Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)
1936-07-26 / 171. szám
1956. Julius 26, BLLBNZßK 3 Szarvasbőgés vártam ás egész más, mint amilyet reméltünk. Gyönge, 6-os bika közeledett a csorda felé. Húsz lépésre lehetett a csordától, mikor abból az irányból, honnan a tehenek jöttek, irtózatos csörtet és, ágrecsegés baiLLatszott és kiugrott a réltre az előbb már látott 14-es bika. A ikis 6-0$ úgy eltűnt erre, mint a kámfor. A 14-es bosszújából, hogy nincs kivel ösz- szemérje erejét, oda ugrik a törpe fenyőhöz és szarvaival alaposan lehámozza, majd otthagyja a fenyőt s a csorda felé közeledik. Felemeli fejét, szarvait a hátára ereszti és elbőditi: ,,eü, eüüüü“... Rezeg belé az erdő is. Valahonnan a ,,Bugyeszku“ nevű havasról szintén felzug az ,eü, eüüüü“ bőgés. A 14-es lábával a földet kaparja s megint bőg. Most egész közelről ballszik a vetély- társ válasza, utána, mintha az egész erdő elindult volna: zúzva, törve az erdőt, mellettünk kivág a rétre a vetálytárs, egy gyönyörű 10-es bika. A csordától 35—40 lépésre megáll, nagyokat fuj, majd megszegi a nyakát s mint a villám rohan ellenfelére, összecsapnak, mozdulataik oly gyorsak, hogy nem lehet tudni követni, orrlyukaikból gőzként tódul ki et levegő. Mind 0 kettő térdre esik. Pár pillanatig térden küzködnek, majd az egyik felugrik s oldalba kapva 0 másikat, hatalmas lökéssel messze ilóditja a társát. Ez elbőditi miagát, csülökre kap és eltűnik az erdő sűrűjében. A 10-es bika győzött. Felemeli fejét és utána küldi ellenfelének a büszkeség a győzelem hangját: — A csorda felett én uralkodom! ,>Eü, eüüüü, eüü...“ Rázmán Gábor. Araaggwersenigvilágrekordon gyöj^SjerlUíJai! A legmegbízhatóbb BOSCH alkatrész minden jármű részére. MINDEN SZAKÜZLETBEN KAPHATÓ! Romániai vezérképviselő: LEOniDH és TÉRSH, Bncaresíl és vidéki fiókjai Vilmos excsászár fejedelmi látogatói Fogatba a kenti hercege* és hosszasam heszéiíaetóM a kis belga tóóraöröikossel Párbaf cs Éjfélkor magamra kapom az erdő tüskéitől megszaggatott ruhám és künt állok a vadászház rothadozó fenyőlépcsőjén. Gyenge szellő sir a fenyők tülevelei között. Semmi zaj, csak az éjjeli kiáltó, éles hangja szói. Leakasztom puskám s beléfujok. ötszörösen verik vissza a havasok az elnyújtott, búgó hangott. A vadászkalibában Fedor is fölébredt. s,Pán eskü, megeszünk a csája és csak azután megyünk?“ — kérdi, aztán előkészületeket tesz a teafőzéshez. A fandzsitában forr a viz, teát hint rá, leveszi a tűzről és mesélni kezdi: — Pánesku már horkolta benn a házacska, hát egyszercsak meghallani egy bika bőgni ,.eő-eőőőő...“ Valami erős bika megvolt, mert nagyon, nagyon megbőgte. Nem tudja, hogy éppen megfordítva van- mert a gyönge bika bőgi az eő hangot, az erős bika ,,eü“ hangot ad. Szeptember 11. napja különben is még korán van ahhoz, hogy kezdődjön a bőgés. Teánkat szürcsöljük, nézem az órámat, reggeli félnégy van. Mondani akarom: — ha az este bőgött a bika, mást is kellene halljunk, — mikor a nyolcszáz lépésnyire levő patak tájékáról belebődül a szeptemberi hajnalba az „eü-eüü-eüüüü“ hang, mely kimondhatatlan örömmel tölti el a vadász- sziveket. Fedor ismét megszólal: — Nem ez a bika megbőgte az este. Még valamit akart mondani, de erős csörtetés, ágrecsegés szakította félbe. Kiszaladtunk a kaliba elé, hogy lássuk, mi okozta a zajt, de a sötétség miatt nem láttunk; csupán a csörtetésből következtettünk arra, hogy biztosan vetélytárs rohant a patak felé. Visszatértünk a kalibába, összecsomagoltunk. Fedor a tüzet hamuval takarta be, nehogy elaludjon és elindultunk. Amint azonban az erdőbe értünk, csak hegymászó botunk tapogatásával tudtunk előre haladni a szurokszerü sötétségben. A hajnal sötétje ez, mely megelőzi a pirkadást. Tíz-tizenöt percig haladhattunk így, aztán lassan világosodni kezdett s homályosan ki lehetett venni a fák körvonalait. Tájékozódni akartam, tehát megkérdeztem Fedort, — hol vagyunk? A felelet következő volt: — Valamerre az erdőben megvagyunk. Ebből aztán megtudtam, hogy eltévedtünk- Nem volt teljesen világos. Valamerre menni kellett, tehát elindultunk. Csak kétrét hajolva tudtunk haladni, mert kiegyenesedve a fenyők tülevelei arcunkba szúrtak. A vágás szélére értünk, egy vontató útra. Fedor, mint a villám hátra ugrik, ebben a pillanatban és elkiáltja: — Jaj, Panesku, a kigy ócska! Tudtam, hogy ezen a vidéken sok a vipera, tehát vigyázva, botomat ütésre emelve, előre ugrottam. A havasokon, a hűvös szeptemberi éj megdermesztette már a kígyót. Ott feküdt, mint élettelen kérdőjel az utón. Botomra vettem. Tudtam, csak addig tart ez a tehetetlenség, mig a nap előbujik és fel- melegiti a dermedt testet, azután megint fürge, támadásra kész, hogy halálos mérget harapjon ellenfeleibe. Lapos kőre helyeztem es egy másik, jól irányzott kővel szétzúztam a fejét. A vontató utón felfelé haladva, megtaláltuk azt a cserkész ösvényt, mely a patakhoz vezetett. Az „eü eüüüü“ mélyen jobbra hangzott, mintha gyárkémény bőgne. Teljesen icivilágosodott, felvettük a rendes irányt és tovább haladtunk a cél felé. Az éjjeli kiáltó még egy utolsót visított s a mogyorós mátyás vette át a szót, rikácsolása már a nappalt jedezte. Kiértünk a Juzsin-patok eredetéhez. Sohasem láttam ilyen forrást. Két.három négy- zetméter területen tiz-tizenkét forrás bugyog fel a havas tetején a földből, felkar vastagságban, tojásnagyságu köveket dobálva, forgatva. Megtöltöttem kulacsomat és tovább haladtunk, a málnabokrokkal szegélyezett cserkészösvénycn.. Az egyik elágazásnál észrevettem a főidre rajzolt nyilat, mely jelezte, hogy erdésztánsam, ki szintén megfigyelésen van kint, a „Tarnyica“ nevű havas felé haftack. Csöndesen mentünk tovább, mert közel voltunk ahhoz a hegyhez, hol a szarvasok tartózkodtak. A cserkészet baka kanyarodott, látni ‘lehetett a havasokon juzsini sózót, mely fenyő vályúból állott. Kölülőtte a talaj feketére taposva. A sózo- tól lefelé, jobbra rét feküdt és úgy gondoltam, hogy ott kell legyenek a szarvasok. Megálltunk. A keleti végen most tűnt fel vérvörösen a nap tüzes korongja, valahonnan, messziről róka éles vakogása hallatszott. Fedor elé léptem és megparancsoltam, hogy mozdulatlanul kövesse. Pár lépés után kiértünk a rét szélére. Villámként cikázott tekintetem a kötésig érő füvei hintett réten, anélkül, hogy valamit fölfedeztem volna. Óvatosan a sózóig haladtunk. A harmatos földön jól lehetett látni a szarvasok nyomait. A vályú tartalma (egy rész konyhasó és három rész föld) már fogytán volt. A hátrahagyott nyomokból megállapítottam, hogy öt tehén, egy erős és egy gyönge bika tartózkodott ottan. A harmatos füvön látni lehetett, merre vonultak a szarvasok. Sejtettem tehát, merről jönnek vissza a délutáni bőgéshez. , A forrás felé fordultunk. A völgyek mentéből hatalmas ködoszlopok emelkedtek, melyek ilassan-lassan mindent beborítottak. Mire kiértünk a forráshoz, alig néhány lépésre láttunk. A levegő lehűlt, ruhánkra, bajszunkra dér rakódott. A legnagyobb 'baj az volt, hogy pipára sem gyújthattunk, mert ■amikor kulacsom vízzel megtöltöttem, véletlenül taplóm a vízbe hullott s gyufaskatulyámban is csak egy szál gyufa volt. Néha kezeinket összsdörzsöiltük, fáztunk. — Fedor! Tüzet gyújtunk! — Mivel Pánesku, tapló eluszba, gyufa, csak egy szál meglenni van. — Azzal az egy szállal fogunk tüzet rakni! s Fedor fejszéjével elhárítottam egy száradt fenyőt, melynek közepéből, vadászkésem segítségével gyufaszálszerü vékony fork ács okát hasogattam. Amikor jó csomó forgács volt, köpenyem fejemre húztam- 5 a forgáicscsomó felé hajoltam úgy, hogy a köpeny széle mindenütt a földet érte. Elővettem a gyufát s félve meggyujtortám, majd hirtelen a csomó alá tartottam. A terv sikerült, néhány pillanat alatt vigan lobogott a száraz forgács. A tüzet jól megrakva, előszedtük pipáinkat. Vigan tömtem pipámat, mig Fedor zsebeiben kotorászott és szomorúan megszólalt: — Pánesku, Pánesku, megveszett a pi- pácska szár! — s balkezével mutatja a szár nélküli kis vörös cseréppipát. Elkéri vadászkésem és a gaz között keresgélni kezd. Kis idő múlva már füstöl a kis cseréppipa, melynek csalánkóróból készült arasznyi szárát boldogan szorongatja fogai között. Daraszerü hó pereg. Velünk szemben pajkos mókus fejecskéje tűnik fel, amint a fa oldalán felfelé haladva, ki-ki tekintget, majd kis lendülettel, mintha szárnya nőne, átrepül a fenyő ágaira. A Tamyica-tetőről felhangzik a vadászkürt bugása, a dara hópahalyekké változik és kezdi befehériteni a havasok éleit. Kibontom hátizsákomat s falatozás után fejemet tenyerembe hajtva bóbiskolok. Fedor suttogó szavaira ébredek: — Pánesku, Pánesku! — és ujjával a forrás irányába mutat. Tőlünk, ötven-hatvan lépésre két szarvast eh ént és egy spiszer (második éves) bikát látok, amint lehajtott fejjel szürcsölik a kristálytiszta, jéghideg vizet. Erős csörtetés balLszik, utána három-négy riasztás (a rövid „ö“ torokból kiejtett hangja ez) és megjelenik az erdők koronás királya: a gyönyörű szép 14-es bika. A kis spiszer hatalmas ugrással tűnik el a sürii fenyők között. A két tehén szomját oltva, gyorsan visszatér az erdőbe, — a bika egy bokorral enyeleg, szarvaival jól megtépázva azt és .méltóságteljes léptekkel maga is a tehenek után halad. Elindulunk le a rétre s újra- hallható volt a riasztás, tehát a szarvasok ismét a közelben vannak. Csöndesen haladunk előre, majd hasra fekszünk, így csúszunk tovább s egy kidőlt, hatalmas fenyő tövénél, melynek gyökerei teljesen eltakartak, figyelő állásba helyezkedünk. Sehol semmi mozgás. Jó ideig várakozunk, mig a rét alsó szélén az első tehenet meglátjuk. Lassan jön, fejével hol jobbra, hol balra csapkodva oldalához, melyről a legyeket hajtja. Pár perc alatt még hat tehén és két borjú látható, amint kibújnak I az erdő sűrűjéből. A bika is kilép nemso- ■ kára, de egész más irányból, mint ahonnan i DOORN, (Hollandia, július hó-) Hohen- zollem Vilmosról, a ^minden németek“ egykori császárjáról az utolsó napokban sokat irt a világsajtó. Jól informált francia, főként pedig -amerikai újságírók tudni vélték, hogy a hetvenhét éves excsászár kies doomi kastélyában immár utolsó napjait éli, a ,,Huis Doom“ zöldzsalugáteres kastély első emeletén hetek óta betegen fekszik. Pedig a francia és -amerikai újságíróknak módjukban lett volna megállapítani, hogy Vilmos császár, ha az utóbbi időben valóban nagyon megöregedett, de azért még most is friss egészségnek örvend. Napjában többször megjelenik a doomi parkban, hosszabb sétákat tesz pompás virágoskertjében és hűségesen eteti tiankatollu kacsáit. Délben, mikor a nap különösen rásüt a „Huis Doorn“-ra az -excsászár visszavonul lakosztályába és naplóján dolgozik. Nyáron, júliusban és augusztusban nem vág fát, nem aprítja a fohasángokat sem, ezt a szórakozást csak ősszel és télen űzi. A ,,Huis Doorn“-ban egyébként nagy a csend. Hermine hercegnő Németországban tartózkodik, a ‘gyermekek és az unokák pedig még nem érkeztek meg a császári nagyapa látogatására. Igaz ugyan, hogy előkelő | vendég igy is sűrűn akad. A napokban például György, kenti herceg, az angol király legfiatalabb öccse látogatta meg Hohenzol- lern Vilmost. A német császárnak, mint ismeretes, Viktória angol királynő a nagyanyja volt és Hohenzaliern Vilmos doomi magányában élénk figyelemmel kiséri mindazt, ami az angol királyi udvarban történik. A császár sürgönye sohasem marad el, ha az angol királyi családot öröm éri, ép igy gyönyörű koszorút küldött egy Hohenzol- lern herceg révén nemrég az elhunyt angol király koporsójára is. Az angol királyi ház tagjai közül azonban eddig még senki sem ■látogatta' meg Doornban Vilmos excsászárt. Most György kenti herceg négy napot Hollandiában töltött és mikor a Hét Loo-i palotában Vilma királynő és Julianna trónörökösnő vendége volt, időt szakított magának arra, hogy Doornban közeli rokonát, Hohenzollern Vilmost Is felkeresse. A kenti herceget Lord Herbert és Sir M-ontgommery Charles Hubert is elkísérte a ,,Huis Doorn“-ba. A harminchároméves1 kenti herceg két óra hosszat volt Hohenzollern Vilmos vendége. A császári kastélyból kiszivárgó hírek szerint a fehérbaju nagybácsi rengeteg kérdést intézett fejedelmi vendégéhez. Különösen az tetszett Vilmos excsászárnok, hogy György herceg, aki a közelmúltban megvált a haditengerészettől és titkári rangban az angol külügyminisztérium szolgálatába lépett, az angol állami hivatalnokok státusában az első vérbeli herceg. A kenti herceg, akinek Marina görög hercegnővel történt esküvőjén Julianna hollandi trónörökösnő koszorúslány volt, másnap is elutazott a „Huis Doom“ előtt. Másnap azonban a doorni palotán félárbócon lengett a Hohenzollern zászló annak jeléül, hogy a császár nem tartózkodik otthon. Valóban, Hohenzollern Vilmos szárnysegédjének és gróf Benting, meghitt barátjának társaságában Noordwijk fürdőbe autózott. Noordwijk fürdőben a fürdőzo közönség érdekes jelenetnek lehetett szemtanúja. A forgalmasabb strandtól alig száz méternyire három kis gyermek játszadozott a homokban, várat építettek s az egyik várra a belga, a másik várra a holland zászlót tűzték ki. A feketecsikos fürdőruhás kisfiú nem volt más, mint „Fritsje“, igazi nevén Bou- dewijn, a fiatal belga trónörökös, aki Hein és Sabine, van de Mörtel, a noordwijki holland polgármester gyermekesek társaságában vígan játszadozott. Mióta Astride királyné meghalt, a kis belga hercegek nagyon sokat tartózkodnak holland földön, Noordwijkben és Katwijkben. Csak egy ne- velönő vigyáz reájuk, mintegy száz méteres körzetben azonban feltűnnek a kékruhás holland csendőrök is. Hohenzollern Vámos is gyakori vendége a felkapott holland tengeri fürdőnek, most is szokásához híven a tengerparton nagyobb sétát tett és csak ott állt megokol a kis belga trónörökös játszadozott. Az exxsászár egy szalmafonatu karosszéket kért és hosszasan elbeszélgetett az ifjú bei- ga trónörökössel, aki homokvárairól részletes felvilágosítást nyújtott az ősz császárnak. Az SsÜEBtóiő tóar^'enylíönyv ponies irt agyas* Íorclíí.í:»-:: 80 lejért kapható az „Ellenzék“ kf nyvosztályában Cluj, P. Unirii. Fordították: Dr. Keller Samu és Keller Ferenc. Vidéki rendeléseket utánvéttel is azonnal intézünk
