Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)

1936-02-26 / 46. szám

HtiHItl I mots I ! 3' A M AS 1 KM 1 LAG !0. Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ 'H nap mul\ a megérkezett a távirat: „Igen.“ Négy appal a távirat után l ulu levele, melyben körűibe Iul a következőkéi irta: „Nézd, ón elvileg a legnagyobb ostobaságnak tartom, amit lórii elkövethet, ha meghá/asodik. I s különösen ostoba dolog tőled, bog) éppen engem akarsz elvenni, a/ok után, ami köztünk történt. l)c, ha te ezt az ostobaságot minden áron el akarod kö­vetni, legyen, ón fogadom, hogy jó feleséged leszek. Sohasem fogok okot adni arra. hogy miattam szé­gyenkezzél és mindent el fogok követni, hogy meg­tartsam szeretőiedet. Iái mindig szeretni foglak, csak egyet kívánok tőled: soha, senkinek ne mondd el, még célzást se légy arra. ami a hajóidon történt. S/irűgaz, hogy én azon az utón már a tiéd lettem* de nem akarom, hogy ezt bármikor szememre vet­hessék. Ha úgy véled, hogy a jövőben megbízhatsz bennem és sohasem fogod az utón történteket az. or­rom alá dörgölni, akkor repülök karjaidba...“ Van der Stegg háromszor is elolvasta a levelet, felkacagott és megcsókolta az írást. Tudta, hogy gvermekes dolgot tesz, de olyan kamaszosan, túl­áradón boldog volt. Más ember lelt ezután a levél után. Mindent el fog követni, hogy megtartsa szere­ti temet! Micsoda állat voltam én! Már rég meg kel­lett volna tenni! Egy héttel Knechtmans gyászjelentése után, ugyanabban az újságban, ugyanazon a helyeid ez állt: Eljegyzés: Louise Schraeder. Batavia. A. van der Steeg, Tanah Merab. Minden külön értesítés b elvett. * Sokféle ember olvasta el a hirt. sokfélét gondol­lak róla. Brinkman, a Société de Caoutchouchs fü- megbizottja gúnyosan mosolygott és magában ezt mondta: „Lám. Lám. Van der Steeg vőlegény. Arie van der Steeg vőlegény. Bekaptad a legyet te is, meg- csontosodott agglegény barát ócskám. $ Biom a Delii Nagy Áruház pultjára könyökölve kétszer is végigolvasta az eljegyzési hirt. Egyik fél­vér elárusítónő zavarta meg olvasás közben: „Biom ur, nem tudja, hol vaunak az uj húsda­rálóink?“ Biom felnéze-tt, világoskék, kidülledt szemét az elárusitónő felé fordítva, kedélyesen válaszolt: „Nem én, gyermekem. Isten úgyse' nem tudom.“ A nő nem a legjobb kedvében volt és éles han­gon nyelvelni kezdett: „Azt hittem, maga elég régóta van mjár az üzletben és mindennek tudja a helyét. Én csak most jöttem, nem tudhatom, de maga...“ Biom ránézett, majd felegyenesedett és nagy, párnás tenyerét az újságra fektetve igy szólt: „Nézze kisasszony, most olvasom, hogy volt fő­nököm eljegyezte magát. És tudja, miért rúgott ki engem? Mert nem tudtam, hol dolgoznak a hozzám beosztott gyomláló asszonyok. Ha már most meg gondolja, hogy azok között fenemód csinos asszony­kák is voltak és én mégsem tudtam, hol dolgoznak, akkor bizonyára könnyen megérti, hogy fogalmam sincs merre lehetnek a husdarálógépek. Most pedig erőltesse meg magát és keresse csak meg szépen, egyedül azokat a masinákat." Ezzel újra visszatámaszkodott a pultra és har­madszor is elolvasta az eljegyzési hirt. No, szép — gondolta — vőlegény. Louise Schrae­der. Hát az ki lehet? De mit érdekel az engem? Sze­gényke. mindenesetre jó kis vérszopót fogott magá­nak. Minah most röpülni fog. No, ez nem nagy baj. talál majd más helyet. Akárcsak én. Mindenki talál még állást, még ha van der Steeg személyesen rúgja is ki. Hát Minah... kicsikém, most közös sorsra jutot­tunk, mindkettőnket a Tanah Merabi Tuan Besar rúgott ki. Nem bánod, ugy-e? Én sem. Egész jól megvagyok itt is. Gummicsapolást ellenőrizni, vagy húsdarálót eladni... egyszer élünjc csak. Legalább is, eddigi tudomásunk szerint... Felpillantott. A pult másik oldalán egy hölgy állt. Öregedő, izzadó, sápadtarcu, európai asszony. Biom udvariasan rámosolygott. „Mivel szolgálhatok, nagyságos asszonyom?" „Mondja csak, van maguknál kávéskanna is, de nem azok a zöld káváskannák, olyan barnát gondo­lok, de nem azt a rettenetes nagyot, hanem valami kisebbet, nem egy olyan családi kannát, valami két­személyest, vagy legfeljebb háromszemélyest, tudja, mi a férjemmel egyedül vagyunk, már úgy általá­ban, ugyan sohasem tudhatja az ember, mindig be­állíthat még valaki, de emiatt csak nem veszek egy családi kávéskannát, nem igaz? De barna legyen, tudja, csak barna lehet, ugyanis ez nem fog a kony­hában állni, hanem benn az asztalkámon, a csészék között, a csészék is barnák, azokat is itt vettem ta­valy, teliát biztosan tudja már milyen barnára gon- dalok..." A hölgy elhallgatott, hogy lélekzetet vegyen és Biom gyorsan kihasználta ezt a pillanatot. Még mindig kedvesen mosolygott, kék, gyermek szemébe nyoma sem volt türelmetlenségnek. Bölcs életszemlé­letéhez híven azt gondolta: — Mindég}', a főnök lo­csog, vagy asszonyok locsognak... mindegy... I Ulvai iasan meghajolt „Oh, hogyne, nagyságos asszonyom. Nyugodt le bet asszonyom. Meg vagyok győződve róla...“ Szeme a/ elárusitónő után kutatott. Gyorsan felfedezte va land nagy böröndhegy mögöll „Oh, kisasszony, kisérje el csak a nagyságos asszonyt. Kávéskanna osztály. Barnát. Olyan bar nát. mint azok a csészék, melyeket (’»nagysága tavaly veit nálunk, maga tudni fogja már...“ Széttárta te- 11vérét. Az elárusítóim haragos pillantással mérte vé­gig. Majd legelö/.ókenyebb mosolyával fordult a hölgy felé: „kávóskaimál parancsol, nagyságos asszony? Milyent?" Előre ment, mulatta az utat a porcellán és agyag­áruk osztálya felé. A hölgy utánaindull és magya­rázni kezdett... „Nem zöldet, kisasszony, barnát és nem azt a rettenetes nagyot, mert mi a férjemmel mindig egye­dül vagyunk...“ Biom elővette zsebkendőjét és alaposan végig­törülte arcát... Mindig egyedül vagyok férjemmel... Mindig egyedül vagyok férjemmel... Az újságra pil­lantott: No, Arie, barátom... „Mindenki elveszi ju­talmát...“ * Pieter befejezte az újságolvasást. Az újságokból csak a rövid tudósításokat és a híreket olvasta, t Ali­kor van der Steeg és Lulu eljegyzését meglátta, lei- kapta szemét és Asminaliru nézett, aki elgondol­kozva üll mellette és egy gyufaszállal fogát piszkálta. „Asminah. A Tuan Besar...“ „Igen...' felelte Asminah halkan, maga elé me­redve. „megnősül, éppen ma délután hallottam a ta­hiban...“ Rövid ideig hallgatott, majd felemelte te­kintetét és Pielerre nézett: ..És Minah utcára kerül, bilissel együtt“. Kiköpte a logpiszkálól és ebben a mozdulatban volt valami bosszúság is. ..bilissel együtt? Miért?“ Asminah vállat vont. „Nem tudom“, felelte közömbösen „talán Minah szerelmeskedett bilissel, vagy Musawival. Az is ki­repült...“ Hangja most tele volt gyűlölettel: „De le­het. hogy a Tuan Besar kényelmesen akart megsza­badulni Minuhtól. Pár nappal később kitudódott, hogy fehér mimet vesz magához. Tehát... már jó) ide­je tudhatta, hogy Minahnek menni kell. Már akkor tudhatta, mikor rajtakapta, ahogy ö állítja. De...“ megvetően, gúnyosan mondta tovább, „hát ilyenek a Illanok mind. Évekig náluk van a nvai, arra na­gyon is jó. hogy mint fizetett kuli dolgozzék a há­zukban. azután belehabarodnak egy fehér asszonyba és a nyai csomagolhatja a eókmókját.“ Pieter érezte, milyen elkeseredetten beszél As- minnh. Sohasem hallotta még igy beszélni. Még so­hasem látta Asminah arcát ilyen sötétnek, ilyen gyű­löl ködőnek. „Mi van veled. Asminah?...“ Az asszony gyorsan ránézett. Azután elmosolyo­dott és egyszerre a régi Asminah volt. „Oh. semmi, semmi... Tuan... igy van ez rend­jén... ez a nyai sorsa... Tuan is megnősül egyszer és elküld engem..." „Én...? Asminah?...“ Egyszerre felmerült elölte Marie képe. Érezte, hogy Asminah igazat beszél. Egyszer hazamegy és kihozza Mariét. Ez a tudat nyugalmas biztonságérzettel töltötte el. Gyermekkora kis barátnője. Kiválasztott asszonya... Magán érezte Asminah sülét kutató) pillantását. Elvörösödött, úgy érezte, elárulta legtitkosabb gon­dolataik Hamar eltemette hát ábrándjait és felka­cagott. „Milyen butaságokat beszélsz Asminah... Te jó nyai vagy, miért kiildenélek én el? Te más vagy, mint Dinah vagy Minah... Talán tényleg elkövetett valamit az a Minah, hiszen máskülönben nem bo­csátotta volna el Idrist is..." „Talán...“, mondta Asminah. Ő is elnyomta tit­kos gondolatait. Hiszen tudta jól, hogy Minah már vág!}' egy éve viszonyt folytat Idrissel, tudta azt sok kuli. Sőt úgyszólván az egész falu. És hogy még nem szólt erről Tuanuak. annak csak az volt az oka, hogy nem akarta, hogy Pieter annyi rosszat gondoljon a házvezetőnőkről. Tuan Besar Knechtmans esete is éppen elég volt már... Nem akarta, hogy Pieter el­gondolkozzon a dolog felett és valami megzavarja h armónikus együttlétüket.... Együttlétük.. Asminah gondolatai visszasiklot- tak oda, ahol akkor jártak, mielőtt Pieter van der Steeg eljegyzését említette. Szemei között mély ránc képződött. Tekintete megtelt szomorúsággal. Vállai csüggedten lógtak le. „Mi van veled hát, Asminah? Bánt valami?" 5rNem, Tuan... csak úgy gondolkozom...“, gyor­san elnyomott egy keserves sóhajtást. Majd minden átmenet nélkül egyszerre csak Pieterhez fordult: „Tuan soha sem veszi ki szabadságát? Nem megy a hegyekbe? Tuan nagyon sokat dolgozik... A többi Tuan, minden évben tizennégy, de legalább tiz napra szabadságot vesz." Hegyekbe? — Csábítóan hangzik. Hegyi levegő! Hideg! Hányszor mondla már az orvos is: „Menjen már egyszer tényleg a hegyekbe, .Voss, szüksége van rá. Ne feledkezzen meg, hogy állandóan ntaláriás. Ott egészen kigyógyul." Igen. Egészségesnek lenni! De mennyi pénzbe kerül?! Vasút. Autó Szállás... „Nagyon drága az, Asminah. Majd később... ta­lán jövőre..." Van (Jei Steeg is megkérdezte mát löl< kőidé sógszei iien. „Ebben az évbeli sem veszi ki zabad ságál, Voss.'“ Nem, nem megy szabadságra. Van der Sleeg <zl nagyon kényelmesnek lalálla. Mindig /.avail okoz. ha egy asszisztens li/.ciinégy napig lávol van, egy körzet felügyeld nélkül marad. A főnök nek van csak több gondja vele... Van (lei Sleeg nem is igen beszélte rá. 'Tegyen a Kongsikang, ahogy jó nak látja. 'Tönkremegy?... Nekem mindegy... Akad száz másik helyette! * Pár nappal később, mikor Pieter délben haza érkezeit, újra gondokba merülten találta Asminaht Feltűnő volt, hiszen máskor tevékenyen sürgőit forgott. Az. asszony nem is vette észre, hogy belépett a házba. Mögé lopózolt és gyöngéden hátbavágta. Más kor ilyesmin nagyolt kacagott Asminah. Még akkor is, ha nem valami gyöngéd ütés volt. Most ingerült volt: „Ugyan... Tuan..." Pieter meghökkent. Asminah rosszkedvű?... Ez még nem történt soha. „Mi bajod. Asminah?... Fáj valami?“ „Nem, nincs semmi bajom. Kis fejfájás. Itt a postája, Tuan. Levél hazulról.“ Levél... Gyorsan felkapta a borítékot, közben végigfutott rajta az izgalom. — Áh, milyen bolond vagyok - gondolta legfőbb ideje, hogy szabad­ságra menjek, de megvonta vállát. Butaságokat gondolok... idegek .. ugyan... Nyugalmat erőltetett magára, kényelmesen leült, lassan vágta fel a bori- lékot. Két levél hullott ki belőle. Egyik anya irása, másik Klaasé. Klaas ir...? Ez ritka eset! Belefogott az olvasásba. Anyja levelén kezdte. Otthon minden rendben. A műhelyben sok dolog van. De hát ez igy van rendjén, hiszen két család él belőle... Két család? — 'Tovább olvasott, félretolta meglepetését. — Másik segédet is kellett felfogadni. Tóni már nem elég. Pieter maga előtt látta a műhelyt. Hallotta a lomb- fűrészt. Látta Tónit, amint vidáman, nagy lendület­re] gyalul. Milyen közel hozza mindezt ez a kis pa­pírdarab! Hirtelen erősödő honvágyat érzett. — Az időjárás rossz, sokat esik. csak nem akar tél lenni. Mult héten havazott, de a hó nem maradi meg. Egy pillanatra leeresztette a levelet. Hó!..., szinte érezte a hideget, szinte hallotta, amint sípolva szívja magába a metsző, éles levegőt. Hó... még. ha nem is marad meg... Kínzó vágyat ér­zel! az otthon után. Kitekintett. Izzó, perzselő nap­ló ny, remegő levegő. — Eső. Párás levegő. Mon­szun. Ez az ő lele... Újra belemerült a levélbe — Lien jól keres. És Klaas... Klaas maga fogja közölni a nagy újságot! Végigfutott hátán a hideg. Nagy újság!... Tar­kója alatt éles szorítást érzett. Nem is olvasta végig a levelet, gyors kézzel kapott Klaas irása után. Mo­hón esett neki a rendetlen macskakaparásnak. Ide­gességében. gúnyosan gondolta: — Firkálni... azt tudsz te... nem írni... Azután falta szemével az írást. Mintha hegyes nyilak lennének, úgy csaptak szivé­be: — Hát mit szólsz hozzá? Elbúcsúzom a legény­eidtől. Vőlegény vagyok. Sohasem találnád ki, ki a menyasszony! Legjobb, ha mindjárt megmondom. Marie Weidemann... Marie Weidemann... Marie Weidemann... Ma­riéit je... Szivét mintha jeges kéz érintette volna. Agyá­ban nagy ürességét érzett. Sötét, nyomasztó üressé­get. Yégigsimitotta homlokát, arcát, álját. Ujjai fa­gyosan hidegek voltak... Mariettje... Az ő kis Ma- rieja... Dermedi újakkal hajtogatta össze a levelet. Visszahelyezte a borítékba. A borítékot az asztalra tette. Érdekes, nem érez semmit. Belül mintha sötét üresség lenne. Hát tényleg nem erezne semmit, vagy minden érzése egyetlen zavaros, rémitő fájdalom­ban olvadt össze?... Fájdalom, megalázottság, gyűlö­let... homályos minden, maga sem ismeri ki ben­nük magát. Érzéktelen, süket és vak. Marié! Kiáss felesége? Marié Voss és mégsem az ő felesége? Ma­rie Voss, milyen furcsán is hangzik! Marié! az ő kis barátnője! ... Klaas felesége, testvérbátyja asszonya... sógornője... A fájdalom eszelős gunykacajba oldó­dott fel. — Haha! Haha! — te alamuszi! Te! El­csípték előled a lányt, a bátyád csípte cl. Klaas és Marie, Marie és KJaas... Lehajtotta a teát, melyet Asminah tett elé. Kö­nyökét az asztalra támasztotta, fejét tenyerébe haj­totta. Másik kezével egy kis kanalat tartott és a teáscsészében kavargatott. Marie és Klaas. Rohanva válogatták egymást a mult emlékei Mariéval a műhelyben. Mariéval az utcán. Mariéval az iskolában. Sétál Mariéval. A kis kávéház. Az a fickó. Az a jóképű fickó. Széles váltakkal. Akárcsak Klaas... Marié és KJaas. (Folytatjuk.)

Next

/
Thumbnails
Contents