Ellenzék, 1936. október (57. évfolyam, 227-253. szám)
1936-10-25 / 248. szám
1936 október 25. ELLENZÉK NOVELLA A A Vak Macska belső ügye-snllrta: MÓRICZ ZSIGMOND Lassan kioltották az ügyelek az égi rivalda lámpáit. Már a vörös és fehér elmúlt, -cáák a kékek égtek és világítottak vaiameny. nyíre. Ez rendkívül titokzatossá tette a bu dai szántóföldeket, ahol a learatott kukoricatáblák között, imitt~amott óriási berha- zak nóttek, mint szörnyeteg bolondgcntbak, ■amelyekbe mégis valamiféle élő enyek kvar- téiyozzák magukat s éjszakára szórványosan bandukolnak el ,a BEAC-p.i'ya melleit: hogy .* félkomfortos Lakásokban cjiei nyugodalomra helyezkedjenek el. A Vak Macska, azonban fehér falaival belevilágít az éjszakába. Az utcai lámpák fénye úgy verődnek vissza a frissen meszelt bödéíal-akról, mint a napsugarak a tele holdról. A fehér teríték szobája fekete. Itt hétköznap nem gyújtanak vil'any. Ha vendég jön, meg kell -elégednie a szürke terítékkel. Ez is túlélegáns nekik. A Vak Macska ugyanis nem dórba-hely. Itt rendes, tüdővészes proi.k köpik ki a tüdejüket a ,,nogy kőműves ‘ fogyasztása közben még sört, vagy fröccsö: is csak kevesen isznak a kramp» ipörkölthöz.. melyet a Vak Macska konyháján oly remekül tudnak elkészíteni, mintha csais éppen tálalás közben hagyták volna ki belőle a. húst. A falon komoly freskó figyelmeztet az étteremnek e speciail-itására. Dupla keretben van felfestve a fótira a középajtó felett a, jelszó: ,-Egyél nagy kőművest, — nagy porció 36 fillér“. A felinat mellett; jobbról-balról rendkívül eredeti festmények vannak. Egy >,őstehetség“ jelentkezett a tulajdonosncnál és meglehetős számai nagykőmüves és még több íröccs ellenében elcsúfította az egész szép fehér helyiséget. Legalább a tulajdonosné nem tud eleget mentegetőzni, ha uj vendége jön, hogy a csirkefogó becsapta őt és rettenetes betyárokat és erkölcstelen bokoragrós pa- rasztlanyokat pingált, úgyhogy szégyenére válnak az egész úti Bércsényi-u teának. Én azonban megragadom az allkiallmat, hogy a helyről megnyugtassam a -kedves Róza mamát, hogy nem kell szegyei nie azokat az őstehetségi alkotásokat. Ha a mai Ízlésnek nem is felelnek megs a jövő igazolni fogja őket. Ebben a primitévségben báj van. A festő unintelligensét ki kellene küldeni Párizzsá, ahol a latin fertályban szívesen látnák a legroffttlottabb butylkokban is s ennél nagyobb dicséretet nem mondhatok rá. Este hét óra tájt jár taz óra. Valósággal jár. Minden lépesének koppunása meghallatszik. A baloldali kis sarok ászt álnál három egyetemi hallgató ül. Műegyetemiek, amit elárul *z egyiknek a fején levő diáksapka aranyvarrátsBL. A sapka alaposan el van használva, sânt aki viseli. A másik két diáknak semmi fejfedője nincs. Ott ülnek becsületesen, könyvek vannak előttük bezárva és üres poharaknak semmi nyoma.. Melegszenek és disfenráinak. ök azok, akik sohasem fogják elvégezni, anyagiak hiányában a kollokviumokat cs nagy vizsgákat, hanem miután mar kellő ideig járnak az egyetemre, elporladnak, itt, ott, bürökben s legjobb esetben banki gépszámoló lesz belőlük. De itt Lappang köztük a jövő Edisonja, aki egy találmányával egyszer csak százezer pengőt fog keresni s megalapítja -azt a világhírű vegyészeti céget, mely Budapestet híressé teszi. A másik sarokban, jobbról, a vörösbarnára festett deszkafal mellett, mely a sön- test választja el az étkezőtől, két végtelenül elázott igen fiatal, alig 19 éves magas, szőke fiú ül s egymás szemébe dermedve, kimondhatatlanul szomorú nótákat énekel: Szép asszonyok, jóbarátok, én már nem haragszom rátok... én már csendes ember lettem, nagyon csendes ember lettem, annak az asszonynak áldozatja lettem... Úgy énekelnek, mint a Kalevala énekesek. Még -az ujjaikar is összeértetik és éppen oly falsul zengenek, mint a legnemesebb nép- cnekesek. — Nálunk csak szombaton és vasárnap van nagy közönség,. Olyankor ha háromszor ekkorára lehetne tágítani a helyiséget, akkor sem tudnánk mindenkinek helyet adni. Már hét órakor úgy zsúfolva ya-n min- denik szoba, hogy kiszolgálni egészen lehetetlen, — magyarázza a pincér, amint leteszi a három deci forralt bort. — Mert tetszik tudni, a Vak Macska vonzóerővel bir. De csak mióta és itt vagyok. Büszkén felnéz a Vak Macskára a falon. Mert a falon egy uja-bbkorii freskó van, amit nem az őstehetség mázolt, hanem szabályszerű szobafestő művész. Nagy feher macska van odateremtve. Lombos feher tarka van neki, amellyel bármikor m-eglegyezheti a saját orrát. Ragyogó sárga szeme is van s a szemekkel élénken néz a távolban bujdosó egér után. A vakságát csak az jelzi, hogy kék, sarlóalaku ellenző van festve a feje körül, a szemei felett s ez igen eredetinek és mulatságosnak van elismerve. — Mert kérem, — mondja kérdés nélkül a kurta fehér vászonkabátos pincér — mig én ide nem jöttem, ez a vendéglő nagyon tréfli volt, kéremszépen. Gubacsy ur, a tu- j lajdonos, az kérem egy olyan egzisztencia, hogy normális városban legfeljebb uccaseprő lehetett volna belőle. De a nagysága, az igen, az régebben szép is volt, mindenesetre most is olyan valaki, akiver érdemes szóba állam. Utána- nyomozok a tulajdonosúénak, aki éppen könnyen felfedezhető, mert belép. Alacsony, fekete kemény asszonyka. Olyan, mint egy mama a Bercsényi-utca 50-ben a harmadik emelet 15-ben. Az ember azonnal elképzeli, hogy ez az -asszony képes volna hat gyereket csak úgy kii'ázni a szűre ujjá- bó[ s azonfelül féken is tartani, táplálni s nevelni őket, pofonokkal, haj- és fülhuzásokkal és más pedagógiai népi eszközökkel. Jobban megnézve, fekete babos pongyola van rajta, e fölött bő fekete kilőtt köt-ény. Az egész felett pedig narancsszínű szvetter, amit csak a legalsó gombbal fog össze kiadós mellei, alatt, egészen mélységes mélyen. Alapjában véve jól konzervált uriasszony, aki valószínűleg nem ijed meg egy regement A KOPASZSÁG olyan hiba, amelyet nem lehet eldugni. De meg lehet előzni. TRI LYSIN tudományos készítmény, ameiy meqakadályozza a hajhullást. kocsistól sem: bármikor ki-penderki őket, ha kel-1, kézzel fogva, hu kell, szavainak erejével. Mert bár még meg sem szólalt, harci készség van az arcán. S lám, máris nem csalódtam, ime szól: — Péter... várja az unam.., A pincér: — Igenis nagysága. S már indul is. Itt ellentmondás nincs. A diákok ebben a percben felállnak s menni készülnek. Gyenge febő kabátjuk rajtuk van, nem sok munka van az indulással. A tulajdonosné azonban hozzájuk ballag: — Hova megy, Imre? — Kimegyek sétálni. Mintha kötelessége volna beszámolni, bogy hova megy. A vendéglősné erélyesen és anyai szigorral: — A Lenke útra? A Lenke utna éppen nem eresztem magukat. Hm. Innen értesülök, hogy a Lenke ut valami veszélyes zóna, ahova fiatalembereknek nem célszerű este hétkor elsétálni. — Vacsorázni visszajövünk, —. nevet az Imre nevű műegyetemista. A hangjában nincs semmiféle megszeppenés. Nyilván kosz- losok a vendéglőben, állandó ko-sztosok, nagykőmüves fogyasztók, s a tulajdonosnő EURÓPA Európa, hozzád, feléd, tefeléd száll szózatom a század vak zűrzavarában s míg mások az éjbe kongatva temetnek, harsány dithyrambbal én terád víg, jó reggelt köszöntök. Ó ősi világrész, te régi, te rücskös, te szent', te magasztos, lelkek nevelője, illatokat és ízt szűrő, csodatévő, nagyhomloku, könyves, vén Európa. Ha mostoha is vagy, viaskodom érted és verlek a számmal és csókkal igézíek és szókkal igázlak, hogy végre szeress meg. Ki téphet el innen, ki téphet el engem a te kebeledről? Nem voltam-e mindig hű, tiszta fiad tán? Kölyökkorom óta nem ültem-e éjjel lámpám sugaránál tanulva a leckét, vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded, hogy minden igéje szívembe lopódzott? Már értik azóta az én gügyögésem, bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van, bármerre szakadjak, tstvérem ezer van. Nem láttam-e Kölnben a német anyókát esőbe csoszogni, Párizsban a tündér francia leányok könnyű szökelését, Londonban a lordok hajának ezüstjét s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben családi szobákba lármás olaszokkal? Nem fájt-e velőmig, a szlávok, a sápadt szlávok unalma, a bánat aranyszín fáradj ragyogása? Mind édes enyémek a népek e földön, kitágul a szívem, beleférnek együtt. Fogadjatok engem ti is szívetekbe s ti távoli népek kürtösei, költők, pereljetek értünk otthon a mivélünk perlőkkel, anyánként s mi tiértetek majd itthon perelünk, hogy élhessen anyátok. Kiáltsatok együtt, Európa bátor szellemei, költők, hogy gyáva vadállat bújik el a vackán és vaksi vakondok fúr alagútat. Daloljatok együtt, fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek, hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk, ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből és légi szavakból. Kezdjetek elölről építeni, kőkők, légvár katonái. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ illetéktelenül gyakorolja az anyai fensőbb- séget. De teljes mértékben gyakorolja, mondván: — Most hét óra. Nyolcra itt legyenek. A diákok viháncolva s vígan távoznak a legközelebbi) ajtón, mert az baloldali fal csupa ajtó: ablakok, melyek ajtónak is szolgálnak, nyilván jobb időjárás idején az egész fal kinyilik és kitárja a helyiséig belsejét, mint a felpattantok cgarettadoboz -a tartalmát. A vendőglősné, rendeltetését elvégezve, kisétál a söntésbe s a szomszéd asztalnál ülő két gépész beszédje érthetővé válik: — Az egy olyan csoportvezető volt a gyárban, — mondja a/z egyik terjedelmes arcú gépész —, hogy az mindenkit kisze- kirozott a gyárból. Legalább tizenhatot elzavart. Úgy ráfeküdt valakire, annyit piszkálta, hogy a végén csak el kellett mennie... Rám is kivetette a horgot, de bennem emberére talált... Már olyan volt, hogy ő volt ia büntető szakasz s ahogy oda helyeztek, engem is kikezdett, mint a sav a pléhet... Eccer csak látom én, hogy elveszett egy kalapácsom. Utána néztem, mert megjegyzett kalapács vök, benne volt a jegyem. A gépész megsodort egy cigarettát s tovább mesélt. A másik gépész olyan szótalan, sovány, fekete ember volt, aki csak hallani szereti a hőstetteket, nem elkövetni. — Mondom neki, hogy: ez az én kalapácsom... Még neki állott feljebb, hogy az az övé már régen. Hat év előtt kapta a gyárban, mikor erre az osztályba helyezték .. . Már hiába mondja, ez az én kalapácsom... De abbahagytam, mert volt valami bennem, hogy én itt utánajárok a dolgoknak... Figyeltem az embert nagyon..., Hát barátom, este látom, hogy — volt neki1 egy kas fekete bőrtáskája — este -abba belerakott valamit... Mit lop ez? gondoltam magiamban. Addig figyeltem, mig megláttam, hogy rezet. Réz csapágyakat rakott minden este a táskába... Mikor már mindennel tisztában voltam, bemegyek st mérnök urboz s mondom neki: Mérnök ur, ennek ae embernek tessék ma este megvizsgálni a táskáját... Azt mondja a mérnök ur: hogy mer maga ilyet mondani? Ida magának, pechje van és ma nem lesz nála semmi, akkor maga már holnap nem is jöhet be a gyárba... Mérnök ur, én családos ember vagyok, nekem három gyerekem van, de vállalom. Tessék csak hinni nekem, minden este visz, még nem gyanakszik, ma is lesz benne... — Jól von, este megáftntják az embert, mutassa a táskát... Az nagyon mérges lett, de nem lehetett mit tenni, megmutatta és csakugyan találtak benne három csapágyat, meg valami apró rezet. Igen, de hozzáfogott kimagyarázni magát, hogy az az övé, ő hozta be reggel, hogy dolgozzon rajta, de annyi munkája volt, hogy nem vo.t ideje megosin állni... Ilyeneket... Mondom: ez az ember a kalapácsomat is ellopta... Tagadta nagyon. A cigaretta kibomlott. újra kellett csavarni, addig hallgatott s a csend feszült lett. Közben a két énekes rázendített arra, hogy: Esőbe sárba, masírozik a haka, de mégse bántja a bánat. A bomyut vinni bár nehéz lehet, babája könnyén mindent elfelejt. Esőbe sárba masírozik a baka, de mégse bántja a bánat. A vendéglősné benézett s erélyesen mondta: — Ne énekeljenek olyan hangosan. — Ez hangos? — Ma hozták haza a miniszterelnök koporsóját, tilos a dalolás. A két fiú pianisszimó fogta a dalt s ezalatt a kövér gépész tovább mesélhetett: — Tudod kérlek, barátom, előhozzák a kalapácsot. Ez az?... Ez.., meg tudja igazolni, hogy a magáé?,,. Természetesen... Mutassa meg a jelét... — Hát mondom, le kell mosn: a nyelét, akkor meglátszik. Mert a nyelem' szöggel vertem bek, de jól eldörzsöltem, azt , nem vehette észre seaa, aki nem figyelt; rá,
