Ellenzék, 1936. szeptember (57. évfolyam, 201-226. szám)
1936-09-27 / 224. szám
193 6 szeptember 2 7. 'BUTEN ZlßlG UGATOK Irta: MÓRICZ ZSIGMOND Az ember lelkiéletének legszomorubb vonása, hogy az emberi lélek a legrosz szabb hővezető. Az ember az emberiség legádázabb harcaiban csak addig van érdekelve, ameddig személyes, anyagi érdekeltsége van a dolgokban. Mihelyt az ő testét, vagy érdekkörét nem érinti a dolog, azonnal páholyban ül és szemléli a legirtózatóbb történéseket. Amint a spanyol forradalom irtózatait elmondták, hozzáfog a saját bajait panaszolni. — Pedig mit tud az ember elődeinek a bajáról. Álmunk nincs róla, hogy az őseink hogy szenvedtek. Azok, ha csak egyszer beülhettek volna egy ilyen fotelbe, a főváros kellős közepén, a legjobb fekete és a legjobb cigaretta mellett sirni elnyomatásukról és szenvedéseikről, azt mondták volna, hogy a földi paradicsom nyílt meg számukra. igen, de az ő bajaik születési szerencsétlenség voltak. Állapot, amelyhez kisded koruktól hozzászoktak s nem is vették észre. A mi bajaink helyzeti bajok, tehát annál jobban fájnak. Mit segít rajtam, hogy ősapám a pusztában üvöltött s én egy kis kedvetlenséggel nyöszörgőm el üzleti, konjunkturális keserűségemet. Én már nem tartozom az üvöltők közé. Én beszélő ember vagyok, aki telefonon jelenti be az igazságtalanságot, amit el kell szenvedni a legújabb rendelet miatt. — Ez igaz. Én az éjjel felébredtem a szél dudálására és arra gondoltam, hogy ősöm, aki még barlangban lakott, mit érezhetett a szellemeknek ezen a tom- bolásán... Az ősanyára gondoltam, aki átölelte kicsinyeit és reszketve várta, hogy mikor nyúl be a szellem, a kisértet, -a hazajáró lélek, a világhatalmak valamilyen néven sem nevezhető szörnye, hogy kiragadja és felfalja kölykét a szeme láttára... Ez a szörny esetleg egy farkas, vagy egy medve, vagy tigris, amely szétdul köztük s elvisz annyit az embernyájból, ami neki kell s ők ott maradnak árván és rettegve és másnap uj barlangot keresnek...-— Uj kaszinót, mert itt szétugrasz- tották a kártyapartit. — Ma a Nemzeti Múzeumban voltam, a régészeti osztályon és egy uj gondolattal erősödött meg az ősember életéről való felfogásom... Eddig abból indultam ki, hogy az ősember, ha sikerült neki egy jó helyet kapni valami erdő sarkában egy cseppkőbarlangban, akkor azt egész életén és számtalan nemzedékeken keresztül lakta, védte, élvezte. Nem engedte magát kistájgerolni. Voltam a Sze- leta barlangban, a Bükkben, ahol már nyolc méter mélyre ástak le s kiszitál ták a földet és minden darab követ, csontot, koponyát, égett fát, ami az ősember életére valami világot vet, tudományosan feldolgozták, rendszerbe foglaltak és kiállitottak. A tudós, aki éppen jelen volt, arról beszélt, hogy ez a barlang ötven vagy százezer év történetéről ad számot. Én úgy fogtam fel, hogy ha egy családnak valamikor ki kellett pusztulni ebből a barlangból, az végzetes szerencsétlenség volt, esetleg valamennyiüket leölték a hódítók, hogy egy uj család, uj törzs, uj embercso port vegye azt birtokba... Felvettem egy darab követ s azt kérdeztem: ez a kő honnan származik?... Azt mondja a tudós ez obszidián. Ez csak a tokaji hegységben fordul elő... Tehát ezt a tokaji tűzhányó oldalából hozták ide... Hirtelen megfordult velem a világ, mert arra kellett gondolnom, annak a családnak, amely ezt használta s amely műhelyt rendezett be ezeknek a köveknek a feldolgozására, be kellett szereznie a követ. A családnak egy vagy több tagja irtóztató rettegések közt ment el innen nyolcvan kilométernyire, Tokajba, hogy elhozza a nyers anyagot... A miskolci múzeumban van egy egész kis gyár, amelyet abban az állapotban találtak, amilyenben ötvenezer év előtt ott hagyta a kézmüvescsalád. Ott voltak a nyersanyagok érintetlenül; nehány centiméterrel odább a félig megdolgozott darabok; még odább a csaknem megmun káltak s a negyedik csoportban a kész szakócák. Valósággal egy Ford-gyár őse, a szalagrendszer, a megmunkálás folytatólagossága... Most a tudós megmagyarázza, hogy az itt készült szakócák el vannak terjedve egész Nyugat-Európában. Találtak belőle Ausztriában, Svájcban, Franciaországban. Vegyi vizsgálat megfejtette, hogy azok a miskolci avasi műhelyből kerültek ki. Erre biztos jelek vannak. Például transzilvániai arany az egyetlen, amelyben telur is van. Most mind az az aranylelet, amelyben a telurt felfedezik, az mind ebből az aranyból készült... most tessék fantáziával követni ezeknek a kőszerszámoknak az útját a francia területig... — Kereskedelem,. — Hát igen. De tessék most a kereskedelem fogalmát összekötni a helyhez - kötöttség fogalmával. Kik voltak azok a kereskedők? Akik ebben az ősidőben arra vetették a fejüket, hogy Egyiptomból elhozzák a rezet és a rézcsákányt a magyar Alföldre s itt nyolcszáz évvel később ezen az alapon megindul egy középeurópai korszak... Nem egyszerűbb azt tételezni fel, hogy a harc segítségével került el tovább a zsákmány egyre távolabb?... — Gyűjtők. — Hát persze: a ritka tárgy szociális állapotok mellett mindig a hatalmon levők kezébe kerül. Azt például ma sem tudják, mi lehetett a babérlevélalaku szakóca. Nyílhegy nem lehetett, mert nem valószínű, hogy ellőjék az ilyen nagyon becses tárgyakat. S vannak oly nagy példányok, huszonöt centiméter hosszúak s nyolc-tiz centi szélesek s pontosan olyan alakúak, mint a négyötcentiméteres darabok: ezek már csak dísztárgyak lehettek, hatalmi jelvények, jogarok... És most az a kérdés, milyen esemény idézte elő, hogy az avasi szakó- cagyár ott maradt érintetlenül, ötvenezer éven át, poT, föld belepte s korunkban ásóval emelték ki érintetlenül egész mennyiségben... Nyilván a kézműves- családnál barbárabb tömeg jelent meg, leölték a munkásokat, elrabolták ennivalójukat s használni alkalmas tárgyaikat s utánuk nem jött többet senki, aki felismerte volna a kultúrának ezt a fontos helyét... — Krízis. — Ez a krízis is megerősíti azt a gondolatot, hogy az ősember haláláig ragaszkodott a lakóhelyéhez s azt semmiképpen soha el nem hagyta, ha csak el nem űzték onnan... És ma jön egy szenzációs meglepetés: egy uj gondolat, egy uj világkép... — Nos. — Ma két óra hosszáig beszélgettem egy paleontológussal s a beszélgetés egy uj gondolatot fedezett fel előttem... Azt mondja a tudós: az ősember, addig mig AZ ItÖKELÖ HÖLGY HARISNYÁJA háziállata nem volt, kénytelen volt szakadatlanul vándorolni... Itt van az iram- szarvas megjelenési területe... Az az emberfaj, amely iramszarvasvadászatból élt, állandóan követte a szarvas nyomát... Ha az idő melegedett, az iram- szarvas délről észak felé legelt s az ősember követte, mert különben éhenhalt. Ha hidegre fordult az idő s fagyni kezdett, a szarvascsorda délre húzódott, az ősember utána... — Érdekes. — Több az érdekesnél: reveláció... Megértettem valami igen nagy dolgot... Az asszony, meg a kutya Irta: KERECSÉNYI ANTAL Ez a történet Kelenföldnél kezdődött, de Komáromig mindössze annyi történt, hogy néztem az asszonyt. Bicskéig csak lopva, onnan folyamatosan, Tatánál pedig már szemtelenül. Az asszonynak külön-kü'lön semmije sem volt különösen szép. Az orra elrajzolt, az ajka kissé vastag, a szeme túlságosan, keze-láha egy cseppet nagy, együtt azonban olyan helyes asszonnyá tevődtek össze, aki miatt mi férfiak a Tízparancsolatból a tizediket el szoktuk sikkasztani. Komáromnál jártunk, mikor megszólalt az asszony. — Látom, mennyire gyönyörködik kutyámban. Ugy-e magának is tetszik ez a szép állat? Csodálatos az ember megfigyelőképességének a hiánya. Egy óra óta ülünk a fülkében az asszony, a kutya, meg én s a pam- lagon szundikáló ebet észre sem vettem. Csak most, mikor az asszony figyelmeztetett rá. Különös. — Igen. — Bólintottam, de & szemem azt mondta a szemének: — Egy fenét! Láttam is én a kutyádat, Kelenföldtől csak téged nézlek. — Pedig lássa, — s most kezdődött tulajdonképpen a történet, — a kutyám százszor is okosabb, mint amilyen szép. A neve? — Pucikám, Ei belenézek a két meleg szemébe, hajlandó vagyok hinni ® lélekvándorlásban. Minden emberi érzés ott ragyog, vagy ott busong a tekintetében. Kérdez is, felel si ,a szeme, mi ketten óraszám elbeszélgetünk. Az uram ugyan >azt mondja, hogy ez csak képzelődés. Miért nem érti meg ő a kutyát? Ez egyáltalán nem bizonyíték. Hiszen engem sem ért meg az uram. Pedig, de beszéljünk csak a kutyáról. Szivesen elmondom a történetét, mert. látom, hogy maga nagy állatbarát és az én kutyámat különösen megszerette. Ugy-e azt még nem említettem, hogy mi Ujhelyben lakunk? Rozmaring-utca 5. A Rozmaring-utca nem tartozik a történethez, csak úgy kicsúszott a számon. A nővérem Budapestre ment férjhez. A mult nyáron a férjével nálunk szabadságoltak. Mind a ketten szerelmesek lettek a kutyámba- Kérték. Nevettem rajtuk. Van-e a világnak annyi kincse, amiért én odaadnám az én hűséges, négylábú barátomat? Sóba. — Fogadja meg, hogy sohasem mondja ki ezt a szót: Soha. Az én sohám is két hétig tartott. A nővérem belebukott az anya boldog szerepébe s kárpótlásul a kutyámat kívánta. Lehetetlen volt a beteg asszonynak nemet mondanom. Elvitte Budapestre, a Retek-utca 6. alá. Ez a Retek-utca beletartozik a történetbe, mert a Dunán túl van, — Budán. Eldugott helyen, ahonnan taxi nélkül még én sem találnék el Pestre. Elképzelheti, ah dehogy is tudja elképzelni a búcsút a kutyámtól. Kétszer ájultam el s Miskolcig folytak a könnyeim. Misikolcon megszakítottam az utat, hogy meglátogassam a Tini nénit. Szegény tanti egész nap vigasztalt. Hiába. Összetört sziwel utaztam htaza 3 dlőre reszkettem az üres háztól. Szomorúan nyitom a kaput. Most jön a csoda. Az ajtóban ki ugrik a nyakamba? Pucák ám. Sirtunk, kacagA paleolith embere, a legősibb korban állandó mozgásban volt. A családok, fér fiák, nők, gyermekek nem soká marad hattak egy helyen, menniök kellett to vább. De valamennyien mentek. Ha olyan tűzhelyre, elhagyott tanyára találtak, ahol más családok laktak előttük, ott megtelepedtek, ők is tüzet csináltak s ott éltek, laktak, szültek, aztán tovább... Ebben a vándorlásban születik meg a kultúra... — Hogyan? — Vadászutjukban más vadászcsaládok tagjaival találkoznak... Keresztezi tunk, én q. boldog meglepetéstől, a kutyám pedig a tréfán. Előbb otthon volt, mint én. Hogyan történhetett meg ez a csoda, hogyan tudott eljönni a kutyám a budai Retekutcából az újhelyi Rozmaring-utcába huszonnégy óra Matt? Nem nyugodtam addig, mig ki nem nyomoztam. A kutya az első ajtórésen kisurrant, keresztül a városon, át a Dunán, egyenesen a» pályaudvarra loholt. Ravaszul hozzászegődott az utasokhoz s a perronról fel lopakodott) az újhelyi kocsi első- osztályú fülkéjébe, ott pedig behúzódott ' a pamlag alá. Pontosan Ujhely előtt mászott elő rejtekehlyéről. A kalauz csak ekkor fedezte fel a potyautast s az újhelyi állomáson lerúgta a vonatról. Bánta is a Pucikám a vasutasgorombaságot, elérte a célját s boldogan rohant a Rozmaring-utcába. Félnappal előbb ért haza, mint én. A kutya, a Pucikám már az elbeszélés elején az ülés alá húzódott, mégpedig tényleg olyan ravaszul, hogy a farka hegye se látszott ki. — Lássa, — fejezte be a szép asszony a csodálatos történetet, — ilyen csoda állat az én kutyám. Ész és szív. Nem is hagyom el azóta magamtól. Mindenhová velem jön. Inkább az életemtől válnék meg, mint tőle-. A gyors durva zökkenéssel állt meg. Győr. Mind a ketten leszálltunk a vonatról. A szokásos vad állomási kavarodásban alig vettük észre ezt az érdekes véletlent. Már az autóban robogtunk , mikor eszembe jutott a kutya. — Jé, a Pucikám! A kutya a vasúti kocsiban, az ülés akitt felejtődött! — Nem haj, — vigasztalt az asszony, — rendkívül okos kutya a Pucikám, majd hazatalál.
