Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)
1936-02-16 / 38. szám
HADES.®! S ÖLS3FS m-I Fordította: PINTÉR LÁSZLÓ „Monnet!“ szólt rá Pieter . .cc/g b o t r á n k o z v a. ,,Hogy mersz ilyent csinálni?“ A hangra Montiét riad tan visszahúzódott, meglapult, Asminah pedig kacagva incselkedett vele: „Kicsi majom, hát nem szé- gyeled magad?“ „Vedd le a nyakadról, büntetésből most odavisszük a kígyóhoz!“ „A kígyó megdöglött“, mondta Asminah egy lcedvüen. „Megdöglött? Mikor? Hogyan?“ Pieter elképedt. Igaz, mióta meghozták nem sokat törődött vele. Nem volt rajta semmi érdekes látnivaló, egész nap a kel rec alján feküdt, összetekerőzve. Most azonban, mikor ezt meghallotta, bosszankodott. Elvesztett valamit, ami az övé volt, úgy érezte, mintha kifosztották volna. Odasiettek a ketrechez. A kigyó mereven hevert benn, élettelenül. „Milyen kár érte, Asminah. Mitől döglött meg?“ „Talán...“, mondta Asminah halkan, „talán Pas- man agyonütötte.“ Ö maga titokban örült, hogy az undok állat elpusztult és érthetőnek találta, ha Pas- man ölte volna meg.Éppen elég dolga volt szegény fejének a kigyó ketrecének tisztántartása nélkül is. Pieter bámulta a hosszú, kinyúlt testet, fehér hasát, háta sötét felületén girbe-gurbán húzódó csikókat. „Meg fogjuk nyuzatni.“ mondta hirtelen. Ez a gondolat megvigasztalta. Valamije mégis csak marad belőle. így, hát megnyuzatták és a bőrt kiszári tolták; Pieter megnézte: „Fel fogjuk akasztani a falra.“ „A falra?“ Asminah értetlenül bámult rá és mint először, kuncogni kezdett a lehetetlen ötleten. „Egy rusnya dögött a falra? Ugyan, miért Tuan?“ ,Mert igy akarom“, felelte Pieter. Asminah arcáról újra eltűnt a gúnyos mosoly. Tuan akarja, meg kell tenni, erről nem lehet vitatkozni. A kigyóbőrt felakasztották a falra, majd betöltötte az egész verandát. Pieternek nagyon tetszett az uj disz, máris barátságosabb külseje van a verandának. „Látod, milyen jó ötlet volt, Asminah?“ Asminah helyeselt. „Ki hinné milyen óriási ez az állat, ha látta volna a ketrecben összegombo- lyodva?“ * Néha a pihenőnapokon Pieter és Asminah besétáltak az őserdőbe. Találtak egy ösvényt, mely egy tisztásra vezetett, ahol a kinai kulik fákat vágtak ki és a kivágott törzsekből deszkát fűrészeltek. Keskeny ösvény volt, keresztül-kasuí nőve mindenféle összegubancolt kúszónövénnyel. Mikor beléptek az erdőbe, ahová nem sütött be a nap. mintha valami nedves, homályos zöld folyosóba kerültek volna. Lassan ballagtak, egymás mögött, keveset beszéltek, élvezték a békés, nyugalmas együvétartozást. Pieter meg-meg- állt, kíváncsian megnézett egy különös formájú falevelet, mely nem tudni miért, kísértetiesen rezgeti vékony szárán. Asminah letépett egy-egy orchideát, melyet hazavitt, moha közé tette és ráakasztotta a veranda korlátjára. Néha megálltak, megbámulták valami vadállat lábanyomát, mely mélyen nyomódott be a puha talajba, elcsudálkoztak az össze-vissza tört-zuzott ágakon, letaposott cserjéken, melyet az átvonuló elefántok hagytak maguk után. Fiatal iákat tövestül téptek ki ezek a hatalmas állatok, széles nyomukban meggyülemlett a viz, a kis tócsák fölött moszkitók zümmögtek. Felfigyeltek minden hangra, veszélyt sejtettek, szivük összeszorult, ha megrecs- csent egy ág, ha lábuk előtt felreppent falami furcsa madár. Ilyenkor gyorsabban szedték lábukat, néha ijedten el is futottak. Majd, hamarosan megállva, még lihegve az ijedségtől, felszabadulva felnevettek és mosolyogva egymásra néztek: „Megijedtél, ugy-e Asminah?“ „Hohó, Tuan is megszeppent!“ Hangos kacagásuktól visszhangzott az erdő. Milyen erővel hangzik az erdőben minden szó! Ettől is megrémültek és azután csak suttogva beszéltek Örültek a magánynak, jól érezték magukat kettesben, övék az egész erdő, az egész nap, nem ronthatja el semmi, nem zavarhatja meg semmi örömüket! Ártatlan öröm, de Pieternek sokat jelentett. Vígan dúdolt. Lassan haladtak előre a tisztás felé. Megérkeztek. A tisztás a nagy farakással, a magasra tornyosuló, égbenyuló fákkal olyan volt, mint valami szabadtéri templom. A napsugarak arannyal vonták be az oszlopszerü kerek fatörzseket. A kivágott fák vastag tönkjére valami asztalfélét erősítettek, olyan volt, mint az oltár. A földet lehullott levelek vastag szőnyege borította. A hervadt levelek vörösbarna színét itt-ott bearanyozta egy-egy ráhulló napsugár.Az erdő fái között hosszú békanyálfonalak húzódtak, a tisztáson szúnyogok táncoltak sűrű rajokban. A lehullott leveleket belepte az elfürészelt fák finom pora, az erdő megszokott párás földszagába az újonnan vágott fák friss nedvszaga vegyült. Az erdő zsongása tisztábban, élesebben hangzott ezen a helyen. A hely idillikus hangulata hatalmába keritette mindkettőjüket. Megálltak, lassan körülhordozták sze műket. Pieter felvett egy marék fíirészport és lassan eregette ujjai között a földre. Asmjnah sohasem kérdezte, miért jönnek mindig ugyanerre a helyre, miért nem mennek olykor a telep felé vezető utón is? Pieter pedig sohasem árulta ezt el. Talán maga sem tudta volna okát adni. talán nem is tudta, hogy gyermekkora homályos emlékei vonzzák erre a tisztásra, az eltemetett, zavaros emlékek, melyek azonban itt uj életre kelnek. A kisfiú álmodozásai motoszkálnak benne, az uj környezel az ismeretlen, csodálatos világ beteljesedést kínálnak a régi vágyaknak, melyek otthon ködösnek, sokszor oly vigasztalanul reménytelennek látszottak. Ezen a helyen minden elcsöndesedett benne, bizakodóvá vált. A természet megvigasztalta, megérezte a mindenható csend boldogító nyugalmát. Néha gyengéden magához vonta Asminah-t, mintha meg akarná osztani vele gondolatait, érzéseit. Így álltak „sokáig, mozdulatlanul, némán; faj, születés, társadalmi különbözőség fel olvadt az együvé tartozás mindenen felülemelkedő hangulatában. Nem volt szükség szerelmes szavakra, Pieternek sohasem jutott eszébe azt mondani: „Szeretlek“ vagy megkérdezni: „Szeretsz?“. rl udta jól, hogy az asszony az övé, testtel, lélekkel szolgálja, ameddig csak kívánja. Minden egyszerű, magától értetődő volt közöttük. „Gyere, Asminah, induljunk haza.“ Elengedte az asszonyt és szótlanul indultak visz- sza az ösvényen. Újra kiértek a világosságba; a nap már magasan járt, vadul öntötte égető tüzet. Pieternek melege lett, megszondázott. Meggyorsították lépéseiket, siettek haza megfürödni. Pieter lehevere dett a díványra, újságot olvasott. Néha levelet irt az otthoniaknak. — Sohasem felelt gyakori kérdésükre: Szorgalmasan olvasod a bibliát? Tényleg nincsenek templomok? Igaz, hogy a fiatalemberek fekete asz szonyokkal élnek együtt? Neked is van efféle házvezetőnőd? Ki viseli gondodat? Asminah megérkezése előtt beszámolt nekik Pas- manról. „Fogadtam cgv vizhordó kulit, Pasmannak hívják, főz is nekem. Rendes fickó, mos és.vasal is. rendbetartja a háztartást.“ Mikor aztán Asminah jött, nem irt többé, csak munkájáról, megitra, hogy az igazgató elégedett vele, minden jó utón halad Kitért a kényes kérdések elöl, nem irt Bibliáról, templomról, házvezetőnőkről; kérdezősködött az otthoniak felől. Hogy van Lien, — még ugyanannál a fodrásznál dolgozik? Nem ment még férjhez? És Marie — mit csinál Marie? Gyakran látják, átjár még hozzájuk9 Furcsának találta, hogy a hazulról kapott, levelekben ugyanezt a köntörfalazást találta, ők sem válaszoltak egyenesen a feltett kérdésekre. Feltűnt neki és nyugtalanította. Ideges lett, ha levelet kapott és mindig rosszat sejtve bontotta fel. Valami baj van talán Liennel? Miért hallgatnak róla? És Marie? Róla is alig emlékeznek meg. Elképzelte a kerek, csinos arcocskát, szorongó érzése támadt; talán nyíltan meg kellene Írni vele való szándékait? Mintha valami veszély fenyegetné, mintha ügyelnie kellene, nehogy elraboljanak tőle valamit? Hasonlítóit ahhoz az érzéshez, melyet, akkor érzett, mikor Asminah bejelentette: ..A kigyó megdöglött“ Belülről ösztönözte valami: „Miért nem írsz Mariénak, miért nem irod meg, hogy jöjjön ki hozzád, legyen a feleséged?“ De azután ellenvetéseket leli: „Minek a nagy sietség? Itt van Asminah. Ellát mindennel, minden gondja, hogy életedet elviselhetővé tegye.“ Újra hallja a két hangot, a régi világ hivó és az uj világ marasztaló szavát. Határozatlanságának jobban esett az utóbbinak engedni: No, nem olyan sürgetés a dolog, majd, ha hazamegyek szabadságra... Átvillant a fején Biom intő szava is: „Nem mondhatod, hogy ezt megteszem, azt nem, de azért ki akarod venni részed minden előnyből. Nem, fiacskám, igy nem fogod sokra vinni.“ Újra nyugtalan lett, rossz sejtelmek gyötörték, sietve biggyesztette levele végére: „Mondjátok meg Mariénak, hogy szeretettel gondolok reá, nem felejtettem} el“. Kissé megkönnyebbült, úgy érezte, minden tőle telhetőt megtett, hogy megőrizze a lányt magának. De azért csak nem tudott megszabadulni lelkiisme- retfurdalásaitól. A nagy távolságra gondolt, mely hazájától elválasztja-és balsejtelmek szorongatták. Nincs más reménysége: hinni kell, hogy majd csak megsegíti Isten. A Biblia, — igen... olvasgatni fogja mégis. Nem is tudja, hová tette; meg kell kérdeni Ásminaht, talán ő rakta el valahová. Ö bizonyosan tudni fogja, mindent számon tart, mindent megtalál. Gyakran fordult hozzá: „Asminah, az a sárga boríték... Asminah, volt valahol egy hosszúkás alakú levél, nagy fekete hetükkel...“ Asminah ilyenkor figyelmesen ránézett, majd behozott valami nagv dobozi, tele mindenféle lim-lommal. Gondterhesen kotorászott benne: „Ezt gondolja talán Tuan?“ Persze, hogy az volt, amit Pieter keresett. „Igen, igen, ez az, köszönöm, Asminah“. Az asszony gondosan újra elrakta a dobozt. Ami a Tuané, az a ház uráé és ami a ház uráé, jól meg kell őrizni azt. Asminah már jól ismerte a Tuanokat. Hónapokig hevertetnek valamit, dobálják ide-oda, rá sem néznek, de egész biztos, hogy jön majd egy nap, amikor káromkodva csapkodnak mindent, mert nem találnak valamit, amire éppen akkor van szükségük. Pieter lustán kinyujtózott. „Egyelőre hagyjuk csak a Bibliát.“ Nagyot ásított. „Majd egyszer, ha hazamegyek Európába szabadságra, elmegyek a lem plomba.“ Asminah jött be. Az ebéd elkészült. Együtt ettek, majd bevonultak a hálószobába, leheveredtek. Ma ráérnek, nincs tong-tong, nincs Knechtmans, nincs \an der Steeg. Egymás mellett feküdtek és beszél gettek. Pieter mesélt munkájáról, a kulikról, az asz szony tanácsokat adott, hogyan kelt bánni ezzel, meg azzal a kulival. Beszámolt, mit hallott a faluban. Mindig csak a jelenről beszéltek, a múlt, korábbi éle lük soha nem szerepelt beszélgetéseikben. Mit is mondhatnának egymásnak arröL? Asminah valahol a város mellett, egy benszülötl faluban született, apja már régen meghalt, anyja még él és van egy húga is, aki szintén házvezetőnő valahol. Pietert ezek az. emberek nem érdekelték; benszülöttek, nem számi lanak embernek. Asminah számára pedig Pieter hoz /átartozói idegen, feliéi emberek, messze, nagyon messze, valahol egv távoii világban étnek, jóformán elképzelni sem tudta, milyen lehet az a világ Ha Pieter néha megpróbálkozott, hogy lefesse előtti a fehérek világát, csak elbámult: „Befagynak a folyók ' Oh? No de ilyet! Hát a jeget nemcsak a gyárakban készítik?“ Nagyon furcsa, elképzelhetetlen világ le hetett az, halvány fogalmat sem tudott magának alkotni róla. És azután mi is az a múlt, minek azzal foglalkozni? Meg a jövővel? A jövőt sohasem képzelte messzebbre, mint a hónap vége, mikor majd ki fogja fizetni a boltban a számlát, mikor a Tuan uj ruhát fog csináltatni, mikor a kínai suszter leszállítja a két pár fehér cipót, amit akkorra ígért. És, ha már nagyon előre nézett, maga elé képzelte Uj Évüket. Akkor talán majd Pasman is kap egy uj turbánt és ő is elmehet két nap szabadságra, hogy meglátogassa anyját. Talán nem a ma a legfontosabb?.. Mirevaló eltűnődni múlton, jövendőn?. . így feküdtek békésen egymás mellett. Övék az egész nap. Pieter az asszony leje alá dugta karját, közelebb vonta magához. Lassanként már oda sem figyelt Vsminah beszédjére, szeme rátapadt az asszony puha nyakára, a sarong alatt feszülő kerek csípőjére, félig felemelt karja, alatt kecsesen ivelő hónaljára. Hirtelen odahajolt, belecsókolt az izgató hajtásba. Az asszony a váratlan csóktól esiklondósan felkacagott, elhallgatott és közelebb simult hozzá. Csend tett, egyikük sem gondolt már a jövőre... Elaludtak. A nap égetőn tűzött a kis ház bádogfedelérc. A mély, kék ég alatt remegett az izzó levegő. Vakítóan ragyogott a fehér kavics ut. Halotti csend borult, az erdőre, mozdulatlanul álltak a sötét, zöld faóriások. Semmi sem rezzen, hangot sem hallani. Minden pihen, minden mély álomba szédül. Az égen ködösen úszik a nap sötétsárga golyója, sugarai perzselve tűznek le a földre, minden életet megbénítva. Azután az erdő felől keskeny árnyék csúszik a földre, lassan terjed az ut felé. Már-már eléri a házat. Valahol szellő kél, lágyan zizzennek a falevelek. Pasman felébred, hangosat ásit, felül, megvakarja fejebubját, még egy rövidet ásit, ránt egyet nadrágján, bebotorkál a konyhába, tüzet rak, majd becsoszog a házba, felhúzza a napellenzőket. Megmozdulnak a tyúkok is, kilépdelnek a kis szobából, melyet Asminah tyúkólnak rendezett be. Monnet megcsörrenti láncát, rárikkant a tyúkokra. Merah, a poni felhorkan, mert Pasman éppen hozzálát a csutakoláshoz. Bent a házban \sm,inah ébred fel hamarább. Óvatosan kisurran az ágyból, lábujjhegyen bemegy a fürdőszobába. Pieter félálomban hallja a fürdővíz locsogását. Ó is ébredezik már, feje kábult a mély álomtól, keze-lába ólomsullyal marasztalja az ágyban. Félszemmel nézi, mint öltözik Asminah. .Szorosan simuló szoknyáját erőlködve gombolja be, kendőt köt csípője köré, a szekrényhez megy, tiszra kabátkát. vesz ki, felveszi, három füvei megerősíti. „Miért nem veszed fel egyszer a szép kabátkádat, Asminah, miért nem tűzöd be aranytűdet?“ „Vendégek jönnek estére, Tuan?“ „Nem... de, hát a kedvemért is kicsinosíthatod magad egyszer...“ Asminah hajkefét vesz elő és hosszú fekete haját keféli. „A szép kabátot és az arany melltüt nem veszem fel akármikor. Ha sokszor látja rajtam Tuan, már észre se veszi a különbséget. Az unalmas lenne Tuan . Jó az, ha a férfi néha azt gondolja: Nézd már. milyen szép ez az asszony ma!“ Pieter nevetni szeretett volna ezen a magyarázaton. Majdnem azt mondta: „Ugyan, bolond beszéd. Ha az ember szeret egy asszonyt, tetszik neki mindenhogyan“, De csak ásított egy nagyot és odasandi- tott Asminah felé, aki ügyes kézmozdulattal kis kontyba csavarta haját és tarkója fölött ezüsthnj- tiit tűzött kontyába. Kevés rizsport szórt arcára és Iá gyan eldörzsölte. Minden mozdulatánál hallani lehetett a merev szoknya súrolását, a szoba lassan meglelt édes parfümszagával és még sokáig lebegett ott az illat, azután is mikor már kiment. Pieter hallotta papucsa koppanásait, kulcsai összecsendültek, majd felcsattant hangja, mikor Pasmanra támadt: „Lusta disznó! Már megint elaludtad az időit Miért ierni tetted fel a teavizet?“ (Folytatjuk.) Ma síiért akar, hirdessen is EiSenzél-ben! ^ i .1 a* h * i ^ 1 v A-
