Ellenzék, 1937. június (58. évfolyam, 123-146. szám)

1937-06-16 / 134. szám

MMM ill fim ELr.PNrfiK MBm&uwamasM l')31 lu ni uh 16 Lindbergh feleségének utinaplója Halálküzdelem a Búrodon ököl feleli Elkeseredett harc az életért a tűzhányókon elomló ködfelhőben Eredetiből átdolgozta: ORBAY ERZSÉBET XV. KÖZLEMÉNY 4 mosolygó Japánba érkezésük első perceiben halálos veszedelembe jutnak Und- beryhék Kiktfüyyöny hull le előliül> és mögöttük, nem halmi hal nnk tovább. Kényszer leszállásukat is a halál kíséri nyomon( mert minden pillanatban összezúzhatják magukat a tűzhányók küdberejtett sziklucsiicsain. A bűbájos, de természeti oonatkozásaibuin is titokzatos, sőt életveszélyes Japán, az ismeretlen világ ismeretlen erői felett azonban győz az emberi lányész és akarat. Az udvarias Japán Isten — hozta — J apámba — Isten — ho/ta — Lindbergh — ezredes! — A japán szikratávíró leadómik első izenete érkezett hozzám. A ne.murói állomásról jött, arról az állomásról, mely oly nagy gonddal kisérte utunkat a szibériai partokon végig s mely vállalta, hogy elvezet minket To­kióba. Földrajzilag Japánban voltunk már. A diishinai vonalon haladtunk, ezen a sziget­láncolaton, mely Kamcsatka félszigetét Hok- kaidóval köti össze. Most a Buroton öböl felett lehettünk. Tatmil/immyozru kezdtem a térképet. Ez a kis kikötő, mely egy zöld tü'zihányó ölében fekszik, olyan volt, mint egy miniatűr japán kert. Füvei benőtt tetejű játékház állott az öböl partjának oldalán a vizen pedig parányi kis hajócska táncolt vi­dáman ... — Milyen sajátosan japán — gondoltam. Ezek a vulkanikus csúcsok, melyek hirtelen bukkannak ki és kúsznak fölfelé a tenger­ből, vállukon a rájuk kapaszkodó köddel, ezek a gomolygó felhőszerii homálycsomók, melyeknek szünke fátyla alatt tűzhányók pihegnek. Ceruzám sietve jegyezte a fülembe csengő jelentést: Japán — üdvözletét — küldi — Lindbergh — ezredesnek!... Milyen sajátos az is, hogy a Japánból ka­pott első jelentés udvariassági formulákat tartalmazott csupán, nempedig hasznos és szakmaibeli tanácsokat. Megérkezésünk fe­letti örömét fejezte ki a leadó, ahelyett, hogy megkérdezte volna az időt. vagy a levegőben való állásunkat. Ezeknek tanulmánya őt és hazáját épp úgy érdekelte, mint minket, azonban az udvariasság előbbrevaló volt. A gentleman-ek földjén jártunk. Ködfelhö zárja el az utat Pedig az időjárásban fontos változást ész- lel'tünk. Messze, keleten, a tenger felett né­hány perc óta hosszú ködszalag ereszkedett alá, második láthatárként. Ez a fehér vonal párhuzamosan vonult utunkkal és szerte- folyt előttünk. Eleinte nem közeledett fe­lénk, sőt inkább úgy látszott, mintha óvatos távolságiban igyekezne tartami magától, fi­gyelmeztetve és megjelölve azt a határt, me­lyet nem szabad átlépnünk. Lassanként azonban mind tovább tolt minket afelé az útvonal felé, mely a szigetek felett vonult végig s mely lő mérföldnyire esett megjelölt irányunktól. .Amint magunk elé pillantottam, láttam, hogy a köd vonala és a szigeteké las­san egymásba hajlik. A ködfelhők hullám­vonala megtört & vulkanikus csúcsokon, mintha valamely természetellenes magasfek- viéisü tengernek habjai verődtek volna a szik- lapartök pereméig. — Vájjon nem egyéb e tünemény, mint kozmikus dagály, mely nemsokára elönti az utunkat jelölő szigetek vonalát. Még csak a szigetek tündéri hegy­csúcsai emelkedtek ki e ködből és büszkén lebegtek felette. Időnként a felhőkön nyílás támadt, me Íven pillanatról-pillanatra változó, mesebeli képek tárultak elénk; szikrázó kép és káp rázatos zöld ragyogott elő., majd újra elbo rult a nyílás. Szemünk előtt születő és szét foszló világ volt ez. Túlságosan szép és valószínűtlen ahhoz,, hogy veszedelemmel fe­nyegethessen. •Közölje — időt — sebességet — és — helyzetet — riasztott fel a nemurói szikra- távíró. Térjünk magunkhoz gyorsan és le­gyünk kissé gyakorlatiasabbak. Csak tudnám, hogy hol vagyunk! . .. A felhők se csúnyák, se fenyegetőek nem voltak. Messze terjeszkedtek a láthatáron, még mindig alacsonyan. Ha szép idő felé repülnénk, egyszerűen átszállanánk felettük. De az eget rajtuk túl is szürke lepel bon­totta. Vájjon mit jelent ez? Újabb felhőket? — vagy vihart? Valami nincs rendben... Szép időről szóló jelentési vártunk Nemű- róból, hogy mint segítségre nyujott kéz, ki­vezessen a ránk leselkedő vihar veszedelmé- j bői. Milyen magasak lehetnek vájjon a köd- 1 lepelbe burkolt csúcsok? A köd maga so- * hasem ad választ, jól tudtam. Jéggé fagyott fénylő mozdulatlanságában sohasem engedte sejtetni, mi rejtőzik alatta. Szivembe belopódzott a rémület. Valami nincs itt rendben! De elűztem magamtól a félelmei: Nemuróban még ragyog a nap, mögöttünk pedig szabad az ut visszafelé! Férjem papírlapot csúsztat elém: A tenger feletti köd többezer méter magasságban emelkedik előttünk, hálunk mögött hasonló- képen lezárta az utat. Kényszerleszállást csi­nálunk. Ncmuro villámgyorsan izent: Tanácsoljuk — leszállási — Buroton — öbölben. Az a bűbájos kis japán kert, mely feleli csak az elébb haladtunk el? Sohasem talá­lunk rá többé, lezárta előttünk örökre a köd, ez a gyöfrelmesen kegyetlen vasfüg­göny. Ez a tündérvilág még ott ragyog va, lahol, a nemurói rádiós oda ajánlotta leszál­lásunkat. Ha le is helyezhetne minket, mint valami óriás sakk-figurát! Megkezdődött a harc Férjem felcsatolta sapkáját, feltette szem­üvegét és magasabbra csavarta ülőhelyét. Megkezdődön a harc. gondoltam magamban, mikor láttam ismert mozdulatait, melyekkel a küzdelembe szokott indulni. Nincs itt semmi, amibe fogózkodhatnánk. Semmi, hacsak az ég nem, hol a nap még mindig ragyog. Kérjem intett, hogy szedjem tel az. antennámat. Tehát bármely peröl>en megkísérelhetjük ;i kényszerleszállást! Össze- szoritoltam ajkamat. Most egyenesen a ször­nyeteg felé fordultunk, vakmerőén nekiin dúltunk, mind közelebb... közelebb... — Ereszkedtünk lefelé. A gép berregett, ködfoszlányok verődtek szemünkbe és elvették látóképességünket. Mind jobban távolodtunk el az égtől, amely be olyan kétségbeesetten kapaszkodtam, inig valami egyéb menedékei találhattunk! Lenn, a hegyek lábánál ragyogó kék viz vár . . . Arrafelé szállunk. Hullunk hullunk lefelé. Az egei már kiengedtem kezemből, most ka­paszkodjunk a tengerbe! Ebbe a kis darab kék Irngerbe! Vakon hulltunk lefelé... Oh, Istenem! Mindjárt rázuhanunk a hegyekre. A félelem hulláma, mint valami rettenetes fájdalom, csapott ái rajtam és elseperte belőlem ezeket a jelentésüktől megüresedett szavakat: bá­torság, büszkeség, önuralom .. . Újabb len­dület az ég felé. A gép nagyot nyögött. Ész­vesztő emelkedés felfelé, amitől rádöbbenek egy szó igazságára: halálfélelem. De nem, nem szabad, még feljebb szállunk! Feljebb Úgy ragaszkodtam az emelkedéshez, mini a fulladozó ember. Fent az ég kék volt!... Es sütött a nap! Az ég! Es a nap! Melegség ömlött szét ereinkben: a bátor­ság életereje. Istennek legyen hála! Nem ve­szítettük el az eget! Kapaszkodjunk bele két kzzel! Es maradjunk itt. a valóságnak eb­ben a liszta fénylő világában, ne szálljunk le innen soha .. . te< veszély!* en ­Tessék, újra ereszkedünk lefelé. Mint egy kés vágunk bele a ködbe. .. ö azután újra azt fogja mondani: .,Ó. semmi sem volt az egész!“ ... — ha ugyan következik még egy „azután“. Ha legalább rajta látnám a re­mény-kedést! De ajkát oly rémitöen kes- kenyre szorítja- össze, mint az utolsó csatát fogcsikorgatva küzdő ember. Az utolsó küz­delem volna ez? Soha sem láttam még ilyen­nek férjemet. A szél laposra verte arcát, le­gyalulta róla a hús t, kiméi yi tét te szemű re­geit . . . Szörnyűséges! Mint egy csontváz! Uj leszállás, uj gyötrelme a félelemnek. Felemelkedés, megbánás és szégyene a gyá­vaságnak. Eszembejutottak a szikratávíró- sok, kik őrhelyeikbe kapaszkodnak a tűz­vész és vizáradások idején. Eszembe jutott az az öreg hölgy, aki halálos nyugalommal szállt repülőgépre a léghajózás első napjai­ban és igy szólt: „Ma este Clovisban leszek, vagy az égben.“ Miért ne mondanám én is igy: A Buroton öböl, vagy az Ég? anélkül, hogy keresztül szenvedném a félelemnek kettőjük között levő szörnyű fokozatait. Tragédia szánhelyének láttam most az idillikus kis Buroton öbölt. „Lezuhantak — a déli oldalon — a Buroton öbölben“. Véres glóriája volt e névnek „Buroton“, úgy gon­doltam rá, mint valami csatatérre. De miért ragaszkodik férjem a Buroton öbölhöz? Mi­ért nem száll le valahol másfelé, mindegy, hogy hol ... Előttünk sötétség, de fent az ég kék és a nap süt. A halál előtti nyugalom fo­gott el ... Sohasem ülök többé repülőgépre... Istenem, férjem újra nekimegy a hegyek­nek! Mit akar még megpróbálni? Nem volt talán elég? 'Keresztül akar törni a tűzhányó­kon? — gondoltára haraggal. Nem, nem, ez már sok! Sohasem fogok többé repülőgépre ülni! . .. „Sohasem fogok többé repülőgépre ülni“, hangzott a gúnyos visszhang főiembe — és reszket és fogott el, arra gondo1 vo, hogy ez mennyire valóra válhat . . . Oly lent szálltunk most, mint még soha eddig. Hosszan húzódó zöld domboldal a- vulkán lábánál... Odatartunk talán kény­szerleszállásra? A szárazföldre? Bokrok, sziklák... Mindegy, a csónakrész felfogja majd egy kissé az esésl. De nem. gyorsan haladunk tovább. Átsiklunk a bokrok felett, követve a domb hajtását és a vizfe’.é tartunk. Ott vau. tőlünk nem messze az öböl, amit keresünk! Csak rátehetnénk kezünket, mi­előtt eltűnne! Végighu]]tünk a sziklafal mentén. Ah, pakk, pakk... Összetört talán a gép? Nem, csak én borultam fel ülésemmel!... Az a viz nagyon olajos kell hogy legyen. Ah, már lassítunk. Itt vagyunk... — Végre! Férjem most először nézett rám. — Valami baj van? — Semmi, —* dadogtam — örvendek, hogy végre lenn vagyunk! — Nem volt semmi nagyobb baj! Csak ragaszkodtam a Burolon öbölhöz. (Folytatjuk ) EGY NAGY NÉP KALANDOKBAN ÉS FORDULA­TOKBAN GAZ­DAG ÉLETRAJZA 500 OLDAL ÁRA; 211 LEJ! ATHENAEUM ANDRE MAUROIS TÖRTÉNETE Kapható az Ellenzék könyvosztályában. Vid-kre is azonnal szállítjuk ! ! Kaland a vonaton Strassluirglg id'gcsitctt, hogy (nyolcán ül­tünk a kupéban Egy önző k'-M-skcdö vö t a vi/avim, min i,dáliáin tőle a h<-ly«inc|, rugdosott. Szerencsére Strasshurgban ki­szállt Az állomáson Párisim igyekvő uj utasok rohanták meg a vonalot. Izgatott ni jelo.it meg az ajtóban Mögötte gyönyörű fiatal leány. — Van itt khely? — kérdezte rossz németséggel. Néma csend. Csak a távozó kereskedő fe­lelt rosszá ndulatiKi/n: — Mein Platz ist frei. — Akkor 1* iWj ide, én majd máshol . .. Talán az étkezőben Itt a „Jugend**. A Jugend címlapján klasszikus fej volt, életnagyságu szime-, reprodukció. Ezzel födte el arcát a fiatul hölgy. Később, mikor ö látta, hogy nem kíván­csiskodom, leeresztette a müfejet. Saját arca is nagyon szép volt. Mind többször nézett felém. Végül észrevettem, hogy egyenesen bosszantja, hogy nem vagyok hajlandó tola­kodó magatartási tanúsítani. Hirtelen a legmerészebben nézett a sze­membe Zavarba hozott, éreztem, hogy most meg fog szólítani. Volna oly szives egy percre kikhérni a korridorra? — Parancsoljon — hebegtem. Felállt. Én 'követtem. — Két óra múlva Parisban leszünk. Eset­leg szükségem lesz ott önre. Megteszi, ha arra kénem, hogy ott gondomat viselje? — Bolond? — gondoltam. — Mi ez az egész. — Állok rendelkezésére, kisasszony. — Köszönöm Most vísszamehetünk a sza­kaszunkba. Mikor újra helyeinken ültünk, Párisig egy szót sem szólt hozzám. A kacérság nyo­mát sem fedezhettem fel rajta. Különben is férfival utazott, öregedő férjjel vagy talán az édesatyjával? Nem, ez a lány nem tett rám léha benyomást. Inkább mintha vala­mi komoly helyzetben lett volna. Csak se­gítségért fordult hozzám, ennyi biztos, ezt állapítottam meg magamban. Mikor a vonat Paris elővárosain csatto­gott át, arca mind komolyabbá vált, ha gőgös zárkózottsággal leplezte is izgalmát. Megszerettem. Nyugtalankodni kezdtem sorsa miatt. Egy mukkot sem értettem a különös kalandból, mégis elhatároztam, hogy önfeláldozó leszek, ha ő ezt tőlem kí­vánni fogja. A vonat befutott a Gare de LEs-t-be. A fiatal hölgy felállott, az ajtó felé nézett. Az ablaktábla mögött most megjelent a férfi. Súlyos pillantást váltottak. Az idegen 'szigorúan nézett a leányra sze­meivel, mintha igy akart volna szólni: — Aztán jól jegyezd meg, amit mondtam. Tarts be mindent pontosan! * Hat utitársunk hamarosan elhagyta a kupét. Mindenki sietett, hordárért kiabált, múntha ez a néhány perc sürgős lett volna, ily hosszú ut után. A leány áiflva maradt a helye előtt. — Várjon itt velem — szólt parancsoló- lag. Mikor az egész vagon kiürült, újabb uta­sítás: — Induljunk mosl. Egy hordár jelent meg a szakaszunkban. — Ezeket tegye össze! — szólt a rejté­lyes ismeretlen, a kettőnk podgyászára mu­ta fva. Elindultunk, elég messze a tömeg mögött. Akkoriban a francia pályaudvarokon szigo­rú útlevélvizsgálatot tartottak. Fekete vas- írndak meirttén beérkeztünk abba a helyiség­be, melyben a passzusokat kutatták. A terem sarkában nagy csoportosulás volt. Megpillantottam a leány úti társát detektí­vek és rendőrök között. — Most már beszélhetek — szólt hozzám halk hangon szép utitársnöm — mostoha­apámat letartóztatták. Számoltunk ezzel, ö nem akart engem is belekeverni. Akar ve­lem maradni? Lovagiasságom mögé rejtettem gyermekes örömömet. Mily szerencse, hogy nem kell tőle megválnom. Közös hotelbe szálltunk, ő más emeleten kért szobát. Este együtt vacsoráztunk egy ked'ves kis vendéglőben. Most már nyíltabb volt velem szemben, ha gőgje ugyanaz maradt is. El­mondta, hogy mostohaatyja nagy gyáros Bulgáriában. Üzeme bajba jutott, társai ha­mis bukás címén feljelentették. Megszöktek, körözőlevél van a ipapa ellen. — Két hónapja bolyongunk a világban, de ez nem volt baj, senkink sincs, anyám rég meghalt. Most egyedül fogok élni Paris­ban. Várok, mig atyám kiszabadul. Ha ugyan elitélik. A Le Soir-ban vacsoraközben elolvastam a letartóztatás részleteit. — Köszönöm önnek. — szólt hirtelen. Ez nem a régi hangja volt. Pedig csak én lehettem hálás e kedves, jó teremtéssel szemben. Mert soha Páris oly szép nem volt, minit a következő három hó­napban. ■< • F. J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents