Ellenzék, 1936. július (57. évfolyam, 149-175. szám)
1936-07-12 / 159. szám
ELLENZÉK 1936 ialias 12. EDES VIZ ÉS MÁS EGYEBEK Irta: HUNYADY SÁNDOR AZ UTCA EGÉSZ SZENNYÉT... hozzák be a legyek otthonába. Beszennyeznek és megfertőznek mindent, miáltal egészségét veszélyeztetik. Az orvosok a legyeket a legveszedelmesebb betegséghordozók közé sorolják, ezért kiirtásuk a hygiena egyik legfőbb parancsolata. FLYTOX finoman permetezve gyorsan és biztosan irtja a legyeket. FÜRDŐLEVÉL Hunyady Sándor, a népszerű magyar iró jeleni eg Abbáziában nyarai. Hunyady nemcsak az olasz tengerek szerelmese, hanem igazi rajongója a Balatonnak is, ahol minden évben hosszú időt tölt. Ennek a na- rajongásnak beszédes jele lenti fürdőié vele, amelyet, Abbáziából irt: QUARNERO, (július eleje.) Fürdőiévé! a Quarnerorói? Nincs ahhoz a Quarnero nagyon közel? Hát persze, hogy közel van és nincs benne semmi titokzatosság. Dehát a közöli dolgok néha érdekesebbek és fontosabbak, mint a távoliak. És azonkívül valami különös dolog történt ezen a vidéken, amelybe a Quarnero is beléjetartozik öblének sós vizével, minden penziójával, espres- sojávall és fagylaltjával együtt. Nem ketli hozzá tudósnak, vagy nemzetgazdának lenni, még okos embernek, sőt felnőtt, embernek sem, egy tízéves gyerek is megérezhei itt, a nagy olasz katonai és diplomáciai győzelem utóhatását, amely olyan .az Adria nyári fényében, mintha a valóságos napsütés« valami belső sugárzás tenné még csillogóbbá. Fecsegés, nevetés. A kaviár és a konzerv- anamász ára közeledik a szankciók előtti színvonalhoz. Uj autóformia került forgalomba. A „Topolino“. Olyan, kicsiny, mint az egérke. Nyolcezer lírába kerül. Megveheti részletre egy szorgalmas kereskedősegéd. Meg is veszi. Beleül nyitottnyaku nyersse- lyem-ingében és repül valamerre a szerpentinen, a hegyek között, ahol még kap egy kis esd napsugarat. Azt mondják, Olaszországnak nincs ölég pénze. Nem látszik. Vagy talán már került valahonnan. Kibújt a földből. Esetleg he- lyettesitette a bizalom, a bátorság és az óletöröm. Mert szomorú benszülöttet adig látni errefelé. A part fürdői közt, Ausztria széthullt, bánatos, de még mindig tiszta cserepein, valami uj növényzet sarjadzik, fiatal olajpalán tak. Egy fiumei ur, aki még tud valamit magyarul, töredezett! mondatokban, de nagyon .lelkesen kifejti előttem a móló kávéházában, hogy fölkelőben van a nagy latin osiliag. Hirtelenében összeadja, hány millió ember él j Portugália, Spanyolország. Franciaország, j Olaszország és a latin Dél-Amerika földjén. I Igazán százmilliókon kell számolni. És ha a kis Rómának sikerűit egykor a világ élére lépni, hogyne sikerülne e roppant embertömegjnek, amely a természeti kincsek szinte kimeríthetetlen mennyisége fölött rendelkezik. Megengedi, hogy e 90k nép egyelőre még nem él tökéletes harmóniában egymással. De csak rövid idő kérdése, hogy ez a harmónia megszül Lessék. És a latin százmilliókban az az egyöntetű akarat fejeződjék ka, amely a Duce éremre való profiljáról sugárzik, mint valami villamosenergia. A fiumei ur itt abbahagyja a szakadozott magyar beszédet ás egy fölfelé tön dűlő zenei futamhoz hasonló, olasz mondattal fejezte be előadását. Azután találkoztam olyan kvairnerói patriótával is, aki nem lépett ki a nagyvilágiba. Elég volt neki, hogy a Riviérát szidta és Abbáziáért rajongott. Mit hencegnek annyit a Riviérával? Mi van ott? Semmi! Az egész nem más, mint egy unalmas, kék anzikszkártya, a tenger egyenes vonalával, egy csomó büdös virággal és az életveszélyes che- min de ferrel. A Quarnero egészen más- Itt a vizen kívül hegyek is varrnak. Szigetek. Bükk, tölgy, babér és pálma. És este a déli siroccot a havasok tramomtánája hüti le.... Abbázia! Akarom tudni, hogy mi Abbázia? Hát hallgassak meg egy erre nézve jellemző történetet... figyeljek. A história csakugyan nagyon kedves. Tovább is adom ezennel. Kezdődik még a mély békében, egy kitűnő vendéglő leírásával, amely Abbáziának a Nord-SHrand felé eső részén volt. Ebben az oLasz-asztráltJiorvát jellegű vendéglőben remek bécsi süteményeket, isteni scampit, bnanzinót és humárt lehetett kapni. Szinte természetes ezek után, hogy a vendéglő tulajdonosa magyar ember volt. Mégpedig, nem szakmabeli vendéglős, hanem végzett „ur“, tönkrement földbirtokos. Magyar volt, ur volt, a boltja is jól ment. Világos dolog, hogy a vendéglősnek megvolt az a lukszus igénye hogy minden évben kivegye a maga egyhavi szabadságát és elutazzék valahová pihenni és mulatni. El is utazott. Minden junius elsején be- pakkolt, fiakert hozatott a vendéglő elé, fölrakatta a kocsira a bőröndjeit, érzékenyen elbúcsúzott a családjától és eLhajtatott a Stefániához, amely két percnyire volt a lakásától. A Stefánia-szálló kapujánál a londiner levette a fiakerről a csomagot. A magyar bement a recepcióba. Szobát vett, ki- pakkolt, porcellánnadrágot húzott. És egy szempillantás alatt átvedilett tökéletes fiir- dővendégigé. Udvarolt a körzetében előforduló szép nőknek, mint korrekt szalmaözvegy. Járt az Angiolinába. Táncolt, bridgelt. Nem törődött az üzletfeleivel, a famíliáját nem is látta. Sőt képeslevelezőlapokat irt a feleségének. Szóval nyaralt. Elutazván Abbáziából — Abbáziába, valami halvány fogalmat nyújtva arról, hogy mit is jelenthetnek tér és idő különböző dimenziói. Azuitán, amikor letelt a . szabadság, bepak- koltatotc a szobalánnyal. Kifizette a' számláját. Levetette a porcellánnadrágot. És bőröndjével együtt hazafiákerezett, háromszáz lépésnyire, ,a vendéglőjéhez, amely előtt a család olyan hallelujával fogadba, mintha a Fjordokról tért volna vissza. A helyi hazafi diadalmasan mosolygott: — íme, így lehet szeretni Abbáziát! Ez az eset jellemző a legjobban erre a kanaáni helyre! Engedelmesen bólintottam. De magamban arra gondoltam, hogy egy kis reflektort ránk is vet ez az ügy. Csak magyar embernek lehet ilyen csudabogár természete, mint ennek a vendéglősnek. Es ha már idehaza vagyunk a magyar ka-, rakterben, had említsek meg egy másik honi dolgot. Mégpedig azt, hogy itt, Abbáziában, az egyik utazási iroda kinakátának fürdőreklámjai között meglátom Siófok színes plakátját. Azt a bizonyos, zöldtrikós, karcsú nőt, aki benne állva bokáig a kék tóban, olyan csábítóan nyújtózkodik. Nem akartam, hinni a szememnek, az orromat a kirakat üvegéhez nyomtam, úgy néztem a plakátot. Miféle naivság ez? Hogy lehet Siófok ennyire elbizakodott, hogy itt próbáljon vendégeket verbuválni, ezen a ba- bérillatu, kék és arany helyen, Velence közelségének mámoriló leheletében. Egy kis, szürke tó, a sós tenger azur partjain. Hiszen ebben van valami olyan furcsaság, mintha az ember a Gizella téri Gerbeaud- ban eigy eldugott kis cukrászda hirdetését llátná meg a falon. Bementem az üzletbe. Megkérdeztem: — Mi értelme van ennek a balatoni plakátnak odakint? Ki megy innen a BalatonAZ INJEKCIÓ Irta: SZOMORY DEZSŐ Este van. Az ember fekszik az ágyban, felvágott hassal, négy szürke fal közölt, a szanatóriumi szobában. Nyár van., — május! junius! a napok követik egymást, az esték követik egymást. S minden este, ilyen szomorú 'bus este. Csak éppen, hogy este van és semmi más. Valaki köhög, sóhajt, jaj vészekéi a szomszéd szobában. Ennek is csak este van és semmi más. Ennek is csak ilyen szomorú bus este, minden este. De az én ágyam közvetlenül az ablak mellett áll. Csiak ki kall nyújtani a karomat s a kezem eléri az 'ablaküveget. A tenyerem, nosztalgiásan, odatapad .az ablaküveghez. Meg tudom fogni azt a dongót, melly itt röpköd és zug és beszorul az iablakráma szögleteibe. Szédült, öreg légymadár, csak röpköd magányosan és zörög, időnként oda vágja magáit az üveghez, megint röpül és zuhan, mint egy jégpályán az üvegen. Micsoda élete van! gondolom. Olyan élete van mint nekem, — ezt gondolom. Kinézek az ablakon. Egy függőkertes álomkép merül el és száll mind magasabbra a homályban. S mélyebben, a láthatár felé, északi irányban, sötét fallombok és virágzó akácok mögül, egy itávoli házfal nyúlik ki mint egy várfok, megtűzdelve egy atelier- ablakkal. S erre a homályra, függőkertre, fulombokra és bástyafalra, úgyszólván rámászik a hold, ferdén és ólálkodón az égen. Nem tudni merről jött valami láthatlan utón. s merre megy tovább ebben a tüneményes végtelenben, melyet megtör a bástyával egy tündöklő üvegnégyszöggel, ami az atelierablak benne. A homály fölött a párás levegő- j ben, mint egy medence gőzpárái fö- | lőtt, a hold kéklő korongja egy kék zuhany- 1 nak tűnik, amelyből langyos fényének zá- J poresője hull. Az egész este meg van fröcs- i kölve bánattal és fénnyel. Az egész este el j van ázva valami hold világos céltalanság' j ban. De most bejött az ápolónő, mint minden ] este az ápolónő! s felgyújtotta a csillárt. — Ki az inspekciós orvos? — kérdem. — Soha életemben ilyen aggódó s egyben ilyen reménykedő hangom nem volt, mint ahogy ezt kérdem. Soha életiemben senki iránt nem érdeklődtem ilyenformán, ilyen szivdobogva, ilyen sóvárogva, mint az inspekciós orvos után. Ez messze túl van azon a hangon, ahogy bizonyos operailátogatók kérdik például egy Fidelio előadáson, ,,Ki a dirigens?“ a legfontosabb dolog annyi baj között manapság ezen az égvilágon. De ez mesisze tuti van azon a remegő és lihegő hangon, ahogy bizonyos ősi zsidók rebegték látomásaikban s teológiáikban „Marian Atha“!, mikor az Ur megérkezéséről volt szó. Mert a legrégibb korban, a legizzóbb vágyak és reménységek között kell keres, nem, egy leg,távolibb emberiség éjszakájában kell keresnem, hogy valami halvány pan- dantját találjam annak a hangnak, amelyen azt kérdem fáradt fejemmel a párnán, „ki az inspekciós orvos?“. Szinte állati hang ez, ahogy ezt kérdem, a legepedőbb emberi magasságban. Tudniillik ez az inspekciós orvos, — az injekció kérdése. A Dom a trim injekció kérdése. Hogy ezt kitől kapom, ezt a finom tüszurást a combomba, ezt a köbcenti morfiumot ma éjszakára, ezt a tündéri mérget, hogy* egy pár óráig ne tudjak magamról s ne szenvedjek az éjszakában. No igen, mert szenvedek. Továbbá mert ez lehet olyan ez a finom tüszurás a combomban, hogy rögtön utána már nem szenvedek, hogy már az első érzésre is gyönyör. De lehet olyan is, hogy rettegni kell tőle. Hogy csak kínokkal vezet ahhoz a nirvánához, amit ígér. Belgyógyász orvosok, ha ők inspekciósak, csekély kivétellel úgy szúrják be a tüt, igen lassan, óvatosan és ferdén, mint akik nagyon vigyáznak, hogy ne szúrják meg az embert, amellett, hogy agyonszurják a tü teljes hosz- szával, ami be is görbül az ember húsába, a nagy elővigyázatosságban. Viszont a sebészek, Istenem, csak ezek tudnak szúrni! Hirtelen, mondhatnám röptlben, egy-egy rövid támadással, egy szúnyog csípésnél is enyhébben s finomabban. Az egész intézetben, az inspekciós orvosok között, egyetlenegy sebészorvos tudja ezt, — egy nő! — Az inspekciós orvos, — feleli az ápolónő, — Gyenes Klára doktorkisasszony. Oh Istenem, ez az a nő! Mintha azt hallanám Takátis Alice, olyan számomra ez a nő, a színházat s a drámai vétket leszámítva'. Ahogy zajtalanul belép az ajtón, ahogy besiklik az ajtón kisleányos termetével, ahogy jön felém, az ágyamhoz, fehér ruhában, mint bérmáláskor a legkedvesebb leány, nem tudom micsoda megváltó jóság és irgalom sugárzik gyermeki szőkeségéből, két angyali szeme mosolyából, az egész lelke pillangó szépségéből, ami leszáll rám láthatatlan szárnyakon... Ki ez a nő, hogy ezt so hasem láttam? Hogy csak most merül fel, mikor szenvedek? Ádám tanár első asszisztense, no lám! Ebből a nagy iskolából fakadt, mint egy virágos ág a ritka fán. Abból a nagy iskolából, mely úgy formálja igazi emberré az orvost, hogy irgalommal borul minden szenvedés fölé s szinte megosztja a szenvedést a szenvedővel, szent testvériségben... Micsoda ritka élmény, nem látni s nem érezni az orvosban csak a segítséget és azontúl semmit a professzióból! No de hol vagyok már ettől a pillanatnyi tiiszurástól, micsoda egekben! Az első percek úgy telnek el, hogy kiszárad a torkom, a hangszálaim megbénulnak, mint aki leoldódván az élet fonaláról, örökre megné- mul egy olyan boldogságban, amelyhez nincs többé se beszéd, se szó. Valami olyan megdicsőülés ez, olyan magasan és mélyen szárnyaló, hogy mindent elhagy maga mögött, mindent ledönt, elsodor és összetör, mindent, ami valaha volt, az embert lelkestől-testest ül elfujja, mint egy pelyhet. Ez a mennyország. Ébren vagyok s nem érzek az életemből semmit. Soha nem voltam, soha nem leszek. Sem előttem, sem utánam nincs semmi. Csak az van, hogy olyan boldog vagyok, minden érzéken kívül ciyan magas egekben s hegycsúcsokon, hogy innen már nem látni s nem érzeni semmit, se földet, se embert, se fájdalmat, semmit. Valami névtelen szerelem és gyönyör száll le velem még titkosabb, még rejtélyesebb kéjekbe és szerelmekbe s valahogy homályosan csak most érzem elragadtatással, mennyire nincs szükségem többé annyi ezer szó közül, amit leírtam, egyetlenegy szóra, egyetlenegy hangra... Mégegyszer kinézek az ablakon. Ez még mindig a függőkért, a fik lombja, a bástyafal csillogó üvegkockáival, a hold! De már nem ezen a földön.
