Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-21 / 192. szám
\ ti LLE IS Z fi K i 9 3-6 aui/unztuH 2i. 'f* „PesRsae, 1h*^v nem'“, vetett*' szemükre Andreu. „Hiszen íöég most is csipás a szemetek. Aludtatok odalent a pataknál“ „Vájjon parancsolsz neJuüuk, pollHo?“ kérdezte * gvikiik dühösen. „Nincs mit pai-ancsolnom nektek“, mondta And- vu, „ezt tudjátok. És nem is akarok parancsolni uek- !v. De ha mi kénytelenek leszünk három napig ide- da szaladgálni az ökrök után és a carreták nem álltak utrakészen, amikor a comerciantes, a kereskedők utazni akarnak, akkor botrányt csap velem a pat- on. És ti ott álltok és vigyorogtok egyet.“ Manuel, aki egész hosszában elterült a földön fá- adtsága miatt, felegyenesedett és rámordult a két ein- rre: „Audreuuak igaza van. Ad egyet a fejére a ;o. az öreg, ha nem indulunk időbe. És azután ez íi bűnötök. Szégyelnetek kellene magatokat, ti sin- , rgiienzas, ti paranderos, ti leperos, bori'achongos, ■abrones.“ Csakúgy szaporázta a gyalázkodó szavakat és káromkodott, mint a jégeső és beleiivöttött a képükbe, á ízben mindig ingerültebb lett. Utoljára felugrott és szegett fejjel a két ember elé robbant. Öklét rázta - rájuk kiáltott: „Szégyeljétek magatokat, ti ganaj- ál hitványabbak. Takarodjatok és keressétek meg az kröket, vagy morzsává apritlak benneteket.“ A két lustafi tudta, hogy nem jó, ha komolyan sszekapnak Manuellel. Alaposan odakent, ahol alai inasnak látta. Megfordultak és megint a prérire indultak. De Andreu megállította őket: „Maradjatok csak ukább itt és aludjatok ki magatokat. Holnap korán reggel mindnyájan kimegyünk az ökrök után. Sziik- égünk van rájuk, hogy elhurcolhassuk a rudakat s igákat és meg is kell etetnünk holnap az állatokat nkoricával. Oye, Vicente, a puha a frijoles? Bueno. Add ide a tortillákat. Most már ehetünk.“ Miután ettek, majd valamicskét aludtak, meg- losakodtak a legények és megint a városba készültek. Odalent a tűzijáték már ismét durrogott. Mexikó proletárosztálya százezreinek, hogy ne mondjuk millióinak, nincsen egyetlen ép ingjük sem, vagy nadrágjuk, a cipőről nem is beszélve. De mindig van arra pénzük, hogy az egyház számtalan szentjének ünnepén nagy csomó tűzi játékszert vásároljanak és igy a pénzt, melyből életük legnélkülöz- tetlenebb szükségleteire oly keservesen kevés van, a levegőbe hajigálják. Az egyház tiszteletére, amely ohasem tanácsolja azt, hogy a pénzt jobbra fordítók, hiszen ugyanaz az egyház éppen ilyen kevéssé adja valaha is azt a tanácsot, hogy egy proletár család utolsó pesoját ne adja ki gyertyára, amely kivilágítja a templom szentjeit. Ez a millió proletár otthonában csak szurokfenyővel világit. De ebben az országban, ahol a katolikus egyháznak hatalma olyannyira veszedelemesen teng túl, éppen ez a milliónyi proletár, akinek kunyhójában csak szurokfáklya világit, dobja ki a pénzét leginkább gyertyára és főként tüzijátékszerre, amelyen a szentek épülnek. A szentek azután is szentek maradnak, ha nincsen gyertyájuk és rakétájuk. Ezeknek hiányán érzett fájdalmukat nyugodtan felejthetik, mert már régóta halottak. Az élő proletárnak százszorta nélkülözhe- tetlenebbül kel egy ing és egy nadrág, mint a szenteknek egy gyertya, vagy egy tüziröppentyü. Az egyház azonban, mindig csak elvesz és elvesz és az ördögöt bajmolódik azzal, hogy az... akinek bebeszéli, áldoznia és adnia kell, hogy egykor mennyekbe jusson... hijjával van a legfontosabb életszükségleteknek. Mit törődik a mexikói egyház azzal, hogy szegények vannak és hogy tanítása és ígérgetése a paradicsom örökös örömeiről... melyet még senkisem látott és senkisem tudja, hol van... a proletárok millióinak nyomorúságát növeli és ezt a nyomort kiterjeszti, mint valami gyógyíthatatlan ragályt! Minél több szegény és éhező van a világon, annál nagyobb mindazoknak a nyeresége, akik értenek a szegények kihasználásához, hogy munkájukon meggazdagodjanak. A korgó gyomor és a rongyos ing a legalázatosabb szolgává teszi a proletárt, aki nem moccan és nem mukkan; mert gyomra követelőzik és bőre védő melegségre vágyakozik. Csak az egyház legyen gazdag és maradjon gazdag és vele mindazok, akik igy vezényelnek: Tartsátok meg a proletariátust a vallás számára, mert az a mi legnagyobb védelmünk. Hogy mije lehet itt ezen a földön, azt látja a proletár, akinek nem hályogos a szeme. De hogy egykor mit birtokolhat a paradicsomba, azt nem látja és nem tudja. Megeshetik a proletárral, hogy... ha valóban van paradicsom és végül élete fáradalmai után oda megérkezik... ott ugyanazok ülnek a husosfazéknál, akik idelent is leszedték az élet tejfelét. Mert ezek az emberek erőszakosak, megragadnak mindent, ami csak elvehető, akár a mennyekben, akár a földön. Nem ők húzzák a rövidebbet. És ha a tü foka, amelyen egy tevének át kell jutnia, túlságosan szűk, akkor kitágítják és a hiba orvosolva van. Csak amit valóban birtokolsz, munkás, csak az a tied. És csak az újíthatja meg erődet. Többet ér egy veréb a kezedben, mint két zsíros pulyka a bozótban. És ha te itt a földön jól megtanultad, hogy megfogjad és elvegyed, ami megillet, akkor már gyakorlatod lesz, ha oda fönt re megérkezel. Gyújtsd meg a tyertyákat a magad kunyhójában és legyen bennük örömed, proletár, ha gyertyákra akarod kiadni a pénzedet. Hidd el azoknak, akiknek megvan a földi tapasztalatuk: ha le megvonod az egyháztól centjeidet, ájtatos buzgalmadat és tekintélyébe vetett hitedet, akkor istennek fölkent szolgái, éppen úgy, mint le, kénytelenek lesznek a bányákba leszállni és szenet lapátolni és ha majd melletted állnak és velőd együtt vájnak veszedelmes tárnákat, akkor gyorsan megtapasztalod, mit érnek a valóságban, ha nincsen rajtuk talár és a vállukról sem omlik le már az aranyhimes köpönyeg. És ha aztán veled együtt kucorognak a vizes földön és bádogfazekakból kanalazzák a nyomorúságos falatokat miként te, szutykosan és csuromizzadtan és tudatuk alatt éppen úgy, mint te, örökké magukkal cipelik a félelmet, amivel a csattogó viharok, vizára- datok, kőomlások és szakadékok elé néztek, — akkor meséltessed el velük a paradicsomról szóló lürté- netet. Majd egészen másként mondják el és százszorta izgékonyabb és jobb forradalmárok, mint ami lyeu te leszel egész életedben, ha a paradicsom örök boldogságára vársz ahelyett, hogy itt szerezd meg magadnak, ami a tied és ami munkád révén megillet. Andreutól nem lehetett elvárni, hogy ilyen gondolatokra jusson, amikor Szent Caratampio tiszteletére rendezett tűzijátéknak ropogását hallotta. Nem ismerte a tulvilági paradicsomot. Erről senki sem' beszélt neki. De nem ismert paradicsomot itt a földön sena. Tudta, hogyan éltek a gazdag finquerok, tudta, hogyan éltek a jómódú kereskedők és sikerekben bővelkedő fuvarvállalkozók. Mindamellett mégsem jutott eszébe az, hogy részt vehetne ezeknek jóllétében, vagy éppen jogot formálhatna arra, hogy a földi javakból a nagyobbik részt követelje. Mint ezen a földön éiő embernek, a többi carre- terohoz hasonlóan, nyomorúságos helyzete volt, úgy, hogy már paradicsomnak számított volna az is, ha huszonöt centavoval több napi bért kapott volna, ha húst talált volna ételében, ha tartozása uránál nem lett volna mindig több és több, mint amennyit munkájával és ilyen bér mellett megkereshetett, hogy adósságait csökkentse vagy éppen teljesen lerójja. Minden, amit valójában birtokolt ezen a földön és aminek örülhetett, ha ideje volt rá, csupán a meztelen élete volt. És tény, hogy ez sok volt. Emlékezett rá, hogy egy napon, amikor még odahaza a fincán éli, az egyik napon ellenszegült és feleselt a finqueroval és vitatkozott egy disznó ára miatt, melyet a peon hizlalt fel. Egy kereskedő nyolc pesot ígért a peonnak a malacért. A finpuero azonban csak öt pesot ajánlott fel. És mint peonnak, kutyakötelessége volt, hogy a kocát a patronnak adja el öt pesoért, mert a patronnak elővásárlási joga volt minden jószágra, amely a birtokán nőtt fel, egészen mindegy, ki nevelte és tartotta kukoricával, melyet a peon darabka földjén kezemunkájával termesztett. Mikor a finquero megelégelte a vitatkozást, dühbe gurult és a mache- tevel jókora sebet ütött a peon fején. A peon véresen rogyott össze és a földön fetrengve nyöszörögte: „Kegyelem, patroncito, kegyelem, ne öljön meg patron- cito“. A patron alaposan oldalbarugta a földön heverő!: „örülj, te rühes indio kutya, hogy még élsz. Mit akarsz többet?“ Andreu élt. Mit akarhatott többetl De az egyház, ez a nagy lélekmentő, sem Andreut, sem a többi, függő helyzetben élő indiánt nem oktatta ki arra, amit tanítani pedig a lélekmentőknek és megváltóké nak első kötelességükül kellene tartaniuk: életedet tedd a legjobbá és a legelőnyösebbé és aztán törődjél a többi dologgal. XIV. FEJEZET. „Kivánsz bemenni a városba, a plazára?“ kérdezte Andreu a lányt. „Nem, vagy csak akkor, ha akarod“, adta a feleletet a lány. „Szívesebben mennék ki veled a prérire és ülnék le teveled, nézném a világot és hallgatnálak, amint beszélsz.“ így hát a fenyvesbe mentek. A szélén, az első fáknál letelepedtek. Innen végigláthatták a tágas préiit és ugyanakkor betekinthettek jó mélyen az erdőbe is, ahol hatvan-hetven méter magas fák álltak és oly vastagok voltak, mint egy óriási csarnok oszlopai. Métermagas haraszt volt az erdőben és sok helyütt dús, magas fü. A földön fenyőtobozok szóródtak szét, oly nagyok, mint a dinnyék . „Te mindig a felföldön éltél csak?“ kérdezte a fiú. „Igen, mindig“ „Akkor te még nem láttál pálmákat, sem dzsungelt, trópusi erdőket?“ A lány rázta a fejét. „Ennek igen örülök“, folytatta Andreu a lányra pillantva. „Miért?“ „Mert most én mutathatok meg neked mindent, mert mindezt általam látod meg életedben először. Akkor mindezzel örökre összekapcsolódik benned a rámvaló emlékezés.“ „Emlékezés?“ nyitotta tágra szemét és rátekintett a lány. „Nem akarod vájjon, hogy én mindig nálad maradjak? Veled akarok maradni, mindig. Nem akarok csak emlékezni rád. Veled akarok lenni, ahova csak mégy, jóban és rosszban.“ Andreu megragadta kezét. Fejét lehajtotta. —B———na—If Hosszú hallgatás után megszólalt: „Ki tudja, t« t szem e neked mindig, kicsi lány. Én nem vágyói jó, azt hiszem Én nem tudom, milyennek kell len nem egy nőhöz. Még sohasem volt nőm. Megleli*; csuk egy napja ismersz.“ lejét ingatta és elnehezedő hangon szólt a lány „Igaz, csak ogy napja ismerlek. De te rs éppen csak egy napja ismersz engem. Sok hold múlva azonban már egy esztendeje ismerjük majd egymást.“ Andreu nevetett és a lány vele nevetett. Két nagy cserebogár üzekedett a lábuk előtt. A lány szólt, anélkül, hogy a fiúra pillantana. „Minden nősténybogárnak van hímje. Én nem aka rok egyedül lenni. Veled akarok lenni. Segítségedre akarok lenni az ökröknél és minden munkádban. Mosni logok rád és mindent megteszek, amit mondsz. Éretted mosakodtam meg és fésültem meg a haja mat is. Magam miatt nem fésülködnék. A hajamat megint csak szétborzolja a szél, meg az alvás. De érted mindig és mindig ujrafésülöm. Szoknyámat is megvarrtam miattad. Magam miatt semmit sem árt, ha a szoknyám csupa lyuk.“ „Ez igy van jól“, mondta a fiú megjátszott komolysággal. „Nem akarom, hogy olyan légy, mint némelyik muchachonak a nője, a carretákon, akik sohase mosakszanak, mindig rongyosak és rendetlenek, leisszák magukat, amikor és ahol csak lehet és aztán a földön hemperegnek, kiáltoznak és szemérmetlen szavakat vonitanak.“ „Ilyesmit egészen bizonyosan sohasem teszek, Binash Yutsil“, válaszolta a lány és száját szigorúan megránditotta. Aztán hozzáfűzte: „De hogyan tudhatom, mi jó, mi helyes, mi van kedvedre, ha nem mondod meg nekem? Én nem vagyok olyan okos és tapasztalt, mint te. Meg kell mondanod mindent, mit tegyek, hogy kívánságod szerint legyen. Te vagy az én uram, mi senor. És én örülök, hogy te vagy az és nem másvalaki. De ha te nem mondod meg nekem, mi tegyek, mi a helyes és mi tetszik neked, hogyan tudhassam? Senkisem törődik velem, mióta atyám halott. De te“, tágranyitott szemmel hirtelen a fiúra pillantott, tág szemmel, amelyben egyszerre csillogott kérlelés, szomorúság és gyámoltalanság, „de te, én uram gondolsz velem és törődöl velem. Te megtehetsz velem mindent, meg is szabad tenned és meg is kell tenned, amit csak akarsz.“ Andreu lassan adogatta a szót: „Biztos, hogy sohasem akarlak elhagyni téged, kicsi lány és meg szeretném mondani neked, oly véghetetlenül örülök, hogy megtaláltalak és hogy te azt akarod, urad legyek.“ Andreu elkapta a lány fejét, közelebbhuzta a mellére és simogatta a haját. A lány megfogta Andreu kezét, arca elé emelte, tenyerébe szorította arcát és megcsókolta a fiú kezét. Andreu a lány hajára hajolt, megérintette a szájával és ebben a rebbenő mozdulatban, mely csöndes volt, mint egy ki nem mondott hő imádság, úgy tűnt, mintha évszázadok iramlottak volna el észrevétlenül a világegyetemben. Egyikük sem szólt többé semmit. Egyikük sem kísérelte meg, hogy valami mozdulatot tegyen, mert aggodalmukban, mely lehelletszelid volt, úgy vélték, hogy — ha megmozdulnak — létükben és a világban megzavarhatnak valami jótékony, meghatározhatatlan dolgot. És igy tűnt tova a lehanyatló napnak utolsó, fáradt fényecskéje a széles préri fölött. A préri éjszakára ködfátyolba burkolódzott, amely hosszan húzódott el, egyszerre hullámzott mindenfelől és az elö- siető éjszaka előtt lépkedett. Beállt az éjszaka. Midőn végTe mindaketten felébredtek elveszett merengésükből, felnyitották szemüket és körülpillantottak, mély sötétség volt. Úgy tűnt nekik, mintha számtalan örökkévalóság mult volna tova és ők nem tudva a végbement eseményekről, egyedül maradtak volna itt. Örömet éreztek, hogy nem szakadtak el egymástól, hanem valami hozzájuk jóindulattal viseltető végzet szivüket, lelkűket és testüket eggvéfor- málta a természetnek egyetlenegy kis részecskéjévé. A közeledő éjszaka azonban mindkettőjüket úgy találta, éppen annyira kívánság nélkül, mint ahogyan a búcsúzó nappal hagyta el őket. Mély megelégedettséget éreztek, amit ahogy mostani érzésükben megjelent — semmisem téphet el. történhetik akármi és rejthet a közelgő nappal akármilyen veszedelmet és aggó dalmat is. 2. A lány kibontakozott kissé Andreu karjaiból. Bámészan pillantott köröskörül. „Nézd csak“, mondta, „éjszaka lett. Sürü, fekete éjszaka és én semmit sem tudtam róla.“ „Menjünk most vissza a carretákhoz vagy a pia- zára, vagy üljünk még itt inkább és meséljünk egymásnak?“ kérdezte a fiú. „Itt igazán szép“, felelte a lány; „ha nem kell foglalatoskodnod odalent a carretáknál, akkor csakugyan szívesebben ülnék itt veled, addig, amíg hideg nem lesz.“ „Nem vagy éhes?“
