Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)

1938-02-20 / 41. szám

19 38 február 2 0.

r i

VASÁRNAPI KRÓNIKA

Egy budapesti penzióban egy asszony agyonlőtt egy férfit, mert a férfi már nem szerette. Ez az asszony, aki most a fogságban várja az ítéletet, tizennyolc évi házasélet után hagyta el férjét és leánygyermekét a férfiért, egy pesti ügyvédért. Az ügyvéd házasságot ígért neki. Aztán, később — ahogy a rendőrségi rovatban és a régi regényekben mondják — elhidegült. Az asszony várt, követelt, öngyilkossági kísérletekkel akarta ígérete megtartására kényszeríteni a férfit, végül izgatott, valószínűleg félig öntudatlan pillanatban, reáfogta a hűtlen „csábítóra“ a fegyvert. A férfi meg halt.

A „csábítót“ céltudatosan illesztjük macskakörmök közé. Egy asszony, aki ti- zenyolc évi házasélet után elhagyja otthonát, férjét, kisleányát, hogy egy idegen férfi hívásának engedelmeskedjen, nem éppen tapasztalatlan kisleány. Egy asz- szony, aki tizennyolc évi házasélet után egy napon úgy érzi, nem tud ellentállni egy találkozás vonzásának, pontosan ismeri cselekedetei jelentőségét, tudja, mit hagy ott, mikor követi az idegent a ka= landba s vállalja e veszélyes kaland kockázatát. Az asszonyt nem csábították el, abban az értelemben, ahogy egy hiszé- kény bakfist el tud csábitani egy szemforgató arszlán. Az asszony úgy érezte, fér= je nem az igazi; a pesti ügyvéd az igazi. Nem magyarázott, nem alkudozott, tizennyolc évet leirt életéből s már nem egészen fiatalon elköltözött otthonából a budapesti penzióba, hogy szerelmének és szenvedélyének élhessen. A szerelem szent dolog, de nem egészen öntudatlan dolog. Egy felnőtt asszony pontosan tudja, mit ér, mi az ára? Ez az asszony is tudta. Nyitott szemmel ment a kalandba, mint aki hajlandó fizetni érette.

A maga módján meg is fizetett; a gyilkos asszony természetesen legalább úgy áldozata, a szó normális és emberi értelmében, e merényletnek, mint a csábitó. A pesti ügyvéd, az áldozat, állitólag há= zasságot ígért a nőnek. ígéretét később nem tartotta meg. A házasságkötést halogatta, uj kalandok után szaladgált. Az asszony nem birta el a bukást, a szégyent, a magányt, a reménytelenséget. Mentsége egy szó, az örök szó, mely egyszerre vád és védelem, minden emberi cselekedet egyik ős-magyarázata. Mi volt tettének oka? Most zokogva és feldultan mondja ki az ős-szót: „Szerelem“.

A szó és a pisztolycsattanás elhangzik a levegőben; s egy pillanatra utánané- zünk. íme, mondjuk, s két ujjal magasra tartjuk a leletet: ime, a szerelem, a tragikus, az életre-halálra érvényes, e napokban, mikor népek és földrészek sokkal tragikusabb bonyodalmakból keresik izgatottan a1 kifejletét. íme, az örökérvényű magánügy a múló közügyek között: egy aisszony szentimentális drámát rendez Budapesten, nem sokat törődik azzal, hogy az emberek eszmélete, a holnapért, a békéért való aggodalommal telitett emberi lelkiismeret milyen problémákkal viaskodik e hetekben; nem érdekli más, csak az ő privát világpusztulása, melynek gyűjtőneve az ő számára a szerelem. A szó elhangzik, a revolver elcsattan, egy áldozat véresen elbukik a pesti penziószobában, a közönség odafigyel, a japán és spanyol hírek között, az ős-drámára, s akadnak sokan, akik csodálkozva mondják: „íme, az örök magánügy, mely nem ismer más törvényt, csak a szenvedély törvényét“. Nem vagyunk birák. Nem a mi dolgunk Ítélni. De a pillanatban, mikor kényszerülünk odanézni a véres szőnyegre, melyen az áldozat teteme hever, megdöbbenten és szórakozottan mormoljuk: „Csakugyan, ez a szerelem?...“

Azt hiszem, nem ez a szerelem; s amig a tragédia darabkáit rakosgatom, egy hangot hallok. A hang egy budapesti kórház szobájából tör a külvilág felé, lázasan és elfulladtan. Egy beteg ember beszél, magánkívül, minden hangnemben, újságírókat fogad és nyilatkozik. Ez a beteg ember a férj. Az a bizonyos férj, kinek oldalán az asszony, aki gyilkolt szerelméért, nem találta meg a boldgságot. A férj., aki tizennyolc éven át élt abbain a

írja márai Sándor

Szerelem

biztos tudatban az asszonnyal, hogy ezt a kapcsolatot emberi erő meg' nem bonthatja. A férj, aki ilyen helyzetben minden inkább, csak nem hősies: a megcsalt férj, aki egy napon megtudta, hogy tizennyolc év minden közös emléke nem er semmit, a felnőtt leány és az otthon nem elég erős kötelék arra, hogy az asszony el ne menjen az ügyvéddel, aki gazdagabb is volt, mint a férj, s házasságot ígért, melyet aztán nem tartott meg. Hallgassuk meg ezt a hangot is, mikor a szerelemről beszélünk. A férj szegény ember. Háromszáz pengőt keresett havonta. Az asszonyt vidékről hozta fel Pestre s mint az egyik újságírónak mondotta: „Amikor Budapestre érkeztünk, Lonci tátott szájjal nézte a villamost . . . Nem tudta megérteni, hogy a villamos megy, pedig nincs is ló elébe fogva . . .“ Ilyen naiv volt az asszony, mikor Pestre érkezett. De később, már megismerte a villamost és Pestet, s megismerte a szenvedélyt is, mely elragadta a férj mellől. A szerelem vitte el, a regényes kaland, a nagyszerű idegen, a daliás pesti ügyvéd, aki minden kellemessége tetejébe — a férj szerint — „ezer pengőt keresett havonta“. Szerelem, mondják, s egyre szórakozottabban, egyre vásottabban és fásultabban ismételgetjük a gyilkos asszony drámájával kapcsoHELTAI JENŐ

Miikor mellszobrát hazahozták, a költő egy pillcumtig gőgösen nézte a barnásvörösen csillogó bronzot, azután odaszólt a meghatottságtól ájuldozó szobalánynak:

— Tegye a...

Hova is tegye? A költő körülnézett a szobában, de nem talált a szobornak megfelelő helyet. Olyat, ahol a szobor senkinek sincs útjában, de mégis érvényesül, vagy ha jobban tetszik: érvényesül és még sincs útjában senkinek. Egyetlenegy ilyen hely volt csak a szobában. A költő sasszeme hosszas kutatás után végre mégis csak fölfedezte:

— Tegye a szekrény tetejére.

A szekrény, szerencsétlen szecessziós kentaur, fölül üvegajtós könyvszekrény volt, alul potrohos nagy láda, amelynek poros fiókjctiban befejezetlen drámáit, ócska gallérjait és más értéktárgyad őrizte a költő. Mivel a szekrény a?. íróasztallal szemközt állt, a költőnek megadatott az a kitüntetés, hogy valahányszor munkához ült, bronzban lássa magát ct szekrény tetején. Mintha tükör elé ülne. Legyünk igazságosak, a költő nem élt vissza eztzél a kínálkozó lehetőséggel, vajmi ritkán ült íróasztalához. Amikor írni akart, inkább lement a kávéházba és amikor végre ott volt, inkább nem irt. Beérte azzal a halhatatlansággal, ameBetegség ©setén először a lázat kell legyőznünk!

Ösztönözze

fényit© lelett munkára

...és évekkel fiatalabbnak fogja magát érezni

latban ezt a szót; nem tudunk teljesen odafigyelni az asszony vádjaira, mert köz- ben a férj hangját is halljuk, a beteg térj hangját, aki a kórházi szobában, mint a dráma mellékalakja, lázasan és kétségbeesve küzd a gyilkos asszonyért Lonci nem tehet róla, mondja. Lonci önkívületben cselekedett. Lonci szerette . . . „Nagyon szerettem“ — mondja — „azért egyeztem bele’ a válásba. Annyira szerettem, hogy a jobb élet reményét nem akartam megvonni tőle.“

Ezek a szavak izgatottak, s lejtésük különösen ismerős. Ezek szerelmes szavak. Egy férfi meg akar mentem az életnek, a megbékülésnek, az élet töredék örömeinek egy életet, egy nő életét, mert szereti ... Ez a férfi beleegyezett, hogy a nő elmenjen tőle tizennyolc év után az ezerpengős pesti ügyvéddel, tűrte a megcsalt férj komikumát, vigasztalta az asz- szonyt a válás ideje alatt, mikor már kitetszett, hogy a csábító elhagyja a nőt, mindent vállalt, különösebb szenvedélyesség és hősiesség nélkül, s most, mikor a botránynak, a drámának, a reménytelenségnek e szövevényében kell valaki, aki a boldogtalan gyilkos segítségére siessen, ez a szánalmasan forró hang kezd könyörögni a betegszobából, a férj hangja. Minden oka meg lenne reá, hogy hallgasson. MinBelei 9 méter hosszúak. Ha nem ürülnek ki naponta, úgy összegyűlnek a hulladékok, amelyek hamarosan átalakulnak mérgekké és savakká és megmérgezík vérkeringését. Bágyadtnak érzi magát. Fej- vagy hátfájást kap. Reuma és még vagy fél tucat egyéb betegség • támadhatja meg.

De állapotán nem segit drasztikus hashajtó szedése, hanem szedjen minden reggel “kis adag“ Xruschen sót, amely újra neveli beleit és lassan arra szoktatja, hogy újra rendszeresen dolgozzanak.

Miután még csak az első üveg felét szedte be, már is egészen más embernek érzi magát. Szemei újra élénkebben ragyognak, bőre tisztább lesz, járása ruganyos - 10 évvel fiatalabbnak érzi magát. 'Végül is hatalmába keriti a Kruschen-közérzet.

A nagy üveg ára 95 lei, a kis üvege 60 lei.

den joga meg lenne hozzá, hogy titokban, csendben, keserű elégtétellel gondolja: „Te akartad“. De ő nem akarta, a férj s mikor nincs senki, aki védje az asszonyt, előlép a botrány és a dráma hátteréből s izgatottan könyörögni kezd. Tudják, mi ez? Az, amiről az asszony, aki elment a kalandba és a pusztulásba, soha nem tudott igazán: szerelem.

— Ismét magas láza van.

Mit tegyünk ?

— Alkalmazunk egy Carmol*)-os be- dörzsö ést az egész testén és a láz azonnal szűnni fog.

*) Carniol a legjobb bedörzsölő szer biilés, náth Hz, reumatikus fájdalmak és láz ellen. Egy üveg ára 22 lej.

IDILL

lyet addig gyűjtött; meggyőződése szerint holtig, megél annyiból is. Hívei és tisztelői mégis csak megcsináltatták a mellszobrát. Akármilyen szerény ember volt is a költő, erre az elismerésre, a ,,non omnis mor&á'E'-nak erre a kézzelfogható bizonyítékára mégis csak büszke volt. A vers el hervad, a költőt elfelejtik, a bronz örökké él. Ez a mellszobor falún késő évszázadok múlva is szerepel majd valamelyik aukción, a katalógus úgy fogja hirdetni: ,,ismeretlen aggastyán képmása a XX. század első feléből. Ismeretlen szobrász müvek

A költő diadalmas örömébe azonban belere.:\gett egy kis fájdalom is. Ha már szobor, miért áll egy magánlakás magánszekrényének a tetején, miért nem inkább a szabad ég alatt, a város valamelyik terén, a liget akármelyik enyhe zugában, a szigeten, ha nem is a tölgyek alatt, legalább egy bokor tövében, igazi oszlopon, nhogy szobornak illik? Olyan helyen, ahol nap süti, levegő átjárja, eső paskolja, fehér sapkát húz fejére a hó, melegséggel fűt[ a köztisztelet, nemes rozsdával ékesítik a múló évek, amíg kivirágzók rajta a patina tavaszi zöldje? A szekrény tetején meddig kell várnia erre a dicső patinára, a valaki ségne 1c erre a hiteles okmányára, erre a nemesi levélre, pecsétes kutyabőrre? Meddig? Szólalj meg Apolló, nyilatkozzatok Kegyes Múzsák, pogány nyugalmai okban a költő amúgy is ritkán zaklat titeket. Jeladást! Jeladást!

De Apolló nem szólalt meg és a Kegyetlen Múzsák nem nyilatkoztak. A szobában Bandi csattogott csak, Bandi, a kanári, az egyetlen élő lény, akivel ctz árva költő magányát megoszlottá. Kopott öreg kanári volt, olyan kopott és öreg, mint gazdája, aki tulajdonképen nem is volt gazdája, csak letéteményese, őrzője, csicsergésének átmeneti ha! lg a1 tója. Igaz, hogy ez az átmenet öt-hatéves volt már. Bandii annakidején egg érzé- kenyletkü fátyol-táncosnő biztci a költőre, akivel még gört-koráiban ismerkedett meg. (A költő görl-korában.) Pontosan annakidején. reliküljében a Balkánra és Egyiptomba szóló szerződéssel, hóna alatt egy kalitkáival és a kalitkában Bandival megjelent a költő lakásán■

— Ezt a kis kanárit Kihagyom Nem vihetem magammal és nincs kire bízzam. Őrizze, amíg visszajövök Maga költő és szereli az állatokat. Engem is szeretett. Ez a kanári emlék II! haggom. Csicseregni fog magának. Maga rám fog gondolni és viisszacsicsereg.

A táncosnő elsírta magát, a költő ellágyult. Elfogadta a kanárit. De amikor a kanári csicseregni kezdett, a költő nem gondolt a táncosnőre és nem iis csicser- gett vissza.

De ct kanárival megbarátkozott. Az is vele. Szabadon röpködött a szobában. Szemtelen volt. Rászállt a költő ujjara, játékosan harapdálta. Amikor a rádióban megszólalt a cigány — mi szólalhat meg a rádióban? — tulorditotta.

Rohamosan megbarátkozott az uj bútordarabbal, a költő mellszobrával is. Rászállt a fejére, az orrára. És amikor megunta, továbbrepült. . . hitelesen igazolta, hogy ott járt. A költő borús arca lassan-Iassan derüsödött. Azokra a szobrokra gondolt, amelyeket Isten szabad ege alatt a nap süt, eső paskol, melegséggel füt át a köztisztelet. Azokra a naau költőkre, államférfiakra, fejedelmekre és hadvezérekre, akiknek a vállán, fején megtelepszenek a verebek meg a galambok. Százával. Ezrével. Boldogan nézte ; mellszobrán azt az egyetlen, szerencsét- j len sárga kis kanárit. És meghatottan j sóhajtott:

— Ez is valami!

A kötelesség boldogsága

Ezer kín van, de ezer kínok mellett van tűrhétlen. így örökre jaj annak, ki boldogságot csak a vígságban lel, és bántja, hogy feladatai vannak.

Az örömöket, bálokat, a nótát viharos, nehéz életünket elfujja, de megmarad a szent kötelességek felmagasztaló, boldogságos súlya.

Kit derültté nem avat az, hogy küzdhet nemes eszmék, feleség, gyermek végett, az előtt örök titok fogja födni e szertelen, rejtélyes mindenséget

A perccel, melyben gyermekünk sorsáért minden jótól el kell magunkat zárni, a perccel, melyben lemondani kellett a társunkért, versenyezhet-e bármi?

Mit tudhat az az üdvösségről, kit még „áldozat“ nem tett meghatottan frissé? Csak mi tudjuk, hogy mit érez, ha sok-sok virágporral repül haza a kis méh!

Jaj annak, aki más örömet nem tud, csak azt, ha hajtja vére, az izgága;

! a legszentebb jó elmaradt szegénytől: i a kötelesség zengő boldogsága! . . .

i BÁRD OSZKÁR.