Ellenzék, 1936. március (57. évfolyam, 50-75. szám)
1936-03-04 / 52. szám
3 6 Efll»R g I I A MISIK vine ;U'- E Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ Ezt az idol mindeddig Betty szabta meg és kizá lolag attól függött. milven kilátásokkal kecsegtet a hatáság házasság szempontjából. Hat hete Brinkman volt. a szerencsés. Betty ismerte Brinkman feleségét, sőt Barátnők voltak, keresztnevükön szólították egymást. Bettyt egyáltalán nőm zavarta, sőt előnyösnek tartotta, mivel igy könnyebben találkozhatott Jirink- mannal. Jó ti/ évvel fiatalabb volt Brinkman feleségénél, Jeanne nál. vidámabb, üdébb, mulatságosabb, egészségesebb. A hegyekbe is vsak azért ment fel időnként, hogy ott újabb ismeretségeket, flörtöket szerezzen, nem pétiig egészségi okokból. Amellett már nyíltan beszélik, hogy Jeane Brinkman negyedik felesége hamarosan az előbbi feleségek sorsára jut. Itt tehát nincs mit elrontani. Es miért ne nősülne meg Brinkman mégegyszer? Utoljára? És miért ne lehetne ö Betty, az utolsó feleség? A kilátások nem rosz- s/ak. Szorosabban simult a lassú keringő közben a férfi karjaiba. Szemébe nézett, kéjsóvár, alattomos szemébe. A férfi buja vörös ajka körül mohó mosoly bujkált. ..Holnapután felküldöm Jeannet a hegyekbe, iss levegőt szívni...” — mondta jelentőségtelesen. Erezte, hogy az asszony könnyedén megszorítja kezét. Hangja közömbösséget szinlelt: ..Jót fog tenni neki. Utóbbi időkben nagyon rossz színben van szegényke.1' A férfi odasimult az asszony arcához és fülébe Mit fogott: ,.De nekem is szükségem van ám arra...“, szinte lehellte csak a mondat végét: ..hogy elmenjen/' Betty nem válaszolt. Megborzongott. Egy pillanatra valami határozatlan félelmet érzett. De gyorsan legyűrte félelmét és felkacagott: olyan férfi még nem akadt, aki vele el tudott volna bánni? X. Pieter a hegyi szálloda előcsarnokában állt. Di- dergett, betegesen sápadt volt. Nagyon fázott könnyű, fehér trópusi ráhájában, ócska esőköpenyét szorosan vonta össze. Arca falfehér. Három hétig akart itt fennmaradni a hegyekben. Utolsó malária rohama úgy elővette, hogy orvosa ellentmondást nem tűrő gyorsasággal kényszeritette elutazásra. Hiába volt kétségbeesett tiltakozása: „De doktor ur, mióta itt vagyok folyton van lázam, évekig kibírtam igy. Megszoktam már e rohamokat, azonkívül pár hónap múlva úgyis Európába megyek, szabadságra.“ Az orvos hajthatatlan maradt: „Bégen fel kellett volna mennie a hegyekbe, most pedig menni fog. akár tetszik, akár nem. Gyanúsan duzzadt már a lépe és a vérképben sem tetszik nekem valami. Egy újabb roham és belső vérzést kap. Akkor egyenesen a temetőbe megy barátoeskám, nem pedig Európába." Most hát itt van a szállodában. Mellette kézitáskája. melybe Asminah gondosan becsomagolta fehér ruháit és öreg zsakettjét. A szálloda üzletvezetője fi- gyelmesen lapozgatott valami nagy könyvben: „Hm... hát... olcsó szoba. Lesz az is, kérem... ez meg fog felelni önnek, a legolcsóbb szobánk... hm... izé... Voss ur. Egy ágyas. Kis sarokszoba. Megfelel?" „Nekem minden megfelel..." Pieter összerázkódott és tenyerét törzsölte. „Akkor rendben vagyunk, kérem: 121. szám. A szomszéd szobában Brinkmanné lakik. Bizonyára ismeri névről..." Az üzletvezető jóakaratuan mosolygott. „Nem...“, felelte Pieter vacogó fogakkal, „nem ismerem, sohasem hallottam róla". Szálloda vendégek haladtak el mellette. Vidáman, csevegő emberek, jólszabott sportruhában. Végigmentek a nagy előcsarnokon, egy terembe, ahonnan halk zene szűrődött ki. Pieter kényelmetlenül érezte magát, sivár magányából egyszerre csak belecsöppent ebbe a nagyvilági életbe. Már nagyon megszokta magányát, Asminah, a kis Dúl, munkája, elégedetté tették. És főnöke is kedvesebb, közvetlenebb lett, mióta megnősült. Milyen barátságos volt hozzá van der Steeg, mikor szabadsága miatt jelentkezett nála: „Látja, Voss, már régen meg kellett volna tenni, örülök, hogy végre felhagy krajcáróskodásával és elszánta magát..." Mielőtt befejezhette volna a mondatot, kiviil- 3 öl Lulu hangja csendült fel: „Halló..., végeztél már öregem?... érted jöttem!" — Van der Steeg nagyot nevetett, fejével kifelé intve mondta: „Látja ilyen a feleségem! Semmi tekintély, tisztelet!... Gyere csak lie, Lulu, üdvözöld régi ismerősödet!" — Mi? Ez van der Steeg?... Egy pillanatra azt sem tudta Pieter, hogy viselkedjék, de Lulu máris benn termett az irodában. Semmit sem változott, mintha egyenest a hajóról jönne. Kezét éppenugy csapta össze keble fölött, mint akkor. „Ah. Voss ur... Alig akartam hinni, mikor Arie mesélte, hogy maga is az ültetvényünkön lakik, fiát miért nem látjuk soha? A többiek minden délután eljönnek tenniszezni...“ Pieter dadogott valamit, magában. azonban boldog volt, hogy Lulu megismerte, hogy ilyen kedves hozzá. Semmi tekintélytiszteletet! De, hogy mit csinált ez az asszony van der Steegből'?! ELLENZŐK ■M „Voss ur betegszabadságra nu-gy a hegyekbe, szivecském..., ha visszajön, akkor okvetlenül ríjon hozzánk, ugy-e Voss?...1* Örömmel... akarta Pieter válaszolni, de Lulu lel kendőzve szavába vágóit. „Ach! a Hegyekbe!... Voss ur!... A fensik!... A levegő... Ach, ott egész biztos ha mar meggyógyul!“ A hegyek. A Iciisik. A levegő... Most egyszerre megjött a kedve az utazáshoz. Kilátás. Szabadság. És nyugalom... Kipihenheti szörnyű fáradságát. Most az Ián itt van, vacogó fogakkal a párás, dermesztő hidegben. Szegényes ruhájában alaposan kiül ebből a nagyvilági környezetből. Azt a kis biztonságot, mit évek során át magányában szerzett, most egy szem- pillantás alatt elvesztette. Behúzott nyakkal surrant végig a folyosókon és igyekezett elkerülni a lenéző pillantásokat. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót és csak akkor érezte magát valamennyire biztonságban. Kicsomagolta bőröndjét, majd az ablakhoz lépett. Hegyek? Fensik?... Semmi... csak siirii átlátszatlan esőfüggöny a szálloda körül. Sivitó szél rázta az ablaktóblakat. Egész testén végigfutott a hideg. Mihez kezdjen? Aludjon egy órácskát? Levetkezett, bebújt az ágyba., lábai jéghidegek voltak. Brrr... de hideg van. Milyen időjárási... Ach, a levegő!? ... Morcosán morogta maga elé: Megsüthetitek elragadó hegyeteket!... Megpróbált aludni, de nem akart sikerülni. Állandóan didergett, teste nem melegedett fel, pedig a takarót felhúzta az orráig. — Még Hollandiá ban sem lehet hidegebb egy ilyen koratavaszi napon. Milyen lehet itt télen?... Brr.. Az istenit!... Itt fogok én meggyógyulni?... Meg fogok hullni! Meg fogok halni!... Kiugrott az ágyból, felhúzta harisnyáját. Magára vette esőköpenyét is és ugv bujt vissza a takaró alá. Lassanként felmelegedett. Fejfájása is alább hagyott. Elaludt. Sötét volt, mikor felébredi. Nyitott szemmel meredt a sötétbe. Mintha csak arra várna, hogy Asminah meggyujtsa a lámpát. Felkelt, felcsavarta a villanyt. Erős fény ömlött el a szobában. Lassan öltözködni kezdett. Újra fázott, remegve vette fel ruháit, majd megállt a tükör előtt és jól megnézte magát. Az éles fény kíméletlenül megvilágította ráncos arcát, szeplős nyakát, még szembetűnőbbé tette ruhája rossz szabását. Csapott vállaival, hajlott hátával, koravén arcával, szeme alatt hervadt, löttyedt bőrével olyan volt tükörképe, mint valami torz fénykép. — Mindig ilyen rossz volt ez a ruha? Mindig ilyen viseletes? Ilyen ágrólszakadt külseje volt? Vagy ezt is a kiima tette tönkre? És a kemény gallér, meg a nyakkendő mindig ilyen nevetségesen állnak rajta. Így menjen le a nagy terembe, a jól öltözöttek közé? Maga elé képzelte a többieket. Csak egy szempillantásra látta őket. mégis világosan látja most irigy - lésreméltó eleganciájukat. Az urak flanelnadrágban, bő, sport kabátban. A hölgyek suhogó selymekben. Puder, parfőm és borotvaszappan szag terjeng a levegőben. Bár soha se jött volna ide! Mihez kezdjen itt, egyedül, egyetlen ismerős nélkül? Ha legalább Asminah vele lenne! Fel-alá járt a kis szobában. Az ablaktáblákat verte az eső. Vad szélrohamok sivitot- tak. Megállt, hallgatta a zuhogó esőt, a vad orkánt. Otthon. Hollandiában voltak ilyen viharok. Egyszerre csak, valahol a közelben türelmetlenül szólalt meg egy csengő. Brr! Minden porcikája összerezzent a félelemtől. Mintha csak tegnap jött volna el Steen- ders & Co.-tól, minden csöngetésre megriadt. Újult erővel tört ki undoi'a, már gyűlölte az egész szállodát. Haza vágyódott, kicsi házába, Asminah és az ő kis Duléja mellé. Egyszerre csak eszébe jutott: Hohó. nemsokípra Európába megyek szabadságra... Az is éppen ilyen lesz... Jól szabott ruhák, fölényes emberek... újra maga előtt látta a képet. Valami tiltakozás, ősz tűnsz erű félelem erősödött benne. Olyan érzése támadt, menekülni kellene. Megszökni! Nem birja... nem fogja megszokni az embereket... Már most sem birja... Nem fog kimozdulni szobájából, nem megy le a nagy terembe... Újra a régi baj, önbizalom-hiány, rettegés az emberektől. Csöngetett a pincérnek és szobájába hozatta vacsoráját. Immel-ámmal evett csak -valamit. A pincér újra bejött, kivitte a tányérokat. Cigarettára gyújtott, majd megint levetkőzött. Bebújt az ágyba. Messziről tánczenét hallott. Néha elmegy valaki szobája előtt. Beszélgetést hali... Behunyta szemét. Mintha valaha régen már átélte volna ugyanezt? Fáradt, rosszkedvű, elkeseredett. * Brinkmanné... néhányszor szembetalálkozott vele, mikor kilépett szobájából. Mindannyiszor udvariasan meghajolt felé, zavartan, elvörösödve. Az asszony eleinte közömbösen bólintott, később már barátságos mosollyal viszonozta üdvözlését. Egyszer az előcsarnokban megszólította: „Maga is bizonyára egészége miatt van itt..." „Igen... nagyságos asszony... malária..." Az asszony világoskék szeme végigfutott arcán. „Én is pihenni jöttem ide..." Pieter erre nem tudott mit felelni. Fogalma sem volt. miről is beszélhet az asszonnyal. Az asszony látta zavarát és elhallgatott. Néhány nap múlva egyszerre léptek ki szobájuk ajtaján. „Sétálni megy?" „Igen... nagyságos asszony... Ön is sétálni megy?...“ Az asszony nevetett, könnyedén elpirult. „Mehetünk együtt... ha...“ Pieter nem merte visszautasítani, együtt mentek. Egyik sem beszélt. Köröttük ragyogó napfényben I() J 0 ui kre lüb 4. I—«iii—i um tumrn fürdőit a h usik pompás zöldje A kék ég tengerében ködösen árnyéknlódlak a vulkánok és a lávoli hegy láncok. Kanyargós köves ösvényen haladtuk. Kiméri lépésekkel, mindketten kiesil fújtatva. Különös pái tarsudalmdng mély szakadék választja el /»kel egv mástól, most mégis egymás felé hajtotta őket a ma gány és az emberkéi ülés. Talán ostobaság gon dolta magában Brinkmanné . hogy megkérdeztem nem jönne-e velem. Brinkman haragudna, különb sen ilyenféléket... Lopva Pieter leié pillantott. Pieter észrevette a pillantást, megállt, kezét ernyőként ,/<• me fölé tartva, előre nézett a messzeségbe: „Szép itt...", — mély lélegzetet vett... „A levegő...“— mondta halkan az asszony. Pie térnék újra Lulu jutott eszébe. „Ach, a levegő!“ „Ismeri van der Steegéket?“ „Hogyne", felelt hirtelen támadt örömmel az asszony. Legalább van valami közös ismerős, akivel fedezheti magát férje előtt. ,,Yran der Steeget és bájos, kis német asszonykáját... kedves teremtés!“ „Főnököm.“ Az asszonynak lebiggvent a szája. Főnöke? Te hát csak asszisztens. Közönséges asszisztens. Ha Brinkman ezt megtudja... Pieter kitalálta gondolatát. Ez felbosszantotta Miért hivja éppen öt sétálni, miért nem megy a töb biekkel? Gyakran látta, hogy sokan üdvözlik az asz- szonyt. — Brinkmanné asszony, bizonyára ismeri névről... Tehát közismert személyiség... „Csak a csendes, nyugodt embereket szeretem. Nem szeretem a lármás társaságot", mondta egv szerre az asszony, mintegy feleletként a férfi tépe lődéseire. Pieternek hizelgett ez. Elmosolyodott. Azután újra csak hallgattak. Hát miről is beszélhetné nek? Mindketten érezték, milyen mély szakadék választja el őket egymástól. Csak nem beszélhet neki íosszul sikerült házasságáról, ami leginkább foglalkoztatja... férje csapodárságáról, Betty Dupontról. És Pieter... lehetetlenség fehér ember előtt különösen egy ilyen hölgy előtt Asminah-ról, vagy a kis Dúl ról mesélni. Inkább közeledő szabadságáról beszélt. „Legalább jól kimulatja majd magát?" „Hát szívesen mulatnék... de... nem tudom si kerül-e?" Ez volt az első bizalmasabb kijelentés. Az asszony érezte, hogy társadalmilag annyira fölötte áll a férfinek, hogy fölösleges leinteni bizalmasko dását. „Hát akkor bizony elsősorban jó ruhákat kell csináltatnia... Itt nagyon rendes ruhákat csináltathat a városban... Sokkal könnyebben fog boldogulni... már a hajóút alatt is...“ „Természetesen..." Pieter belátta, hogy igaza van. Ruhák. Ruhákat, amilyeneket itt hordanak. Pénzért azt is megkapja. Egyszerre milyen közelinek érezte az utazást. És milyen csábitónak. Persze... venni kell. Pénz! Van bőven. Uj erőre kapott. A hegyilevegő máris jót tett neki. Uj vágyak ébredeztek benne. Szabadság... Vére felpezsdült, egész testében kellemes izgalmat érzett. Mintha az Asminah val töltött éveket kitörölték volna emlékezetéből. Álmodozásában, tervelgetésében már összekeveredett Szumatrába igyekvő hajóutja hazafelé tartó diadalnl- jával... Belülről csapongó öröm feszítette... Pénz.. Már csak azt kell megtanulni, hogyan használja fel pénzét. .. „És ha szabadságra megy... asszony után fog nézni?" Asszony? Brinkmanné kíváncsian nézett Pie- terre. Látta, hogy szöget ütött, a kérdéssel fejébe. Asszony. Fehér asszony... Most, hogy pénze is van... ruhát csináltathat magának... Fehér flanelnadrágot, jólszabott kabátot, burnabetétes fehér cipőt... szmo- kingott... Ezt a rongyot szemétdombra fogja hajítani ... Felnézett az asszony halvány, fehér arcába. Éppen olyan sápadt, mint ő maga. Sovány, beteges külsejű, ebben is hasonlit hozzá. — Két penész virág — súgta valami titokzatos hang. Egyszerre Mariét látta maga előtt és először történt meg vele. hogy gondolatban elutasította magától képét. Lulura gondolt. Olyan asszony kell, mint Lulu, csinos, vidám, mozgékony... Szeme felragyogott. „Talán meg is házasodom“, felelte vidáman, „legtöbben megházasodnak szabadságuk alatt." Este, mikor az előcsarnokba lépett. megdöbbenve állt meg. Csaknem rémülten. A szemben lévő ajtóban meglátta Brinkmannét, előtte egy férfi. Szmokingban. Fekete, hátrasimitott haj, markáns profil, merészen iveit orr. Egyik kezét zsebébe sülyesztette, a másikban cigarettát tartott. Lassan szájához emelte a cigarettát és kissé felemelt fejjel nagyot szívott belőle. Pieter szemét dörzsölte... A fedélzeten... Az első osztályon... a férfi, akit Gémiában látott... A férfi és az asszony éppen felé fordultak. Pieter odaköszönt. Az asszony visszabólintott. Kissé zavartan, bizonytalanul. A férfi felhúzta szemöldökét, alig észrevehetően biccentett, látható lenézéssel. Pieter megérezte a kényszeredett köszöntésen, bogy a férfi megveti. Most az asszonyhoz fordul, suttogva kérdezett valamit, mire az asszony ideges kézmozdulattal felelt. Pieter tudta, hogy a férfi rossznéven veszi az asszonytól, hogy ismeretségben van vele. Megalázva ült le egy asztalhoz és kedvtelenüi kezébe vette az újságot. De szemét nem vette le a párról. Látta, hogy egy fiatal, vöröshaju nő siet Brinkmanné felé... (Folytatjuk.) j
