Ellenzék, 1937. szeptember (58. évfolyam, 200-225. szám)
1937-09-19 / 216. szám
1/937 szeptember 19. ELtBNZÉK 11 c>3 i.:: Anyámteifefejtett nekem az este egy kis kanál MAGNESIA S„ PELLEGRINO-r adni, azért nem érzem jól magam. MAGNESIA 5JPELLECMN0 ÁnizzsaS, vetgy anélkül és pezsgő. mi 1Ó IDŐSBŐL A hitsorsosok írja: DÓZSA ENDRE Abban az időben történt, miikor a jog, törvény és igazság programjában Sztélfli Kálmán vette át a kormányzatot. Amig az ország eső bankárja volt. Széli Kálmán alig fordult meg a szabadelvű pániklubban. Alig érintkezett képviselő társaival!. Úgy, hcxgy általában rideg pénzembernek tartottuk.. De amiaţ minisztereinek lett, mintha kicserélték volna, olyan lekötelezőén barátságos légkört teremtett magalkörül. Ajtaja lis, de szive is ■minidig tárva vollit. A Deák Ferenc rokona, a Vörösmarty veje tönt fel 'belőle. Egyike volt azoknak a dunántúli magyar nagyurafcnak, a,kiknek nagyurasága nem abban nyilvánult meg, hogy mindenkivel szemben tartózkodó legyen, ellenkezőleg, llekötelező szívélyességével mindenkit magához emelt s valósággal elárasztott mindnyájunknak magyaros szeretet- re méltóságával. Amig a parlamentben fényes szónoklatai vail mint mindnyájunkat elkápráztatott', a pártkörben, a pártvacsorákon a legkedvesebb kauzeurnek 'bizonyult. Hire dis ment ennek az ő nagy szeretetreméltósá- gánalk. A vidéki! üdvözJl'ŐMkiildöttségelk egymásnak adták a miniszterelnöki elfogadó terem ajtókilincsót. Az öreg Szimcsák, az ajtónálló álig tudta jelezni a lAtkároknak azokat az embertömegeket, alkiiik, mint az ame- riilkiai köztársaság elnökének, épp úgy az uj magyar miniszterelnöknek egy pár barátságos szavát és kézszoritását áhitoctiák. Abban az időben hire járt, — igaz, vagy nem igaz, kii tudná most megmondani, hogy valamelyik fellső vidéki csodarabbi nagy küldöttséggel szintén feljött Budapestre. Tiszte- legnd jelentkeztek. Zsúfolásig telt a miniszterelnöki pa ota fogadóterme. A csodarabbi megsimitja fehér iszakáLláti, már otthon remeikbe faragott szónoklatba kezdett. Kis'sé jüdisch hanghordozással ugyan, de ment a dolog pompásan. A nagy szakállak lengedtek a telkes bólogatásban. A beszéd végefelé a csodarabbi arca édésdeden mosolygóvá vált. Kotorászott kaftánja zsebében, kivett onnan valami papirfélét. S ilyen formán végezte szónoklatát: „miikor az egész ország egy szívvel, lélekkel osztozik abban az örömben, hogy excellenciád a jogtörvény és igazság programjával! az ország kormányzatát átvette, százszor, nem, ezerszeres a mi eddig elhanyagolt zsidó nemzetünk öröme, hogy exelenci'ád is ,,Ainer von ünsere leüt“, hit- sorsos. Széli Káhnán mosolyogva kérdezte: ,,ugyan, honnan veszi ezt főrabbi ur?“ A csodarabbi kisimította a kezében lévő papírlapot, odatartotta a miniszterelnök elé. Széli Kálmán adélmetszetü képe volt az. A rabbi büszkén mutatott az acélmetszett álján lévő jegyzésre, ott ez állt: „Metszette Kohn“. Széli Kálmán nevetni kezdett. Rosszul! informálták magát, mert én római katolikus vagyok. Százszoros és ezerszeresből alkudjunk ■ c valamit. ,,Úgysem alkuszunk“ zúgott a kórus, hanem azért kezet fogott a miniszterelnök a csodarabbivai! és csaknem valamennyi megjelentltel $ a küldöttség nagy lelkesedéssel éljenezve 'távozott. Azzal a meggyőződéssel, hogy ha Száll Kálmán nem is h'itsorsos, de olyan, mint azok a zsidó szentek, akiktől csak. jót liehet várná. Ezt a zsidó epizódot sokféleképpen varir álrák akkor a pártklubban. A stréber asztaltól a kártyaszobáig, a miniszteri társalgóbed sarkoktól a Széli; Ignác udvaráig ez a bon- mot végigjárta az egész klubot. Széli Ignácnak, akii Széli Kálmánnak 'lest- véröccse volt, de jóval idősebbnek látszott, a pártkörben nagyobb udvara volt, mint Szilágyi Dezsőt kivéve, akármelyik miniszternek. Az ő unambátyám modora és kedves közvetlensége éppen úgy rászolgált erre a kitüntető környezetre, minit közismert befolyása, mellyel testvérbátyjára hatni tudott. Belügyi államtitkán! állása amúgy is a vármegyei urakkal állandó összeköttetésben tartotta. Nem is volt az országban sem főispán, sem alispán, sem főszolgabíró, akiit Széli Ignác kivüLről is, ibéiüllrőil ifo a legalaposabban ne ismert volna. Azok a közigazgatási kongresszusok, amelyek abban az időben sűrűn érték egymást, nem is voltak elképzelhetők a Széli Ignác ezüstös feje nélkül. Az is természetes vollt, hogy a vidéki vármegyei urak, főispánok, alispánok, főszoLgabirálk1., ha Budapesten megfordul talk, egy pár barátságos szóváltás után a miniszterelnökkel a Széli Ignác sarok kanapéjához húzódtak, jóval megnövesztve Így a képviselőkből állló állandó udvarát Széli Ignácnak. A Széli Ignác udvar a- tánsalgóterem bal- sarkában volt. A jobbsarolkban a Szilágyi De zső udvar. Itt már tölbib volt a nagy adout. Darányi, Wlassits miniszterek állandóan olt tereferéltek, Barcsai Domokos volt itt a vidám hangulat képviselője. Itt pattant ki Barcsai jómondása, mikor Bíró Jánost főügyészi állásra kinevezetletésére ajánlotta. Szilágyitól! azt a választ nyerte: „nem lehet, mert Biró részeges is, goromba lis". „Nem részegesebb, mint én és nem gorombáb. minr te. kegyelmes uram, — fedeke Barcsai s lám én főrend vagyok. Te pedlig pláne igazságügy- miniszter. Ez argumentum ad bominem volt és Biró János csakugyan főügyész lett. De mégis a Széli Ignác udvara maradt a legvidámabb udvar. A vidéki uraik oda hordották fel ,a vidéki adomákat és pikáns történteket. Ott évelődtek egymással a tótvidéki követek és vármegyósak a bunyevácokkal. Onnan vitték vidékre a budapesti adomákat, pletykákat, amik azután bejárták az egész országot. A vidám hangul la1 tu társaságba, — mi kor a sóik udvarmester Is Ik if áradott — Széli Kálmán is lletelepedett valamelyik öblös bőnfotödybe és nem kis élvezettel hallgatta a vidéki' kiskirályok zaftos mondásait. Ilyenkor a stréber asztal ott az elnöki emelvény előtti, ahol a mameluk stréberek a miniszterek jövetelét lesték, nagyon megcsappant. Csak az öreg urak tar-okpártiak és Gromon Dezső divióilt asztala körül maradi változatlant^ az első teremben a1 mindennapi társaság. Elpárologtak a frakkos gomblyuk virágos urak is, akik még: mielőtt az operába, vagy valami estélyre mentek volna, fel ruccantak, a klubba, valamelyik miniszterre, vagy éppen Széli Kálmánra lesni. Ellenben .szilárdan ) kitartott Boncza Miklós, ak.i. mini atléta, a ; királynétól gyémán'o gyűrűt kapót! s mint a magyar Közigazgatás szerkesztője munkatársaiból. mint Németiből, Ruffiból államtitkárokat nevelt. A csúcsai kastélyából hordta fe[ az erdélyi levegőn Összegyűjtőn mondásait. Az összes minisztériumok minden bivatalno- ; kával és az összes vármegyék minden tiszt- i viselőjével te tu pajtiás lévén, az akkori köz- j igazgatásnak mintegy országos nagy köveié- j vé emelkedett. Közbizalomban alulról is, fe- i lülről is. Boncza Miklós erősakaratu, keménynyaku i Az öngyilkosság technikája Ir!a:HUNYADY SÁNDOR Biaony a technika óriásit fejlődött. Egy középkeresetü fogorvos, akinek három- szobás lakása van a körúton, kényelmesebben, sőt fényűzőbben él, mint egy lovagkori fejedelem. Számára a tél nem jelent hideget és az este sötétséget. Van gőzfűtése és villanyvilágítása. Himlő ellen beoltják, nem hall bele egy szimpla vakbélgyulladásba. Ha a bélmüködése rendetlen, bevesz egy kis szenet. Ha valahogy négyszáz pengőhöz jut, elmehet Párizsba a világkiállításra és néhány frankért végignézhet egy olyan zenés és táncos revüt, amelynek a pompájához képest Seherezádé udvartartása szegényházba való. Ezzel szemben egy tizenkettedik századbeli király tehetetlen volt az élet elemi bajaival szemben. Testét a nehéz bársonnyal és az ékkövekkel együtt sebek borították. Az észszerűden, tulfüszeres táplálkozástól felfúvódásai voltak. Ha a szeme elromlott, nem nézhették meg, hány dioptriás üvegre van szüksége? Ha a foga kihullott, nem kaphatott protézist. Az élet ezer apró dolgában van fölényesen jobb helyzete egy mai proletárnak, mint egy középkori kényurnak. Például vegyük az öngyilkosságot. Mit csinálhatott egy régi ember, ha zsákutcába kerülve, öngyilkos akart lenni? Méreghez csak a legfelsőbb osztály tagjai juthattak. És milyenek lehettek ezek a mérgek! Én legalább nem hiszek azoknak a poroknak a gyorson ölő hatásában, amelyek gyűrűk kövébe voltak rejtve a regények leírásai szerint. Valószínűbb. hogy nagyrészt primitiv főzetek voltak, amelyek szörnyű izomgörcsöket okoztak. Esetleg félnapig üvöltött halóda előtt az, aki bevette a sima elalvást ígérő, arab nevű csodaszert. Revolver sem volt, amelyet a halántékhoz lehet szorítani. Gyorsvonat sem, amelynek a mozdonya oly radikálisan el tud intézni egy emberi testet. Nem voltak magas házak, amelyeknek ötödik emeletéről a világitóud'varba vethetle volna magát az életunt. Sőt még hidak sem voltak a nagy folyókon. Nem lehetett a vízbe ugrani, a partok szelíden, menedékesen süllyedtek a habokba. Ott állt a szerencsétlen, régi életunt, tudta, hogy testét csak a legfájdalmasabb műtéttel választhatja el a létezéstől. Nem nagy választéka volt. A kötél, a kés. Esetleg a kard. Igen, a kard. Ez volt a legnépszerűbb öngyilkossági eszköz. A hanyatló Róma differenciált és kényes- kedö korában, a splenes gentleman egy kád meleg vízben fölvágta tőrével az ereit. A kéjes hangzás ellenére ez is elég unalmas, babra munka lehetett. De később az erkölcsök keményedésével ez is eltűnt és egészen előtérbe lépett a kard. ,,A hős kardjába dőlt!‘ Ugye, képzelje csak el a nyájas olvasó, hogy az a kardba való bedőlés milyen keserves művelet volt a gyakorlatban. Milyen kínosan lassú lehetett, mekkora fröcsköléssel, recsegéssel és ropogással járt, amig a köszörült vas a bőrön, zsíron, húson, mellcsonton, esetleg a bordákon keresztül nemesebb belső szervekig ért. Nem volt egyszerű dolog meghalni, annyi bizonyos. És a szerelmes szivü, fiatal kárpitossegéd, aki ma olyan köny- nyen nyitja ki a világitógáz csapját, ha hűtlenségen éri a barna kislányt, valószínűleg nehezebben szánná el magát a halálra, ha a kardjába kellene érte dőlnie. Ma már egészen sima dolog meghalni. Az ember körülhizclcg egy doktort, egy patikust. Elolvas néhány szakmunkát. A keresztrejtvényfejtéshez is több energia és nagyobb tájékozottság szükséges. Azt mondja, hogy fáj a feje, a füle. Altató- recepteket irat. összegyűjt néhány fiolát. És ha egy kicsit ügyes, homlokán a vizes törülközővel, olyan édesen pihen el örökre, hogy gyönyörűség rágondolni. Még jobban kellene vigyázni ezekre a keresztes orvosságokra, mint eddig. Hiszen olyan csáberő van az ilyen szelíd altatóhalálok elképzelésében, mint a filléres vonatok ismeretlen tájakat ígérő reklámjaiban. Meghalni jóval kisebb hercehurcával jár, mint mondjuk Tokióba utazni. És talán még annál is sokkal érdekesebb. Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma reggel ijedten dobtam ki mindazokat az altatós üvegtubusokat, amelyek félév alatt éjjeliszekrényem fiókjában összegyűltek. Éjszaka, amikor hazamentem és a csöndes, homályos szobában fölfutott a falon árnyékom, elfogott valami mélységes vágy, hogy visszaadjam magam a természet olvasztótégelyének, csináljon velem valamit, ahogy egy rozoga Ford- ból friss acélt csinál a gyár. Pedig nem volt különösebb bajom és nem is voltam szomorú. És az érzésem sem volt pogány. Ahogy a vádlott kívánja néha ügye végtárgyalását, tudni szerettem volna kétségemben, mi van velem? — Isten itélőszéke elé vágytam szállani lellcemmel. atléta volt. Legelőször úgy jutott be q parlamentbe, hogy kikérte magának a 'egszél- sőibb, mészárosok és csizmadiák által uralt választó 'kerületet. Marosvásárhelyt, ahol em- berem ékezett óta a szélsőbal Lázár Ádám volt a képviselő. Mikor, mint mameluk képviselőjelölt a városban megjelent, a nagy ellenszenvnek azzal adott kifejezést a polgárság, hogy a kislemplomuk állóit egész városrész a kutyáját Bonczának kereszteké. Hangos volt a város a „coki Boncza, csiba Boncza“ kiáltásoknak Szegény városi kutyák soha annyi rúgást nem kaptak, mini amennyit Boncza helyett elszenvedniük kellett. Valami olyan pletyika járt, ami Lázár Ádám ellen hangolta .a város vezetőit. Ennek a hangulatnak adót! kifejezést egyik városi polgár, mikor igy szavazott: „szivar,csutkára nem szavazok, cselédszerzőre mégkevésbé, éljen Kossuth Lajos“. Hogy hogy nem, Boncza egyetlen szótöbbséggel Miarosvásárhely képviselője lett, mint képviselő szabad szájáról volt ismeretes, így hozta előbb Széli Ignácnak, a Széli Ká - mán állítólagos hiitsorsos esetét, a csodarabbival. Széli Ignác nagy füstöt fújt bnintani'ká- jából: „mondóik én neked mást: mikor engem is zsidónak néztek. — Az egész udvar füllelt, — Hát utaztam bátyám családjához Rátotra. Sűrűn meg volt telve a vonat. Szombathelyi vásárosokkal. A második osztályból mind többen szivárogtak át az első osztályba. Egy jól megtermett, vöröshaju, nagy aranyóra-láncos ember sansgene mellém telepedett. Egy darabig izgett-mozgotl és mind gyakrabban fixirozott engem. Egyszer csak örvendezve felkiált: „nagyccerö! Urasá- god nem-é Weisz Mór Szombathelyről?“ Bosszantott, de nem akartam goromiba lenni. „Nem, — Én Széli Ignác vagyok“. Bíztam benne, hogy kivált azon a vidéken mindenki ismert s igy lerázom magamról az urat. Nem az történt, örvendezve ugrott fel, nyújtotta felém a pracliját: „Még nagyccerübb! Én is pont IZélig Náci vagyok!“ Mit volt mit tennem, diisku rá ltunk egész Rátáiig. Ott várt reám a bátyám fényes fogata, huszár van a bakkon, reá ns várt valami egylovas kordé, pedig hát ő is Zélig Náci volt. De azért barátságosan rázta a pracliját, nem törődve a fényes fogattal és a belső titkos tanácsosságommal és más ilyen külső cafranggal.“ így kezelték a hitsorsosokal a régi ió időkben a magyar urak. Nem osztozva a debreceni cívis azon megállapodásában, hogy antiszemita az, aki ikölleténél jobban megveti a zsidót. Hiszen akkor járta végig az országot a Wekerle-nóta: Wekerle hozta törvénybe, ne essünk rózsám [kétségbe. Apád kibékül, rabbinus nélkül lehetsz a pá[rom édeseim Anyád se bánja, hogyha a lánya pap nélkül [lesz n hitvesem. vmsnantama Az Athenaeum nagy történelmi sorozatában Hát*® űo&íénete irta Agostina Sacelli. Egy nagy ország és nagy nép története a régi római birodalom szétbomlásától az uj olasz birodalom megalakulásáig. egészen napjainkig. Ára fűzve 132, kötve 158 lej az Ellenzék kölnyvosztá- lyában, Cluj—Kolozsvár. Vidékre utánvéttel is azonnal szállítjuk. Kérje a könyvérdekes- ségek jegyzékét.
