Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)
1936-07-03 / 151. szám
~j fl KORDÉ Regény I FORDÍTOTTA : Si I QÖ ISTVÁN Don La urna no nem ismerte a tinea belső életét. Ludta, hogy egy t'incának peoujai vannak; de nem tudta, hogy milyen szigorú fegyelem, sőt zsarnokság uralkodott a fineákon. Ha történetesen üzleti utón Nondégiil látták egy fincán, sohasem volt alkalma közelebbi bepillantást nyerni a finea proletariátusának valódi életkörülményeibe. Nem is törődött ezzel. Nem raja tartozott, hogy ott tanulmányokat folytasson, üzleteket akart kötni és a finquero tartós barátságát megőrizni. Don Laureano üzletember volt. És valamennyi earreterójával és muchachojával egy kalmár álláspontján a jó üzletemberek aranyalapszabálya szerint bánt: Élj te is, hadd éljen más is. Bőséges tapasztalatból tudta azt, hogy ez az alapelv, ha valamennyi üzletember figyelemben tartja, minden üzletnek, kereskedésnek és üzleti forgalomnak feltétlenül kedvező. Emberei ugyan mind nyomorúságos és kemény életet éltek. Ha azonban életüket a peonok és a többi proletár életével összehasonlították, akkor egészen elviselhetönek tűnt előttük. Dayton egyik gyárának szerszámkovácsa, aki harminc dollárt keres egy héten és aki, alkalomadtán, Gaston valamelyik textii- árugyárának munkásáról azt hallja, hogy tizenegy dollár heti bére van, megváltja: ,,Átkozott, én sem töröm és nyúzom magam oly könnyen az életen kérészed az én négy süvöltvény gyerekemmel; de ez a szegény son of a gun Gastonban a tizenegy ezüstjével hetenként és nyolc gyermekkel a nyakán, mennyei kiir- ;ősök, még se szeretnék a bőrében lenni, mégis csak örülök, hogy harmincam van egy héten. Nem nagyon nyújtózkodhatok vele, az igaz; de hogy az a szerencsétlen flótás Gastonban a tizenegy morzsikájával bemként voltaképpen hogyan jut egyenesbe, az a világ legnagyobb csodája.“ Az emberek, Don Laureano munkásai, szabad férfiak voltak. Amidőn carretájulckal megérkeztek gazdájuk portájára, azt mondhatták: „Hallja csak, Patron, szeretnék elmenni, kereshetnék magamnak valami mást.“ Don Laureano ekkor, abban az esetben, ha egy derék és megbizható carreteróval tárgyalt, igy szólt: „Ugyan miért akarsz elmenni, Julano? már négy esztendeje vagy nálam. Mindig jól megfértünk. Bueno, adok neked egy napra egy féllel többet.“ A cairetaro visszamaradt talán és egy fél reale- vel többet kapott napjára és megelégedett volt. Vagy pedig nem maradt, hanem ment útjára. Don Laureano nem kényszeritette a maradásra, ha mindenképen távozni akart. Az ember szabad volt. Természetszerűen igen hamar, sokkal hamarább, mint hitte, megtanulta azt, hogy a szabadság, ha jól szemügyre vesszük és napvilágnál vizsgáljuk meg, nagyon kevés szabadságot jelentett. Talált ugyan egy másik váltakozót, aki kevesebbet fizetett, keményebben dolgoztatta és gyalázatosán bánt vele. Minthogy azonban az nem lakatta jól, hogy gyomrát esőcseppekkel töltse meg, melyek kitátott szájába cseppennek bele, kénytelen volt annak az urnák szolgálni, aki munkájáért pénzt Ígért, hogy e pénzen azután tortil- lát és frijolet vásárolhasson. Ezen a kerülő utón jutott a szabad carretero arra a nagy bölcsességre, hogy a szabadság és szabad költözés szép szavak és ezeket azért csinálták, hogy a rideg gazdasági viszonyok meztelenségét kellemes palástira öltöztessék. Tehát belenyugodott, abba, hogy ha minden tényezőt és körülményt egészen a józan végkövetkeztetéshez vezet, a szabad carreterok éppen olyan hűségesen és megbizhatóan maradtak meg gazdáiknál, amiként a peonok kényszerültek finqueroiknál megmaradni. A carreterok tudták, hogy szabad férfiak, akik mehettek, amikor és ahová akartak. A peonok tudatában voltak annak, hogy nem szabadok és nincs joguk eltávozni, amikor és ahová akartak. Ha azonban gazdasági föltételeiken túl, amik között élniök kellett, a végkövetkeztetést felállították, akkor kiderült, hogy mindketten ugyanabban a posványbán rekedtek meg. Csak az egyiknek kátyúja nem ugyanazt a nevet viselte, mint a másiké. A finquerok magasabb profitot értek el, ha a peonok szisztémáját tartották fenn, mig a többi munkáltató akkor szerzett több pénzt, ha szabad embereket dolgoztatott. A peon, aki nem volt szabad, csak azt tette, amire parancsot kapott. Minden gondolkozást patronjának engedett át és ezzel patronjára hárított minden felelősséget a kiadott parancsok eredményéért. A szabad carretero maga volt kénytelen gondolkodni és magára kellett vállalnia a felelősséget azért, amit cselekedett. Mert ha szorosan csak azt tette volna, amire parancsot adtak és az ut egyik kilométerétől a másikig nem lett volna a feje azon, hogyan juthat előbbre carretajával a legjobban és legibizto- sabban, akkor sohasem ért volna el egyetlen carreta sem rakományával rendeltetési helyére. A finea, abban az állapotban, amiben már négyszáz esztendő óta van, a peonok segítségével állhat csak fenn. Egy szállítmányozási vállalat csak olyan munkásokkal boldogulhat, akiknek bebeszélték, hogy szabadok. A szabad munkásoknak e rendszere, amiben a szabad munkásokat felelősséggel lehet terhelni és ahol a munkáltató jogot tart arra, hogy a munkást bérével tegye szavalossá azért, levonások es biinte lések utján, lm a munkás felelőssége Indulóban el vét valamit, a profitra kedvezőbb, mini a peonok szisztémája. Ez az. egyetlen alapja annak, hogy miért törölték el a földön a rabszolgaságot. Itjitók es emberbarátok mindig egy századdal koruk mögötl maradnak. Mindig csak azt érik el, ami egy haladóit ka pitátista gazdasági rendszernek megfelel, löbbet nem. Mintahogyan egy köztársasági kormányrendszer is csak akkor van biztonságban a monarehista támadásoktól, ha az általános gazdasági életben távolabbi célokul mulat és nagyobb nyereséget igér, mini eg.v IMO' narehista rendszer. Elméletek és eszmék, az emberek szociális életére vonatkozók, csak akkor nyernek le helüségel a megvalósulásra, ha a mindennapi kenyér éri nagyobb bizonyossággal kezeskednek. Mind a többi ideál, ha még oly szépen is lest, megreked a könyvekben, brosúrákban és röpcédulákban. A gyülekezetekben lángoló lelkesedést kelthetnek ugyan, de a következő napnak józan reggeli világossága lecsillapítja a legforróbb lefkesültséget is mindazokban, akik jó! lakottak akarnak lenni és akiknek jól kell lakniok, hogy élhessenek. 4. Útközben Andreu Don Laureano mellett lovagolt. Már maguk mögött hagyták La Providenciá t, ahol az éjszakát töltötték. „Tehát még nem dolgoztál ökrök mellett, Andrea?“ kérdezte Don Laureano, miközben cigarettára gyújtott és a csomagol odanyujtotta a fiúnak, hogy vegyen ki belőle. „Nem, patron. Don Leonardonak nem voltak ökrei, sem carretái. Tenejapa és Jövel között és a Tsima- jovelbe vivő utakon, föl Bilja-ig egy carreta sem járhat. Az utak túlontúl keskenyek, süppedékesek, hepehupásak és kövesek. Arra csak mulékon szállíthattunk és sok utón még mule sem mehetett, megcsúsznak és a szakadékokba zuhannak. Arrafelé csak teherhordó embereket használhattunk.“ „Ismerek néhány utat odafent“, mondta Don Laureano. „Gyakran jártam arra üzleti ügyekben. Mérföldnvi távolságokon le kell szállni a lóról, ha nem akarja az ember, hogy lova elpusztuljon és maga pedig a nyakát törje. A fincán sem voltak ökreitek?“ „Csak a csordákban, senor, eladásra. És ezeket a csordákban szabadon hajtották Juan Bautista és Frontéra felé, amikor a patronnak szüksége volt rájuk Tabasco vásárain.“ „Nem tesz semmit, muchacho“, szólt Don Laureano. „Hamarosan megtanulod. Nem olyan nehéz. Úgy látom, eszes és tanulékony fiú vagy. Megtanulod hamar az ökrökre jármot rakni és befogni. És ha egy darabig az én régi carreteroim csapatával jársz, csakhamar az utat is megismered és tudni fogsz minden fortélyt.“ „Bizonyosra veszem, patron.“ „A munka nem olyan nehéz, mint aminőnek lát szik. fiam“, oktatta a gazda. „Ha a szállítmányt felraktátok, akkor úgy veheted, mintha semmi munkád sem volna. Az állatok jobban tudják az utat. mint a muchachok. A legsötétebb éjszakában vezetés nélkül haladnak. Persze, ahol rossz az ut, némelykor megtörténik. hogy alapos munkát ad. Olyankor segíteni kell. Bele kell kapaszkodni erősen a küllőkbe. És néhányszor ki kell emelni a carretákat a kátyúkból, köveket és cölöpöket kell dugni a mélyedésekbe, hogy az utat kiegyengessék. Ha jól ügyelsz és nem alszol el a helyeden, akkor aligha lesz tengelytörés. Ez is munkát ad. Ez azonban a te hibád és büntetés az alvásért és a figyelmetlenségért.“ „Majd nagyon vigyázok.“ „Bizonyos vagyok abban, hogy a dolog gyakran szerez majd neked örömet. Meg fogsz ismerni sok utat, látsz községeket és városokat. Leérsz a vasúthoz és mindig lesz veled companero, barátok és kísérők. Időnkint családokat is viszel a carretán. Ilyenkor leesik neked egy fél peso borravalóul, ha barátságos vagy az emberekkel és készségesnek bizonyulsz. Az ellen sincs kifogásom, ha muchachoim alkalomadtán egyszer egy csomagot visznek egyik helyről a másikra, mellékfuvarként, vagy egy vándorutasnak megengedik, hogy egy napi járóföldnyi útra felüljön. A húsz vagy harminc centavo, amit ezért fizetnek neked, a tied. Nem számolom olyan szigorúan.“ ,,Muchas gracias, senor, hálás köszönet.“ „Igen, most a bérről ejtsünk szót, Andreu. Erről is kell beszélnünk egymással, hogy eligazítsuk a dolgot. Mennyit fizetett neked Don Leonardo naponta?“ „Don Leonardo nem fizetett bért nekem“, mondta a fiú az igazságnak megfelelően. „Ilyesmi nálam nincs“, nyilatkoztatta ki Don Laureano. „Mindenki, aki elvégzi munkáját, megérdemli bérét. Ez alapelvem. Nálam senkisem dolgozik isten nevében. Minden munkát megfizetek. Én nem tartok sem peonokat, sem rabszolgákat. A munkás is akar élni és valamire jutni. Volt nálam egy encargado, karavánvezető, aki több, mint tizennyolc esztendeig állt szolgálatomban. Most Suchiapa-ban csinos kis bobja van. És egy másik, aki tizenöt esztendeig dolgozott nálam, most egy nagyon szép ranchitónak, egy kis gazdaságnak birtokosa Alcala-ban. Az emberek nem ittak, jól dolgoztak és mindig takarékosak voltak. Azt akarom, bogy much "-hóim vigyék valamire és ne legyenek kénytelenek et-ész életükben idegen embereknek dolgozni. Anastasio, akinek Suchiapa-ban boltja van, minden árut, amit üzletében tart, hitelbe kap tőlem. És mindig pontosan fizet. Azok a muchachok, akik nálam dolgoztak és akik szolgálatomban becsüU-b-sek és megbízhatóak voltak, egész életük ben, mindig segítségre és támaszra találnak bennem Nem feledkezem meg egyetlen legényemről sem.“ Mindez való volt, amit Don Laureano előadott Nem túlozott egyetlen szól sem. Amikor legényei igen öregek lettek ahhoz, hogy jó carreterok legyenek mert a carreterok élete csupa fáradság, amint Andren nuk csakhamar tapasztalnia kellett, Don Laurea no segítség ükre volt, hogy valamilyen kis üzlethez fogjanak. Ezek voltak azután legjobb vevői és ugyan akkor, mint alügynökök dolgoztak részére a kerüli* lekben, ahol letelepedtek és kitűnő szolgálatokat telje sitetlek, mint tudósítók, akik beszámollak a szomszéd kereskedőkről és jó tanácsot tudtak adni uj földtulaj donosokról, valamint azoknak gép- és áruszükségletéről. Jól értett üzleteinek megszervezéséhez és ki szélesítéséhez. „Amint mondottam, Andreu, nálam senkinek sem kell ingyen dolgoznia. Béredről már gondolkoz tam. Naponta egy és kétharmad realet, húsz centavo! adok neked. Egy hónapra hat peso. Jó fizetés.“ „Muchas gracias, patron.“ Andreu szemében ez természetszerűen igen jó bér volt; eddig ugyanis sem miféle fizetést sem kapott és hat peso, szükségleteihez mérve, igen nagy summa volt. „Természetesen most van egy adósságod itt, Andreu, amelyet előbb le kell rónod.“ „Miféle adósság, patron?“ kérdezte Andreu. „Nem vásároltam semmit se.“ „Ez igaz muchacho, te semmit se vettél. Meg kell azonban mondanom neked, hogv Don Leonardo huszonöt pesot játszott el nálam. És ezt a huszonöt pe sót természetesen neked kell megtérítened.“ „Igen, uram.“ „Az annyi, mint — hadd lám.“ Don Laureano félhangosan számolt. „Igen, busz centavo egy peso- ban meg van ötször és huszonöt pesoban, az annyi mint százhuszonöt. Tehát százhuszonöt nap. Nos, százhuszonöt nap volna ez, amit neked le kell dolgoznod, mielőtt bért adhatok neked in efectivo, készpénzben. Magától értetődik, én nem vagyok zsarnok. Ha valamire szükséged lenne, megmondod és adok neked három vagy öt peso előleget, amit később aztán leszámolunk.“ „Igen, uram.“ „Most érted már, Andreu?“ „Igen, uram.“ „Akkor megegyeztünk ebben?“ „Igen, uram.“ „Természetesen kapsz ennivalót. Az útra megkapjátok ételporcióitokat babban, sóban, cukorban, kávéban, rizsben, szárított halban, szárított húsban, im lt-amott egyszer egy doboz szardíniát és költőpénzt is kaptok, hogy útközben tortillat vásárolhassatok. Az én carreteroim közül még egyetlen egy sem halt éhen És ha nem isszák el a pénzüket tequilában és comite- coban, akkor mindig félretettek valamit belőle és vitték valamire az életben.“ „Igen, uram.“ „Természetesen nyilvánvaló, hogy nem szabad eltávoznod tőlem, amig huszonöt peso adósságodat teljesen ki nem fizetted, továbbá, ha tőlem előleget kapsz, az szintén adósság, amit meg kell térítened előbb, mielőtt arra gondolhatnál, hogy egy másik gazdát keress, vagy éppenséggel Guatamala-ba nyargalj. Ne gondol j ilyesmire, ha kóborló muchachok Arriaga- ban jártatják a szájukat, hogy a guatamalai ültetvényeken többet keresnek. Ez azoknak a csavargóknak alávaló szélhámoskodása, akik Arriagaban, Tonalá- ban és Tapachulában őgyelegnek körül. Maradj szülőföldeden, Andreu és szolgálj gazdádnak hűségesen és engedelmesen, akkor nem lesz semmiben sem hiányod. La patria, su pais propio, az életben mindig a legjobb és a legbiztonságosabb, ahol veled egyenlők között vagy és sohasem pusztulsz éhen. Teljes meggyőződésem. ha rád nézek, hogy te jó és hűséges car- reteroként viseled magad.“ „Minden igyekezetemmel rajta leszek, patron.“ „Ezt határozottan remélem, Andreu. Mint carre- teronak nagyon felelősségteljes munkád van. Ha car- retádról netalán elhányódik valami portéka, vágj- ellopták tőled, vagy hogy elégnek, vagy szakadékba esnek, természetesen neked kell megtérítened mindent. Kénytelen vagyok ezt akkor betudni a béredbe és adósságot csinálsz nálam. De ha jól figyelsz, ilyesmi nem fordulhat elő.“ „Ügyelni fogok jól, patron, hogy áru ne vesz- szen el.“ „Tudom ezt, te megbizható fiú vagy, Andreu.“ Egy darabig még lassan lovagoltak előre egymás mellett. Akkor Don Laureano eldobta cigaretta csut káját és igy szólt: „Most egy kissé neki vágtatunk, hogy előbbre jussunk.“ V. FEJEZET. Csörömpölve és dörömbölve kínlódott a carreták karavánja a tizenöt mérföld hosszú utón Chiapa de Govso-tóí fel El Calvario hegyszorosához. Az El Cal- vr. ' hágó Cerro de Chiapán vezetett át. A Cerro de CL ui a Sierra legmagasabb pontja volt, tetején annak a meredek sziklás hegyvonulatnak, amely Chiapa de Corso és Itapa között húzódik hosszan el és Tutla Gutierrez tropikus mélyföldjét elválasztja La Mesa de Las Casas hideg felföldjétől. (Folytatjuk.),
