Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-05 / 179. szám
f* nmmumammmm 9> Felipe mondta volt nekem, hogy a seminario mesterei tanítják, a tis/teletes uraknak a templomban rá kell ijeszteniük az emberekre, hogy mindnyájukat megsütik és vastagokkal csipkedik, haláluk után De ha szorgalmasan járnak a templomba és mindig azt teszik, amit a cura mond, akkor nem kerülnek az izzó tüzbe, hanem csak a langyosba és forró vízben mossák meg őket, hogy tiszták legyenek. Felipe állítja, hogy mindez egyáltalán nem iga/, csak azért mesélik, hogy az emberek valaliányan vannak, szörnyű ijedelembe essenek. Ládd-e, az emberek mind olyan ostobák. Kz eluro, teljesen világos és igaz, ha az ember meghalt, többé nem érez semmit, akár megsütik, akár forró fogókkal csipkedik. De mit akarsz, az emberek elhiszik és kellemesen bizsereg a boriik, ha elhiszik és ezért hiszik el. A cura urak csak a pénzt akarják elszedni az emberektől, hogy jól élhessenek és ne szoruljanak a kemény munkára. A mi brujonk Yalancheu-ben, a varázslóember, nekünk is mindig olyan szörnyűséges történeteket mesélt a barlangokról, amelyekbe a halál után dugnak minket és ahol kígyók és tigrisek vannak. De ha apám és nagybátyám juhocskát vagy egy malacot ajándékoztak neki, akkor azt mondta, hogy beszélni fog a san- titokkal, az istenekkel, ne dugjanak minket a barlangokba, ahol kígyók és tigrisek tanyáznak.“ ,,A mi brujonk nem ezt mondta“, szakította félbe Andren. „Azt mesélte nekünk, hogy egy mély fekete gödörbe dugnak bennünket halálunk után és ha nem tesszük meg, amit parancsol nekünk. Es a fekete gödörben mocsaras nagy viz van és minket a mocsárba dugnak, hogy éppen az állónkig érjen és akkor sem meghalni, sem élni nem tudunk, hanem borzasztómód fagyoskodunk a mocsárban és nem mászhatunk ki, mert a gödör falai egészen meredekek és csúszósak, apró kígyók és nagy' varangyos békák nyüzsögnek ott. Brujónknak mindig tequilát és kukoricát kellett adnunk, akkor táncolt és énekelt és a sántítok éjszaka megsúgták neki, hogy nem kerülünk a mocsárba, ha azt tesszük, amit mond. De ha bárki közülünk elmondja a finqueronak, kicsoda a brujo, akit nem ismer, akkor minden bizonnyal a mocsárba dugnak minket és többé semmiféle tequila, sem a brujónak ajándékozott malac nem szabadíthat ki onnan bennünket.“ „Adhatok neked valami jó tanácsot erre“, mondta Luis, aki majdnem kétszer olyan idős volt, mint Andreu, ..ha egyáltalán nem aggódsz amiatt, amit a brujó, vagy a cura mond, ha nem hiszel abban, hogy megsütnek, ha nem hiszel az üregekben és gödrökben, akkor egészen nyugodtan és elégedetten élsz és mindig vidám leszel, mint én. Vagy láttál csak egyszer is szomorkodni engem? Bizonyára nem. Ha az ökrök döhitenek, vagy egy kordém összetörik, na persze, akkor káromkodok, hogy csak úgy ropog. De csak egy pillanatig. Élj és ha a végén vagy, hadd, hogy mások búsuljanak. Ha életednek vége, többé senki sem törődik veled. Ugyan ki tör? magát, hogy halálod után még évekig vívódjon miattad! Elegen maradnak életben még utánad és sokkal fontosabb, hogy azokkal foglalkozzanak. Hiszen mi sem állunk neki útközben és nem korbácsolunk egy ökröt... mikor már megdöglött... mert carretánkat a barranc mélyére vetette. „És most el kell mennem egy comitecora, hogy megemésszem az enchiladákat.“ „Mit fizettél az enchiladákért“? kérdezte Andreu. „Hatért egy realet. Jobb már nem is lehet.“ „Hol?“ Luis egy asztalra mutatott, amely valami lugas lombfalai között állt. XI. FEJEZET Luis felkereste az egyik cantinát, hogy egy co- mitecot hajtson le és Andreu odaballagott az étteremhez, amely egy asztalból állott és az asztal valamilyen primitiv lugasfélében volt elhelyezve. Az asztal mögött kis bádogkályhácskán faszén izzott. A kályhácskán egy lemez feküdt, amely alján kissé kipuposodott. A dudorodásban zsir sercegett. A kályhácska mellett egy vén indián nő kuporgott, aki minden pillanatban háncslegyezővel élesztette a faszenet, ö volt az étterem szakácsnője. Megpirította az enchiladákat és megtöltötte, mindig a rendelőnek kívánsága szerint, barbacoa, huaja- lote, polio, res, temera, queso töltelékkel. A barbacoa nyiltlángon sütött disznóhus volt, a huajalote sült pulyka, a polio tyuk, a rés marhahús, a ternera borjúhús és a queso reszelt kecskesajt volt, vagy nem kecske, hanem más valami, ami ezért a sajtért a felelősséget vállalni óhajtotta. A szakácsnőnek teljesen mindegy volt, milyen nyelven kérték az enchiladákat és tölteléküket. Tudott spanyolul, beszélt tsotsil, tojolaval és lseltal nyelven. Egy spanyol, akinek az árusítóhelye átte- lenben volt, azt állította, hogy az indián nő érthetne angolul és arabul is, ha valaki egyszerűen ujjával mutatott a kivánt húsfélékre. Minthogy általában mindenki, aki enchiladákat vett, ujjával mutatott arra, amit enchiladáiban töltelékül kivánt, nem volt ® £’ L E /V 7 £ * oaMBBnunani biztossággal inegállttpiUmtó, hogy érlelt e az indián nő a tojolaval nyelven kivid másként is. Maga melle a földre, az indián asszony több, mint egy tucat agyagtálkát és bogo t állított. Mert az enchiladákba a húsféléken knnl még belerakott vereshagymái, paradicsomot vörösebbet, zöldebbet, zöldsalátál, zöldéit róni leveleket, cala haza-szirmot és még luis/ más különböző fűszeres lüvecskét, levélkét és gyök ér két. A zsírban bámuló enchiladák megforgatásáru csak egy pléhkanalat használt. Kést, villát vagy egyéb segédeszközt nem ismert. A húst a tyúkról, vagy a borjucombról csak ujjával tépte le így sokkal gyorsabban ment és ujjai között az enchilladá- nak megfelelő porciót olyan biztossággal fogta meg, ami elképesztett. Már magábavéve is gyönyörűség volt látni azt, hogyan készült el a pirinyó helyecskén, amely a főzéshez rendelkezésére állt annyi húsfélével és zöldséggel, anélkül, hogy egyszer is eltévesztené. A kis asztalkánál segítségére állt két leánya. Indián leányok bosszú, lógó bajjal. Az elkészült enchiladákat kis tányérkára tették és igy nyújtották oda a vevőnek. A vevő nem kapott sem kést, sem villát, sem kanalat, mert ilyesmiből a/ étteremben nem volt készlet. De aki megevett, kapott egy szürke zsíros rongyot, amellyel ujját és száját megtörölhette. Azután mindenki kapott egy kis agyagkorsócskába vizet, hogy száját kiöblítse. Akik nagy fényűzéshez szoktak, még egy agyagbögre édesített feketekávét kértek, amely egynegyed realebe került, A tányérkákat és korsókat valójában sohasem mosták tisztára. De arra a kérdésre, vájjon az edény mocsoktól és szennytől ragad-e, mégis csak el kellett volna ódalogni, mert egy rövid és világos igennel a tényállást nem lehetett volna leírni. Az edények hihetetlenül piszkosak voltak; de különös, ilyen gondolat egyáltalán nem jutott senkinek eszébe. Senkisem érezte a mocskot utálatosnak vagy zavarónak. A dologhoz. úgy hozzátartozott, mint a felhő az éghez. A környező világ harmóniáját semmiképpen sem törte meg. És megjegyzésre méltó, mindamellett az edények mindig frissen mosodáknak tűntek. Persze nem volt látható, nem volt tapasztalható, sem kinyomozható, hol és hogyan és mivel mosták meg az edényeket. Az edényeket elhúzták a vendég elől, miközben még evett és a maradékot kezébe kellett vennie. Ezalatt uj enchiladák készültek el. az edények valahonnan megint felbukkantak és mielőtt valóban lett volna az embernek ideje a megállapításra, hogy az edényeket kimosták-e, vagy sem, már ott illatoztak az újabb, sercegő és zsírtól csepegő enchiladák a tányérkán és most már nem lehetett megmondani, hogy a zsíros, barna mártás a friss enchiladáktól van-e, vagy még az előbbiektől maradt vissza. Hasonló volt az eset az agyagkorsócskákkal, amelyekben kávét adtak. Mindig szinül- tig töltötték a kávét és kiloccsant; igy hát az alja éppen úgy lehetett a friss vagy a régebbi kávéból is. Ha valami gyanúsnak tűnt, akkor a kiszolgáló lány fürge kézmozdulattal tisztára törölte a korsó vagy a tányér szélét. Az ujját lenyalta vagy fehér kötényéhez súrolta, amely annyira teli volt mártáscsikokkal, hogy az ember itt sem mondhatta meg, vájjon a lány éppen most törölte-e bele az ujját, vagy három órával előbb. Az errejáró emberek azonban nem edényt szándékoztak venni, hanem enchiladákat akartak befalni Számukra nem az edény volt a fő, hanem a jó és Ízletes enchiladák. És az enchiladák kitűnőek voltak. Az üzlet tehát virágzott. És az emberek vitatkoztak, ki van legközelebb soron. Andreunak jódarabig várnia kellett, mig enchila- dáihoz hozzájutott. 2. Eltekintve attól, hogy az ember mindenféle vacakot és lim lomot megvásárolhatott, amit egyébként egyetlen nagyobb városban sem lehetett kapni, alig akadt itt valamilyen igazi szórakozás vagy mulattató kedvtöltés. Nem volt itt lovasjáték, léghinta, sikló- vasút vagy valami hasonló, amely máshol elevenné teszi az ilyen ünnepségeket. Ezeket a gépezeteket nem lehetett idehozatni, mert a szállitás olyan nehéz volt és olyan sokba került, hogy költségei minden nyereséget megemésztettek volna. Az ember a kalmárok kiáltozásában volt kénytelen kedvót találni, valamint a humoros beszédekben, ahogyan azok az ügyes emberek szónokoltak, akik törhetetlen, hajlékony arany irótollakat, üvegvágókat, késélesitőket, varrótübefüzőket, üveglencséket árultak iít, melyeket olvasásra, hamisított selyem megvizsgálására és távcsőnek lehetett használni, — továbbá folttiszti tó vizet, pipere kenőcsöt, gyomorcseppeket, szemvizet, csuzgyógyitó irt, szemölcscsipeszeket, tyukszem- irtó tinkturát. De kisvártatva Andreu is meglehetősen megunta a dolgot, mert amint az ember elkészült a feldicsért dolgok sorrendjével, vicceit és tréfálkozásait pontosan egyforma szavakkal és árnyalatokkal ismételte meg. A tűznyelők, kigyóemberek és bilincstörők. .. mindegyikük a másiktól függetlenül saját számlájára dolgozott, csak felesége vagy segédje kíséretében... hasonlóképpen untatták, mert mindnj'ájan csak egyetlen fogást tudtak és azt délután négy órától éjjel tizenegyig oly sokszor ismételték, amig csak egyetlen olyan érdeklődő állott előttük, aki azt a benyomást keltette, hogy van a zsebében öt centavo, melyet talán el lehet / 9 .3 6 u u f/ u H 7. i u H 5. venni tőle. A játékasztalok is igen hamai elvisztettél, érdekességüket, hu a/ nnbei nem tartott a játékosok kai De mindig álltak ott körül embeii k és nézték i dolgot, kigondollak valami számot és boldogok vol lak, amikor a szám vesztett, meri pénzüket zsebükben tartották Az emberek zöme főként abban talált élvezetet, hogy köriilcsavarogbul Itt megálltak egy pillanatra, amott meg nézdelődtek vagy fiileltek egy negyedórát és aztán megint tovább tolakodtak. A legjobban a város ifjúi és leányai mulattak, akik azt, hogy össze-vissza vándoroltak és meglapi- tották őket a tömegben, arra használták fel, egymással kötekedjenek és közelebb kerüljenek egymáshoz, úgy, ahogyan más alkalmakkor aligha volt lehetséges anélkül, hogy észrevennék őket. Mert még a táncmulatságokon is mindig jelen volt a mama vagy a nagynéni és a lányok nem tehettek egyetlen önálló lépést sem kíséret nélkül. Ezt ill nem lehetett keresztülvinni. Anyjukkal mentek ugyan a plazáru, de könnyűszerrel el lehetett igazítani a dolgot, hogy az ember egy télórára egészen eltűnjön szem elől. Senkisem tehetett róla. A szorongó sokaság mindenkit összepréselt és oldalba taszított. így hál előfordult, hogy a városnak ezek a jól - őrzött és agyonoltalmazott szüzei a tolongásban vagy valahol a házfalak árnyékában több mint egyszer jutottak ahhoz, hogy egy csókot mázoltak a szájukra, vagy éppen egy gyorsan és ügyesen végrehajtott anatómiai tapogatást élveztek végig, ez örvendetes érzéseket váltott ki és nem is rótták fel hibául, mert az ünnep élénkítéséhez járult hozzá, ez az ünnep pedig arra szolgált, hogy Szent Caralainpionak köteles tiszteletadást nyilvánítsanak. Néhányan a tisztes polgári családok leányai közül némelykor több mint félórára teljesen elvesztek a tolongó sokaságban. Huzamosabban egyik sem tiint el. Megint megjelent aggódó szüleinél, akik hasztalanul keresték, kissé összekuszált hajjal, egyebekben is kissé gyűrötten és ez szavainak elegendő bizonyító erőt nyújtott, mekkora fáradtsággal küzdötte magát a tömegen keresztül, hogy szeretett szüleit ismét megtalálja. Ha az össze-vissza mászkáló emberek végül nem tudták, mihez kezdjenek, mert már háromszáznyolc- vanszor láttak minden asztalt és minden sátrat, akkor megint egyszer visszamentek negyedórára a templomba, melynek kapui állandóan nyitva álltak, játszott az orgona és énekeltek a beburkolt arcú nők. Azután megszólaltak a templom harangjai. Hangjukat egyetlen még oly robosztus kalmár vagy rulettbankár sem tudta tulkiabálni. A mindenféle tekergő embereket qgy mindig a kellő időben figyelmeztették arra, hogy ne tékozolják el minden pénzüket a kereskedőknél, a ruletten, ne pazarolják enchiladákra és comitecora, hanem hagyjanak még valamit az örök életre is. Ugyan ki verhet nagyobb hirt, mint a mexikói katolikus egyház, hiszen az ember oly gyakran lát a pénzesperselyeken egy cédulát a következő vonzó- erejii hirdetéssel: A centavitot, melyet itt fizetsz, arannyal fogják visszafizetni a mennyekben. A bankárt. aki ilyen hirdetést akasztana ki bankjának ablakába, tüstént letartóztatnák a letéti pénzek elsik- kasztása miatt. A biró követelné tőle, kétséget kizáró módon bizonyítsa be, hogy a letéteket visszafizetik az égben, hogy van mennyország s hol van. A mexikói egyháznak nincs szüksége arra, hogy ezt bebizonyítsa. .Az emberek elhiszik. És azt, aki nem hiszi el, isten büntetése sújtja. Vájjon hogyan igazodjék el itt egy indián? 3. Andreu sem tudta, mit tegyen, miután húszegynéhányszor ide és oda ténfergett. mindig ugyanazokon a helyeken. Hallotta a templomi éneklést és a zengő orgonajátékot, amely annyira kényelmeskedővé. lusta gondolkozásuvá és ellenállásra képtelenné teszi az embert, mig csak igent nem mond mindenre. A legkevésbé sem volt kedve, hogy mégegyszer bemenjen a templomba. Erről aztán teljesen letett, mert a kút szomszédságában, amely a tér egyik oldalán állott és vizzel látta el az egész várost, néhány zenész jelent meg és játszani kezdett, 4. Ez a kút volt a város napilapja. Egyéb újság nem volt. A kút azonban pótolta ezt a hátrányt vagy előnyt, ki-ki hogyan gondolja. Minthogy a városban nem volt vizvezeték, lakosai rászorultak arra, hogy a szükséges vizet erről a kútról hordják. Mindegyik családnak volt otthonában számos agyagkorsója, körülbelül nyolcvan-száz literesek. Ezeket a korsókat az indiánok készítették egészen úgy és ugyanabban a formában, ahogyan kétezer esztendeje készültek. (Folytatjuk.)
