Ellenzék, 1936. március (57. évfolyam, 50-75. szám)
1936-03-22 / 68. szám
1936 márclaa 22. ELLENZÉK moammsmsmmm 9 Amit az élő néni tudott... Elbeszélés irtat KERTÉSZ MIHÁLY — Hát akkő* osztozvkoggyunk, Angvéí! — mondotta Vízi András az asszonynak. A hangja most nem volt indulatos. Megbékéljen, higgadtan beszéLt, mintha már minden haragját kiadta volna a napok óta tartó csatározásban, amely végül is ;devezetett. Hogy szétmennek. Mert hiábavalónak latsszott minden további próbálkozás. Akárhogy forgatták is a dolgot, okárm erről is nézték, — asak odajutottak, hogy nem férnek össze. Hét év kellett hozzá, hogy ezt megértsék, hét tél, hét nyár ami — tudvalevőleg — forduló időt jelent a házasságban. Ennyi idő alatt válik el, hogy egymásnak valók-e a házastársak. Az asszony szipogva, félrehuzódva hallgatta az embert. Már régen tudta, hogy ez lesz a vége, bele is volt törődve, mert az áit- siort éjszakákon, maga sem 'látott más utat, csak azt, amely visszaviszi a szülékhez. Hiába volt minden igyekezete, nem tudta megváltoztatna Andris természetét a hét év alatt. Se szép szóval, se perpatvarral'. Maradt a régi. Kocsmocégér, italkedvelő, cigányos, muzsikaszó-szerető... Hiszen — szó, anw szó, — Ilyen volt András Íiqgénynek is. Tud- vásn-tudta Ángyéi, kivel cserél jegykendőt. De más a legény és más az ember. Legényhez illik a duhajkodás, mint báránybőr süveg mellé a rozmaring. Nem is szeretik a ’myok az olyan tutyi-mutyi, kemence-őrző anyámasszony katonáját. De a rend az, hogy a laksiiG huzza a cigány utoljára. Aks magagazdája lett, kerüli,je a korcsmát. Mert egy- szer-kétszer még csak szemet huny az asz- szony, mivel megérti, hogy nem lehet olyan hirt ellenében leszokni a legényes tempókról1, de egy kis pirongatássa!, szó-záporozással, vagy durcás haillgatással dassan-lassan jó útra térül minden rendes ember... András azonban nem akarta sehogy sem beadni a derekát. Az asszony Lerepülését csak nevette, vagy — ha megunta —' vfeszamene- kült a korcsmába, a szüléknek pedig, akiknek Ángyéi el-elsirta sorát, gorombasággal válaszolgatott, ha okosan akart vele beszélni. így aztán Ángyéi is látta, hogy más nem >egit, csak a szétválás... Na, nem gondolt arra, hogy törvényesen is, csak ugv próbaképpen. Egy kis időre, hogy éiszretérjen, hogy hadd érezze, mit jelenít, ha nincs asszony a háznál... Nem is azért szipogott hát Ángyéi, hogy bekövetkezett, ami előre látható volt. Hanem a hét esztendőt siratta, amit haszontalan ml szenvedett éli András mellett. — Osztozkodhatunk... -™ szólt aztán só- hajos csendességgel, mert őt is 'kifárasztotta már a folytonos ellenkezés. — A nyoszofya, — sorolta fel' az ágynemű, a politúros si- fortér, a subfllód, a kanapé, meg a cifra tükör az enyim, mer' azokat én hoztam a ház- hot., Ezeket elviszem... — Viheted, Ángyéi. Nem tartok rá jusst! — hagyta rá az ember. —- A dagasztó, meg a mosóteknyő is az enyim, —- folytatta a leltározást a menyecske — mer* ezeket ídes anyám vette az őszi vásáron... Ezeket se hagyom itt... — Ne is. Nem kell nekem tülíed egy fakanál se. Ama a tiéd, a tiéd. Vidd Isten hirivd? — A két tehenet együtt neveltük... — Abbuil is viheted a meddőt... A borjas itt marad... De a kocsi, lő, szerszám az én szülémtől való... — Nem kívánom eL. — Akkó* rendbe is vónánk... Elosztottuk az ingó-bingóságokat. Vagy van még, amit kihagytunk? Az asszony egy kis ideig hallgatott, de aztán szorongó hangon szólalt meg; ~ Vórta még más is, Andris... — Nem tudnám — vélekedett az ember. — Hát... Péter... a gyermek... — akadóMEVRAIGIKUS REUMATIKUS zott Ángyéi hangja. András rámeredt. — Még mi kéne?! — csattant fel árián a hangja. — Fiugyerek az apjáé! Ennyit tudhatná*! — De még csak ötéves — védte a jussát a menyecske. — Actul csak fiú! — bölcseliedett Andris. — Más, ha jány vóna... vagy ha kettő vóna belüle, mint a tehenbül... akkó‘, Isten neki;, vihetned az egyiket... De csak egy van, az is fiú. Ahho* meg neköm van igényöm! — Én meg nem adom! — tüzelt az asz- szony. — Majd aggva a rörviny! De addig is itt marad! Az asszony tekintete, amely előbb még szelid volt, mint a májusi égbolt, most villámokat szórt. A gyűlölet fel torn yosodott benne s hét év óta először érezte, hogy lelkiismereti, furdallás nélkül tudná megölni emberét. Ujjal karvaily-karmakhoz hasonlókká görbültek, a még mindig szép arca eltorzult a feneketlen gyűlölettől 6 hangja rikácsolt, mint a pusztai keselyűé, amikor az embernek támadt; — Nem adom!... Nem adom! -— hörögte kétségbeesetten. A kis Péter az egyik sarokban motozott. Két Száraz kukoricacsutkából!, meg egypár cérnagurigából, ökrös szekeret tákoik. Bodzafa rudacskák szolgáltak tengelyül, gombostű volt a kerékszög, szedett-vedett spárgából telt ki', a hám, gyeplő, meg az istráng. Nagyon akkurates szekérke volt, el is foglalta minden figyelmét a gyermeknek, de az az anyja sikoltozására mégis riadtan hagyta abba a munkát s nagy, barna, csodálkozó szemét ráfüggesztette a feldúlt arcú asszonyra, mintha csak magyarázatért rimán,kodna ártatlan lelke... Vizi Andrást azonban nem lágyította meg az asszonyi vijjogás. Állta a «arat keményen, úgy szólt: — Hiába erőköcc, Ángyéi! Innen egy tapodtat se megy a gyerek! Várd be türelem- miit végez & törviny! Az asszony többet nem beszélt. Megértette, hogy szó-beszéddeili úgy sem megy semmire, ököllel meg nem bírná. Felpakkolt hát az apja szekerére, maga is felült a holmik (tetejébe s csak onnan szólt vissza: —■ Még a gyerekért visszagyüvökL. *» Harmadnap már ott álltak az árvaszék előtt. A tárgyalás nem tartott sokáig. Az ülnök hamarosan meghozta a határozatot. Pétert — egyelőre — hétéves koráig az anyjánál hagyta. Az embert szinte agyonvágta a határozat, de nem tehetett ellene. Csak az vigasztalta, hogy csupán két esztendőről van szó. Majd eltelik. Az aszony pedig már délután beállított Andris portájára. — Péterért gyűrtem. — szólít röviden. — Ott jádzik az udvar hátulján... Viheted... Ángyéi perdült is kifelé. Megkereste a gyermeket, kézenfogta s vitte magával. András a leeresztett zs-alu keskeny résén át nézte, hogyan, topog ki az apróság az udvarról. Érezte, hogy valami markolja a szivét. De összeszoritotta fogát, hogy fel ne sziszegjen s a szeme száraz maradt, mint a kovakő. Kutya-kemény ember voit. * A szüllek szó- nélkül! fogadták Ángyéi- hazaköltözését. Se ellene, se mellette nem nyilatkoztak. Úgy vették, mint a sors-csapást, amely ellen hiába ágál a tehetetlen ember. Eddig se völitak sok beszédüek, de most még többet hallgattak. Amikor azonban Péter, az unoka is hazakerült, -egyszerre megenyhültek s tekintetükben a reménység fénye villant meg. — így mán rendbe gyün minden! — mondogatták, bizakodva. — Csak üdő kéül. Ne fejj, jányom, Viziné maracc te, akárhogy gon dókozol is mosit még! Mert tudták, hogy Andris élhal a gyermekért s nem bírhatja ki sokáig nélkülié Elébb-utóbb majd csak odafordul Ángyéi ablaka alá, ha másént nem, Péter miatt. Ennek pedig — következtettek egyszerű, józan logikával — nem lehat más a vége, mint hogy újra összekerülnek a fiatalok. Ami rendjén is van. Perszbe, meg kelfl változnia Andrásnak. De eziránt semmi kétségük nem volt. Erős fegyver az asszony kezében a gyermek.! Ha okos, él is vele. így aztán megnyugodtok az öregek s cürelemmel vártak. Várták, hogy András mi- I ; kor vetődik arra-felle... De a nyár, — amely szétkergeole őket — ‘ őszbe fordult * András mégsem mutatko- 1 zott. — Kegyed«© szivü ember! — pusmogtak j 42 öregek, de csak úgy magukban, mert Ángyéi előtt hallgattak. Nem akarták keseríteni. — Hogy még a gyerek se tudja megtörni, udecsábitani! Pedig a szemeíénye vót mindig!... Ángyéi nem szólott, de a tekintete annál sűrűbben fordult az ablak felé nopköz- j ben. Ha megcsikorduk a kapu, egyszerre I dolga akadt a pitvarban. De mindig csalódottan ténfergett vissza, mert csak a szél csapkodta a rozzant kapu-szárnyat. Aztán leesett a hó is. Fehérre öltözött a falu s az emberek beszorultak a fütött ke- j mence m elité. ~™ No, tan csak a karácsony elhozza azt I a küszivü uradat! — jegyezte meg az öreg I Molnár —-- Ángyéi apja — egy alkonyaton, 1 amikor ott ültek mindnyájan a sötét szobá- 1 ban, a kemence padkáján, j Tán terhire vagyunk mán ides apámnak? — szólt vissza Ángyéi keserűen. — Arról nincs beszid, — mentegetőzött az öreg —- csak hát gonduttam, hogy ezt a felemás állapotot nem llehet tovább tartani... Ezer* aVnondó vagyok, hogy ha korácsony; ra se tér a jobbik esziből, hát üdvigyet fo- gacc, oszt törvinyesen is eevátók! — A‘sse bánom! — vont vállast a menyecske. — Nekem nem hibázik Andris... Ha nem kiváncsi a gyerekre, hát ne gyüj- jön! Én ugyan hejibe nem viszem! — Én mán hijtam... —- szódáit meg ekkor különösen fátyolos, rekedt hangon Péter, aki ott gubbasztott szintén a padkán. — Mikó*, te?! — fordultok egyszerre feléje valamennyien. — Délután... — vallott a gyermek és a szó uitán siviftóts köh écselés tört elő melléből- — Ott lestem a nagyven déglő ajtajá- bul sokáig... mer1 ott vót ides apám... ivott... meg muzsikákatotit... oszt aimikó' az ajtó fe~ i lé nizett, intettem neki... arra kigyütt... nagyon haragos vót, úgy faggatott, hogy mit csavargók az utcán... oszt montam, hogy ütec lesem és hogy gyűjjön el id» anyámir‘... De nem gyütt, engem meg tekergetett.,. Újra koháesolnl kezdett a gyermek, hogy csak úgy hasította a fület. — Mi van veled, Péterkém?! — riadozotr az anyja s ölébe vonta a gyermeket. Eközben keze ódáért Péter csupasz nyakához. — Olyan forró ez a gyerek, — mondotta ijedt sikoltással mint a tűz! — Ugyan! — ugrott fal a kemence-padkáról az öreg asszony s rögtön lámpát j gyújtott, annak világánál kezdték vizsgálni Pétert. A máskor annyira eleven gyermek kemény kis teste most összecsukloitt, mint &, rossz bicska pengéje. Feje kkókadt, tekintete bágyadt fényt sugárzott s ajka kicserepesedett. — Jaj, Istenem! — hüledezett a menyecske is, meg az öreg Molnárné is. — Valami baja van ennek a gyereknek. Nem szokta ez így elhagyni magát. — Ne sápitozzatok annyit! — türelmetlenkedett most az öreg Molnár is. —- Doktort kell hijjatn-i, még pedig szaporán! — Mán megyek! — .serénykedett az öregasszony s egy kopott, nagykendőt kerítve nyakába, elsietett. A menyecske pedig becéző szavak között vetkőztem! kezdte a lázas gyermeket s ágyba dugjta. így várták rémült némaságban az orvost. Nem sokára meg is érkezett a körorvos s azonnal hozzálátott a gyermek vizsgálatához. Hőmérőzte, pulzusát (tapogatta, lélek - zetét hallgatta s minél tovább vizsgálta, annál rosszalóbban csóválta a fejét. Ángyéi, meg a két öreg ocl állottak a kis beteg ágyánál!, arcukon döbbenetes aggodalom sötéalett, de kérdezni nem volt bátorságuk. Végre is az, orvos szólalt meg. — Súlyos utasításit adott az ápolásra, orvosságot irt fel és eltávozott. Az öregek, meg a menyecske tanácstalanul néztek össze. Hal Ugattak, pedig a gondolatuk egyleté járt. Csak egyik sem akarta kimondani. — Mégis üzenni kéne, érte,.. — suttogta nagy sokára Molnárné. — Én is a‘mondó vagyok — vélekedett az öregember és a lányára nézett. — Én nem. mozdulhatok el a gyerek mellől — éritette cl Ángyéi az apja, tekintetét. Ez már nem volt tiltakozás. Sőt beleegyezés. Meg is értették az öregek. — Jó van, no — ajánlkozott sebtiben Aki a i gjubbut, legiiiiunabbal és legegészségesebbet akar,a lehasználni a maga egészségére,khárólag az an iszep- tikusan készített és tertőtlen.tŐ veszi. Molnárné. — Úgyis mék a patikába, oszt majd arra kerülök... Félóra múlva vissza is jött az öregasszony. Kendője alatt hozta az üveges orvosságot.__ Remegő kézzel, óvatosan bontogatta ki a színes hártya-papirból s odanyujtotta a lányának, De nem nézett rá. KeriiLte a tekintetét. Ángyéi átvette az üveget, egy kanállal be- leerőszakolt az áléit gyermekbe s csak aztán kérdezte: — Szólt vele, ides? Az öregasszony előbb krákogott, majd körmeut fújta, mert megfázott az orvossá- gos üvegen, de tovább mégsem hallgathatott: —Nem szólhattam — mondotta csendesen. — Mert ott veszkődik még most is a magyvendéglőbe"... De összeakaditom Jani bátyáddal, oszt azzal üzentem neki... Ángyéi elfordult s egy akaratlanul elő- szivárgott könnyet morzsolt szét szeme sarkában. Az öreg Molnár fejét ingatta, — Rossz kutya! — dohogta. — Nem érzi meg a bajt! IIlyen gyereket ellökni ma- gátul!... Még a karácsonyt se várod be, Ángyéi! Törviny elé méccl... * Már második napja virrasztottak mindhárman a gyermek ágya. mellett. Ez idő alatt egy pillanatra le nem hunyták szemüket. Figyelték Péterke lázas lihegését, kínos hány- kolÓdását, fájdalmas nyöszörgiéséit. Nagy- nagy némaság feküdt a szobán, csak a gyermek egyre szaporább, fütyülő lihegése hallatszott. Harmadnap hajnal .felé aztán hirtelen elcsendesedett a gyermek, Elgyötört kis arca mesgszelidük, keskeny homlokára angyal nyugalom szállott s lehunyt két szeme üde álomba fordulást mutatott. Valamennyien megkönnyebbülten léi lek - zettek fel s Ángyéi boldogan hajolt a kis ágy fölé, hogy eligazítsa az összegyűrt takarót és letörölje a verejtéket a csöppség homlokáról',, A következő pillanatban azonban állati hord ülés tört ki belőle. — Vége! — rikoltotta s erőtlenül rogyott le a kis ágy mellé. Bizony, úgy szállt el a kis Péter ártatlan lelke, hogy észre sem vették. Hiába vigyáztak hárman is... * Éppen ekkor lépett be .András. A járása tántorgó volt, haja csapzott, két szeme véres az éjszakázástól, A borgőz mesz- sze előtte járt s egyszerre megtöltötte a kis szobát. Csak egy 'pillantásra volt szüksége a lámpa sápadt, füstölgő világítása1 mellett, hogy megértsen mindent. És amit látott, attól egyszerre kijózanodott. Szólni akart, de összeszorultt a torka, úgy, hogy egy hang se tudott kijönni rajta, csak rázkódott hatalmas teste a kitörni nem tudó zokogástól, mint viharban a magányosan álló fa>, aztán odabukott az asszony mellé... ... A temetésről együtt jöttek vissza. Ángyén ugyan nem hivta az emberét, de hívás nélkül is betérült az öreg házba András. Nem beszéltek. Hangtalanul ültek le egymás melde. Csak néha>-néha hasiitoít át az ólom- sulyu csenden a menyecske mélyről szakadt sóhajtása. Lassan besötétedett s görnyedt tettük körvonala beleolvadt az est árnyaiba. Ekkor felemelkedett András s halkan, re- megőn hullatni kezdte a szót, — No, gyere haza, Ángyéi... Építsük meg a szétrombolt fészket... Eztán másként lesz minden... majd ketten vigyázunk a fiókákra — ha ád még a Teremtő... Ángyéi nem vonakodott. Engedelmesen felállott, halkan odaköszent az öregeknek s indult kifelé a botorkáló embere után... Az öregek hosszan utánameredtek a távozóknak. — Lám, lám — mondotta aztán az öreg Molnár, csendesen ingatva fejét — amit. az élő nem tudott, azt a halott elrendezte... Az öreg, az asszony szótlanul rábóiisi- tott...
