Ellenzék, 1936. június (57. évfolyam, 125-148. szám)
1936-06-14 / 135. szám
193 6 j rin iu s 14. ELLENZÉK Ql I üj Eletet kezdek Irta: KARINTHY FRIGYES Egy lábadozó jegyzeteiből Nagybetegek, akik halálos válságon I . estek át, különben is hajlamosak rá, j hogy gyógyulásukat egy újjászülető élet pirkadásának tekintsék. Hát még. ha a gyógyulás olyan környezetben éri őket, ahol sohase jártak s még csali reményük se volt rá, hogy valaha lássanak, mint engem, aki Stockholmtól félórányira, a bűbájos tengerparti üdülőhelyen, Saltsjőhadenben tanulgatom újra a kétlábonjárást, büszkén forgatva meglékelt fejemet, hol a világoszöld tavaszi toalettben pompázó park, hol a vitorlásokkal kirakott dombokkal és nyaralókkal szegélyezett, szinte fájdalmasan szép tengeröböl irányában. Minden kép, minden hang, minden mozdulat uj, más, mint amit Dél gyermeke megszokott — hogyne kisértené hát a káprázat, hogy ő is más emberré lett, újjászületett — hogy a jövőben nem ismétli meg többé azokat az ostobaságokat, amikkel életének nagyobbik felét tönkretette s hogy csak jót és okosat és célszerűt cselekszik majd, önmaga és a társadalom érdekében? Hogy vége a megnemértésnek, közte és embertársai között, ezentúl minden kimondott szónak, Ígéretnek, szándéknak tartalmat és jelentőséget ad majd a kölcsönös hit és bizalom? Egy különben kellemetlen tünet egyébként is mintha arra figyelmeztetne, hogy csak nemrég születtem meg. Olyan érzékeny lettem, mint egy csecsemő és olyan érzelmes, mint egy kis cseléd, vagy egy perdita. Minden percben sirvafakadok, szégyent hozva saját öreg fejemre — úgy árad belőlem a részvét, mint az influenzás nátha, idegen embereket ért pech-ek, amikről jelenlétemében beszélnek, vagy amikről Az Est-bői felolvasnak, váratlanul könnyeket buggyantanak ki a szememből és tegnap komolyan elbőgtem magam a „Szomorú vasárnap“ cimii öngyilkoskörökben népszerű müdalnak azon a során, hogy „Pap is lesz, virág is, koporsó, gyászlepel.“ No de hiszen, ami a részvétet illeti, mint ennek az indulatnak passzív tárgya se panaszkodhatok: az emberi együttérzés hitetlen Tamását alaposan megszégyenítette bennem, amit ezekben a hetekben tapasztalok. Hogy nemcsak a magam, az emberek szemében is ujjászülettem, annak egy bámulatos jelét látom: egészen pongyolán, sőt cinikusan szólva, megállapítom, hogy első, ifjonti bemutatkozásom, a hírhedt „Így irtok ti'“ óta nem volt irói minőségemben ilyen sikerem, mint ezzel az agy" operációval. A sok drága, aranyos, szi- vetmelegitő levélből, amikkel barátok, képzelt ellenségek, sőt az ellenségeknél veszélyesebb közömbös ismerősök és idegenek elárasztottak, kiderül, hogy Pesten néhány napig megint komolyan népszerű voltam. Beszéltek rólam, érdeklődtek, taglalták az esélyeimet. Azt hiszem, az ősi, naiv, döntő pillanatokban mindig jelentkező emberi jóságokon kivül egy kis szerepet ebben az érdeklődésben a betegség és a műtét viszonylagos ritkaságának is tulajdoníthatok, egy életveszélyes, de különben közönséges gyomorbántalom félekkora feltűnést se keltett volna. Ilyenek vagyunk, édes pajtás. Mindenesetre nagyon tanulságos, milyen boldogan, szinte mohón használ fel az emberi lélek minden alkalmat, amikor jó és gyöngéd lehet — Molnár Ferenc egyik hősének szép fohásza jut eszembe: „Istenem, miért nem engeded meg, hogy jó legyek?“ De hagyjuk ezt, a végén még dicsekedni kezdek nagylelkűségemmel, amiért alkalmat adtam az embereknek, hogy jók legyenek hozzám. És különben is, mingyárt elbőgöm magam. Egyszóval, könnyű volt elhitetni magammal, hogy érdemes uj életet kezdeni — mindenki kedves volt az ujszü- lötthöz, otthon is, itt is: nem mondhatom el, mennyire nem voltak „svédek“ j velem szemben az orvosok, sveszterek, néhány újdonsült bensziilött ismerős s az ideszakadt magyarok, köztük külö- i nősen Leffler sajtófőnök ur és a Molnár Ferenc haditudósitásaiból (másodszor idézem a szerzőt) emlékezetes Grundböck kapitány, aki nagy gyárat vezet itt, s olyan gyönyörű feleségre tett szert, hogy attól tartok, végleg le fog telepedni. Kinos pillanatokat egyetlenegyszer okozott csak a megtisztelő érdeklődés és szeretet: egy délután, még a kórházban, egy tekintélyes, fe- hérszakállu, szép öreg gentlemannel élükön három ur jelent meg zsakettben, deputációszerüen, kórágyam fejénél, s az idős ur eszperantó nyelvű igen ékes mondatokban tartott rövid beszédben üdvözölte bennem —- mint itteni élharcos — a Magyar Eszperantó Egyesület elnökét. Már most tudni kell rólam, hogy mint a műnyelv mozgalmának igazán rajongó hive és jövőjének lelkes hívője, érteni egész jól értem ezt a nyelvet, de furcsa módon, beszélni nem tudom — lehet, azért, mert olyan könnyű megtanulni, hogy nem ingerelié eléggé nyelvészbecsvágyamat. Elég az hozzá, elsápadtam és rémülten meredtem rájuk — mi lesz itt, egy eszperantó elnök, aki egy kukkot se tud eszperantóul beszélni? Ekkor feleségem, aki nem vesztette el lélekjelenlétét, nemi mindennapi ötlettel rántott ki a csávából. „ Uraim“ — mondta nekik németül, — „meg kell mondanom, mi történt. Önök tudják, hogy szegény férjemnek meg kellett operálni a fejét. Nos, Önök csodálkozni fognak, de tény az, hogy agybetegségének első komoly tünetét úgy vettük észre, hogy egy napon elfelejtett eszperantóul beszélni — s a gyógyulás ezen a ponton, még nem jelentkezett.“ Az urak résztvevőén bólogattak, elmentek s igy esett, hogy nem esett folt a magyar eszperantó becsiile- I ten — nem kompromittáltam az én na- ş gyón kedves és lelkes eszpista barátai- i mat, akiknek különben is ezennel igé- ; rém, hogy uj életemben olyan folyéko nyan fogom a Műnyelvet beszélni, mint Zamenhof, aki az egészet kitalálta. Annál is inkább, mert az első sérelem, ami ébredező önbizalmamat, s a jövőbe vetett hitemet érte, éppen a minden Földlakó által egyformán értett és beszélt Világnyelv hiánya okozta. Délelőtt a Böda Stugan (Vörös Kunyhó)-ról elnevezett cukrászdában feketé- zem. Emelkedett hangulatban vagyok, alakul bennem valami, egy mindenki által egyformán érthető mii vázlata és első fogalmazása, közben, ahogy a „frö- ken“ (kisasszony) egymásután rakosgatja, elém a kannát, tányért, ibriket, vizet, gépiesen mondogatom a kevés svéd szavak egyikét, amit tudok: „tak“ (köszönöm). És, tak, és megint tak, tak, mig rajta nem kapom magam, hogy tulajdonképpen ugv ketyegek, mint egv ébresztőóra. Nem ez, nagyon szegényes társalgás, muszáj valahogy felvennem í az érintkezést ezzel a szőke Solveiggel, á komp Anya Irta: SZABÉDl LÁSZLÓ. Ha már nőkről van szó, barátaim, legnagyobb sikerűmet kétségkívül tizenkilenc éves koromban arattam. Ó, .asz én tizenkilenc éves ifjúságom! Ártatlanabb voltam., mint egy Robmzon, aki csodaképpen mindjárt rászületett egy lakadan szigetre. Olyan ártatlan voltam, hogy mindenki ártatlan volt körülöttem. A leányok, mellettem elfelejtették, hogy mennyi háromszor három és a fiatal' anyák, ha egyszer rám. .pillantottak, idegenül meredtek salját futkosó fiacskájukra: mi közöm ehhez a gyermekhez? De hagyján. Tizenkilenc éves voltaim és Franciaországból jöttem haza, vasúton, Svájcon keresztül. Abban a vasúti kocsiban, amelybe felszálltam, tarka-barka nemzetközi társaság gyűlt össze. Megkezdődött körülöttem az ismerkedés á legkülömbözőbb nyelveken. Lassanként mindenkiről kiderült, hogy melyik nemzetihez tartozik és mi a foglalkozása. A mellettem ülő kövérkés fekete ur egy román terménynagykereskedő utána, egy cseh ügynök következett. Ennek az árnyékában szelíden húzódott meg; az ablak mellett egy tót föidmíves, aki Franciaor- t-zágba ment aratni, mert a cseh hatóságok, mint mondta, nem akartak Magyarországra útlevelet adni. így aztán majdnem egész nyári jövedelme ráment az utazásra. Ezt rajtam kiviil senki sem tudta, mert én voltam az egyetlen, aki elbeszélgettem vele magyarul. Egyetlen szót mondott idegen nyelven, azt, hogy ő szlovák, de kevés vártaivá, azt is kijavította, hogy hát tót. tetszik tudni. Velem szemben egy testes brazíliai szívott valami különös barna papirosba töltött cigarettát, amiből engem is megkínált, miért én voltam, az egyetlen, akivel elbeszélgethetett az anya- nyelvén, portugálul. Másképpen nem tudott a derék férfiú s egész boldog volt, mikor hosszú fejtegetései közé be-beszúrtam egy- egy ,,no szenyor“-t meg ,,szi; szenyor“-t. Gondolom, azt ss szívesen megbocsátotta., hogyha néha elvétettem a sorrendet. Mellette egy lengyel-zsidó orvos tanh alig at ócska magyarázta egy bécsi nevelőnőnek, hogy mi •a külömbség a nők és a párisi nők között. Tudja, a párisi nőkkel mindenről lehet beszélni, mindenről. Nem is mondhatom el, ml mindenről lehet velük beszelni, mert maga bécsi nő, magával nem lehet mindenről beszélni. Nem, igazán, — nevetett a bécsi nevelőnő, — mi bécsiek másképpen vagyunk nevdlive. Viszont, ugy-e, nem is muszáj mindenről beszélni? Úgy értem, hogy vannak dolgok, amiket nem mondani kell, vous trouvez pás? Igen, iig^n, — mondta a fiatalember, — de az olyan kellemes, mindent megtárgyalni, mindent, mindent! C‘est si agréable de raconter tout, d‘en parier et d‘en reparier derechef! S szinte nyála csur- ramt a Freud-fiókának. Egyébként mindket- I tőjüknek német volt az anyanyelve, de franciául beszéltek. És egészen az ablak mellett, szemben a tóttal!, üllit ő. Barna haját ismeretien nemesfémből verték ki hajszálfinomra, gyakorlott kezű öt- vösmesterek. Ilyen keretben csak durva, ki- feszitett vászon -a lélek, bár — nem kétlem — minden emberi lélek közüíi a legnemesebb s az Isten egy istent alkotott, hogy erre a vászonra évmilliók gondjával fesse rá a Nő arcát, hogy helyrehozza az elhamarkodott teremtés mulasztását. Ó! Amikor ránéztem erre a nőre, erre a leányra, tüneményre, magamat is egészen csodálatos, kivételes és kiváltságos lénynek találtam, akinek megadatott, hogy szemét vetheti rá. Semmi sem helyesebb, gondoltam, mintha az ember nem marad otthon. Rólam vegyetek példát, ifjak és ti gyermekek, akikből ifjak lesznek. Töltsétek az életeteket szorgalmas tanulásban, érdemeljétek ki feljebbvalóitok jóindulatát, hogy franciaországi egyetemre ajánljanak be titeket, ahol tökéletesen megtanulhattok franciául. Ilyenformán alkalomadtán abban a helyzetben lesztek, hogy beszélni tudtok Vele, ezzel a tüneménnyel. így rendezzétek be az életeteket, ifjak és ti gyermekek, akikből ifjak lesznek egykor, egyelőre azonban érjétek be azzal, hogy irigyelhettek enigiem. Azt hiszitek, hogy én nem irigylem magamat? Irigylem magam, mert azt mondhatnám neki: je vou.s admire!, azt mondhatnám neki: unique objet de mon amour!, vagy akármit, amit éppen kedvem tartja, ó, boldog, boldog lehetőség, milyen irigyen gondolok rá, mert én soha, soha nem fogom megszólítani ezt a csodálatos leányt! — Á kompányá, á kompányá, — mondja a brazíliai és szélesre húzott szájjal nevet. — Csernovitzba utazom és idenézzen! — a zsebébe nyúl és kivesz egy vasúti jegyet. Megnézem: Svájcra szól, határtól határig. Int: egyéb semmi! A másik zsebébe nyúl és kivesz onnan két svájci frankot. Hehehe! sem- mi egyéb! Ez minden. Egy jegy az osztrák határig és két frank. És diadalmasan hahotáz: Csernovitzba utazom! Hogyan? kérdem, hogyan lehetséges? Ráüt a térdemre: Á kompányá, szenyor, á kompányá! A Társaság mindenről gondoskodik! Ó, a Társaság,. Az Elnök is tagja. Én csak itt ülök, jegy nélkül, pénz nélkül s amikor kell, lesz jegy is, pénz is. E membro tambem o Pre- zidente! Szédületes dolgok történnek az emberrel. Az élet, ti otthon azt hiszitek, hogy én is azt hittem tizenkilenc éven keresztül, az élet néhány egyszerű esemény. Szó sincs róla! Van egy Társaság, barátaim, egy csodálatos és nagyszerű társaság, amelynek maga a brazíliai elnök is tagja. Apró, aggódó leikekre semmi szüksége. Olyan férfiak vannak itt, akik két svájci frankkal és egy vasúti jeggyel -— amely az osztrák határig szól, — vonatra ülnek, hogy Cennauti-ba jussanak. Olyan férfiak, barátaim, mint én, aki sok országot bejártam, jegyet váltottam a svájci határállomáson, de nem tudtam, mi ennek az állomásnak a neve, nem érdekelt; négyszer keresztül utaztam a Rajnán, de egyszer se néztem meg és Bázelt úgy néztem meg, két vonatindulás közt, hogy a bőröndömet leteltem a perron közepére s ott hagytam. Van egy néhány Férfiú — és én közéjük tartozom — akik a Társaságra bízzák minden dolgukat. Jövünk, megyünk vidáman és mindenütt otthon vagyunk, két frankkal a zsebünkben. Néha szót is váltunk egymással, ptlíidául portugálul és csak mi értjük, hogy mit beszélünk. A Társaság felülteti a vonatra — velem szembe, rézsutt, az ablak mellé, a legpompásabb francia leányt, aki bámulattal hallgatja súlyos portugál szavaimat — szí, szenyor, szí. szí! — és miig várja, hogy hozzá szóljak. Megtehetem. Később. Most csak ránézek s ahogyan visszanéz, megreszket a
