Ellenzék, 1936. szeptember (57. évfolyam, 201-226. szám)

1936-09-18 / 216. szám

r.

BEEB/vzrtir

I 93 0 szeptember / H.

4 PSIiOS BELÉPŐ

Irta: SZABÓ IMRE ® 5. KÖZLEMÉNY

Ha annakidején 1 Ínyeimmel kísérted a lapokat

mondotta olvashattál az Elinoff esetről. A liá born után néhány hónapra történt, bennünket elcsatoltak Szerbiához, a legközelebb eső város ( s/.kiib volt es ebben a városban dolgozott az. a szervezet, amelyet a szerbek alakítottak bolgárérz.elmnek elnyomására Elszánt. a hábornt kedvelő embereket helyezlek köz. ségeink hivatalaiba. Apám az. egyik tahiban pap volt, ,iki mindig is a szeretet szellemében nevelte a nepel es most is türelemre tanította az. embereket. — Mindenki

mondotta — türtőztesse magát, senki provokációknak be ne ugorjon, várja be megadással és ha kell, nélkülözések között is jobb idők eljövetelét. Községünk híres is volt nyugalmáról és békéjéről annyira, hogy környékbeli bolgár falvak lakói előtt gyanúsakká váltunk... Egy nap apám hivatalos ügyben í szkiibbe utazott. Anyámmal és apró testvérkéimmel egyedül maradtunk otthon.

E szavaknál összerezzent és beszéde elakadt. Ugyanakkor nyílott a cukrászda ajtaja és egy fekete* ruhás, kövérkés, barna nő lépett be, üregeiből szinte kiugró, fekete, fénylő, gömbölyű szemekkel. A hölgy kezében fehér kicsi macskakölyök. Dóra fejbicce- néssel üdvözölte. Mintha nem is tartana egy megren- ditően érdekes eset elmondásában, gyorsan hangulatot cserélt és női kíváncsisággal kérdezte tőlem, érdekel-e a nő. A tekintetemből — mondotta — kiolvasta gondolatomat. Színlelt közömbösséggel jelentettem ki, hogy különösnek tartom a nőben a lompos járást és azt néztem.

— Lompos — szólt —, mert nem sétára, vagy sportra nevelték.

— Arra úgy látszik — feleltem —, hogy itt töltse el, kalandokban az idejét.

A feketeruhás nő szemben ült velünk, mágikus szemei és érzéki ajka elfeledtette, hogy egy érdekes életpálya fontos mozzanatát hallhattam volna Dórától. Ebből a puha, lomposjárásu nőből, ahogy ült, macskájával az ölében, csodálatosképpen erő és biztonság áradt. Nem figyelt felénk, kártyát vett elő és egyedül játszott.

— Ha tudni akarod — mondotta Dóra, aki immár teljesen kizökkent előbbi drámai hangulatából — ez a leány tiszteletreméltó török szülők gyermeke. Sztambulban a nagy bazár közelében apjának kicsiny zenemüüzlete van és azért került el Törökországból, mert nem akarja, hogy otthon ujjal mutassanak rá. Háremnője volt a szultánnak, de ő már az úgynevezett „jobbak“ közé tartozott, akit a padisah törvényesített volna, ha véletlenül nem üt be a köztársaság. De Törökországban megváltozott az államforma és az uj hatalmasok szélnek eresztették a szultán egész nő- gyüjteményét. Ez a szegény Bojka, — igy nevezték el a török nőt a szófiaiak — idejött inkább és egyetlen szultán helyett több bolgár basát szórakoztat.

Megkérdeztem Dórától, hogyan ismerkedett meg a török leánnyal.

— Egy kétségbeesett órájában feljött hozzám épp úgy, mint nagyhirü barátnőd, Mária Annunciata Immaculata és fölajánlotta szolgálatait.

— Persze, adtál nehány levát neki és elintézted.

— Dehogy adtam! Azokból a pénzekből csak megszolgált teljesitményeket fizethetünk. Egy garast nem kapott, hanem munkát adtam neki: törökre fordította nehány propagandairatunkat. Sokáig azonban nem bírta a mjunkát, gyorsan belefáradt és mihelyt egy kis pénzhez jutott, sietett vissza a semmittevéshez. Mert aki évekig megszokta a háreméletet, az a munkában soha nem talál örömet.

Bojka abbahagyta a passziánszot és meghitt-bána- tosan átnézett hozzánk. Láttam nagyon felém sóvárog, megkértem Dórát, hogy hívja ide.

— Nem lesz nagy örömed belőle.

— Mindegy. Ha terhemre lesz, majd szerét ejtem, hogy megszabaduljak tőle.

Dóra egy fejbiccenéssel áthivta.

*

Bojka összecsapta a kártyákat, hóna alá vette alvó macskáját és most már nem lomhán, hanem közép- európai könnyedséggel átlejtett páholyunkba. Kicsiny, esetlen pukkedlivel köszöntött, valami nevet motyogott, a macskát letette az asztal közepére és felém fordulva megkérdezte, hozhat-e egy kávét macskájának. Nézte az állat mohó lakmározását, magának süteményt rendelt és apró cukorkákat csomagoltatott.

— Ezt emlékül viszem magától — mondotta erős, alt hangján és furcsa kedvességgel megsimogatta államat.

Vártam,, amíg végleg megvendégeli magát. Az után még egy pohár grogot rendeltem neki, hogy annál tüzesebben adhassa elő hárembeli élményeit és el- üzetésének körülményeit.

Bojka szívesen vette az italt, majd még egyet rendelt arra az esetre, ha előadásában elfáradna. Az italt magamhoz húztam, akkor fog majd kapni belőle, mondottam, ha én azt jónak látom.

A padisah iránt nagy lojalitással viseltetett szegényke. Jobbkezét szeme elé tette, ujjait kitárta, valahányszor a felséges ur nevét említette.

Azután beindította hárem-életének előadását:

— A padisah őfelsége nagyon szerette, ha sokat

ellünk és jó huslmn voltunk. Igen, ö a kövéreket sze rette, man úgy, mini megboldogult felséges elődje, akr éppen ellenkező természet volt és csak azokat a nőket vette bármijébe, akik semmiképpen sem hajlamosuk a hízásra

— Szóval a felség a testiségnek hódolója volt. Ha közülietek valaki az eszével, a kedvességével, vagy valami művészetével kitűnt, az még nem jelentett különös előnyt a háremben ;— jegyezte meg Dóra, aki ugyan ismerte már Bojkál és éleiét, de nekem akart szívességei lenni, amikor most újból alaposan meg tudakolta ennek az életnek apró körülményeit.

Lehel, hogy a többieket egyedül a molettsé giik miatt kedvelte, engem azért is szeretett, mert tudtam gitározni és egy kicsit hegedülni. Sokszor mondotta a felség, a füeunuchhak, hogy hangulatot hozok a hárembe, tiszta művészi hangulatot, amit nem lehet akárkitől, akármilyen nőtől megszerezni. Némelykor alkonyat idején kimentünk a kert egyik I ilagóriájába, előbb csöndben hallgattuk a tenger hullámainak kedves zajlását. Aztán leheveredtiink a pamlagra. Bennünket követtek egyforma sárga .selyemruhában, ami fölött még arany hímzés is diszlekedelt, a birodalom legtávolabbi vidékeiről idehozott nők. l'ölálloltak filagó- riánk köré és amikor zenélni kezdtem, ők némán táncoltak. Jött őfelsége a szultán, felénk köszönt, leheve- redetl egy széles, szönyeges kerevetre, oldalt állottak janicsári díszruhában az. eunuchok. Egy leány behozta a felségnek a vizipipát, aztán a feketekávét. Őfelsége nyugodtan pipált és még lassabban szürcsölte a feketét. Pipált, szűrésűit, nézte a táncot és hallgatta az. én muzsikámat. Majd az. egyik cunuchra nézett. Ekkor az. eunuch intett, hogy most már az egész zenekar dolgozhatik. A zenészek férfiak voltak, én dirigáltam őket, a leányok körbe láncoltak, olykor én is velük táncoltam, hangszerrel a kezemben. Ezt őfelsége nagyon szerelte és barátságosan rám mosolygott. Olyankor kivette a pipát a szájából és a kávéscsészét fölemelve. odaintett felém. Némelykor mosolygott is. Ez volt mindig a kerti mulatság estefelé.

Az éjjeli mulatságok már egy külön fejezet volt Bojka számára. Innia kellett, hogy erről is hasonló lelkesültséfggel számolhasson be.

A hárem belsejében, — kezdte némi vonakodás után — legszívesebben a fehérbőrű cserkesznöket látták az eunuch urak. En kivétel voltam, mert barna bőröm és török származásom ellenére is akkor mehettem. amikor a felség igy követelte.

Beszélgetés közben elakadt. Keresgélt az emlékei között olyasmit, amit elmondhatott volna anélkül, hogy a köteles diszkrécióban baj esik. Ajkai megvo- naglottak és arcának bőre olajos izzadságot permetezett. Ne fáradjon, ne gondolkozzon sokat, tudom, a padisák is csak emberek, unalmasak a kényelemben és bizonyára utálatosak a szerelemben csakúgy, mint azok a semmittevésben és pénzgyüjtés ben kivénhedt európaiak, akik szintén háremeket tartanak. de nem olyan becsületes őszinteséggel, mint a törökök. Ezek az európaiak a mulatók páholyaiból szerzik barátnőiket, nem gondoskodnak róluk, egy két napi barátság után ajándékokkal vagy anélkül egyszerűen szélnek eresztik. Sokkal jobb. emberségesebb rendszer a hárem. Bizonyára kár, hogy Kemál pasa a forradalommal megszüntette.

Bojka nem volt filozófálgatásra hajlamos lélek, nem tűrte tehát, hogy elmélkedjem a török házasélet és hárem közötti különbségről. Amikor tehát itt tartottunk, egy újabb pohár snapszot kért, némi szórakozottsággal.

— Igen, igen, ez a Kemál pasa nagy bajt csinált velünk. Kiűzött bennünket őfelsége a szultán Paradicsomából. Pedig mindnyájan, akik ott voltunk, azt kívántuk, hogy csinálja csak meg a köztársaságot, de azért maradjon fenn a hárem. Nem éppen szultánnal, miattunk jöhetett volna frakkban vagy nyári zakóban a szultán helyett a köztársaság elnöke is.

Csodálkoztam ezen a gyors változáson. Az imént még áhitatos rajongással beszélt a szultánról.

— Ez nem szép tőled Bojka — bizalmaskodtam vele — az imént még szerelmes voltál a szultánodba, most meg a köztársaság forradalmi elnökét akarod. Úgy tudom, nálatok a hűség a legszentebb dolog.

— Igenis, a hűség, az szent és nagy dolog, de azt már megtanultuk, hogy nem a férfi miatt kell hűségesnek lenni, ők sem egyetlen nőhöz vonzódnak. Nekünk hűséget kell tanúsítanunk aziránt, aki a pénzt adja.

Láttam, a török romantika nem buzog különös mértékben Bojkában sem. Szimpátizál a köztársasággal, de a pénz szeretete konzervatív makacssággal megmaradt benne. Mondtam, mondjon most el részleteket a szultán háreméből való kiűzetésről. Ez különösen érdekel engem. Bizonyára vannak regényes részletei.

— Zavarban volt és látszott rajta, hogy legszívesebben egészen más dolgokról diskurálpia. De jóneve- lésü leány volt és meg akarta szolgálni vendéglátásomat. A macskát átadta, mert elbeszélésében széles gesztusokat kellett használnia. A macska ölembe feküdt és rövid duruzsolás után elaludt.

Dóra aztán beszélt:

— Amikor jött a nagy forradalom, egyszerre csak az ajtónálló eunuchal beállitott hozzánk a nagyterembe egy ur nemzeti kokárdával és széles vállszalaggal. Elkezdett nekünk dikciózni.

— Mindnyájan szabadok vagytok, megszűnt a császárság, köztársaság van, tudjátok meg, ezentúl nem lesz zsarnokság és a török nép élhet majd a maga módján, nem lesz cselédje bitangoknak.

A forradalmár azt hitte, hogy mi ettől u bi-széd tol el leszünk ragadtatva. Hogy kendőket loliogtatunl. feléje és a nyakába csimpaszkodunk. E helyett mindnyájunknak leesett a leje és senki egy szót nem szólt. Nehány pillanat múlva az eunuch vékony hangján, sírva kérdezte:

Mi lesz velem?

Amikor láttuk a siró férfit, mi is kitörtünk és ki siránkozva, ki ordítva fölvilágositást követelt arról, hogy mi történik ezután. A háremleányok közül többen kijelentették, hogy ük egy tapodtat nem tesznek ezentúl, ill maradnak, mert kedves emlékek fűzik őket ehhez a helyhez

Volt közöttünk egy leány, nagyon magas és mégis kövér, akit gúnynéven „Tevécskének“ hívtunk.

Egész nap néztük és sokszor este is a tengert, minden ringott rajta, a sok szép gőzös, a barna hadihajók, a fehér vitorlások és az. öblös csolnakok. Itt ül lünk mindig és vagy táncoltunk, vagy olvastuk Hafiz költeményeit zeneszó mellett. Mi lesz ezután? — si rá nkozott Tevécske.

Kicsit furcsa volt ettől a nagy darab Tevécskétől, amikor Hafiz költeményeit siratta. Az eunuch nagy szomorúsága ellenére elnevette magát, a forradalmár pedig a nagy kacagástól majd hogy leszédült az egyik pamlagra. Amikor magához tért, előadást tartott nekünk a köztársaságról, amely megszünteti a szultán sok minden intézményét és igazságtalanságát.

Tevécske ekkor közbevágott:

— Nekünk mindegy, ákár a török császárság szultánja, akár a köztársaság királya, csak hagyjanak bennünket dien és hagyjanak nekünk békét!

Újabb nevetés, de aztán a forradalom megbi zollja szigorú lelt és bolondoknak és elpuhultaknak és gyáváknak szidott bennünket. Azt mondta:

Még a mai napon lehordatom a bútorokat a pincébe és kiiiritielem az éléskamrákat. Kiváncsi vagyok, hol fogtok aludni és mit fogtok enni.

— De mihez fogjunk? — kérdezte megint cérna hangon az eunuch.

— Te kimégy a kikötőbe — az erős hordároknak mindig vau jövőjük. Ti azonban kimentek a bazárba elárusitónőnek, mentek a kávéházakba, a mulatókba és akinek kedve van, mehet munkára. Be lehet állni a gyárba is dolgozni.

Tevécske újra sírásra fogta a dolgot.

— De mi lesz a mi művészetünkkel? — Mi itten olyan szépen együtt voltunk, táncoltunk és énekeltünk!

A szigorú ember kurtán felelt:

— A művészet ezentúl a dolgozók mellé fog szegődni, most pedig mars ki! Ha szép szerével nem mentek, katonákat hozok!

Nem volt mit csinálni, kiállottunk a terraszra és sírva búcsúztunk, a kedves szigetektől, a partoktól, amelyek mögött ciprusok sóhajtottak.

Megkérdeztem, a szultán után vájjon nem volt-e nosztalgiájuk.

— Ilyen helyzetben az ember bizony megfeledkezik. a legfontosabbról. Vagyis ilyenkor derül ki, mi fontos, mi nem. Nekünk jobban fájt a szép tájék, amit el kellett hagynunk, mint a padisah, aki a legszebb díszruhájában és legvidámabb kedvében sem ért any- nyit, mint a szép kilátás. Csomagolnunk kellett. Hova- hová? Kérdeztem magamtól. Hazamenjek? Apám soha nem szeretett, anyám pedig meghalt, mialatt hárem- hölgy voltam, talán éppen efölött érzett bánatában. Mert ő bizony nem szerette az én helyzetemet, holott jó muzulmán volt és a szultánt a próféta földi helytartójának tekintette.

— Ekkor — folytatta — összeállottam egy görög leánnyal, akit Lvának hivtak és aki valamikor teaházat vezetett Szalonikiben, ahova főként angol és amerikai hajóstisztek jártak. Őszintén megvallva a háremben gyűlöltem ezt a nőt, most azonban a változott körülmények között a megváltóm lett. Magához hivott, hogy menjek vele Szalonikibe, ott még lehet ezzel a mesterséggel valamit keresni. Nem szívesen tettem, hiszen nem tartozom azok közé, akik sohasem remélhették, hogy egykor törvényes felesége is lehetnék a szultánnak. A tekintélyemre sokat adtam és Szaloniki pedig túlságosan közel volt Törökországhoz, a sztambuli kereskedők sokat járnak ebben a városban és török ember, mikor idegenben van, bizony szereti magát mulatóhelyeken jól érezni. Lya azonban megmagyarázta, hogy nem kell mitől tartanunk. Görögországban olyan átcsoportosítások történnek és mindenki annyira meg van szédülve a nagy hazafiságtól, hogy török ember évekig nem fog járni görögök által látogatott mulatóba. Ez az érv meggyőzött engem, úgy, hogy mégis Szalonikibe utaztam.

Nehány pillanatig mélázott. Aztán folytatta:

— Nem lehet összehasonlítani ezt az éjjeli életet a hárem nyugodt, kellemes, gondozott életével. Nem ápoltak bennünket. Mindenki magára volt hagyatva és boldog volt, akinek akadt a sok idegen közül valakije, aki tartósan érdeklődött iránta. Csak a természeti szépségei miatt tetszett nekem Szaloniki. Van egy tengeröble, amely sokban hasonlít az Édesvizekhez és vannak közeli szigetei, ahova kirándulhat az ember.

— Valami kalandodat mondd el, Bojka. Ne színezd ki Szalonikit, ismerem a várost.

Félbe kellett szakitanom őt, mert láttam, hogy a városról szeretett volna leírást adni, amire nem voltam kiváncsi. Éreztem, hogy az életben vannak még élmények, amelyek bizonyára összefüggenek a Dóráéival. Különben ez a müveit és nagyszerű leány nem törődött volna vele és semmiesetre sem kezelte volna őt úgy, mint ahogy barátnőket szokás.

(Folytai iuk.l