Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)
1936-02-28 / 48. szám
il«I H M tUUBI EL I, E N l fi K mm I U t 6 február 2 H. M4DIHH K IftAOFS | ~A MAMIK VBLA6 Fordított»: PINTÉR l.ASZLÓ \sininuh látta, menny irt“ »‘Iketlvet len it i a hir i'ietrrt es tv még alázatosabbá, iiit^ biinl udatosabbá lette. „Tuaimak nem írsz semmi pontija belőle. Meg lassa, még beleg sémi leszek. A (lukiul már nagyon • égóla csinálja c/t. A gyermek elhajtasa...“ Kihajtani? Szóval... világra sem jön? Most eszmei! csak rá erre a lehetőségre és egyszerre megkönnyebbült. ..Tehát idehivathnlom a dukunt?“ „Idehivalni?“ ..Igen. I nán. Tinin semmi! sem Tog észre venni. k>bb is igv. akkor nem kell itthagynom a hazat..." Most valami halvány emlék ébredezett Picidben. Kgy hang. amit régen, gyermekkorában hallott: ..llát persze, ha egy gyermeket el akarnak hajlani...1', öt is meg akarták ölni... Iorkat ósszeszori- iotta valami hirtelen támadt undor. ,.l)e nem", tört ki belőle hirtelen, ..nem, nem akarom! Nem kell semmiféle magzatelhajtás! Ha igv vagy. hát szülessen meg a gyermek!*' Ugv érezte, megszabadult nyomasztó érzésétől. Hiszen még hónapokig tart. inig a gyermek megérkezik. Legalább léién. Rá ér még ezen töprengeni. Asminah csendesen ült mellette, fejét mélyen lehajtva. ..Nem fogja Tuant zavarni a gyermek?“ ..Ugyan... egváltalában nem“. Magában ezt gondolta: — Hát mit is lehetek? Asminah mindig rendesen gondomat viselte. KI nem kiildhetem. Jöjjön hát. Isten nevében az a kölyök... Mindketten hallgattak. Künn ömlött az eső. Szünet nélkül ömlött. Mintha az egész világot elöntötte volna. Mintha az egész világból nem maradt volna más. csak ez a kis házikó és benne ök kelten. Asminah és ö. És a gyermek, aki meg fog születni. „Tuan rossz híreket kapott hazulról...“, szólalt meg Asminah a hosszú hallgatás után. ..Tévedsz Asminah. Éppen ellenkezőleg, nagyon kellemes híreket kaptam. Bátyám megnősül.“ Az asszony kíváncsian nézett arcába. ■ „És Tuan ismeri a fiatalasszonyt?" „Igen, nagyon jól ismerem. Együtt jártunk iskolába.'“ „Igen?...“ Asminah ujjait ropogtatta. Egyiket a másik után... Egyre Pieter kifejezéstelen arcában fürkészett. „És örül Tuan. hogy bátyja feleségül veszi ezt a lányt?“ A kérdéssel, mintha szuronyt szegezne Pieter mellének. Pieter úgy érezte, mintha most önmaga előtt is döntenie kellene, mintha legbensőbb énjéből szabadult volna fel a kérdőrevonás. Ugyanakkor azonban azt is érezte, hogy Asminah előtt védekeznie kell. Elmosolyodott és szemébe nézett. Meleg, nyugtalanul kérdő szemébe. „Természetesen nagyon örülök. Nagyon jólelkü lány és igen csinos is. Jó felesége lesz bátyámnak.“ Asminah felállt. „Ki leéli mennem, dolgom után nézni. Nem tudom beterelte-e Pasman a l\ ukokat az ólba.“ Kiment. Érezte, hogy nagyon közel volt valami veszélyhez, de azt is érezte, hogy a veszély már elmúlt... Gyermeke lesz Tuanlól. Turulnak szemmel- láthatóan nem tetszeti, de azért nem haragudott meg. Hiszen azt mondta, szülessen meg a gyermek. Végigsietett a melléképület melleit. Az eső be- esepegett a fedett átjáróra is. Selyempapucsát fapapuccsal cserélte fel. Kissé felhúzta szoknyája szélei és szorosan a fal mellett szaladt. El az istálló mellett, a tyúkólig. Félrelolt egy deszkát és bekémlelt. Tekintete végigvándorolt a fázósan gubbasztó lyukokon, megnézte Si Kokkot is, aki dideregve húzta össze magát egy sarokban. Azután betért az istállóba ellenőrizni, hogy Pasman ellátta-e a ponit elegendő abrakkal. Az udvaron Monnet ugrott nyakába és szorosan liozzábujt. ,,Te is fázol, kis majmocska?“ A majom nyöszörgő hangokat adott. Még köze- lebb simult hozzá. Karján és keblén érezte az apró test melegét. Tenyerébe fogta a majom, kis kerek fejét. Érezte, hogy melegiti tenyerét, érezte, hogy ömlik át egész testén a másik test melege. Gyermekére gondolt. Nem arra a gyermekre, aki megszületik, mert Tuan megengedi, hogy világra jöjjön. Nem a Tuan gyermekére. Saját növekvő magzatára gondolt, mely lassan fejlődik éltető ölében. Életében először érezte az anyaság diadalmas, boldogító érzését. Igen végre megtermékenyült, ölében hordja az áldást a legnagyobbat, a legbecsesebbet, most lelt igazában asszony: anya lesz. anya... Az esőbe bámult. a szakadatlanul zuhogó vizoszlopba, mely égtől földig húzódik. A kertre nézett, a nagy esőben tengerré vált kis kertje, ahol nagy tócsákban állt már a víz. Megbámulta az ereszről vastag sugárban lezuhanó kis zuhatagot. Elhalványuló öntudattal teljesen átadta magát az egyhangú zuhogásnak, egy hangot hallott csak: az esőt. az esőt, a nagy termékenyítő esőt... .Möüpa be* Tuan, nézze meg!“ Asminah az ajtóban állt és ellogódoll hangon szólt Piciéihez, mini olyankor, hu valamit a maga számára kért. Pielei felnézett, végigjáratta szemét az asszoiiN elnehezedő, megs/.élescdcll alakján. Már megszokta a gondolatot, hogy gyermeke lesz. Nem sokai foglalkozóiba. Asminah dolga. Mariénak is gyermeki“ lesz. Nagybácsi les/. Az, hogy apa lesz, alig jutóit eszébe. Asminah gyermeke. „Mit nézzek meg?" „A vendégszobában van...“ Asminah előre ment, beléplek az. üres szobába. Pieler végignézett a nagy ürességen, látta a céltalanul lógó moszkitóhálót, a rozsdás diótól, melyen még most sem függői lámpa. Érkezése napjára kelleti gondolnia, amikor ugyanitl állt, de Biom mellen. Asminah is ugyanúgy jegyezte meg, mint akkor Biom: „Itt ágynak kellene állni, Tuan...“ Most azonban ez nem csak amolyan odavelell megjegyzés volt, hanem Pieler agyában hamar világos lett a folytatás is: „akkor ilt aludhatnék egyelőre a gyermek kel...“ Az asszony zavartan mosolygott, kezeit morzsolta. Tudta, hogy Pieter minden garast fogához tér, minden cenlet félre akar tenni, a jövő, a hazautazás idejére. Mégis megpróbálta meggyőzni: „Egy egyszemélyes ágyat nagyon olcsón meg lehet kapni valami árverésen. Es jó is. ha van a házban... később, valaki látogatóba jöhet. Vagy jön egy uj Tuan és annak úgyis kell valami fekvőhely...“ Uj Tuan jöhet. Ott lakik. Nála. Mint ö Biomnál. Már majd három éve! ... Még csak három?... Olyan távolinak liinik fel most az az idő... Eg\ egész élet. . . „Jó, Asminah... majd utánanézek...“ * Azután egy éjszaka, anélkül, hogy Pieter valamit is meghallott volna, egyszerre csak megszületett a gyermek. Fin. Pasman közölte vele a hirt, mikor behozta a reggeli feketéi. Vigyorgott, félig meghatottam félig szemtelenül, bizalmaskodón: „A nyai gyermeke megszületett, Tuan...“ Pieler a kuli vigyorgó képére nézett és az olyan hatással volt rá, hogy semmi örömöt nem érzett a hir hallatára, inkább elszégyelte magát kissé. Ksak annyit mondóit: „Kgy? A nyai gyermeke megszületett?“ Erre a közömbös hangra Pasman arcáról azonnal eltűnt a vigyorgó grimasz. A közömbösség megtelte hatását. Hiszen akkor nincs ilt semmi mulatságos dolog. Egy asszony gyermekei szült, annyi az egész. Kiment a verandára, felhúzni a ponyvái. Pieler egy pillanatra benézett a vendégszobába. Asminah az ágy szélén kuporgott. 'leste szorosan bebugyolálva valami fehér vászonba. Arca kicsit beesel!, keskeny, sápadtzöld színű. Fekete szeme alatt mély karikák. Mégis mosolygóit és mosolya Pietert Marie mosol vára emlékeztette. Gyöngédséget ébresztett benne: „Hogy vagy Asminah? Nem érzed nagyon rosz- szul magad?“ Asminah nem felelt erre a kérdésre. Csak any- nyit mondott, minden erőszakolt nyugalma ellenére mégis valami büszke diadallal: „Fin!“ Hátrafordult, egy kis pólya felé, kissé félrehúzta a takarói és kitakarta a ráncos, vöröses- barna arcocskát. „Alszik“ — mondta —, ., kövér, jólfejlett gyermek...“, hosszan Pieterre nézett. Pieter nem tudott, mit felelni. Az apró. ráncsos csecsemő arcot visszataszítónak találta. Csak bólintott és megpróbált kedvesen viselkedni: „Maradj fekve, Asminah. Pasman ellát ma mindent.“ Az asszony lehorgasztotta fejét. Karjai között feküdt a gyermek. Ránézett a kis emberkére. Tudta, hogy Pietemek nem tetszik... és ezt rendjén valónak találta... Hogyan is tetszhetne egy fehér Tuan- nak egy barna kölyök? — gondolta. „Holnap már felkelek. Tuan. Holnap már egészséges leszek.“ Pieter kiment, lehajtotta kihűlt kávéját és megindult az ültetvényre. Sokáig észre sem vette, hogy gyermek van a házban. Néha, hazatérőben, mikor a melléképületek mellett ment a veranda felé, látott ugyan valami asz- szonyt egy kendőbe bugyolált gyermekkel bíbelődni, a dajkát, akit Asminah fogadott fel a gyermek mellé. Egyszer-másszor bekukkantott a vendégszobába is, mikor Asminah éppen szoptatta a kicsikét. Máskülönben minden a régi kerékvágásban haladt. Asminah nagyon ügyelt, hogy a gyermek meg ne zavarja Pieter pihenőjét, úgy, hogy a férfi jóformán nem is gondolt rá, hogy gyermek van a házban. Múltak a hónapok, a kisfiú megnőtt. Már játszadozott. már futkározott a ház háta megett. Néha sikerült kijátszani a minden lépésére gondosan figyelő szemeket és akkor elkalandozott. Egyszer aztán kitipegett a verandára, ahol Pieler újságjába mélyedve.. figyelmesen tanulmányozta a gummi- árakat. A gyermek ijedten állt meg. Kis szája tátva maradt a meglepetéstől. Megállt Pieter előtt és nagy, fekete szemét rámeresztette. Pieter félretette az újságol és végignézte a szélesvállu, anyaszült meztelen kis legényt, amint a szájába dugott ujjal, homlokába lógó vörösbarna hajával, feszes, puffadt pókhasával csodálkozott rá. Ez a zömök kölyök már nem az a kis vörös majom, akii első nap látott. Kitárta karjait és hivogatta, A gyermek azonban nem mozdult. Pieler levágott egy .szeletel :t kalácsból és azzal ei . lógatta. Most kél lépéssel közelebb inerés/kedell Ki szedte a tésztát ke/.éböl és mohó kezekkel tömte za jába. Nagy, aranysáig.! morzsák hullottak dornica: ids basára. Közben It- nem vette Piciéiről szénül, halálos komolyan bámult rá. Pieţei felnevetett Eb ben a pillanatban fellőni Asminah. Megragadta a gyermek kezét és el akarta von szólni, Pieler azonban egy mozdulattal visszatai tóttá. „Nem, nem, hagyd itt... örülök, ha néha látom Mi a neve? I)ul? No, gyere ide Dúl...“ Asminah odavezette a gyermeket. Pieter óléle vette. A gyermek házzásiimdt, de komoly maradt c hallgatott. Néha felemelte süni .szempilláját és ko lalón nézeti fel Pieterre. Egyszerre csak valami boldog vidámság ömlőit végig arcsocskáján, kinyujtolta mulatón jját, Pieterre mutatott és megszólalt: „A-pa". „Ooh!...“, sopánkodott Asminah ijedten, bünk: dalosán, „ezt nem szabad mondani, jól tudod. Azt kell mondani: Tuan“. Piciért azonban szivén ülőke a szó. Magához szorította a gyermeket és végigsimogalta fejét: „Miért ne mondja, hogy apa. Asminah. végül is az én fiam..." Asminah zavartan krákogott. Maga sem tudta, hogy viselkedjen. Csak állt és nézte, hogy becézgeli Pieler a kis barna gyermeket. Végig tapogatja lábát, kezecskéjét. Nem tudta tovább visszafojtani anyai büszkeségét. „Szép gyermek, ugy-e Tuan? Barna, de világos barna. Látszik rajta, hogy fehér ember gyermeke. Szeme sem fekete, hanem sötét barna. Haja is \i- lágos.“ Pieler mégegyszer végigmustrálta a gyermekei. Úgy nézte, mintha egy kutyát, macskát, vagy tyúkot nézett volna meg. Kissé lenézően. Vizsgálgatva. De valahogy azért mégsem úgy. Tekintetében volt valami apai büszkeség is. Tényleg nagyon szép a gyermek, makkegészséges, pompás testű, kifogástalan szcmrevaló kölyök. Az ö fia. Vér a véréből. A kis Dúl... „Szép ruhákat vegyél neki. Asminah. Adok majd pénzt és varrjál neki szép dolgokat. Ne járjon úgy, mint a maláj gyermekek..." Asminah csak mosolygott. „Eddig mindig csak a konyha körül mászkált...1' Dúl szép ruhákat kapott. Mindennapira világos, rózsaszín és lilakockás kis ruhákat. í nneoi alkalmakra kapott egy fehér marióz ruhát, mely azonban nagyon bő volt neki, melyben ugy festett a kis fekete kölyök, mintha álarcosbálra öltöztették volna fel. Asminah azonban ezt nem vette észre, Ő csak azt látta, hogy fia éppen ugy öltözködik, mint a fehérek gyermekei. Származási jogainak elismerését látta benne. Cipőt is kapott. Fekete lakktopánkát, nagy bojtokkal. Azt azonban már nem akarta felhúzni. Si- vitott. loporzékolt. minduntalan lerángatta magáról. Es Asminah, aki a legmegátaikodottabb vizhordóval is könnyű szerrel elbánt, most kénytelen volt engedni : „Nem kell neki... nem akarja...“ Hangjában volt azért valami a maláj asszony öntudatos büszkeségéből: Nem kell... lida mahu... Cipővel többé meg sem próbálkoztak. Éltették a szekrénybe és Dúl hamarosan ki is nolle azokat. Dúl ugy nőtt fel, mini valami vadvirág. Nem törődött vele senki, kedvére kószálhatott. Bement az istállóba, konyhába. Pasman szobájába. Nem félt senkitől, semmitől. A 1»'» alá mászott, belopózott a magtárba, telemerte markát rizzsel és szétszórta a baromfiak között. Azután berontott a falánkan zsibongó sereg közé és Si Kokkot. a méltóságteljes nagy kakast fark tolláinál fogva ráncigálni kezdte. Si Kok- kok felháborodottan rikácsolt, szárnyaival csapkodott. mialatt Monnet vad örömtáncot járt ketrecében. De ő sem örülhetett sokáig, Dúl kikapart egy égő faágat a konyha tűzhelyéből és a majomhoz vágta, aki fülsiketítő jajongással menekült a ketrec fenekére. Pasman biztatta: „Ugy, ugy Dúl... üsd, vágd... csak rajta.“ Asminah azonban megpirongatta: „Megmondom a Tuannak!“ Dui egy pillanatra anyjára bámult, kerek csillogó szemével, majd huncut mosollyal ajka körül nyugodtan, öntudatosan felelt: „Mondd csak! Megmondhatod a Tuannak. Tuan az én papám.“ Pasman hangosan röhögött. Asminah magasba emelte Dúlt, megrázta, majd arcához szorítva kis orrát, össze-vissza csókolta: „Oh... te kis agyafúrt... jól megfenték a nyelvedet...“ A gyermek rugkapálva próbálkozott kiszabadulni a kezét, lábát lefogó ölelésből. Semmit sem örökölt anyja tunya, minden eltűrő fajtájától. Vad féktelenség lobogott benne. — „Te fehér ember.“ — mondta Asminah büszkén... „Fehér férfi kölyke...“ Dúl birtokába vette az egész kertet és mellék épületeket. Játékosan pacskolt a kút körül, felmászott és körülkuszott a ház ereszén. Egész nap evett, sohasem lehetett másként látni, csak kezében valami elmaszatolt étellel, melyet orra, szája körül vastag rétegben kent el. Ott aludt el, ahol elnyomta a buz- góság. Néha Pasman fekhelyén. A ház alatt, az istállóban, a szénás ládában, Pieter íróasztalán. Eljátszott a gummimagokkal, üres cigarettás dobozokkal, melyeket Pieter mindig félretett részére és amelyeket saját kezűleg nyújtott át neki esténként, mikoi hazatér L ÍF otytatiukj
