Ellenzék, 1936. augusztus (57. évfolyam, 176-200. szám)

1936-08-15 / 188. szám

attffttnzétps i5.

13

B. TRAVEN

fl KORDE

FORDÍTOTTA: bZhGO ISTVÁN

És minthogy csak egy szárnyas kígyó van, a fiú kénytelen volt egy másik állatot keresni, amely segítheti, hogy fellépjen az égboltra.

Egy nyulat választót ki, mert a nyúl jól tud ugrani. És a nyúl segítségével csillagról-csillagra ugrott a fiú is.

De az elhunytak szellemei csillagjaikból többé már nem juttathattak annyit, mint amennyit atyjának adtak.

Különben a csillagok túlságosan kicsinyekké lettek volna.

És pajzsa ezért nem olyan nagy és nem olyan ragyogó, mint atyjáé.

De hogy közel legyen atyjához, követi az egész égboltozaton át és amikor elhalad apja mellett, üdvözletei ad át anyjától, aki egy magas hegyen hólepel alatt aüuszik.

A nyulat, molyét a fiú magával vitt, hogy segítségével jobban ugorhasson egyik csillagról a másikra, Iáhatod a pajzsán.“

í-6.

Andreu körülpillantott, végig a tágas prérin és fel az égboltra. Képzeletében látta, amint a fiatal fejedelem felfelé kapaszkodik a csillagokra.

A költoiség, amit érezeti, mikor a lány elbeszélte vallásának ezt a történetét, nem magán a mesén nyugodott. A költőiséget sokkal inkább érezte abban a mesterkéletlen módban, ahogyan a lány mesélt, puha, megnyugtató hangján és főként abban, hogy a lány — miközben mesélt — megölette és éreztette vele, hogy a fiú mellett és a fiú karjában a világnak minden bujával-bajával szemben rejtve tudta magát. Andreuban tudatossá lett, hogy nő és erősödik, megvédheti a lányt, meg tudja oltalmazni és hogy a lány teljesen és egészen kérdezés nélkül, fontolgatás nélkül, védelme alá helyezte magát.

„Olyan, mint egy gyámoltalan énekesmadárka, amely kipottyant a fészekből“, szólt szelíden. A lány nem adott feleletet. De úgy látszott, hogy hallotta a szavakat, anélkül, hogy felelt volna. Mert még szorosabban belebujt és belekuporodott a fiú karjába.

De amikor a fiú megint feltekintett a roppant csillagos tetőre, a mese rögtön újból erős alakot öltött. Megint látta, hogy felfelé kúszik a fiatal fejedelem, látta, amint elhagyja feleségét és gyermekét és látta, hogy röpült el magasan felette lángoló Ívben a gonosz isteneknek izzó köve.

És megkérdezte magában, vájjon valóban kivá- natos-e, istennek lenni és sugárzó szépségben élni. Bizonyára szükség volt arra, hogy napot szerezzenek az embereknek, amidőn nem volt és az emberek nagy szükséget szenvedtek; és bizonnyal szép és dicsőséges tett volt az, amit a fiatal fejedelem véghez vitt. Megérdemelte, hogy isten legyen és az emberek tiszteljék. Szive mélyén mégis örült Andreu, hogy most már volt napjuk az embereknek és hogy kinzó lelkiismerete és segítő készsége nem gyötörheti, hogy egyenlő nagyságú vagy hasonló dolgot cselekedjék, olyant, amit a fiatal fejedelem vitt véghez. Érezte, hogy a lány melegen pihen a mellén és ez arra a gondolatra vitte, hogy csakugyan aligha lenne képes olyan áldozatot hozni, mént a mesének istene, hogy örökre elhagyja az asszonyt, gyereket és népét. Amint igy gondolkodott és tűnődött, most még mélyebben érzékelte, milyen nagy, milyen emberszerető, milyen fenséges volt annak az istennek cselekedete, aki... hogy segítsen az embereken... mindent feláldozott, ami egy ember életét értékessé teszi. És ez a csodálatraméltó tett, még annál is nagyobb volt, mert nem halhat meg az az isten, sohasem alszik, sohasem tud felejteni, örökkön-örökké kedveseire kell gondolni, akiket elhagyott, sohasem szűnik meg a veszteségen érzett fájdalma. Mert jóllehet tudja, hogy mindaz, amit a földön ismert, már évezredek óta halott, emlékezetében mégis örökké él, olyan erősen, mint azon a napon, amelyen odahagyta az emberiség kedvéért. Csak igen csekély vigaszául szolgál, hogy fia a közelében van és átölelheti fiát azon a ritka napon, amikor a földi emberek számára a nap egy órára elhomályosul. Tehát egészen természetes volt, hogy Andreuban nem keltett fel becsvágyat az a kívánság, hogy népének istene legyen; mert amint gondolkodott és fontolgatta a dolgot, arra a felismerésre jutott, hogy az istenek sorsa nem irigylésreméltó. Az istenek fényének és fenségének nagyon-nagy az ára.

Î7.

Kérdezni akart valamit. De látta ekkor, hogy leánykája mély álomba merült.

Gondosan közelébb vonta magához, felemelte és karján vitte végig a hosszú utón, a carreták táborához.

Társa! mindnyájan aludtak. Egyeseken meglátszott, hogy derekasan becsiptek, ahogy buzgón megülték Szent Caralampio ünnepét. Álmukban nyöszörögtek és böfögtek és úgy feküdtek a földön, mint a fadarabok.

Gyengéden letette a lányt. Majd puha fekvőhelyet készített cactetájá#.

És amikor a fekvőhely megfelelt kívánalmainak, gondoskodóan a kordéba emelte és lefektette.

A lány csak egyszer sóhajtott fel, mélyen a nagy fáradtságtól.

Azután leteritette petateját a földre a carreta alatt és lefeküdt.

Utolsó éber gondolata az volt, hogy egész életében még sohasem aludt el ilyen vidáman, ilyen elégedetten és reményekkel tele, mint ma. Elalvás előtt, a homályosan eszmélő utolsó derengésben, tudatossá vált szivében, hogy életének legszebb és legédesebb szaka kezdődött meg. Olyan időszak, amely elfelejteti kemény életének minden gondját és fáradalmát.

És álmodozó gondolataiban oly messzire tévedt, hogy igy suttogott maga elé:

„Carreteronak lenni a legszebb dolog a világon.“

XIII. FEJEZET

A carreterok korán keltek fel. Mint mindig. Bőven akadt munka. A carreták még nem voltak any- nyira rendben, ahogyan lenniök kellett ahhoz, hogy a következő heteken bajok nélkül vergődjenek át.

A legények reggelijüket készítették.

Néhánynak átkozottul nehéz volt a feje a rossz és hamisított tequilától, melyet ittak, mert pénzük nem volt elégséges, hogy a jobbfajta comitecotól rúg- - janak be.

Andreu voll felelős a csapat megfelelő állapotáért. Látta azonban, hogy ma nem sokat fognak végezni a karreták javításában. A fiuk az ünnep kábult ságában támolyogtak. Korán délelőtt már megint inni kezdenek. Más szórakozást és mulatozást nem ismertek és még ha ismertek is volna, olyasmi nem volt itt.

A leghasznavehetetlenebb legényeket, azokat, akik a mámorosság utója miatt olyanok voltak, mint az elázott surolórongyok, a prérikre küldte ki, nézzenek az ökrök után, hogy nem kószáltak-e túlságosan messzire és sebesre ne marják az állatokat a darazsak. Ez könnyű munka volt és a fiuk valóban elvégezhették.

Maga meg úgy döntött, hogy egynéhány legénynyel: az El Puente szomszédságában álló fenyőerdőbe megy és ott tartaléktengelyeket és igásrudakat ácsol.

Mikor a reggeli elkészült, Andreu a carretájához ment, hogy megnézze, mit csinál a lány.

Már régen ébren volt, a carretában ült egy ládán és haját fésülgette.

„Buenos dras, kislány, jóreggeltl Hogy‘ aludtál?“ kérdezte nevetve.

Jókedvűen adta a választ: „Egészen pompásan aludtam. Mint már hónapok óta nem. Kívánok neked igazán szép és jó napot, Binash Yutsil.“

„Bizonyára éhes vagy most már“, szólt a fiú. „Nincs valami sok jó falat reggelire, csak fekete bab, tortillák, chile és kávé.“

„Hiszen ez olyan étkezés, mint valami gazdag emberé“, mondta a lány, „szörnyen megéheztem már.“

Lemászott a carretáról. Azután helyreráncigálta keresztül-kasul lyukas szoknyáját, simára húzta a jo- rongót a mellén és bátortalanul közeledett a tűzhöz, ahol a legények már hozzáfogtak, hogy a babot belapátolják a tortillákkal és korgó gyomrukba tömjék.

Valamennyien felpillantottak, mikor a lány közelébb lépett, de anélkül, hogy kiváncsi tekintetet szegeztek volna rá, vagy szemtelenül meresztették volna ki szemüket. Minthogy Andreu a maga carretájából hozta ki, máris tudták, kihez tartozott.

„Mi mujer“, mondta Andreu röviden és nagyon tárgyilagosan, az én asszonyom. Most velünk tart.“

Ezzel a szóval nemcsak a leány bemutatása fejeződött be, hanem ugyanakkor érvénybe lépett a házastársi közösség is, amit Andreu pajtásai, mint minden carretero, most már éppen úgy tiszteletben tartottak, mintha a templomban intézték volna el. Ha a leány nem adott ürügyet, akkor ettől fogva a carreterok szemében éppen olyan érinthetetlenné vált és megkiváná- sukon kivül állott, mint a patron felesége.

A carreterok, az itteniek éppen úgy, mint a többiek, akik másfele voltak, túlságosan eszesek is voltak ahhoz, hogy ostobaságokkal próbálkozzanak.

Életükkel fizették volna meg. Mindegyikük tudta ezt. Ha nem nyilt küzdelemben, akkor éjszaka, valahol a bozótban, amikor az ökröket keresték. Minde- niknek a keze ügyében volt a machete, hogy a cserjésben megvereked,jenek. És a machete sokkal gyorsabban csapott a bűnös hátára, még mielőtt csak tudta volna, mi is történik. A bűnöst elföldelték. A carrete- roknak külön morálja és becsülete van. A meggyilkolttal érdeme szerint bántak el. Mért nem hagyta az asszonyt nyugton. Idejekorán figyelmeztették. És a nő egyáltalán nem kivánta. Az esetet ismerő valamennyi carreteronak Ítélete rövid és velős volt. Semmit sem lepleztek el. Nincs hosszadalmas tárgyalás, nincs egyetlen fölösleges szó sem. A patronnak elmondják, hogy, akit elitéltek, elpusztult a dzsungelben, amikor az ökröket kereste. És ha mégis kitudódik... meglehet, valamelyik berúgott carretero fecsegése folytán, akkor csak az történhetett meg, hogy az ítélet végrehajtójának a maga számlájára kellett átvállalnia a megölt nek adósságát. Egyetlen biró sem törődik ezzel. Ha a biró a carreterok magánügyeivel gondolna, akkor az államnak csak szükségtelen kiadásai lennének a már egyszer megtörtént és igy többé meg nem változtatható dolgokra. És ha a biró a carreterok magánjogi ügyeivel akarna vesződni, akkor a fuvarozási vállalkozóknak csakhamar egyetlenegy

Egészséget vesz akkor, amikor a legbiztosabb és a legjobbnak bizonyult „Primeros“ gyártmányt kéri. Mert ma semmi sem létezik jobb, mint a

használható carreterójuk sem lenne. Ezért egyéb tennivalója van a bírónak, olyasmi, amiben keresetre tehet szert. A carrelerokon egyetlen centet sem tud megfogni. Mire való akkor fáradozni és miért halmozzák fel az ügyiratokat, hiszen azokat úgyis belepi a por, soha senki el nem olvassa és csak időt és erőt fecsérelnének, ha azokat az aktákat összeírnák és rendeznékl

2.

A carreterok egykedvűen szóltak: „Como estas, chica; hogy‘ vagy kicsike?“

Közben egy pülanatra sem hagyták abba a rá- gicsálást.

Nem volt sem jelentős, sem uj, hogy a csoportnak egyik tagja valahol felcsipett egy nőt és magával hozta.

Ilyesmi majd itt, majd ott fordult elő útközben.

Néha a nő éppen csak egy útra maradt a csoportban. Aztán nem tetszett neki az ügy és szolgálati helyet keresett valamelyik községben, ahova eljutottak, vagy pedig egy megtelepedett földművelőre akadt, akinek életmódja megfelelőbb volt, vagy akinek jelleme jobban megnyerte tetszését. Erre a házasság megint feloldódott. Könnyek nélkül és érzel gösség nélkül.

A carreterok kemény és durva élete nem tűri, hogy szivük vagy lelkűk megpuhuljon. Az életet ugv fogadják, amint van. Könnycsorgató poéták regényeit, filmjeit és költeményeit, amelyek természetes robusztusságukat elpusztíthatnák, nem ismerik. Csak a hazug regények és csalóka poémák lehelnek az emberekbe olyan érzelmeket, aminők a valóságban egyáltalán nincsenek bennük és aminőket soha őszintén nem éreznek.

A legények kissé összébbhnzódtak, hogy helyet adjanak a lánynak, leülhessen szorosan a tűz mellé Még igen korán volt. Félénken és bátortalanul bukkant elő a nap. Sürü, nedves köd feküdte meg a széles prérit, és érezhetően hideg volt.

Andreu a lány mellé kuporodott le és egy agyag csészikét nyújtott át forró babbal, amely vizes mártásban úszott, zsir és hús nélkül. A tortillákat a tűzre helyezte, hogy felmelegedjenek. A tortillákat ide és oda forgatta a tűzön és midőn már eléggé forróknak tűntek, átnyújtotta a lánynak.

A lány falatkákat tört le a tortillából és felkanalazta a babot. Kanál nem voli.

Néhány chilét, zöld borsszemet, tett Andreu egy tortillára és odaadta. A lány apró darabokat harapott le, hogy az ízetlen fekete babot megfűszerezze. Aztán a fiú forró kávét öntött agyagkorsójába és elébe tolta. Maga pedig gyümölcscsészéből itta kávéját.

Minden carretero ilyen gyümölcscsészéből itta ki kávéját és valamennyiüknek hasonlóképpen csak gyümölcscsészéje volt a bab levéhez. A korsócska, melyet a lány kapott és az agyagcsészike volt csak az edényféle itt a tábortűznél, amely némiképpen emlékeztetett a civilizációra.

Valamilyen magas fejlettségű civilizációra csak a kék zománcos főzőedény mutatott, amelyben a bab főtt. De ez a fazék olyan ütött-kopott volt, hogy úgy tűnt, a legjobb esetben valami lomrakásnak vagy szieméthalomnak tartozéka, amelyet a civilizáció kiköpött valahol. A bádogfazék egészen feketére füstölődött és olyan horpadt és szétkalapált volt, hogy az ember csak egyes apró foltocskán ismerhette meg, hogy valamikor, száz esztendővel ezelőtt kivül kékre és belül fehérre zománcozott volt. A babot a fazékban felhasogatott kerékküllő egyik darabjával keverték.

3«

„Egyél derekasan, lány“, biztatgatta Andreu. Bólintott rá, mint egy szótfogadó gyerek.

,Szép sovány vagy, chica“, mondta Manuel, az égjük legény. „Hiányoznak a párnácskák a combodon, kicsike. Mondhatom, nem lennél az én Ízlésem. Ha vidám akarok lenni, akkor azt akarom, hogy húst tapintsak a kezemmel.“

A lány odabiccentett. Nem értette, mit mondott Manuel, mert spanyolul csak keveset tudott és azt hitte, hogy valami hasonlót mondott, mint Andreu.

„Nem ért spanyolul“, vágott közbe Andreu. „és egyáltalán hagyd abba a kötekedést.“

(Folytatjuk.}

Hirdessen sz Ellenzékben

/