Ellenzék, 1936. május (57. évfolyam, 100-124. szám)

1936-05-24 / 118. szám

1

l

1936 május 24.

ELLENZÉK

IBBESäBSSJSJB

□KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

SAKÁLOK

Sárgát és pirosat ittunk össze-vissza, özöldet is, mindenféle vad szeszeket — j:kezdte Esti Kornél. — Egész éjjel iivöl- jöttünk. Hajnali négy óra felé cihelődtek v> cimborák. Künn csöpörgött a fekete, Wtanuári eső.

Én megkértem Patakit, hogy nála Aludhassak. Ebben az időben gyakran ■háltunk egymásnál, a változatosság kedvéért. Húszévesek voltunk, csak az irói vályúra készültünk, egyéb dolgunk nem akadt, mint, hogy az életet mennél gyorsabban megismerjük.

Ilyen ricsajok után különös öröm el- szenderedni idegen helyen, más ágyban, más ágynemük, más szagok között, egy keltőóra ketyegésénél, melyet még nem hallottunk s másnap, késődéiben kóréhéig kedvvel, furcsa zajokra serkenni, x sodálkozva megpillantani egy ismeretien toliseprőt, egy gyertyatartót.

Barátomtól kaptam hálóinget, éppoly rongyosat, gombhijasat, mint otthon az senyém. Egy huzatlan párnából ágyat wackoltam a divánra, lefeküdtem, magamra huzva valami lószőrtakarót.

Ezen a napon dühösen dohányoztam. Elszívtam vagy negyven cigarettát. De itt fektémben még rágyújtottam egyre. Fiatalságunk oly tűrhetetlenül édes volt, hogy valamivel el kellett keseríteni.

Pataki egy darabig álldogált előttem. Aztán kezében egy porcellánkancsóval kifelé indult.

Felkönyököltem rögtönzött vackomon:

— Hová mégysz?

— Ki a konyhába.

— Minek?

— Vizet hozni. Eleked. Hogy reggel majd mosaliodhass.

— Aha — hümmögtem.

Házigazdám figyelme nem igen hatott meg. Inkább bosszúsággal töltött el. hogy itt hagy. Undorodva gondoltam a tisztálkodás évszázados előítéletére is.

— Mindjárt jövök — szólt elmenöben.

— Mi az a „mindjárt?“

— Egy perc múlva.-- Maradj — mondtam tűnődve és körülnéztem a kopott hónaposszobaban.

Maradt.

Már nem tudtunk mit mondani egymásnak, hiszen sülve-főve voltunk — utóbb is tiz óra hosszat — 5 általában már mindent megvitattunk, mindent elintéztünk, letárgyaltunk, befeketítettünk, a világirodalom dicső halottjairól pedig mar régen lerágdostuk azt a maradék- h'.isf, melyet az előttünk jaró nemzedékei; még meghagytak rajtuk. Őszintén szólva egymást is szörnyen untuk. Barátságunk cudar varázsa éppen abban rejlett, hogy ennek ellenére se tudtunk ei válni.

— Mit akarsz? — érdeklődött Pataki.

— Nézd — botladozott a nyelvein s még fogalmam se volt, hogy mibe kezdek — Mondd, öregem, de őszintén, öregem, mit szólnál, ha nem falódnál itt, mire visszajössz?

— Hogy-hogy? — kérdezte s ámulva pillantott rám álmos szemével.

— Úgy, hogy egyszerűen nem lennék többé itt.

— Elbújnál valahová?

— Nem.

— Kiszöknél?

— Dehogy.

— Vagyis kiugrónál az ablakon?

— Azt sem. Csak eltűnnék.

— De hogyan?

— Épp azt nem tudom. Tegyük fel, hogy eltűnnék. Eltűnnék szőrén-szálán, örökre, titokzatosan, de oly alaposan, hogy sohase jönnétek nyomomra. Még pedig azalatt, ómig te künn jársz.

— Ja úgy — szólt Pataki. — Már értem — s heiyeslőleg bólintott, mint minden marhaságra s komolyan töprengeni kezdett. — Hát kérlek . ..

— Várj. Haladjunk pontról-pontra. Szóval te most kimégysz, künn maradsz, egy percig — mondjuk, de addig sem, csak addig, amíg a kancsót tele nem csorgatod vízzel s visszajövet kezedben a kancsóval észreveszed, hogy a díván üres. Minden úgy van, ahogy volt. A párna s a lószőrtakaró is. Alig gyúródott össze jobban. A lámpa is ég. Csak én hiányzóm. Teljesen.

— Bocsáss meg — vetette közbe — a ruháid is itt lenne: a nadrágod, kabátod?

— Minden. Érintetlenül. Csak én nem.

— Az ablak nyitva?

— Csukva. A redő leeresztve. Ahogy most van.

— Érdekes — szólt és látszott, hogy valóban érdekli.

— No, mit csinódnál?

— Először is körülnéznék.

— Hogyan?

— Idd — mutatta.

— Tévedés. Még nem ilyen riadtan néznél körül. Hiszen még nem is gyanítanád, hogy miről van szó. Tréfa, gondolnád, vagy öngyilkosság, szóval olyasmi, amit eszünkkel is fölfoghatunk. Attól nem rémülünk meg ennyire. Elég az hozzá, az arcjátékod kissé túlzott.

— És most?

— Most valamivel jobb. Gyerünk tovább. A kancsó még a kezedben van.

— A nevedet mondanám, előbb hangosan, aztán halkabban: „István, István.“

— Helyes. Kérdőformában. De csak

ugyan

megmaradnak...

és velük együtt a piszok és a fertőző betegségek veszélye az egész lakásban zavartalanul terjed. Pusztítsa el a betegségek terjesztőit, melyek nemcsak lakását piszkitják be, hanem még egészségét is veszélyeztetik. Irtsa a legyeket FLYTOX-al.

MOUCHJ

egyszer. Egyetlen egyszer. Alig ejtenéd ki, megéreznéd valamiből — talán a csöndből, amely körülvesz —, hogy már nem vagyok itt, nincs kihez beszélned. A tárgyakhoz nem beszélünk — szóltam keményen, majdnem mérgesen. — Legalább is azok nem, akik épelméjüek.

— Jó — hagyta rám és sietve folytatta, már egészen belemelegedve. ■— Letenném a kancsót a földre. Nyomoznék. Keresnélek itt-ott, a díván alatt, az ágyam alatt, a ruhaszekrényben. Azt hinném, hogy ugratni akarsz. Széthány- nám az ágyneműt. Aztán az ablakhoz rohannék.

— Kitűnő.

— Fölszakitanám az ablakot, kihajolnék, a járdára néznék, a kocsiutra, hátha ott fekszel holtan, véredbe fagyva. De nem vagy ott.

— Hányadik emelet ez?

— Negyedik. A kis mellékutcán sen- kise. Ismét kiabálnék, le az utcára. Semmi válasz. Most becsapnám az ablakot.

— És akkor borzonganód össze először igazán.

— Újra keresni kezdenélek, már egészen képtelen helyeken, egy törülköző nlatt, egy zsebkendő alatt, rendszertelenül, lármásan, úgyhogy közben egy széket is feldöntenék. Hirtelen mentőötletem támadna.

— Micsoda?

— Az, hogy talán mégis csak kijutottál a lépcsőházba, vagy az utcára.

— Be van zárva az ajtó?

— Be. Nálam a kulcs. Ez tehát valószínűtlen. A konyha mellett az elő- ba ajtaja. Ha közben álkulccsal nyitod ki, okvetlenül meghallom. És mit keresnél ezen a csatakos éjszakán az utcán, meztelenül? Csak egy megoldás maradna. Az, hogy megőrültél.

— Gyönge megoldás. Azért nem látnád, mert megőrültem? Gyönge.

— Mégis ez villanna át fejemen s már nem volna tovább maradásom a szobában, már félnék egyedül. Mindenesetre leszaladnék a házmesterhez, tőle tudakolnám, hogy nem engedett-e ki egy

Szív és szivar

Irta: SZITNYAI ZOLTÁN

A bankár nem kelt fel az Íróasztaltól, csak a kezét nyújtotta:

— isten hozta kedves barátom. Foglaljon helyet. Csak annyi türelemmel ajándékozzon meg, mig aláirom ezt a néhány levelet.

A vendég odaült az asztal mellé tolt karosszékbe.

— Ó, kérem, magától értetődik. Én nyugodtan várhatok. Különben is szeretném, ha a legkevesebb alkalmatlanságot okoznám.

— Alkalmatlanságról szó sincs. Ezt mondania sem szabad, olyan . . . hogy is mondjam? .. . olyan rég és meghitt kapcsolatok után, aminő a miénk volt. (Közbe orrára tolta a csőnkéretes pápaszemet és olvasni kezdte az aláírásra váró leveleket.)

— Nagyon köszönöm, nagyon jól esik, hogy ezt igy érzi. Az igazat megvallva, féltem attól, hogy már nem szívesen emlékszik vissza rám.

—• Magára? Hova gondol? (Tovább olvasott és összeráncolódott a homloka.) Miféle marhaság ez? (Dühösen ellökött egy írást és felkapta a telefonkagylót.) Kérem Vermes cégvezetőt.. Vermes, maga az?. Kormos ügyvéd ur még itt van? Azonnal menesszen utána valakit és hívják vissza. (Letette a kagylót, aláirt még néhány levelet, aztán a . vendégre mosolygott.) És most a rendelkezésére állok.

— Csupán egy pillanatra szeretném igénybevenni a türelmét.

— Nyugodtan, akár órákra is. Már

amennyiben itt nyugodtan lehet csinálni valamit. Hiszen látja. (A levelekre mulatott, a távbeszélőre, meg a párnázott ajtóra, amelyen túl a hozzá bejutni akarók várakoztak.) Beszéljen, hogy vannak otthon?

A vendég meglepődve nézett rá, mintha nem hinné a kérdést.

— Hát ön nem is tudja?

—Ja igen, olvastam valamit. No de úgy tudom, hogy kedves apósa azóta ismét talpra állt.

— Épp ez az, amiről l>eszélni szeretnék. Ha megengedni, hogy teljes őszinteséggel beszélhessek?

— Magától értetődik, őszintesége egyenesen lekötelező lesz. De előbb bocsánat még egy pillanatra. (Felemelte a kagylót, hosszasan tárcsázott, majd meggondolta magát és egy más számot keresett. Mintha szándékosan nyújtaná az időt. A vendégen fojtott türelmetlenség látszott. Sápadt volt. Azt a benyomást keltette, mintha életbevágóan fontos dolgot szeretne elintézni. A bankár szinte belefeküdt a telefonkagylóba.) Vermes maga? Visszahozták? helyes. Ültesse le az ügyvéd urat, aztán majd odacsengetek érte. (Letette a kagylót. Ismét a vendéghez fordult.) Lássa, ez szünet nélkül igy megy. Idegek kellenek ehhez. Más már rég belebolondult volna, öt kilót adtam le fél év alatt. No, de maga pompás színben van. Hál Istennek.

•— É-én? (Keserűen elmosolyodott. Semmit sem lehetett kevésbé ráfogni, mint hogy jószinben van. Csont és bőr, az öltözéke kopott. elhanyagolt. A pirospozsgás bankár olyan mellette, mint egy jól táplált divatbábu.) De ha megengedné, visszatérnék az apósomra.

— Hogyne, hogyne. Hallottam valamit, hogy vannak kisebb kellemetlenségei. Azt ajánlom, ne vegye a bajokat túlságosan a szivére. Ez szabály, az üzleti élet fő szabálya, sőt áltailános életszabály is. Könnyednek ke't lenni, kedves barátom. A gazdasági élet most érkezett el mély pontjához s aki ezt túlélte, az már csak fölfelé emelkedhet. Kitartás. bátorság!

— Y, kérem, hiába itt már a kitartás, hiába a bátorság, a doilog úgy áll ugyanis e pillanatban . . .

— Net higyje, hogy hiába. Én mondom önnek, hogy a kitartás minden esetben csak használ. Nem egy példát hozhatnék fel erre a magam életéből is. Teszem azt, amikor bekövetkezett a deflációs korszak . ..

— Bocsánat .hogy félbeszakítom, de látva az ön elfoglaltságát, hogy mennyien várják még az. előszobában, ha megengedi, szeretnék rátérni jelentkezésem tulajdonképeni okára.

— Hát csak tessék. (A hangja hűvös lett. Elvárta volna, hogy nyugodtan végighallgassák akkor is, ha amiatt esetleg nem jut idő a szóbanforgó ügyre.) A magam esetét csupán azért akartam elmondani, hátha okulni fog belőle.

— Köszönettel is venném egyébként, de be kell vallanom, annyi erőm sincs már hogy egyébre tudjam összpontosítani figyelmemet,

mint a magam dolgára. Ezt kérem ne is vegye rossznéven. Halá'os pillanatokat élek át.

— Tehát?

— Minden reményünk önben van. Büszkék vagyunk arra, hogy gyönyörű pályájának kezdetén, családunk legmeghittebb barátai közé számíthattuk. Nem kételkedünk abban ...

— No, de kérem .. .

— Könyörgöm, hallgasson meg.

— (Gúnyosan csodálkozó mozdulat). Hiszen hallgatom.

— Úgy értem, hogy hallgasson meg a dolog lényegére nézve. Apósom vállalata sü- lyedőben van. Ön az egyetlen, aki még megmenthetné.

— Ami tőlem telik.

— Tegnap tudtam meg, hogy összes nagyobb váltóink önökhöz kerültek. Fellélegeztem. Biztosra vettem, hogy meg vagyunk mentve. Ön nem fogja a segítséget megtagadni. Csak félesztendőről van szó. Félesztendő haladékról. Ugy-e megteszi?

— Hogyne, a legnagyobb örömmel. Illetve mindazt, ami rajtam múlik. Szerencsére az épületben tartózkodik Kormos ügyvéd. Az ő akarata a döntő. (Felemelte a hallgatót.) Halló, Vermes! küldje be. az ügyvéd urat. (A vendégre mosolygott. Az is mosolygott. Nézték egymást, hallgattak és vártak, mig nyílott az ajtó és beügetett az ügyvéd.)

— Van szerencsém.

— Van szerencsém. Nemde az urak már ismerik egymást? Arról van szó. ügyvéd ur, hogv az én régi, kedves barátom féleszlen- dős haladékot szeretne kapni az apósa váltóira. (Az ügyvédre nézett, aki már tudta