Ellenzék, 1937. június (58. évfolyam, 123-146. szám)
1937-06-13 / 132. szám
1937 juni us 13. o ELLENZÉK ) VASÁRNAPI KRÓNIKA ÍRJA MÄRAI SÁNDOR Az iró és világa A könyv nap legnagyobb sikerét! Arany János aratta; s ebben van vailaimi megnyug- ^vató. Arany János nem ,könnyű“, nem is „szórakoztató“ Író. Ha egy késői! közönség siet megszerezni a magyar nyelv legnagyobb művészének verseim — se versekben nincs semmi, amit a korszerű átlagizlés irodalomnak nevez;, tehát nincs „párbeszédes cselekmény“, sem „boldog csattanó“! — ez a készség jele annak, hogy a tömegekben él még áhlitet a betű iránt, ágén. jelenti azt, hogy a 'tömegeknek van még ígényérzetiik. Ezt az ligényérzetet jó lesz ápolni. Kereskedők, könyvkiadók, kritika, az .a bonyolult üzem,, ami a Szellem körül sistereg, árunak és keresieitnek az a különös ossz játéka, aminek értékeléséhez semmi' köze, amit divat', érdekek, politika döntenek ef, mindez természetesen kevéssé 'alkalmas arra, hogy a tömegekben bizalmat keltsen 'Szellemi jelenségek iránt. Az emberek vágynak az olvasmányra, óé a reklámok és reklámkritikák rengetegében már csak ösztönük tájékoztatta őket. A tömegek irodalmi' ösztöne tájékozatlan; s mégsem szabad lebecsülni' ezt az ösztönt. Egy korszak emberei néha bonyolult szűrőkön filtrálják át. azt a szellemi táplálékot, amelyre szükségük van, mint a szervezetnek bizonyos elsőrendű tápanyagokra. ; hogy élni tudjanak. A magyar könyvnap évek óta rokonszen- veket vált kli! a tömegekből. A könyvnap, mely jelképes alkalom arra, hogy érdekelíes- se a .tömegeiket az irodalom Iránt, nemcsak kiadói próbálkozások, kereskedelmi erőfeszítések versenynapja, hanem — néha nyers és vásári jellegével, alkalmi attrakcióival, társadalmi kellékeivel — emékeztető,, afféle nyájas szellemi viz. és tüzpróba, amelyen át kell esni egy társadalomnak, hogy megmutassa szeilteimi életkészségét. A magyar olvasó gyönyörűen vizsgázik a könyvnapon; azok a szerény két!, három pengők, Isten tudja, miiíajta megható takarékosságok és erőfeszítések eredményei, melyek e napokon tnegosörrennek a könyvsátrak pultjain, sokkal többet jelenítenek, mint kereskedelmii eredményeket; egy 'társadalom szellemi életigényét jelentik. Láttam egy vasutast, munkaruhában, 'amint egy körúti könyvsálor előlit leszámolt 'tizenkét pengőt Arany János v erses k ön y véé r t. A pengőket egyéniként Ikereste elő bugyeilárisából — mindössze nyolc egypengőse volt csak, a maradékot ötveni. és huszfiLléresekből szedte össze. Mikor kirakta .a pultra a könyv árát, tárcája szemimel- láthaitóan kiürült. Valószínű, hogy gyalog ment haza, mert villamosra sem maradt pénze. Gyalog ment haza, hóna alatt Arany lános verseivel, melyért elfizetite egyhavi keresetének egytiizedét. Utánanéztem s úgy éreztem., mégis érdemes írna. Talán csak ilyesmiért érdemes már írni. Az ,iiró zavartan áll a korszerű üzemben, iparkodik engedelmeskedni a kereslet törvényeinek, amennyire ezt művészi! ízlése és szellemi erkölcse engedi', jó arcot, vág e sistergő világhoz, s örül, hogy él. Mit kezdjen e világgal? Megváltoztatni nem tudja s legtöbbször beéri azzal a szelíd ellenállással., hogy megmenti müvében, amennyire már lehet, Ízlését 'és egyéniségét. Az iró kiáll a sátorba, legtöbbször gusztusa elleniére, mert magányos ember., aki nem szereti ezti a mutatványos produkciót — kiáll, ment segíteni akar a könyvnapon1, vagy kiáll müvei kelendősége érdekében, vagy egyszerűen csak, ment annyiszor ’beleegyezett már az „üzem“ feltételeibe, miént tiltakozzon hát éppen személye védelmében? A sátrakban csinos színésznők is segédkeznek1, a .közönség örömmel fedezi fel kedv.encditi, írókat és kitűnő operettszinésznőket, vásárol, és ünnepel. Az iró mindebbe beleegyezett már. Vohlaiire-nek minderről különvéleménye lett volna; de az iró olyan korban él, mikor nem futja többé a különvélemény fényűzésére. A könyv ezenfelül nemzeti ügy, nemes társadalmi ügy. Az .iró úgy érzi, mindez érdekében, az irodalom és ia szellemi élet érdekében történik. Az igény, melyet az üzemesiitett irodalom kivált a 'tömegekből!, kétségtelenül egy jele a kultúrának. A könyvnap is ilyen kallűrjei; nem több, nem kevesebb. Igaz, mindez nem könnyíti az iró helyzetét egy világban, melynek az irodalom nem itélőszéke már, csak a korszerű szórakoztató, vagy oktató lehetőségek egyik válfajjá. Az iró lehet hires, vagy divatos, fizethet kereseti és jövedelmi adót, neve benne van a telefon-könyvben és az irodalomtörténetben — s közben gyanakodva pislog, e világra,, mely eltartja:, talán- ünnepli is, igen, talán ő-szinaén megbecsüli- és olvassa müveit. Gyanakodva pislog e világra, melyben idegenül érzi- magát. Rossz lel- kiiismerettiel néz körül, mert- tudja, hogy ő, az iró, elsőrendűen -lehet e változásról, kissé leköszönt rangjáról s morganatikus házasságot kötött a korszellemmel. írónak lenni valamikor rang volt. Ma cim), állapot, h-a úgy -tetiszik, hivatás. Másról volt -szó, még nem is olyan régen: az iró megkövetelte a -tömegtől, hogy közeledjék szellemi színijéhez, megkövetelte az olvasóitól, hogy vállalja a ka-tharizls erőfeszitésér, az iró nem alkudott), nem törődöi-L a tömeg ellenállásával s szellemi jelentőségét éppen -az ellenálláson lehetet-t megmérni, -mellyel Iko-ra fogadta-. Valami történt az iró körül, -aminek naigyon megörüli: polgáriasodon,, befogadták a tánsadalombaí, olvasni kezdték müveit, az ellenállás mintha megszűnt volna az irodalommal -szemben. Soha nem olvas-ta-k ilyen tömegek könyvet, jót és selejtest) vegyest, min! napjainkban. Az iró kézdörz-söive járkált -az általános sikerben és elismerésben. De egy -napon észre kellett vennie, hogy ez a kukáira, mely lebegteti létét és s-ikerét, telítve van az áilí-kulitura bo-mlandó anyagaival. Észre kellett venni, hogy közte és világa között szakadék tátong — már csak sikere lehet, rangja nincs -többé. Ez a ra-ngfosztás .természetesen világjelenség. Mindenütt megtörtént, ahol az iró áldozata — néha ünnepelt és kényeztetett áldozata — a korszerű irodalmi üzemnek. A nagy kritikai egyéniségűk nemcsak nálunk hiányoznak, hanem világszerte ritkák. Hiányzik a pártatlan szellemi fémjelzőhlvartal, ■amely fellebibezhetetlen ítélettel hirdeti ki: ez tetszetős., de hamis, amaz zord, vagy nyers, de igazi. Az -irodalom és -az áiilroda- lom határai összemosódnak. Mindig voltak olcsó tehetségek, kellemes szórakoztatók, igénytelen mállattartók az irodalomban. De a közönség tudta: Kotzebue, az Kotzebue s Goethe, az Goethe. Ma nem -tudja ilyen pontosan. A kiadók, a lapok!, a színházak óriási üzemek, amelyek évről évre mérlegel készi- -lenek s a mérlegek természetesen iparkodnak nyereséget felmutatni. Az értékelés zavaros és megbizhatatt-la-n. H. G. Wells1, vagy Maurois például nagyon kellemes írók, tehetséges és kitűnő elbeszélők, die az a kellemes álirodalom, melyet müveinek, a nagy tömegek szemében hamis, v-agy hozzá nem illő kritikai fémjelzéssel ellátva, ugyanolyan szellemi- teljesitmény, mint Gide, Maurlac vagy Thomas Mann irodalma. A szelekció, a szétválasztás és megkülönböztetés lehetősége az átlagolvasó számára egyre nehezebb. A mozi, -a színház is feladták rangjukat. Elsőrendű érdekük, hogy megtalálják -a kapcsolatot a közönséggel s nem érnek reá nevelni, igényesi-teni, tisztulásra és munkára fogni a nézőt. Az irodalom soha nem foglalkoztatta ilyen mértékben -a tömegeket,, de ne tévesszen meg senkit ez a mesterkélt siker. Nagy ára van. Az iró 'b-el-ső rangja, -szellemi függetlensége az ára. Ez a folyamat több, mint száz éve tart már. Száz és egynéhány év előtti, 1824 január 2-án), azt mondta Goethe Ecker mannák: „Az a zavartalan, ártatlan, álomszerű alkotás, amely egyetlen lehetséges feltétele valamilyen nagy műremek megszületésének, el sem képzelhető már. Ujlkori (tehetségeink valamennyien a nyilvánosság kirakatában állanak. Napjában ötven különböző helyen nyom-tatnak már kritikai Lapokat s a pletyka,, melyet e lapok terjesztenek -a, közr- véleményben, megakadályozza, hogy valami egészséges érvényesüljön... Aki ma nem vonni el erőszakkal e nyilvánosság elől -és nem izolálja magát, elveszetl... E rosszfajrtiai, jórészt negativ értelemben eszté'.iizáló és kritizáló ujsá-giróskodás révén elju-t ugyan valamilyen álkultura-féle a -tömegekhez, de mindez -az alakuló tehetség számára gonosz köd, sorva-sz-ló m-ér-eg, amely -ailko-tó tehetségének fáját szétroncsolja...“ Sha-kes-peare-rői beszélgettek e napon s Goethe azt mondta1, hogy Shakespeare csak a maga nagy, hősies ( korába-n lehetet-t -igazán Shakespeare — (..ha ma élne“ — mondja egy má-s helyen —, „akkor is Shakespeare lenne, de afféle f-a- I mily-Shalkespeare“;) — s a beszélgetés végén felkiáltott: „Aki nem hiszi, hogy Shakespeare nagyságában része volt a n-agy és erős kornak, melyiken éli, kérdezze csak mleg önmagától, vájjon elképzelhető-e ilyen ámulatra késztető jelenség a mai, 1824-es Angliában, a ki-ritizálgtart-ó és mindent izekre szaggató újságok -korszakában?...“ Ugyan mii volt akkor az „üzem“ — száz-tizenhárom év előtt —, mi volt -az „ötven helyen nyomtatott pletykaság“ és' ál-i-rodalmiság, óda-mérve e félelmes -nyilvánossághoz, mely ma kisajátítja s élősdi módon sorvasztja a szellemi élettel? M-Lt szólna Goethe ma a szellemi területen észlelhető jelenségekhez, amikor az iró már nem is -annyira müvével hat, hanem politikai, vagy mágénél-etr, vagy társadalmi sex-appeal-jével? Mir .-szólna ahhoz a pletykavilághoz, amely a kritika álarcában járkál a Szellem körül, mit az irodalmi trösztökhöz, a fizetett kommünikéhez, mlely tökéletesen pótolja és helyettesíti már a kritikát? Miit szólna Goethe e világhoz, melyet az iró — maradjunk tárgyilagostak! — kissé a maga képére teremteti, mikor beleegyezett érdekeibe és szemléletébe? Mindez nem szól a könyvnap, nem szói már az „üzem“ ellen sem. Úgy látszik, nem lehet máskép. S eszembe jut a vasu-tas, hóna alatt Arany- János müveivel; s reménykedem. Mindez nem ■szól senki és semmi ellen; csak nem- lehet hallgatni -róla*, amig hiszünk abban, hogy az irodalomnak más feladarta is van, mint a beleegyezés; s -amiig emlékezünk, hogy írónak lenni nemcsak cim, hanem rang is voll valamikor. Hogyan fialt meg Lehmann kapitány A Középkori Katolikus Kurír írja: A Hindenburg léghajó szörnyű katasztrófáját a közvélemény már lassan el is felejti. Tudvalevő, hogy a borzalmas szerencsétlenségnél Lehmann kapitány is meghalt. A súlyosan sebesültet szörnyű kínok között érte utói a halál, buzgó katolikus volt. A kórházba való beszállítása után azonnal az utolsó kenetet kérte. Megrázó részletek kerültek most nyilvánosságra Lehmann kapitány utolsó óráiról. Lehmann utolsó percig helyén maradt, amíg a szó szoros értelmében le nem égett testéről a ruha. Röviddel halála előtt beszélte el az orvosoknak, mit érzett a katasztrófa pillanatában. „Számomra magától értetődő volt mindaddig kitartani, amig a léghajó valahogyan földet ér. Egyszerre azonban körülöttem minden lángokban állott és végül a vezérgondola középső ablakán ugrottam ki, miközben odakint a szabadban, levegőn ruháim még jobban égtek“. Lehmann kapitány halála pillanatáig nem vesztette el eszméletét, de egyetlen fájdalomkiáltás sem hagyta el ajkát, bár borzalmasan szenvedett. 900.000 Ura honoráriumért Pert indított a pápa ellen Pietro de Prai világhírű képrestaurátor PARIS, juniius hó. Vatikán- állam bírósága a -legközelebbi napokban érdekes per -tárgyalását^ kezdi meg. — a Paris So-ir római, -tudósítója szerint — amelyben a pápa lesz az alperes. A felperes P-i-etro de Prai, a világhírű képres- t-au rátör, aki 900.000 lírát követel a Szentszéktől azért, mert RaffaeS és Giotto több felbecsülhetetlen értékű festményét, amelyek idáig szinte felismerhetetlenek voltak, rem:kiü helyrehozott. A kér leghíresebb kép, amelyet Pietro de Prai valósággal uj -é-Ietre keltett, mosil- a Vatikán kiét fő büszkesége. Az egyik közülük Raffael festménye, amely Krisztus áíszellemülését ábrázolja, a másik pedig Giotto egyik világhírű képe, amelyről a szakértők egyöntetűen megállapították, hogy lehetetlen helyreállítani. Több mint egyévi munka után sikerült a képeket régi szépségükben helyreállítani. A munka bevégzése u-íán Pietro de Prai jelen. kezett Bartolomeo Nogia-rónál, a vatikáni ■múzeumok ideiglenes igazgatójánál. A mun- kálat-ök megkezdésénél nem volt szó a iisz- teletdij nagyságáról. A Vatikán mindössze 20.000 -Urát akart fizetni a Raffael- és GiotlOrképak helyreál* Irtásáért, viszont P-ietro de Prai ennek pontosan százszorosát: kétmillió lirát kért munkájáért. Hosszú alkudozások után a Vatikán végre felment 60.000 lírára, a restaurátor pedig lement 900.000 lírára, lift» azonban a tárgyalások megszakadtak. Ezekután nem maradt más hátra, mii ni a bírósághoz fordulni. Vatllkánálla-mnak nincsenek kinevezett- bírál és nincsenek külön ügyvédei sem. hanem peres ügye esetén az olasz bírákat hívja meg a Vatikán és a római ügyvédi kamara akkreditált tagjai képviselik a peres feleket,
