászdáknak 500 drb. fehér negyede;, szalvéta Lei 25.—, ugyanaz 1 «so drb. Lei 45.-—. Matatás zsurszalvéták 100 drb.

Lei 29.—. Kaphatók az ELLENZÉK KÖNYVOSZ TÁLYÁEAN. Cluj Piai«» Unirii.