Ellenzék, 1937. október (58. évfolyam, 226-252. szám)
1937-10-24 / 246. szám
rh r t i. pn 7. p.K KM I ') I 1 október 2-t. VAJÜÁ SA:'DOk Egy halálraítélt, aki uralkodott azoroszudvar fölött Ki volt a cár?: báró Stem, vagy l Sándor? Sándor zongorázott nekem, Napoleon a gy ütőiét éje! Hintett'' Ki. Trubekojt s:erettem> a misztikus cár- nőnek kártyázás közbeit n Notre Dome harangjairól beszéltem, Chateau- briandnak az orosz nőkről... .4 szőke Jekatertna nagyhercegnőnek szerelmet vallottam, Galicin hercegnő a szeretőm volt... Nem volt szabad elárulnom magam, mert abban a percben megszűnt volna a jelentőségem. Báró Stein Arcán, (profilján évszázadok dolgoztak. Ez az arc világhírű lehetne, mint egy halhatatlan műalkotás... Az ilyen ercokon van valami befejezetlenség, az áll körül kirajzolt éles vonal — egy élet nagy tévedéseiről és kiábrándultságáról tanúskodik. Valami hasonló van Rodin Balzec-büsztjén... Báró Stein hűvös, hideg természet, iro ni'kus jellem, blazirt, tartózkodó, közönyös, magányos, mély... Szkepszise olyany- nyira mélyen emberismeret, hogy ez megzavarja abban, hogy o többi nemes módján uralkodót szolgálja és feltétel nélkül tisztelje udvoronci odaadással... Először a király jön, — hogyne! A közjog, az etikett, a reli- gió szerint mindenesetre. És báró Stein jó- korui távolsághun áill mögötte... A király gyűlöli. Frigyes Vilmosnak talán kapóra jött, hogy ;i bárót el kell távolítani. Számára szörnyűséges! ősei négyszáz évig ültek a birtokon és ez az utolsó tölgy vak az, aki ennek a négyszáz évnek tartalmat adott. Most, hosszú állami szolgálat után a száműzetésbe kell mennie. A német szellem két fejedelme ezidöben teljesen elhagyatott. Hol van Geothe? Valahol Weimarban. És Stein — menekül. Vendég a cári udvarnál Egy ideig Csehországban él, menekülés közben agitál, levelez, eladogatja családi ezüstjét, abból tartja fenn magát. De nem marad ott. Hová megy? — talán kapott valami megbízólevelet királyától? A báró kard és megbízólevél nélkül beállít a cárhoz... Beállít? — hívják! S hogy fogadják? — furcsáin, romantikusan. Csupa bizánci, csupa ázsiai itt az etikett, az elegáncia... Térdnadrágós lakájok livrében, a Roma- novok színeiben, selyemharisnyában, csattos félcipőben, ez az egész, ami az európai udvarokra emlékeztet. A falakon ikonok, előttük mécsesek lobognak, hatalmas, súlyos, nehéz vert ezüstkandeláberek és óriási ko- ronagyertyatartók, halvány fényt vetnek a lobogókkal telitüzdelt termekre. Mindenütt kozákok. A kastély udvarán, a sötét folyosókon, a cár termei előtt hatalmas, szálas kozákok, piros, pompás egyenruhájukban és kucsmájukban... A cár szárnysegédeitől körülvéve, állva fogadja, az egyik sarokban a szeretője... A találkozás kegyetlenül érdekes. Sándor izgatott, ideges, előzékeny... Kíváncsian méri végig ezt a vérbeli német nemest, tudja, hogy ez a férfi, aki előtte áll, száján az érett, nihilista mosollyal, a nyugati szellem legitim leszármazottja... Aki szerencsésen és halhatatlanul egyesíti magában a teuton faj tehetségeinek értékeit és erényeit — a világ fi ragyogó tulajdonságaival. A báró elegáns elme, mély emberismerő, érdekes, chermeur, démomikus az önuralma, annyi bizonyos. Hatalmas a nyugalmában, szfinkszszerü utolérhetetlen rutinié, megdöbbentően udvarias... Van e lényében valami, a szuggesztiv befolyásolás megvesztegető motívumaiból... De nincs benne semmi, ami démonian rosszörömü ienne, semmi fri- volitás, semmi, aminek valami köze lenne olyanhoz, ami gazság... Tudatos művésze és utóiérheteilen alaki tója a mefisztói csábításnak... Mivel, hogy mindent tudatosan csinált, nagyságtól és ihlettől eltelve, tehát végeredményben aliko tó volt... Mert tudatosan csábítja el a cárt, befolyásolja, megkörnyékezi és végül nélkülözhetetlenné válik számára... Mindez történelmi sugallatból, történelmi szükségszerűségből és számításból, bogy hazájának se gitsen, hogy az ,,Erbfeind“-ot — a franciát legyőzzék. Ez álíamrezon, sire.. A cár Stein kezei között vergődik, az úgy bánik vele, mint a gyermekekkel, egy csöpp lenézéssel, egy csöpp sajnálattal, gyönyörködik szépségéig, úgy is bánik vele, mint egy nővel... A Belvedere együk estélyén, egv sarokszög’etben mondja Bolkonszkij hercegnek a cárról — ha nő lenne, a szeretőmmé tenném, de minthogy az orosz cár (szarkasztikus mosoly), néha megsimogatom — fauni kajáinsággal mondja ezt. Ez a hideglelkü emigráns fagyos önural mával arra vetemedett, hogy brüszk véleményt mondjon az udvari ól, a cár egy bizalmasa elöli. Ezt a Téli Pilótában teszi, a kiírni szobában, egy gőzölgő teáscsésze mellett, öt lépésre első Sándortól... Tolsztoj grófnak mondja: — Az ön uralkodója egyáltalán nem orosz, franciásan enervált, ernyedt, egy Apolló. Arisztokráciájuk is franciául érez és beszél. Csak a misztikájuk olyan kinaias, olyun naiv... Csak. ha a parasztjaik közé tévedünk, érezzük, hogy oroszok közt vagyunk... Nesselrode grófnak merő gúnnyal, a fogát csikorgatva megy: rázza: Tudja, miért viselünk háborút? Az ön szuverénje >az első világfi. Napoleon az e’ső j hadvezér. El kell fognunk a francia csá < szárt, hogy a világ két legérdekesebb embere együtt lehessen... — Felséged méz zen ki az ablakon, j >a- ját fegyverei ön ellen fordulnak Az ágyú kai felséged ellen fordítják... A kastélyt i S /.<-in i o 11 o vs/.kij-ezred veszi körül, nos vin-, ezek a csapatok megbízhatatlanok . . Ugyanez az ezred vette körül egy sötét márciusi éjszakán a Mihály palotát, amlko Pál cárt meggyilkolták... Felséged azon az éjszakán, kezében egy szál gyertyával, si- kongva, hosszú hálóimgben bolyongott fél- őrülten a lakosztályában. Reg gebe, mikor ájultan megtalálták — ön már o. cár volt... — Az ablaka alatt álll most ez a Szemionov- szkij-ezred, itt van egy gyertya, sire, nézzen kj. — Stein báró kegyetlenül kopog az asztalon. — Ki vállöl ja itt a felelősséget, amikor megnyílt a pokol! A cár hátrál, haját tépi, a földöm kuporog: — Ez szörnyű, Stein, ez szörnyű, én fé lek! Stein megnő, hangja izzik: — Tegnap még végezhetett volna velem, síre, ma késő... — Stein dörzsöli a kezeit — az örvény fölött, az ár elé állok... — Stein kegyetlen, az asztalon kopog. — Tegnap még végezhetett volna velem, sire, ma késő, én vagyok Oroszország! Ma vállal nőd kell mindent, Romanov! Ma, vállalnod kel] a barátságomat! — A báró leül a cár mellé, átöleli, hűvös, felejthetetlenül hűvös. — A békeajánlatot vissza kell utasítani, tovább verekedni kell... A cár felnyög: — Borodinná! százezer emberem elpusztult, az egész orosz hadsereg! Frederiks tábornok inem birta túlélni a becstelenséget, agyonlőtte magát. Stein a cárra mered: — A borodinói jég között százezer a halott, de az orosz cárnak százmillió alatt- •vaOójö van! — mondja ijesztő hidegen a báró. — Frederiks meghalt? — Szegény barátom! — Rábámul a cárra. — A harctéren halt meg, felségedért halt meg. — Aki a. békét prédikálja, azzal végezni kell — mondja izzón Stein. — Először győzni kell, azután jöhet a béke! Felséged elveszett, ha elhagy engem! Legyen nagy, sire, győzze le önmagát, irJa ezt alá, ezeknek meg kell hal'ni! Európa felségedet nézi, ön a népek bálványba... Ezt alá kell írni, sire, engedje meg, hogy csodáljam önt, — ezeknek meg kell halniuk, ird alá .Alexis... Tegnap még az enyémet kellett volna, ma muszáj az övékét. Ez az álíamrezon, sire, ez az élet... Az ár fölött nyújtsa felém a kezét, mi ketten szembenézünk a sorssal, Európa miránk néz, néha gyilkolni is kell, ez az álíamrezon, ez az élet... Szeretője, GaUicina hercegnő előtt egyszer elszólja magát, miközben kezét az övében tartja és a nő szemébe néz: — óh, .Sándor csak játékszer. Ennek az eml>ernek nincsenek különösebb gondolatai, elég megalázó elviselni ennek a Néva-parti Apollónak a síró rohamait... Tegnap agyon akart lövetni. ,,Ez lesz a legboldogabb ‘percem, .sire, amikor fegyverei elé állít.“ — Máma könnyek közt kért bocsánatot és kiengeszteléskép gyémán tokát ajándékozott... A cár egészen lent van. nincsen benne szemérem, féltékeny Steinre. Felbujt itta Bestusev tábornokot, hogy tegye el láb alól a bárót... Este a cárná! Sándor feldúlt, Stein csupa hideg és vad mosoly. — Bestusev bevallotta, hogy felséged töltött fegyvert nyújtott át neki. — A cár fel- fortyant. — Bestusevet letartóztattam. Stein kolpog az asztalon. — Tegnap még elbánhatott volna velem, síre, máma már késő, nézzen körül felséged, minden összeesküdött ötn ellen... — Szmolenszknél Trubeckoj kikapott, hadtestei felbomlóban, Kutuzov marsall is visszahúzódik, a franciák Moszk va felé masíroznak... Barclay tábornok csapatai közt a pestí-s dúl, az ellenség, mint az éhes farkas nyomul előre, a falvak égI Stein az anyacsászárnő kedvence. Az öreg cárné tolószékében ülve, kezében az elmaradhatatlan lorgnonnal, hajában a diadém- mal, magához szokta hivatni és a leginti mebb családi dolgokat beszéli meg vele... Steiin diszkrét és előzékeny. A cár rendjelet ad neki. Mi ő itt? — őfelsége, a porosz király képviselője? Nem! Poroszország titkos ügynöke? Ó, nem! A cár minisztere? — ők kelten összemosolyognak, nem, nem... A cár bizalmasa? Késő este. Gyertyafény mellett, nehéz atsztrakán- bundákba hurkolódzva ülnek együtt ketten. Székéhez egész közel a cár széke, előttük a* bokáigérő szmirnaszőnyegeken jelentések, sifreirások, dekrétumok, ukázok, térképek. A falon aranykeretben Erzsébet cárnő élet- nagyságú képe, előttük a hülye Pál-, cár márvány mellszobra. Úgy ül ott, drága aSztrakánbundábam, melyet a cár ajándékozott neki, nyakáig a munkába temetkezve, a nyakáig gondokkal. nyakáig a felelősséggel, amely nyomja. Néha csak odaszól a másiknak, a nagy, kimiélétlen percekben, amikor az életről van nek, a lengyelek elárulták felségedet, a sötétben l-övésck döTennek... A litván mocsarakba ötvenezer ember fulladt belé, a Mosz kva körüli torlaszokban hatvanezer ló dög- lődik, a kutak meg vannak mérgezve, varjak szállnak alacsonyan a fantáziáié katonák fölött, hollók kárognak, ki él még?... —1 Kuragin herceg eltűnt a borodini rohamban, Boris nagyherceg seblázbain fekszik eszméletlenül, megindult a fergeteg, minden ütt üvöltés, elhullott lovak, átkozódó félholtak, vad kacajok, kolera, skorbut, ki él még?... S te in ha j ihat at'Han: Szembe velük Pál cár mellfaobra, ijesztő élethűen... A cár sirva fakadt. Mit gondolsz, Steiin, velem is úgy .végeznek, mint ő vele? A palota csendes. A szolgálattevő gárdisták lábdobbanásai hallatszanak csak. Halk, feszes vezényszavak... — Fenséged Európa bálványa, mit törődik mással? — Hol van Felséged apja? — Ez, aki itt van, ez csak egy fantóm, síre... Zongorázzon esek tovább.., Hej, szép élet! Vidám élet! És a menekü lése! Álruhában kellet szöknie, összehu zódva. begörbült háttal1, feltürt kabátban, széleskarinráju kalapját jó mélyen a szemébe nyomva, hogy arcát meg ne lássák! Napoleon spiclié je i utánavetették a kópékat, a kiéhezett vérebek kitáguló orrlyukakkal. csabclva a vérót szaglászták... Hej, szélp élet! Vidám etet. Csehországban eladta az ezüstjét, hogy élni tudjon, ? cárnak a zsenijét adta el és hnzájáinak a sorsát, és az életét... Lelkét visszaadta annak a közöc- ségnek, ez a fejedelmi szellem, amelyből származását levezethetjük, amely őt szülte s amelynek egyik nagy csillaga volL., szó, amikor a munkájáról van szó, zongorázzon valamit, sire... A bárónak már mehetnékje van. A függetlenségét sérti, hogy ide kötötte magát a cárhoz. Fáradtnak érzi magát, hogy továbbra is jálsza Mefisztó históriai szerepét. Tehernek érezte, hogy továbbra is, zsenije révén uralkodjon a cár lelke, ingadozó, dekadens lénye, nerrvozitása és az orosz udvar fölött... Masszív, fenséges', mély lénye egy grandiózus történelmi álommal telt be, ez a német egység gondolata volt. Ezért feláldozta nyugalmát, vállalta küldetését, vállalta a2 ördög ember,fölötti és embertelen, ragyogó és pokoli sorsát. Úgy is halt meg, bogy alig hallatott magáról és az utolsó percéig «' német egységről' álmodozott, amelynek egyik hatalmas előkészítője volt. A haldoklás óráiban talán arról álmodozott, hogy egy cár zongorázott neki, asztrakán-bundákba burkolódzva ültek sápadt gyertyafény mellett, amig meg nem virradt. A bokáig süppedő szmírnasző- nyegen, szerteszéjjel ukázok, akták, titkos jelentések, állami rátok, térképek... | Akinek a cár zongorázott
