Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)

1936-08-28 / 198. szám

IKKdHWHK

m

uzi

ELLENZÉK

19 36 a nu ii hz I na 2 fl.

II li III —Hill Hüll «Ilii WIT "111

B. TRAVF.N

50.

! CiATA

iOkDlTO'iTA: 5/.I.ÜU ISTVÁN

„Miért ne“, mondta szárazon Manuel. „Gyorsan Kell együtt lennem veled, mert tüstént éjtélutan odébb" botorkálunk, Én carrelero vagyok. És ha akarod, velem jöhetsz.“

A lány egy szemhunyoritásnyit tűnődött, aztán azt mondta: „Hová mentek?“ Mintha az egész karaván a saját tulajdona lenne, úgy mondta Manuel:

, A csoportommal legelőször Jovel-ba megyek, azután Xiba, majd Chiapa városába. Ott uj megbízásokat Kapok. Aztán nyilván Tuxtla-ba, onnan le Arriaga- j,a és meglehet egészen Tonala-ig is elmegyek.“

..Ez nagyon kedvemre lenne," mondta a lány, ..Tuxtla nagy, ott szert tehetek valami pompás, jó szolgálati helyre, tiz, sőt tizennégy pesoval.“

"„Kétségkívül1“, szakitolta félbe Manuel. „És ha utt nem kapsz munkát és tovább akarsz kerülni, Arriaga es Tonala is nagyon szép és ott is mindig szükség van crradasra. De, ha nem mondod meg nekem, mi a neved, nem viszlek magammal és faképnél hagylak itt.“

„Rosario Lopez, su servidora, az ön engedelmes szolgálója,“ mutatkozott be a lány, igen udvariasan.

„Tehát Rosario. Rosita, querida mia . . .“

A lány azonban tüstént közbevágott, bár nevetve: „ahora, ahora, cabellero, ne olyan gyorsan, ne olyan gyorsan. Querida suya, az ön kedvese, azt először még meg fogjuk látni. Ne olyan gyorsan. Hiszen még csak azt sem tudja, hogy egyáltalán tetszik-e nekem. Na. Pero, pensando, yo creo que si.“

„Micsoda qaie si?“ kérdezte Manuel. „Ugyan? Tetszem neked, vagy nem tetszem neked. Köpd ki a szót és nyögd ki a vallomást!“

Rosario elpirult és zavartan nevetgélve mondta: „Azt hiszem, tetszik nekem.“ „Helyes, a dolog el van intézve,“ mondta Manuel röviden. „Tehát elviszlek. A többit aztán majd meglátjuk útközben. Ma nem sokat alszom. Még fel kell rakódnunk és be is kell fogni. De te alhatsz két vagy három órát. Fekvőhelyet készítek neked az egyik már megrakott carreta alatt. Még egy leányka is van velünk, Andreu nője. Vele alhatsz, hogy melegítsétek egymást. Nekünk, Amfreunak se, nincs ma éjszaka időnk arra, hogy asszonyunkkal törődjünk. Telivagyunk munkával és minden a körmünkre ég. Uj tánc kezdődik. Előre Rosita, rajta és illegesd ám a lábadat.“

Táncközben kezdett most először nyugodtan gondolkozni a gyors megkérésről és házasságkötésről. Többizben a lányra nézett, anélkül, hogy az észrevette volna, mert tánc közben szemét fürge lábára szegezte,, amist az egy erkölcsös táncosnőhöz illik az indián zapateadonál.

Marmelnek mindinkább tetszett a lány, minél gyakrabban nézte meg. Indián nő volt, de városban nőtt fel. Ugyanis tiszta mexikói spanyolt beszélt, guatemalai kifejezésekkel keverve, ahogyan az állam határvidékein beszélnek. Nem volt kétséges, hogy tapasztalt volt és elég sok életismeret látszott róla. Hiszen hosszasabb hnza-vona nélkül egyezett bele abba, amit a fiú pedzett, anélkül, hogy kimondta volna. Csupán egy kissé birálgatta a hirtelenséget és a közvetlen és érthető ajánlatot, ezt azonban minden lány kötelességének véli, hogy legalább a fátyol utolsó rongyát tarthassa meg az egyik csücskénél fogva. Egy asszonynak sincsen kedvére, hogy az, akit tisztel, egyszer a szemébe vágja, hogy tüstént az első percben a lába elé esett. Még akkor sem szereti ezt, ha semmi másra sem várt és vágyakozott inkább, mint arra, hogy amilyen gyorsan csak lehet, a legelső kinálkozó alkalommal a megfelelő helyzetbe feküdjék.

És amikor ezt végiggondolta Manuel, csak még inkább Ínyére volt a lány. Tekints el a lány múltjától, ha viharos és ha jobbat nem találhatsz. Idők múltával mindig kiderül, hogy a különbség csak gondolatbeli és egyáltalán nem valóságos. Minden asszony jó tud lenni és mindegyik lehet elviselhetetlen is, egészen mindegy milyen volt és hogyan folyt le a múltja. Egy nőn sokkal ritkábban tapad meg és hagy nyomot a múltja, mint egy férfin. A férfi mindig fölöttébb hajlik arra, hogy pedáns, morális és keresztül-kasul tisztességes legyen, lelkiismerete ostorozza és mindent feláldozzon szükszivü és korlátolt tisztességének, még a feleségét is. Eltekintve a kiszáradt és szenteskedő vénkisasszonyoktól és az elvirult petrezselyem-árulóktól és hopponmaradt vénlányoktól, a férfi mindig sokkal elviselhetetlenebb és undorítóbb képmutató, mint a nő. Ha a férfi egyedülálló uraknak bútorozott szobát ad bérbe, akkor sokkal ki- á-llhatatlanabb, mint a nő, aki könnyebben megérti a dolgokat, nagyobb szivü és igy sokkal természetesebb és igazság szerint erkölcsösebb is. A nőt csak azokban az országokban veszejtik el, ahol még a mennydörgő Luther idejének törvényei vannak érvényben, melyek kerítésről és nyilvános botrányról beszélnek félre, oly dolgokról, melyek egészen rela- tivek és nem jelölhetők meg pontosan, mint ahogyan például egy bankbetörést. De nem a nők, hanem a férfiak tartanak fenn ilyen idióta rendeleteket, megvédelmezik ezeket a törvényeket és minthogy egyebük nincs, felhasználják arra, hogy a nyilvánosságnak kétszinü módon tudtára adják, milyen tisztességesek és milyen mélységesen erkölcsösek. Az igazság mégis az, hogy éppen e/.eK az erkölcsös leit iák s/.c rét nőnek megszerezni maguknak minden nőt es inasnak egyetlenegyet sem hagynának. A történelemben a legjobb példa erre a nagy moralista és világjavito Joseph Smith, aki És/.uk-Ainei ikábun a mormonegyházat alapitolta Magas eszményekéi, szüzességet, szemérmességet, tiszta erkölcsösséget es vallásosságot követelt ez az ember, aki a mormon szekta virágzásának idején nyolcvan asszony! nevezett tulajdonának, mint ahogyan az ember lovakat vagy teheneket nevez annak.

Miután Manuel táncolt még néhányszor újonnan szerzett társnőjével, felnézett az égre, hogy megállapítsa, a csillagokról, mennyi idő van.

„Még kétszer táncolhatunk, querida, aztán megyünk. Van éppen elég tennivalónk.

Midőn a kél táncot végigjárták, Manuel karon- fogta a lányt és elhozták a batyut. Az egyik cantina előtt mentek el.

„Odanézz chica, nézd csak meg egyszer“, állt meg Manuel. „A linquerok és a monteriák nagvurai szórják a pénzt, na, hogy még ilyen öröm is van! De egyszer legalább jó élete van San Caralampionak. Átkozott rézangyalát! Mindegyikük két befestett mujcret lovagoltat a térdén és ott is hemperegnek lent az asztalok alatt. És néz csak, ott hátul a sarokban, nézd csak meg egyszer, ott három miijére ül az asztalon és egészen a harisnyájukig levetkőztek. A lányok minden ruhája a fogason lóg. Verni a dobot és furulyázni, ez aztán az élet! A cantinero jól bezsebel.“

„Ugyan mit bámulsz oda?“ mondta kelletlenül a lány és karjánál fogva továbbhuzta Manuell. „Szeretnél ott lenni te is. Ez tetszene neked.“

„Celosa? Féltékeny vagy?“ nevetett fel a fiú. „Csakugyan jól kezded, querida mia. Hadd csak, chica, mi már jól megleszünk egymással. Nem lógsz panaszkodni. De — tette hozzá —, ha látom ezt a vendégeskedést, mégis csak a lenyúzott peonokra kell gondolnom és a montériák szánalomraméltó muclia- choira, akiknek semmijük sincs, akik ott pusztulnak el és ott gebednek meg, nyomorúságosabban, mint a mulék és kutyák, itt meg elszajházzák, elisszák és ellövöldözik a pénzt és a nőkbe dugják előlről-hátul- ról, ahova csak kívánják azok, csak aranypénz legyen. És még csak meg se gazdagodnak ebből a nők. A legtöbbet elszedik a duennáik, a kisérőnők, akik meglopják a lányokat, ha azok szegények részegen az ágyukba esnek. És ami megmarad, azt elveszik megint a patrotes, a legényeik, akik a lányokból élnek és akiket Tapachula-ban, Veraeruz-ban, Fronte- rá-ban, El Carmen-ben, Progreso-ban tartanak maguknak vagy ott. ahova éppen mennek most, vagy ahová valósiak. Es a legények a pénznek nyakára hágnak, eltékozolják mind a pénzt, amit nekik ifi keresnek a lányok, más sarokban megint más lányok társaságában. Az egyik csoportban, amely velünk tartott, egy sereg ilyen lány volt. Meghallottam, amit mondtak és amit meséltek egymásnak és amikor veszekedtek. Ez aztán egy világ, az isten verje meg!“

Hirtelen, erősen karon ragadta a lányt, magához kapta, testét testéhez szorította: „Na, hipp, hopp. querida, gyerünk csak. Ha carretáimra gondolok és hozzá látom ezt itt, eszembe jut, hogyan rekedünk meg a szennyeben és soha sincs egy ép rongyunk a mezítelen testünkön. Na, az isten verje meg, mégis ;sak szeretném tudni, ki a mennydörgős ménkű teremtette ezt a világot!“

Mentek egy darabig. A dolog azonban tovább háborgott Manuelben, mert most egyszer megindult már.

Amint a lány meleg teste szorosan testéhez tapadt és amint igy botladoztak és ballagtak a sötét utcákon, kikerülve a köveket, gödröket, pocsolyákat és tócsákat, világosan kezdte látni... alkalmasint életében először... gazdasági helyzetét és egész nyomorúságos életét is.

A lány ép, erős és egészséges volt, egészen elütött a gyerektől, aki Andreunak volt asszonya. Manuel, amidőn táncolt a lánnyal, azután álldogált vele, kávét ittak együtt, valami újat látott a nőkben. Olyasmit, amit eddig még sohasem. Ennek az erős, egészséges lánynak nyíltsága... akinek olyan durvára kidolgozott keze volt... őszintesége és az a meleg, telt asszonyiság, ami kiáradt belőle, Manuelben vad és ugyanakkor csaknem alázatos megkivánást gerjesztett. Még tovább mentek. Aztán megállt a fiú és egészen szorosan mellére vonta a lányt: „Rosita én éppen csak egy néhány perce ismerlek. Nekem teljesen mindegy, ki vagy és miért menekülsz. Szeretném, hogy asszonyom légy.“

A lány felelt: „De — várj csak mégis, ha utón leszünk majd, vagy — nem éppen itt — és engedd mégiscsak először — és én természetesen akarom, hiszen te magaddal viszel Tuxtla-ba és én nagyon jól tudom, miért viszel magaddal. Akarom, csakugyan. Te tudod — de —“

„Nem, nem“, válaszolta Manuel, „nem ezt gondolom. Igen, természetesen, én is arra gondolok. De, valami egyébre is. Szeretném, hogy te minden tekintetben feleségem légy. Örökre, úgy gondolom. Arra gondolok, szeretnék veled együtt lakni egy kunyhóban, egy darabka földön. Vagy elmennék egy városba, ahol munkát találhatok és ahol te mindig velem leszel. Látod, gyerekeket akarok tőled és azt akarom, hogy egészen férj és feleség legyünk Utánalálok, hogy lelíelnc egy kis pénzhez jutnom. Ha Ai riagó-ba megyünk, odébb állok veted a IrgközHebbi állomás leié. OH aztán menetjegyet váltunk, utazunk egy darabig, amig olyan városién nem érünk, ahol senkiseni ismer bennünket, ahol nem tudják, hogy én megszöktem és adósságom maradt a patronnál. Azt mondanám, Tapachulá-ból vagyok. És egy idő múlva megint csak tovább mennénk, egy nagyobb városba. Ott aztán nem tud már senki semmit rólunk. És dolgozhatok valamelyik gyárban, vagy akárhol. És akkor aztán egészen a magunk életét élnők, csak érted és értem és gyerekeink lennének. Akarod. Rosita?“

„Azt hiszem akarom“, mondta a lány egysze reün.

A beszélgetés után, de talán méginkább a lánynak mesterkéletlen és egyáltalában nem költői válasza következtében Manuell békés és elégült nyugodtság fogta el és ez feloldotta és eloszlatta a várvavárt percnek sürgető és szorongató kívánását.

Olyasvalami ment végre bensejében, mint ami néhány éjszakával előbb Andreuban; holott az alapokok és föltételek teljesen különböztek. Éppen annyira, amennyire Andreu is különbözött Manueltől és Est- rellita Rosariotól.

Manuel számára nem hatott az újság ingerével egy nővel töltött közeli együttlét. És amint jól sej tette, Rosario is beavatottja volt az élet természetes folyamatainak. Egészen bizonyos, hogy sem a fiú, sem pedig a lány előtt nem állottak megoldatlan misztériumok az emberi életmegnyilvánulások, látható és érzékelhető folyamataiban.

De a sürgető kívánság helyébe, ami az elmúlt órák idején kínozta, valami szépnek reménye növekedett fel benne. Vájjon szép volt-e, azt nem tudta világosan. Mindamellett úgy érezte, hogy bizonnyal a legjobb és egyúttal az, ami általában értéket nyújt az éleiének. Mint carretero százszor is végiggondolta, hogy jobb lenne, ha akár nem is élne az ember, mint hogy ezt a reménytelen és kemény életet viselje el. ami — úgy látszott — ilyenformán sohasem ér véget.

Az erős, egészséges és olyannyira nyílt leány láttára, fellobbant benne az indiánnal veleszületett vad vágyakozás a családra, — a családra, amellyel haza és föld kapcsolódik egybe, ahol munka van és az ember látja, mint kezdődik, fejlődik és érik meg munkája és áttekinti egész célját, hasznát is. Ez a vágy az embernek sohasem csillapuló, soha ki nem elégülő vágyakozása volt valamilyen nyugalmi pont után, az élet középpontja után. Vágyakozás a nyugalomra, a mindig és örökké csak nyughatatlan mozgást jelentő élet helyett.

Foglalkozása és élete módja, amelynek nyűgében volt, ilyenféle vágyakozást mindig elfojtani igyekezett azokban az emberekben, akiknek türniök kellett. És egészen a mai napig, sőt egészen eddig az óráig, Manuel bajosan érzett ilyen vágyakozást. Valóban majdnem sikerült a carretáknak, hogy megöljék benne az ilyen kívánságokat.

Amidőn mindezt felismerte, vakmerő támadási kedve a lány ellen, melyet egész estén át nyíltan kimutatott, végképpen alábbhagyott. Rosarioban többé nemcsak valamilyen véletlenül talált és gazdátlan leányt látott, akit felszed az ember és megtart, vagy nem tart meg, aszerint hogyan érezte magát. Ezt a nőt örökidőkre meg akarta tartani. És hogy megtart hassa, azt gondolta, előbb meg fogja szerezni.

Nem vezette érzelgősség, fortélyokat és ügyes fogásokat nem ismert. Lágy és édes érzelmek idegenek voltak előtte; ilyesmikkel nem is tarthatta volna rendűén életét. És amidőn azt gondolta, hogy megszerzi az asszonyt, nem arra gondolt, hogy hosszas beszédekkel és szép szavakkal fog hatni rá, avagy keresett udvariassággal és szolgálatkész tisztelettel. Ilyesmi nem ötlött eszébe. Ilyesmi sohasem juthat eszébe egyetlen olyan indiánnak sem, aki még megtartotta természetességét és egészséges életmódját.

Ösztönét követte és úgy próbálta megszerezni a nőt, hogy semmit sem vett el abból, amit most bírhatott volna, sőt letett még minden arra irányuló gondolatról is. Nem azért, mintha olyan gondolat kinozta volna, hogy fertelmes vagy tisztátalan az a dolog, vagy hogy a mostani körülmények között tisztességes módon meg sem tehető.

Egészen hirtelen tört rá az a vágy, hogy szabad le gyen. Egész valójában érezte, hogy csak ennek az asszonynak segítségével és csak vele együtt szabadíthatja fel magát. Amig minden vágya ehhez a nőhöz kapcsolódik, addig soha többé nem adja fel a gondolatot, hogy megszabaduljon a carretáktól. Megtörténhetik, hogy amikor távozni akar, a nő többé már nem lesz az, aminőnek kívánta. Talán nem. De ekörül a „talán nem“ körül nem akart meggondolatlan játékokat űzni. Egy otthonra és egy családra irányuló vágyához az a kívánság kapcsolódott, hogy valami szépet őrizzen meg egy olyan alkalomra, aminek nem szabad annyira véletlennek és hívatlannak lennie, mint ma.

Ha Manuel nagymüveltségü férfifajzat lett volna, akkor ilyen magatartás azt a látszatot keltette volna, hogy valamilyen finoman kiokoskodott módon csakis az élvezetre gondolt és arra, hogyan fokozza ezt az élvezetet. Manuel azonban indián és carretero volt. Nem ismert oly fogásokat, melyelv körmönfont ki- eszelés, előkészület és halogatás utján fokozzák az élvezetet. Mégha lettek volna is ilyen ötletei, akkor sem fáradozott volna azon, hogy alkalmazza azokat. Túlságosan hosszadalmasnak vélte volna. Játékoskodást nem ismert. Úgy vélekedett, hogy a cél a legbiztosabban a lehető legrövidebb utón érhető el. (Fo'.ytajukí