Ellenzék, 1938. február (59. évfolyam, 24-47. szám)
1938-02-13 / 35. szám
\0. ELLENZÉK 19 3 fi február 13. mám Vasárnapi n ja : Z AGONI DEZSŐ CSEREPEK omás Egyszer úgy lS e* kellett volna monda- __________ nőm. Jobb hat iajt keresztülesni minél hamarabb: kezdek beletörődni abba, hogy az en eleiem ne nem lesz folytatása. Kezdeni megszokni a gondolatot: voltam, ma még vagyok is, de aztán . . .? Aztán — mindennek vege... Elérkezik majd az a bizonyos nap és odaszarják a friss földbe fejtől a keresztet. Es igaz lesz az írás: „Meghalt“. Utánam nem következik senki. Fiú se. Lány se. Nem dobogtatja meg egyikök szivet sem a verem. A vérem nem ömlik másban. Egyszerűen vége lesz. Végem, — és pont... Ami ma még bennem elevenség, mozgás, gondolat, kisugárzás, — ami mind, de mind maga a nagy egyetemségnek egy fikarcnyi része — egy napsugaras, vagy esős napon megáll, kihal, elfakul, lehalványul. És akkor igazán nyugodtan mondhatják: „Elvégeztetett!“ Tartozom ezzel a vallomással. Elsősorban magamnak tartozom, mert én is — ahogy mindenki, aki gondolkozik, tervez és akar — szeretem hinni hosszú éveken keresztül az örökkévalóság gondolatat. A magam örökkévalóságának gondolatát. Azt a boldog gondolatot, azt a diadalmas érzést, hogy nem halok meg, de tovább élek majd a gyermekemben. Ahogy az apám is tovább élt — bennem . . . Hittem ezt a gondolatot. Lehet — önzésből. Lehet, azért hittem, mert úgy gondoltam — lehet bennem is érték, ami nem pusztulhat el, aminek nem szabad elpusztulnia, de meg kell maradni, tovább kell folytatódni, élni, nőni, fejlődni, kiteljesedni és átfogni azt a kis világot, amit úgy hivnak, hogy — magyar élet. Azt hittem valamikor, hogy rám nemcsak a múltban, nemcsak most, de később is szükség lesz. Hittem: akkor is kellek, amikor már fizikailag nem vagyok ugyan, de tovább élek, dolgozom, gondolkodom és cselekszem abban a másik testben, amelvik egy darab belőlem. Hihettem ezt — hiszen másokkal is igy volt. Sokakkal . . . Nem lett igy. Tévedtem. Tévedtem az örökkévalóságom gondolatában. Utánam senki sem jön. Velem megáll a világ. Mondhatom igy is: egy kissé talán meg is hal a világ. Az a kis világ, amely az enyém volt. De bennem az egész nagy világnak egy parányi része lakozott. Joggal mondhatom tehát, hogy megáll majd bennem és velem az — egész világ... * Amikor most magamat sajnálom — egy kissé sajnálom én az egész világot is . . . 1 7“ I Ide süt toliam alá a J lebukó nap. A Nap, $ii nimm "in i'iihi mini i” amelyik élteti a világot. Amelyik reggel felkel a messzi keleten, legényesen feltolakszik a világ tetejére. Melegével beborítja a földet, rajta az embert, növényt, állatot. Megcsodálja a csillogó hátú tenger vizét. A hófedte hegyekre napsugarat csókol. Belegyönyörködik a felé száguldó repülőgépbe és meglesi vakmerő lovasát, a pilótát. Megnézi magát a kutak tükrében. Délutánonkint meleget simit bóbiskoló öregasszonyokra. Leszáritja tenniszezők kipirult arcáról a fáradtság gyöngyeit. Hazakisér szerelmes párokat a nyárfasoron. Behunyja szemét ha csók csattan a búcsúzó párok ajkán. És — este — hol későn, hol később — lebukik. így a Nap — és igy az ember is. Jövünk frissen, játszi gyermekséggel, köny- nyü fiatalon, lendülő férfikorral, érett emberi munka egész halmazával — és aztán egy szép napon fent a delelőn megroppan bennünk valami. Érezzük, hogy — nincs feljebb . . . Lefelé visz az ut . . . Minden nappal egy-egy lépcsővel lejebb. Bizony lefele nehezen megy a lépcsőjárás. Sokszor nem is akarunk lelépni. De menni kell . . . ! És mi megyünk . . . Mindannyian. Az utolsó lépcsőn visszanézünk. Mint a lebukó nap. Végignézzük a megtett utat. Meglátunk benne minden állomást, minden emléket, szerelmet, könnyet, csúfat, szépet, rosszat, jót — mindent meglátunk, ami a miénk volt, ami velünk megesett — aztán lehanyatlunk, fáradtan, kihűlve, megcsodálva, vagy elfeledve — mint a Nap. ' a Tegnapelőtt még Rfóviffág I ott büszkélkedett az RKsi>-aBSKaw»u3Hi” erdőszélen. Tegnap már vizes tányéron kínálták az utcán. Ma meg itt néz rám fáradtan, szomorúan — holdokolva. Néz! Bánatos, könnyes, fáradt tekintettel néz rám. A hóvirágnak van szeme. Kókkadt fejjel borul a pohár szélére, de kitágult pupillával még felém tekint. Mintha búcsúzni akarna. Téltől, erdőtől, hótol, varjútól, embertől. Ki adhat erre választ? A hóvirág nem tud beszélni. Ha tudna, bizonyosan megmondaná: mennyivel jobb volt az erdőszélen, a hó alatt, a fekete varjak társaságában, mint itt a városban, a tányérban, a pohár szélén. De a hóvirág nem beszél. Csak néz. A tekintete ennyit mond: „Az ott — élet volt. Ez, itt — halál“. Azt se tudom mit Nem tudom kicsodák, mi a nevök. Umerősö k —- - •—*—« kereshetnek arrafelé, amerre én kora reg* gél bemegyek a szerkesztőségbe. De azért mind ismerem már őket. Ismerem. A két asszonyt, akik hangos beszéddel igyekeznek bátrak lenni a sötét reggelen. Ismerősöm a mészáros legény, aki félretürt kötőjével a fenőacél a csizmáját verve öles léptekkel megy cl mellettem. De ismerősöm a vézna kis fejkendős asszony, aki halkan suhan át a sétatéren, mint a gondolat. Ismerőseim ők nekem. Bizonyos, ők is ismernek már engem. Nem azt, hogy ki vagyok. De azt, hogy egy vagyok a sok közül, aki az idő rabja, ahogy ők is. Ismerősei vagyunk egymásnak mi hajnali ötök. Pontosan minden reggel találkozunk. Hol elébb, hol távolabb. És ha véletlenül nem találjuk egymást, mindnyájan arra gondolunk — vájjon mi van vele? Él-e, beteg-e, meghalt-e? És szinte boldogok vagyunk, ha másnap ismét meglátjuk azt, aki tegnap hiányzott. * Hány ember, testvér, rokon, barát, megy egymás mellett az élet utján. Jól ismerik egymást. Talán egy kicsit sze' rétik rs egymást. És mégis, közülök hány nem érzi a másik hiányát, — még annyira se, marit mi öten, akiket összefűz a közös ut és az idő. A közös utón, egy időben járó emberek jobban megbecsülik egymást Ahogy mi is, öten: is' meretlen ismerősök. Akik nem tudunk sokai egymásról és akik ritkán találkoznak egymással és akkor is csak igen rövid időre Nem volna vájjon* okosabb az embereket is csak ritkán összehozni? Vájjon nem jobban becsülnék akkor egymást? Levelet kaptam a falumból. Írják, hogy az idén több hó is Í Ssner ei em ? ■HiBafil :M ídWsSHBHiaHü eshetett volna. Félnek, baj lesz a vetéssel tavasszal. Sok jót amúgy sem rrnak. Falusi ember is leli van bajjal, panasz- szal. Szerencsére nem volt hosszú a levél. Minek hallgassak annyi bajt, amikor látok én szenvedést elegei. Sírást is bőven hallok. De a levél vége még most is visszacseng bennem. így a levél: „Sz. I ék válnak. Az asz- szony már haza is köllözött az anyjához.“ Nem akarok még most se hinni a szememnek. Hogy Sz. I. és a felesége...? Valami nagy esetnek kelleti megtörténni, hogy ez a kél fiatal otthagyta egy mást. Aztán olvasom a levélből, hogy nem bírták a közös nyomorúságot. Nem tudtak együtt éhezni, fázni Nem bírták a közös szenvedést és most — szétválunk. Hát ilyen lenne a szerelem? Mert, hogy határtalanul szerették egymást, aimig meg nem tartották az esküvőjüket. az bizonyos. Hiszen hosszú időre felkavarta kis falum csöndjét az a két revolverlövés, ami akkor dörrent el a „kiserdő' szélén egy nyári este, amikor a szülök tiltakoztak a fiatalok egybekelése ellen. A golyók nem voltak háláló" sak. A két fiatal meggyógyult és a szülök — nem tehettek mást — beleegyeztek a házasságba. Ilyen előzmények után senki sem csodálkozott azon. hogy a szülők sem a lányt, sem a fiút nem támogatták anya" gilag. Valami kevés jövedelme volt ugyan Sz. í.-nek. de bizony abból szűkösen tellett. Elkövetkeztek a nehéz napok. Hideg is lehetett a szobában, — ha fára nem tellett. Az éhség se kellemes valami. Az uj ruháról, selyemharisnyáró] se igen tud lemondani az, aki korán szó' kott hozzá. Bekövetkezett tehát a- nélkülözések ideje. És — ugylátszik — vele együtt az elhidegjülés. Aztán most meg már — válnak is Sz. I.-ék. Hát ©zi a szerelem? Vagy talán ez az élet? Ki tudja. — Egy bizonyos: meghalni még tudtak volna egymásért, de élni — már nem! Február 16.-án $fegiiossz@b§»itotf esktidtézéki ciklus teiiács® tárgyasa Daaiüsnea* ügyvéd- jelölt revolvere* merényletéi CLüJ-KOLOZSVÁR. február 12. A helybeü tör vénynek mielte-tt működő esküdtszék téti ülésszaka előreláthatólag szenzáció számba menő Uáirgyalással fog befejeződni: február 16-ra kilátásban1 van Daubner László ügyvédjelölt ügyének tárgyalásra tűzése. Daubner az őszi hónapokban, a Royaibmozgó élpülete előtt, revolverrel súlyosan megsebesltetie szereim esőt, Barabás Piroskát. A féltékenységi merénylet következtében a leány bosszú ideig élet- halál között lebegett és csak nehéz operáció táráin sikerült megmenteni őt. Most Daubner emberölés kísérlete miatt felél majd meggondolatlan lettéért. Az uj per- rend tanítás értelmiéiben ügye esküdtszék elé tartozik. Védőjének1, dr. Lusztig 'Kálmán ügyvédnek, sikerült IklK-ivnia azt, hogy az esküdbbiróság elnöke ez ügyet már a most folyó esküdtszéki időszak keretében tárgyalásra tűzze k\ E célból azonban szükségessé válik a tiizenöimiapas ciklusnak ujobb ipán nappal való megtol dósa . Hasonló eset az ; esküdtszék történetében nem is fordult elő. i Természetesem ehhez még igazságügymi- ■ liiszter hozzájárulás szükséges, aminek mindem valószínűsége megvan, amit igazol az a tény iis, hogy a tárgyalásra az idézőket már kibocsátották. Daub ne r László pőrének egy más'k érdekessége is ‘van: A védelem egyetlen temut sem jelenteit be és csak q vizsgálat eredményei alapján igyekszik a vádlott mentő körülményeit igazolni. Dr. Lusztig emellett védence ideiglenes szabadlábra való helyezésére vonatkozó kérést is adott be, amelyet szntén elfogadtak húszezer lej kaucióként való letétbe helyezése elleniéiben.. Erre azonban, éppen az idő rövidsége következtében, mely az ügy tárgyalásától elválaszt, már nem kerül 'sor. mmmmmmmmmmmmKmmm^BMBmummcamrz. -r " A rossz asszony — Ból&fy János vigjátéka n színházban Akilk Itókny .János előző darabját, a Iran oiásam könnyed, vidám S:akit.s helyellemii ismerik és most hasonló imil a ju gunyo ■./• ponkázó szinpadii vili tuóz lelj< - dánényl v.-'u 1ak a szel,eines Írótól meglep 1/. - í d< / nek fel egy más Bókayt, csodá.kozva mé/ s az üó uj arcát. Mert ez a darab - .illői eltekintve, hogy szatíra ez i.s, a műfaj min den keserű igaz-, gáival, az ember, h U i varsáua torzlükrévcl s az. Író egyéniségeink s*zel.emes igazmondásával — teljesen uj, IH jesen más, egy sokrétű tehetség m lyebb megnyilatkozása. Az ró ill egy sokkal nagyobb, elgondol kozta több s döntőbb probi • mát »vet fel: az igaz szerelemét, amelyet m> nuk képzel el a dumb nagyasszonya, ak.bősek szór az ősök merev, hajlíthatatlanul sz. goru erkölcsisége beszél s a darab fiatal és modern dolgozó lánya, ‘akinek uj életformája lehetővé lesiz.i, hogy a .végi világ merev erkölcs) fe’ifogását átértékelje s amellett tisztán és becsű.elcsen áhjo>n a körülötte v'.hnr- zó események közepette. Két mai nőt pus harcol a szigorúan erkölcsös, fedhetett' n nagyasszony előtt: Vera, a, dolgozó fiatal lány, akit független* s küzdő é’ete jogosít arrai. hogy gátlás nélkül, őszintén és borjogain atzé legyen, akit szeret s szerető-voltát nemhogy szégyene, de önérzetesen és büszkéin «vállalja, mert igazán szeret és a szerelem és nem a házasság az, ame'y igaz asszonnyá teszi öt. Ellenfele a rég értelem íren vett erkölcsös uritány, aki férjhez alkar menni mindenáron, szerelemből, vagy un - kül, lánysága az egyetlen értéke s ö maga valósággal ke eskedlk ár tut lanságával1. S üt a darab brilliáns magja: a rossz asszony a jó asszony lulajdonképen. az guzi a százszázalékos, a párjáért harcolói és Szenvedn és tűrni tudó nagyszerű teremtés. A régi er kölcsi kódex értelmében vett jó asszony pedig üres és hamis, önző és- kicsinyes. így természetesen Vera marad a győztes, eiki miatt a ntz'goru erkölcs- páncéljával vértezett nagyasszony is megenyhüli, k engesztelődbe s belátja, hogy nem a körű menyek számítanak az élet hasonló problémáinál, hanem öiz ember érzései, jósága, tisztessége ék tisztás ága. Remek figurák élnek a színpadon, Bókay pompás embersme' ettél megrajzolt, bus és vér alakjai. A nagyasszony a maga' engesztelhetetlen í ész (ességében, őse löl örökölt mo- rá’‘járnak trónusán, amelyről egyetlen szép mozdulattal lelép s ezzel megértő és emberi lesz. Húgai, a vénfóny, aki miatta nem lett asszony :s nem ölelhetett gyermekei a mellére: tragikus és felejthetet'en figura. Kettőjük nagy jelenete csupa feszült és izzó dnámaiság: gyönyörű és igaz. A nagyasszony fia, maga a bátor férfiusiság. rokonszenves mai ember. S a két ellentétes fiatat nő. ak k- TŐl már megemlékeztünk. Ezenkívül a gerinctelen. h zelgő. ajka’mazkodó s hátba támadó rokonok, egy tragikus kis cseléd s egy pietykúzó asszony, biztos irói kézzel megrajzolt figurái a kitűnő vígjátéknak, am éhdöntő és nagy siker nálunk is. * Szabados Árpád rendezte a darabot gondosan. stílussal, ötlélesenv Az előadás k.t •legjobb szereplője Fényes Alice és Nagy István. Fényes Alice ezekben u modern-lé ny- darabokban' mimig teljeset és tökéleteset produkál. Hangja meggyőző, az, akinek lennie kell. Nagy Is Ivóin megnyerő férfiassága kidolgozott!, egyenletes stílusa, játéka kitűnő megjelenése ugyancsak teljesen megfe’e! a szerep követeimén3-einek. Azt hisszük, nem tévedünk!, ha az ő kettősüket és Erényi Baske vénkisaisszonyál érezzük legközelebb a kiváló szerző elgondolásaihoz. Erényi tragikus figurája., kitűnő maszkja, hangjának haitik, majdnem magábafojtott keserűsége életet ad a tőle küllőmben IávoláMó alaknak. Károlyi Leona előkelő figurája, nemes feje megjelenésiben tökéletes1 nagyasszony. Ilyen szigorúságban is érthetővé teszi ennek a kiveszőben levő, tradíciókból élő nagyszerű asszonytilpuisnak tekintélyét. Eltágyulásáb’ön . szivét Os megmutatja, megértjük álláspontját, hits« nevelése, egész élete csak ilyenné tehette. Mindössze a humor hiányz'k a művésznő alakításából, ami pedig sze-iidebbé s igazabbá tette colima nagyasszonyát. A közönség nagy szeretettel fogadta a rég nem látott Károlyi Leonlát. Mészáros Bélát jobban szeretjük, mikor százszázalékos férfiakat, karaktereket Makit. Színészi és emberi egyéniségétől távol áll ez a figura, de azért jól oldotta meg. Harmath Jolán kétszínű asszonya is helyén volt. Má- ria Éva szjép jelenetében megint feltétlen tehetségről, rátermettségről tett tanúságot. Palái Magda gonosznyelvü asszonya hatásosan indítja el a darab történését, Wojticzky Elvina ellenszenves szerepében nagyon ügyes és ötletes volt. A kitűnő Bokas’- Jánost nagy szeretettel és forrón ünnepelte a közönség, amely állandó nyéltsizinii tapsokkal pecsételte meg a nagyszerű darab hatalmas kolozsvári sikerét, (M. L.)
