Ellenzék, 1937. szeptember (58. évfolyam, 200-225. szám)
1937-09-19 / 216. szám
1937 szeptember 19. ellenzék 9 CEHOSLOVAC FIÓKJA : Ciiij, 5. G. Duca-uíca 3» szánra („SELECT“ mozgószinház melleti) az őszi á; féli szezonra elsőrangukivitelü férfi, /7óz £s gyermek ruházati cikket óriási wálsssiékbam hoz forgalomba, ugyanolyan árak mellett, mint a bucureşti központ. KÁLI DÉNES. 1 I Megénk az ember A kórterem ajtaja hirtelen kitárult. Nem úgy, mint rendesen szokott, kíméletes Hiedelemmel. Hanem tágan és határozottan. Akik kitárták, csak egy kötelességet birtak ki egyszerre. Ennyi beteg kényeztetett érzékenysége nem fért be a fejükbe, csak azé az egyé, akit ölben hoztak, mint a gyermeket s aztán ügyetlen és túlzott szertartásossággal ágyba tettek. Széna-, trágya- és eső- szag hatalmasodott el belőlük a gyámoltalan, orvosságos atmoszférában. — ,,Osztán tartsa ket magát emberül — Káruj-komal“ — csöppent a bátorító vigasz. — ,,Gyavuljon megi mentői előbb.“ — 5 ahogy jöttek, döngve oda is lettek. Szép a könyörület, de az élet az első. — Csak az aszalódott asszony maradt a beteg lábánál kitartóan szipogva, de ezt úgy végezve, mint aki — ha már egyébbel nem segíthet — legalább ezt kitartóan mellékeli a jóreménységes gyógyulásba. Orvosok jöttek. Halkan, komoly szóval beszéltek, vallattak, vizsgáltak, bólogattak. Németre fordított folyó beszédbe latin szavakat elegyítettek. — Gangré- na!“ — mondotta simán, de utolsó szóképpen a főbbik. S azzal nagyon jóindulatúra változott szóval kezdte puhítani az embert... „Gangréna!“ — szállott a szó ágytót- ágyig, rémszárnyakon s rátelepedett egy- | egy értő arcra kivilágosodó jelentése: gangréna — a darabonként adagolt halál, fekete, üszkös, lassú, de biztos halál... — ,,Egyezzék bele bácsikám, hogy operáljuk meg. A baja nagyon súlyos, de segíthetünk magán. Talán bokánál, esetleg térden alul megállíthatjuk a betegség tovaterjedését. Ha beleegyezését adja, hívjon újra s holnap reggel már át is szállítjuk a műtőbe.“ — 5 nxár fordult is fehér köpenyesen, mint az utolsó ítélet szűkszavú követe. Percekig főbekollintottan hallgatott az ember. Szögletesre bárdolt koponyája képedezve, szótagonként engedte be a szörnyű értelmet: „ha élni akar, egyik lábáról le kell mondanial‘‘ — Hogy neki egyik lába fölösleges, ártó, annyi, mintha már nem is volna, sőt — mert megvan még — ellenségévé változott, halál markolja, huzza ettől fogva a sírba. — Nem, ez nem lehet, ez nem igaz. ő a lába nélkül nem ember. — „Nyomo- rékl“ — riadt rá a lemaradottak szörnyű kategóriájára. — Hah! a faluja büszke ármádiájában, a munka, a szerzés glé- dájában ő mindig elől villogott... S most arra ítéli ez a jószagu, keskeny ur itt, ftogy kiáll jón, mint egy koldus, félreüljön az utmartra?... Olyan nincs! Mit tudja azt ez az ur, ha doktor is, hogy mi egy láb, olyan láb, mint az övé. Ahogy e‘ lépik, kaszál, erdői, szekeret tart, megveti magát, — eh, mit képzel ez az ur, ha kicsi isten is, hogy mire való a láb?... Az urak csak közlekednek vele, azt is csak sima járdán. Azért is mellőzhetik s ha úgy akarják, hát helyettesíthetik. De az ő lába nem egy végtag csupán, hanem maga az élet nyele, vagy talpa. Ennek hiánya annyi, mint feladni a jövő elképzelését^ annyi, mint félreállani a komáék mellől; átengedni a pozíciót; elől engedni, akiket hátamögé gyúrt; beismer- ni, hogy nem birja a versenyt és — és szánalmat rakni a tarisnyába, mint koldus az alamizsnát. — Nem és százszor is nem! — vágta ki böszülten, széttekintve, mindenkiben ellenséget szimatolva. A gangrénás lábujj sunnyogó sajgással húzta alá az eddigieket s most a nyo- matékra nyomatékkai nyilalott egyet élesen, figyelmeztetőn. — „Nem, mégsem, — az árgyélussát! — Hogy még én hij- jam, kínáljam magam neki? Na, azt lesse! Hogy a mesterségét próbálja rajtam, a pénzemen? A keserves mindenét, ‘sze csak ezt akarja, semmi mást!...“ Ami az elméjét marcangolta, a szája azon melegében ki is találta, mint akinek a gondolat csak érzéki alakban valóság. — Mire eddig érkezett, az idáig hallgatva szipogó asszony egy gyávult kísérletre bátorodott: ,,‘sze édes uram, mi éppeg azér‘ jüttünk ide, mer‘ itt csak jót akarnak a doktor urak az emberrel“. Csak ez kellett a kínban izzó embernek. Most hát végre egy jelenlevő tárgyat vehetett célba. És egy eddig fel se ötlött szempont kaján vigyorára villant a figyelme. — „Hm, ez az asszony... ez eddig csak mint kellék szerepelt számára, ezentúl dirigálni fog. Eddig a felfogott szemrebbenés, a teljesülő parancs megtestesülése volt, — mostantól fogva a visszájára fordult világ tengelye lesz az épség, az ■egész ember jussán... — Hogy ő másod- rangúvá legyen az eddigi árnyéka mellett? — Nem, a halál inkább, semmint a megalázottság! — S minden izma tiltakozva rânduit össze, — s a gangréna minden erőt letörő éllel csikart egyet és fonnyasztó dekrescendóval ült el. A nyomában serkedt siránkozó nyögést az asszony kedvező jelnek vette, hogy a nagy ágyút elsüsse: „ne féljen ^ — lelkem uram — a Jóisten ke-eddel van s nem hagyja el...“ — „Mit az Isten? Hol hát az az öregisten? A baj van itt, nem az Isten. Ne kárálj nekem istent. Micsa hig isten, aki akkor nincs, mikor kéne. — S a szitok lucskos árja böffent ki a löttyedt szájon, szinte élvezve, hogy e téren tullici- tálhatatlant produkált. — „Csak káromkodja ki magát kedvére, Károly bá‘l“ — szólalt meg az egyik ágy fakó lakója — „hogy aztán rendre imádkozni is megtanuljon réggé- ^ lig. Mert az élet féllábbal is élet és csak is az élet a jó. Meghalni pedig két lábbal | is egészen rossz. Káromkodjék hát fene- | késtől, hogy éppen úgy imádkozhassék | is“ S ci szenvedők hallgatva helyesel- i tek hozzá, mert már mindnyájan meg- | csinálták magukban régen a fődolgok bg értékskáláját. Éjfélre járt az idő. Az inspekciós or-1 vos bejött, hozott egy megváltó morfin injekciót. A kin aludni tért a gangrénásW lábujjban. Csend, félhomály terjengett || Or elkinzottak álma fölött s az éj halkan számlálta a percek múlását. M Hajnal; háromkor Károly bá ébredt egyedül s óvatlanul tanulni kezdte az\ imádkozást. Hatkor a gummikerekü kis kocsin elindult a nagy vállalat, a fél'lábu emberek ismeretlen, uj világa felé. Miközben befektették a kocsi keskeny öblébe, hálába törten odatekintett az éjszakai közbeszóló ágya felé és mintegy ma- gyarázólag mondta oda: „tudja az ur, — nem is tudom, kinek tiszteljem, — az ember megérik!...“ 'MIA o \ó vUá- elötötctete a ^oScH gitós: % BOSCH sőt 40° (ényszotő . e v\iágos m«« mSug“alItat M azittesWt. íem:sak ^\so hanem pesek a és meg ka'. tökéletesen Bm & votRÍS Minden szaküzletben kapható! Leonida & Co. Bucureşti és vidéki fiókjai. „Tüzit megrakatta velágos Szent János“ Pusztulásra ítélt dallamok a ghymesi vár tövében Irta: MANGA JÁNOS PRÁGA, szeptember hó,. A Nyitrától északra fekvő palóc-sziget utolsó állomása Ghym.es, ahol a magyar ,,Istten hozoitt“-tail (köszöntik az idegent. A falu az országút két oldalán, a völgyben fekszik, tőle északnyugatra, a hegytetőn Ghyines várának romjai; mesélnek a dicső mohról. Tetőzete már régen beomlott, egykori szépségét csőik néhány épségben maradt, fal vagy oszlop hirdeti. Az idő vasfogáva.1 az egykori hatalmas vár kápolnája dacol a (legnagyobb kitartással. A kápolna még tartja eredeti jellegét, de berendezését, a i J. és 16. századbó[ ^származó oltárt és (kegyszereket már régen leszállították a községiben lévő Forgács- 'kastély kápolnájába. Vasárnap este értem a faluiba. A főkötős és a különös hímzéssel díszített ingű menyecskék az alacsony, zsupfödeles házaik előtti padokon ült dk. A falu végéről idegen nótaszó hallatszott: a vasútépítő munkások sörből fakadt éneke. Motorkerékpárommal megálltam az egyik félszemü ház előtt!, ahol öregasszonyok ültek. Nagyon barátságosan fogadtak és amikor elmondtam jövetelem célját, még be iij invitáltalk. Aki még Kodály ördöngös masinájába is énekeit Amikor a kemencepadlkára letettem a hátizsákom., az öreg Verőn néni azonnal ráismert a hátizsákból kikukucskáló fonográftölcsére és büszkén mondta el, hogy vagy harminc esztendővel ezelőtt ő is éneikéit egy ilyen ördöngő'S masinába. Aztán tovább mesék: — Egy olyan nagyszakállu ur volt itt. A mester urnái lakott. Oszten egy este vagy táz asszonyt hivtalk az iskö iába, hogy iki 'tud jobban énekelni. — Hát ki tudott legjobban? — kérdeztem. — Mónár Krála, de má‘ meghalt. De egyszer ő ás eltévesztette, oszt beleköhögött a gépbe, a gép meg visszamondta, oszt mi meg nevettünk rajta. — Hát ki énekelt még abba a gépbe? — kérdeztem tovább az öreg Verőn nénit. — Recika Klára, meg Fánta Mózsi, de már ők is meghaltak. Tudja Isten, talán már nem sl' élnek többen, csak én. Verőn néni után a leánya, Balba Franciska 43 éves asszony szólalt meg, akii eddig, a kemencéd támasztva halliga toll: — Amikor Kodály Zoltán ur itt voit, én vezettem át innen Zsérére. Mikor odaértünk, egy .'koronáit adott, hogy vegyek rajta cukorkát. A pusztulásra ítélt dallamok Harminc esztendő nem nagy idő. De egy nép életében ez ás sok változást hozhat. Azok a da'lamok, amelyek még harminc esztendővel ezelőtt virágoztak Ghymesen, majdnem teljesen eltűntek. Az ötven éven aluliak már csak emlékeznek rájuk, de még a dail'amok töredékeit sem ludjálk. Az ötven éven fölüllek pedig osak a töredékeket ismerik. Vagy táz halvan-hetven év körüli asszonyt kérdeztem ki) a szenliván-tüzénieik dallamaival kapcsolatban, de ezek közül csak Verőn néni tudta elénekelni, ő ás hosszas gondolkozás után. Különös jelensége a falu lelkének: azok .a dallamok, melyek hosszú évszázadokon át hü és szigorú őrei voltaik a mithológlában rejlő erőknek, néhány évtized allalfcţ: eltűnteik. Pusztulásra ítélte őket a huszadik század. Vájjon miért? A napisten tiszteletére hozott áldozatok emléke} Junius 24. napja előtti e9te nagy ünnep volt valamikor Ghymesen. Mikor nyugovóra tért a nap, a falu aprrja-nagyja összegyűlt, hogy meggyu.jtsák a szentiván lüzét, amelynek emléke sok-sok évszázaddal azelőttre, -a pqgánykorba nyulilk vissza, amikor a nyári napéjegyenlőség napján a diadalmas nap tiszteletére gyujtollak örőmtüzeket. A leányok, legények ünneplőbe öltöztek és amikor már mind együtt voltaik, meggyujlolták a 'tüzet, aztán fölhangzot az ősrégi' dallam: „Tüzit megrakatta velágos szent János. Felár hajú Maggar Ilona haján fölül gyö'ngykoszoru, gyöngy.1' Aztán a leányok és a menyecskék sorba átugrálták a -tüzet. Az asszonyok pedig bodzafát pörköltek a tűzön, hogy azzal kössék be a daganatot. A tüzugrálás után már újabb, a kereszténység átformáló erejéből fakadt dallam következett: „Jelenig! magát Jézus három esztendőben. Jézus magát úgy jelentgetyi már." A 72 éves Verőn néni ráncos, sápadt arca kisimult, megfiatalodott. Már nem kell gondolkoznia, a dallamok mind megannyi apró ezüstcsengettyük csilingelnek ajkán, amikor a harmadik dallamba kezdett, amely tartalmánál fogva is örökké csillogó gyöngye marad a magyar népkönészot őserejének. Nem volt poéta, aki a búzavirág, szőlővirág és a rózsavirág isteni küldetésének himnuszát olyan szépen meg tudta volna énekelni, mint Verőn néni, akinek telikéből egyszerre ezer, meg ezer porrá lett ismeretlen magyar költői szív kezdett dobogni. „Vetekegyik vélem háromféle virág. Virágom, véled elmegyek. Virágom, tőled el sem maradok. Első-féle virág a buza szíp virág. Virágom . . . Másikféle virág a szőlő szíp virág. Virágom . . . Ne vetekedj vélem te buza szíp virág. Mert bizong levéled él az egts: világ. Virágom . . Ne vetekedj vélem te szőlő szlp virág.. Mert bizony tedéled szentmiséi szolgálnak. Virágom . . . Ne vetekedj vélem te rózsa szíp virág. Mert bizony tevéled lányok dicsekednek. Virágom . . .“ Már éjfél felé járt az idő, amikor Verőn néni az utolsó dallamot is gépbe énekelte, összecsomagoltam, mint az utszéli fa árnyékában éhségét csillapító vándor, aztán búcsút vettem az ifjulellkü öregektől és e’indi tottam kerékpárom motorját. .
