Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)
1936-08-19 / 190. szám
/ y 3 0 uuouMztu* / >. f „Ugyan, ne légy oda mindjárt, Andrucho“, nevetett Manuel. „Uát's/.en jobb is, ha nem tud spanyolul, legalább nem kell kificamítanunk a s/.ajuu- kat. De, hombre, mégis csak meg kell mondanod, ugyan mit találsz ezen a száraz karócskán? 11a te egyszer amúgy igazában lóra ülsz, hombre, kicsúszik alólad, nem állja meg a sarkantyuzást Hiszen meg se marad egydarabban. Te meg rögtön kihup* pansz hátul.“ A fiuk nagyot nevettek. De a kacagás nem volt gonosz és kellemetlenkedő Eszükbe sem jutott, hogy trágárok legyenek Mert emil beszélni olyan természetes volt, mintha arretáik állapotát tárgyalták volna meg. Sem homályos titok, sem elfojtott testiség nem volt bennük, iliszen nem az egyház befolyása alatt nevelkedtek lel. Senkisem oktatta ki őket arra, hogy a természetes folyamatokban kétszinüsködnie kell az emberiek és hogy a maguktólértetődö cselekvések bűnnek számítanak. Kétségtelen, hogy faragatlanul beszéltek. Kimondták azt, amit gondoltak és úgy, ahogyan érezték. És ha egyikük ízlése szerint nem volt eléggé húsos a lány, akkor nem érzett hozzá semmiféle hajlandóságot, lehetett különben akármilyen szép is. Ez világos és egyszerű és tárgyilagos volt. Psziclioszek- szuális problémák ismeiaetlenek voltak. Így hát semmisem terhelte őket haszontalanul és hiábavalóban az életben. A férfi férfi és a nő nő és ha ketten ösz- szekerülnek, tudják, mit akarnak egymástól. Szek- szálfilozófiájuk ezzel ki is merült. És emellett nagyon jól érezték magukat és mindig egyenesben voltak. Andreu természetesen igen jól tudta, mit gondoltak és miről esett szó. Persze valamilyen személyes tapasztalatot eddig még nem szerzett ezen a téren. És bár azt remélte, hogy most ezzel a leánnyal tapasztalatra tesz szert, tudni még nem tudta. Határozott reménye éppen olyan kevéssé volt, mint világos kívánsága. Eddig a lány iránt csak mély pajtásságot érzett és forró készséget a segítésre. De eléggé erősen érezte azt is, hogy ez a hajlandósága a lányhoz más természetű volt, mint amit anyja vagy egyik nővére iránt érzett. Ha egyáltalán volt valami határozott kívánsága, ez az volt, hogy közte és a lány között mindig igy lehessen, miként az elmúlt éjszaka és most reggel volt. Úgy érezte, hogy ilyen helyzettel teljesen megelégedett lenne. Ha többre jutna, örömmel és háládatossággal fogadná. De egyszer sem jutott eszébe, hogy erőszakolja. És amikor végig gondolta ezt, úgy érezte, hogy felülmúlja munkástársait. Azok természetesen a lányt már rögtön útközben elővették volna, hogy kiismerjék és megtudják, vájjon megjutalmazza-e, bogy elviszik és gondoskodnak róla. Ezzel persze igaztalan volt, amint azt később elcsodálkozva tapasztalta. Mert megérte azt, hogy Manuel, aki most olyannyira erőszakos volt és pontosan a célba talált, éppen úgy várakozott és re- mélkedett, mini most Andreu maga. Manuel egy leányra akadt, akivel szemben éppen úgy viselkedett, mint Andreu tegnap és ma. És Andreu látta, hogy útközben két héten keresztül mindig egymással és egymás mellett voltak, anélkül, hogy valóban férj és feleség lettek volna. Mig végre elérkezett egy éjszaka, amikor csaknem őrülten esiek egymásnak, mert a vágy olyannyira erőt vett rajtuk, hogy azt hitték, egy óránál tovább úgysem birnak ellenállni. Andreunak jó tanítás volt ez az eset. Mert ebből az élményből megtanulta, hogy a valóságban nincs joga arra, azt érezte, hogy felülemelkedik társain és semmiesetre sincsenek olyan érzelmei, amilyenek egyedül csak benne rejtekezhetnek és proletártársai ki vannak rekesztve azokból. Emellett megtanulta, valóban csak a körülményektől függ, hogy akárki más eleven emberben oly érzelmek lehessenek és fejlődhessenek, amikkel kapcsolatban ezidáig azt hitte, kívüle nincsen más kiválasztott személyiség, aki nemesen tudna gondolkodni és tisztességesen érezni. 4. A legények azonban... annál inkább, mert tudták már, hogy a lány nem értette szavaikat... ilyen könnyűszerrel nem szalasztották el az alkalmat, hogy Andreut piszkálják és a bőrére mulatozzanak. Rosszakaratuan persze semmit sem gondoltak, de magyarán nekiláttak. Ha a lány nem ült volna közöttük, a kisérő taglejtések még sokkal érthetőbbek lettek volna, mint a szavak. ,,De az éjszaka talán még se hagytad szárazon szabadulni, Andrucho?“ nevetett hangosan Jose. „Persze hogy nem“, mondta Andreu. „Ugyan, mii is gondolsz rólam? Alaposan megszorongattam, chepe, de te is kaphatsz a hegyibe egyet emberül. Azt mondhatom.“ „És jól rendbejöttetek egymással?“ kérdezte Esteban. Andreu fölényes fintorral mosolygott. BLll y\ / ii nmi ■—11 ii limn fin i in,ii jüll „Hányszor? E/.l talán mégis csak megtudhatjuk!“ kérdezte llilario. „Idehallgassalok, pollitos“, szóll Andreu és kacsintott. „Ha ládákat rakok fel, akkor megszámolom és ha egy canlinábun uz én pesonira megy a költség, akkor is számolok. De némely dologban nem számlálok Értitek, hombres?“ „Ez elég“, vetette közbe röviden Manuel. „Az ember elhibázhatja a számlálást és akkor is elég már.“ A kávé alját gyiimölcscsészéjéböl a liiz.be ön tötte, felállt, kinyujtózolt és mondta: „Gyerünk most kifaragni a rudakat. Délelőtt megint a plazára szándékozom menni Talán szerencsém lesz és ezen az éjjelen én is mini házas ember térek vissza. De azt mondom nektek, több húsnak kell lenni rajta!“ Most egymásután felálltak valamennyien. Két legény, akit Andreu... mert nehéz volt a fejük... kijelölt, a préri re ment ki, hogv az ökrök után lásson, a többi pedig magára akasztotta macheteját és a fenyvesbe készült. A lány kiöblítette korsócskáját és a csészéjét azzal a vizzel, amely egy horpadt gazolin tartályban volt és az edényeket a carretához vitte, ahol aludt. Andreu követte. Midőn megálltak n carretánál. Andreu három réz ötcentávot szedett elő nadrágzsebéböl, a lánynak kezébe nyomta: „'fújom aids, szép asszonykám, most bemegy a városba és veszel néhány varrótűt és fe kete cérnát. Aztán visszajösz és szépen befoltozod a lyukakat a szoknyádon.“ „Igv fogok cselekedni“, felelte a lány. „És szívesen teszem meg, mert te mondod.“ ..És aztán“, folytatta Andreu, „lemégy a folyócskához. nézz oda, ott lent van, jó tisztára megmosod a lábadat, a combodat és az arcodat. Amikor megtetted ezt, visszajösz és addig fésülöd a hajad, amig egészen fényes nem lesz.“ A lány ránevetett: „Ezt mind meg fogom tenni, ahogyan te mondod.“ „Ha kérdezné valaki, hova tartozol, mondd azt, hogy dón Laureano carretáihoz. És hogy az egyik carretero a marido, a te férjed. Akkor senkisem fog bántani és a rendőrség sem dug a carcelba, mert azt hiszi, hogy nincs gazdád és megszöktél. És ha kérdezné valaki, hol van a „na“ a te házad és hol születtél, tocvil, mond csak, hogy Chiapa-ban. Megér* tettél mindent, ugye. kislány?“ „Igen, értek mindent“, felelte a lány, „és mindenben azt mondom és ugv teszek, ahogyan te parancsolod “ „A carretáknál itt marad Vicente, az inasfiu. hogy őrködjék.“ Andreu féllábbal már menni készült, hogy társai után eredjen, akik már jó darabbal megelőzték. „Ha Vicente vízért megy, te maradsz itt őrizni a carretákat. Senkisem tesz itt kárt benned, nem kell félned, kicsikém. Most mennem kell; dolgoznunk kell derakasan “ Andreu nagyon is jól tuda, miért adta a leánynak ezeket a különös tanácsokat. A lány nem volt rabszolga. Senkinek sem volt testi joga hozá. Szabad mexikói polgárnő volt. De ha a városban magányosan találták és nem volt kéznél semmiféle megfelelő és elhihető meséje, akkor a rend őr a városházára vitte, mert abban reménykedett, hogy egy peso jutalmat kap az úrtól, akinek szolgálatából a lány megszökött és akinek a lány bizonyára tartozott. Mert nem volt egyetlen olyan indián férfi és indián nő sem... amennyiben nem valamelyik független communához tartozott... akinek nem volt adóssága a gazdájánál. És ha nem volt gazdája, akkor meg elsősorban volt szükség arra, hogy fogságba vessék a lányt. Valamiféle vád mindig akadt. Megvádolták részegeskedéssel, vagy azzal, hogy az egyik árusnak asztaláról ellopott egy gombot, vagy hogy csavargó és nincs otthona és illetősége. Aztán a polgár- mester, vagy a rendőrfőnök, vagy az adószedő, vagy a kerület politikai főnöke, vagy a bevándorlók fel ügyelője olcsó cselédhez jutott. Havibérbe egy pesot kapott, hiszen nem volt rabszolga; a rosszkedvű úrnő és rosszindulatú, dühös leányai megverték és ha megtetszett a ház urának vagy az egyik fiúnak, akkor gyereket csinálták neki, akár akarta, akár nem, mert engedelmeskednie kellett és meg kellett tennie mindazt, amit parancsoltak... akármit, egészen mindegy volt... még azt is, hogy lefeküdjék és a lábát szétvesse. Ha azonban volt férje, maridoja, aki gondját viselte, akkor a rendőrnek volt esze ahhoz, hogy ne vigye magával. A carreteroknak nem volt ugyan több joguk, mint egy indián leánynak, a rendőrnek vagy a polgármesternek azonban egyszer biztosan el kellett lovagolnia egy másik városba és könnyen meglehetett — és meg is történt minden bizonnyal —, hogy car- reterok jártak arra. És csalhatatlan bizonyossággal közöttük volt az a carretero, akinek kedvese a hatósági embernek kezén veszett el. Az elöljáró ur sohasem került haza, senkisem tudta, hova lett, senkisem bukkant rá arra a földturásra, amely alatt rothadt és hiába voltak jutalmak, bebörtönzések és kínvallatások, egy tucat bíró sem derítette ki, ki volt a tettes. És mert valamennyi hatósági ember, kezdve a jefe politicotól le a legutolsó mezítlábas rendőrig, jól tudta mindezt és bőséges tapasztalatból tudta, a carretero- nak asszonya éppen annyira érinthetetlen volt, mint valamelyik független indián közösségnek fejedelme, ha kezében tartja a kormánypálcáját. A carreteroknak sem szindikátusaik sem szakszervezeteik nem voltak. De tekintélyük volt az államban. Gsak az önsegitséget ismerték. És ezt brutálisan alkalmazták, kegyetlenül és olyan biztossággal, ;unel\ elöl nem volt menekvés. Nyomorult bérük volt, ínséges eledelük, könyöi teleniil kemény és tesletioiiesoló munkájuk. Ezt úgy fogadták, mint az elkerülhetetlen végzetet, amibe be /es/ ii let lek. Viszont sok mindent nem tűrtek el. Kor mányoztak őket, uralkodtak rajtuk és mindnyájukat kizsákmányolták az. utolsó csepp vérig. Mindazonáí tál csak úgy lehetett a carrelerokut kormányozni és sikeresen kizsákmányolni, hogy a kormányfők és ki zsákmányolok egészen pontosan tudták, mit szabad tenniük és mit nem. És annak a fuvarvállalkozónak voltak a legjobb carreteroi, aki a legjobban tudta ezt és a Legtöbb pénzt az a vállalkozó kereste. Mint oly sok szegénysorban élő ember Mexikóban, Peruban, Bolíviában, Venezuelában, a carreterok is fütyülnek arra, hogy agyonlövik, vagy felakasztják őket. Emiatt törvényen kívül állanak, kiváltképpen pedig mindazokon a törvényeken kívül, amelyeket jogi felfogásuk alapján nem ismernek el. 6. Kora délelőtt a legények megint visszatértek a táborba. Másnap akarták elhuzatni az ökrökkel a levágott rudakat és igákat. A két carretero, akinek az ökrök után kellett nézni, még nem érkezett vissza. „Elhevertek valahol azok odakint“, jelentette ki Andreu, „és még mindig alszanak. Nem fognak elveszni.“ A lány büszkén mutatta meg Andreunak a meg- foltozott szoknyát. Olyan ügyetlenül varrta be a lyukakat, ahogyan csak egyáltalán lehetséges. De kinyilvánította, hogy a jószándék legalább is meg volt benne. Mindenesetre a szoknya most kissé jobban festett, mint előbb. Egy kissé. Hogy a munkát jól csinálja meg, foltokra lelt volna szüksége, de ilyesmivel a lány nem rendelkezett. Andreu azonban megígérte, gondoskodni fog arról, hogy kapjon néhány rongyot. Lábát és combját megmosta, keze és arca is friss volt. A legszebb mégis a haja volt. Az órákhosszat tartó gondos fésüléssel az összekócolt boglya, amely a fején volt, hosszú, fényes és mély fekete hullámokban göndörödött, és olyan dús lett, hogy egész felső testét beleburkolhatta volna. Andreu most elsőizben látta fényes napvilágnál. Mert reggel, amikor elment, olyan ködös, borús és nedves idő volt, hogy' nem szerezhetett róla igazi benyomást. És ami netalán látható lett volna rajta, azt részint a jorongo takarta be..., melyet a kemény hideg miatt úgy csavart maga körül, hogy csak éppen szeme, orra és szája maradt szabadon... részint meg mindenét szenny, por és kérges sár fedte be annyira, hogy csak nehezen lehetett kitalálni, mi volt a piszokréteg alatt. És Andreu nagy elcsodálkozására és hozzá még nagy elégtételére látta, hogy csinos leány áll előtte, akinek erős fehér fogai, szabályos arcvonásai, fénylő, fekete szempárja, rövid, egyenes orra, kerek térde és sötétbronzos, gyönge bőre volt. A lány rámosolvgott: „Ugye megtettem most mindent, ahogyan parancsoltad?“ „Igen, kicsi lány, valóban megtetted“, felelte a fiú és átfogta a lány karját. „És megelégedett vagy velem?“ kérdezte a lány, közelebbhuzódva Andreuhoz. „De mennyire“, válaszolta a fiú. Körbeforgatta és szemügyre vette minden oldalról. És nem volt több, mint egy mezítlábas emberfia, fél ingben és szétmálló gyapjuszoknyában. Ez volt minden. Csak a félhosszu, kissé hímzett ing, az ócska, rövid, fekete gyapjuszoknya és a rövid jorongo volt az, amellyel többje volt, mint a dzsungel vadjának. És egészen úgy tűnt, mintha nem is lenne többre szüksége ahhoz, hogy boldog lehessen a földön. Mert nyíltan kimutatta, milyen vidám volt a fiú közelében. „Később, ha ettünk“, kezdte újból Andreu, „megint kimegyünk a prérire, te meg én, letelepszünk odakint és valami szépet mesélünk egymásnak.“ „Igen, okvetlenül ezt tesszük“, egyezett bele a lány. „Valami szépei fogunk mesélni. Te annyi szépet tudsz. Minden szép, amit te mondasz, Binash Yutsil. Mindig csak hallgatnálak, amikor beszélsz. Minden szavad olyan okos.“ Andreunak különösen jól esett, hogy a lány igy beszélt. Sohasem mondta néki senki, hogy szavai okosuk és minden, amit beszél, szép. De, mert a lány mondta, még annál is jobban esett neki, mintha anyja vagy valaki más mondta volna. „Mindig csak szépet akarok mondani neked, kislány“, szólt szelíden. „Akkor én mindig örülni fogok“, válaszolta a lány. 7. A fiatal legény a babot már jókorán a tűzre tette és a bab most már csaknem megpuhult. A férfiak megmosták kezüket, a kávét a tűzre tették és aztán fáradtan a földre vetették magukat, hogy alvással űzzék el az időt, amig az étel elkészül. Most beállított a két legény is, akit reggel kiküldtek az ökrök után. Az állatokait nem találták meg, adták elő Andreunak. (Folgtatjuk )
