Ellenzék, 1936. február (57. évfolyam, 25-49. szám)
1936-02-02 / 26. szám
1936 ióbraár 2. mmmmsammsssmm ELLENZÉK KOSZTOLÁNYI DEZSŐ VER — NOVELLA. — Aki még nem szeret senkit és semmit — mag gór (ízt a nekünk Esti Kornél — annak rendben a szénája, annak sohase gyűlhet meg a baja törvénnyel, a hatóságokkal, az nyugodtan aludhat, mert az életben efféle személytelen területenkívüliséget, közönyt és érdektelenséget élvez. De mihelyt szeretünk valakit, vagy valamit, ha csak egy ritka külföldi bélyeget vagy egy madarat is, akkor a döntö kapcsolatok olyan hálózatába bonyolódunk, hogy egyszerre elveszítjük nyugalmunkat, akkor már küzdeniink kell az emberekkel, akkor arra a harctérre kerülünle, ahol halált adunk és halált kapunk. Ezt az átlátszó, de becses igazságot, mint annyi más mindent Párisban tanultam meg először. Nagyon fiatalon vetődtem a Szajna partjára. Az első héten megismerkedtem a bal parttal, a Szent Mihály Útja gesztenyefáival, a Szent Jakab utcával, a Luxemburgként el, azzal az idilli városnegyeddel, melyen szinte a tizenhetedik század egyházi és polgári békéje lebeg. Reggelenként egy kávémérésben feketét kortyoltam s vajaskiflit haraptam hozzá. Aztán a régi könyvtárak történelmi csöndjébe vonultam. Minden nap elém raktak nehány kiló bölcsességet és költészetet a viaszos vászonnal vont munkaasztalra. Este zöld állólámpa sugárzott kócos fejemre. Úgy éltem itt, védetten és boldogan, mint holmi gyer- mekszobában, az édesanyám köténye mellett. Nemsokára azonban találkoztam Violával. Megszerettük egymást. Viola tizenkilenc éves volt, én huszonhárom. Nem kellett bujdosnunk. Az egész város a miénk volt, minden utcapad és közkert. Páris évszázados hagyományúik £ £ fS B £ ELLEM NEVPALGINE JURIST nak hódolva tapintatosan lesüli szemét a csókolózók előtt, mint valami szemérmes óriás. Azok szégyenkeznek itt, akik magukra maradnak, a vének és ruták, akik nem szeretnek senkit, az ifjúság pedig az élet jogán, gyöngéd és bölcs oltalom alatt mindenütt nyíltan ölelkezhet, kávéházakban, tündöklőén kivilágított földalatti villamosokban s a tárlatok ünnepélyes megnyitásán is, mig a közoktatásügyi miniszter frakkban és kürtőkalapban jobb ügyhöz méltó buzgalommal olvassa egy papírlapról formás és zörgő szólamait. Mi mégis ösztönösen kerestük a magányt. Menekültünk az emberek elöl. Órákig bolyongtunk, hogy igazán egyedül lehessünk, ismeretlen városrészekben, idegen emberek és boltok között, valahol a kültelken, a liget táján. Egy deres decemberi délután is igy sétáltunk az elhagyott téli erdőben egymás karján. A köd leeresztette sürü, neszfogó függönyeit. Egy fatörzsbe kapaszkodtunk s ájult szájunk egymásra áléit. Egyre mélyebben és mélyebben jutottunk be az erdőbe, mint ártatlan, mit se tudó gyermekek. Csönd volt. Varjak húztak át felettünk. Később füttyöket hallottunk, hosszú füttyöket, melyek innen és túl felelgettek egymásnak. A fa- törzsek mögött néha egy-egy alakot pillantottunk meg, sapkában, vörös nyak- bavető kendövei. Ekkor ocsúdtunk arra, hogy már körülkerítettek bennünket az apacsok, akik itt leselkednek s hurcsze- riien fejlődnek föl, hogy a szerelmes pároktól, mint a részeg emberektől, elrabolják télikabátjukat vagy élei ükét, amint lehet, aztán vérbefagyva otthagyják az áldozatokat, aki lenek meztelen holttestét a rendőrség nehány nap múlva a Szajna partján teszi ki közszemlére, egy tüköroldal; mögött. Hatalmasan megriadtunk. A füttyök lenn és fönn tovább sivalkodtak, élesen, mint a hegyes kések, légy más kezét szorongatva, futásnak eredtünk. Egy tisztásra értünk. Ott már láttunk egy gázlámpát. A gázlámpa alatt állt a rendőr. Szivünk még viharosan dobogott, de föllélegeztünk. A rendőr felé igyekeztünk. Az a gázlámpa fényében rám nézeti, figyelmesen félrevont s mosolyogva közölte velem, hogy véres az arcom. Violára tekintettem. Az ö arca is véres volt. Reszketve nézegettük magunkat egy kézitükörben. Szájunk a csókolózás közben kirepedt és vérzett. Csak most kezdtünk el igazán félni a ködben, a barátságtalan, cirmos, téli alkonyaiban. Mi, akik azt imént még attól tartottunk, hogy meggyilkolnak bennünket, zsebkendőnkéi vért töröltünk le magunkról. Ebben a baljós riadalomban pedig egyszerre megértettük, hogy vége gyermekkorunknak, vége minden rendnek és biztonságnak, mert immár szeretünk és a legvégzetesebb dolgok közé kerültünk. Igen, barátjaim — fejezte be történetét Esti Kornél —, azóta tudom, ebből a jelképes, kis gyermek-kalandból, hogy a szeretet, bármily enyhe és sugárzó is a neve, fölöttébb közel van a pusztításhoz és vérhez s ölelni majdnem annyit jelent, mint ölni. A flig!C«î/wS szavatoltan selye mfinomságu és nagy mugbi/Jmtóságn Ä nagymama látta Izéi Fánit Irta: MÓRICZ ZSIOMOND Egyedül voltam kint a kertben. Csak a nagy fáradtságom és a téli csönd voltak velem. A kertészné főzött jó barna leveseket és szines csirkepaprikásokat. Azt mondom egyszer neki: — Mondja Balog néni, nem lehet itt köleskását kapni? — Kölest?... — s elfintorította az arcát. — Lehet. — Miért? Maga nem szereti? — Én meg nem enném. Ajaj, eccer beteg lettem tőle gyermekkoromba, én a világért a számba nem venném. — Nahát azt főzzön nekem. — És hogy főzzem? — Kétféleképpen is szeretem. Friss szalonna-tepertővel, jó zsírosán és hidegen, cukorral, tejben főzve. Köleskása porcukorral. Az jó. Másnap hoz két nagy porcellántá- nyérral. Mind a kettőt egyszerre. Mikor látja, hogy örülök neki, megáll' s azt mondja: — tetszik tudni, ki szerette ezt nagyon?... A nagymamám. — No látja. — Hát ő még béresasszony volt, tanyán élt, a Fuchs-tanván, Somogybán. Az nagyon szerette, de én már hamar elkerültem hazulról, hát nem voltam kételen vele, hogy ezt egyem. Sokan voltak otthon, sok gyermek, hát nekem korán kellett hazulról elmenni! Kilencéves koromba mentem szolgálni... De a nagymamám nagyon szerette, mert ezt evei! Izéi Fáni, mikor látta. — Kicsoda? Én meg nem mondom, úgy hívták, hogy Izéi Fáni... — és nagyon nevetett. Még el is takarta a száját neveltében. — Ki volt az? — Valami hires táncosné. Mert tetszik tudni, a Fuchs-tanya azelőtt a Vil lányi grófé volt és egy régi Villányi uraság szerelmes volt ebbe a Fániba és mikor Pestre jött, a nagymama apja parádéskocsis volt a gróf urnái s vele jött el négylovas hinten. — Mikor volt ez? — Ő, a jó ég tudja, valamikor régen. Akkor még a nagymama csak hétéves volt. Most halt meg szegény, a háború előtt egy pár évvel, hetvenéves korában. — Beszéljen csak róla. — A nagymama hires táncos volt. Még asszony korába is, ha lakodalom volt, mindig kellett neki táncolni. Még hetvenéves korában is ugyan megfor- gott, de már csak egy-egy kis fordulót. Én is láttam- táncolni, nagyon fürge volt. Még tapsoltak is, ha táncolt. Osz- tán a gróf ur odaajándékozta a négyes* fogatot a Fámnak. De még nemcsak a fogatot, hanem a kocsist is. Bizony, az még a jobbágy időkbe vót. Mikor robot volt, meg dézma. — Mondja csak, mondja. — Hát igen, öregapám azt mondta, hogy Ő nem megy el a Fánival. Neki felesége van, meg gyermeke. Nem tudom, hogy vót, biztosan a Fáni se kívánt ilyet. Akkor azt mondja a gróf ur, hogy akkor a kislányát adja neki emlékül. Mán az öregapám kislányát, aki az én nagyanyám lett. Mer a mán hétéves korában úgy táncolt, hogy csoda. Ott is volt, mert a gróf ur felvitte a gyermeket is Pestre. Már biztosan azért, hogy elajándékozza. — Látta a maga nagyanyja táncolni azt a Fánit? — Nem, mert mikor ott ácsorogtak az angolnál, a svalizsér még el is kergette őket. — Mikor született a maga nagyanyja? — Azt nem tudom. — Megmondjam? 1837-ben. ABRIS ÉS MOZSI, VAGY HOGY IGAZSÁGOSAK LEGYÜNK: MÓZSI ÉS ÁBRIS — Irta és a Kölcsey* körben felolvasta: GRÓF BÁNFFY MIKLÓS — Mert ez nagyon igazságos töri énét. Azzal kezdődik, hogy Abriss fölkeresi Mózsit, de semmi különbségiét sem tanuc, ha Mózsi menne el Ábrishoz és ha, amit itt az egyik mond, azt a -másik mondaná. Azért mégis éppen úgy kezdődne, úgy folytatódna és úgy végződne, ahogy most. Ezért olyan nagyon igazságos történet ez. Festők mindketten. Műterme van mindé- niknek. Igaz, hogy igen-igen messze egymástól. Az -egyiké Budán van, az Ybl-téren, a másiké a -Külső Kerepesi-utón. Hogy melyiké itt s hogy melyiké ott, az egészen mindegy. Ez is -osak azért fontos, mert ez az okai hagy bár földiek, de csak nagy ritkán találkoznak. Csupán csak akkor, ha valamelyik a nyakába veszi a világot és a másikat fölkeresi. Tudnivaló dolog, hogy a műtereimben a festő fest. De nem kell azt hinni, hogy mindig fest. Ó, nem! Némelykor, sőt gyakran- sőt legtöbbször pipázik. Pipázik elmélyedve, vagy elmélyed pipázva-. Festőnél igy is kell, hogy az legyen. Egészen m-ás -a szobrász. Az mintázhat egész nap. Vagy kalapálhat követ egész nap. Gyúrja az agyagot, felcsapja oda, ahová gondolja, aztán meg leszedi, ahol fölösleges. Inkább testi munka a szobrászé — igy tudja azt minden festő —, akár a vályog vetőé, vagy a kubikusé, vagy a kőfaragóé. Ott horpadás van — hát ott kihor- pasztja, — ott meg dóm borod ás, — hát ott msegdomboritja. Ez az egész. Gondolkodni nem kell. Elmélyedni sem kell. Milyen más a festés! Az szellemi munka. Ahhoz lelki előkészület kell. Koncentráció. Ez az! Ez jó szó! Koncentráció! Ez kell! Az a 'kis festék, amit fölken az ember a vászonra, az mellékes csekélység. Még mellékesebb volna, ha nem volna olyan drága. Fő a lélek. Azért kell elmélyedni nagyon sokat és festeni mentői! kevesebbet. Akkor lesz: tömör. Tömör! És- ez a fő! A tömörségi! Ebből látszik meg mindjárt, hogy Ábris is, Mózsi is igazi, vérbeli festők. Nagyon sokat mélyednek el a műtermükben. Sokkal többet, mint -amennyit festenek. Mindig otthon vannak; a művészi ihletet várják. Ezekből- világos már, hogy igen nagy dolog, fontos, nevezetes, ha valamelyik kiszakítja magát a nehéz munkájától1 és elmegy a másikhoz. Annak nagyon nagy oka van. így van ez ma is. Ábris belép Mózsi műtermébe. Nem kopog. Nem csenget. Nyitva van az ajtó. Mózsi, hát itthon van. Beleszi az ajtót gondosan. Kalapját, kabátját a fogasra akasztja az ajtótól jobbra, azután majdnem lábujjhegyen eknegy addig fáz áldivóny szalmazsákig, melyen egy aiperasa áfezőnyeg az ingyenes áknodellre vár. Az pedig ritka madár! — Most sincs senki rajta. Leül szó nélkül, meift tudja, hogy Mózsi dolgozik. Nem szabad megzavarni, mert lelkileg dolgozik. Úgy, ahogy ő órahosszat szokott abban az egyetlen, kissé félreiik, mély karosszékben hátradőlve, ott a műterem ablaka árnyékában. És most következik a párbeszéd. De a szó kevés, a gondolat meg sok. Ezért mi elmondjuk sürgöny-stiiusban, mit gondol mmdegyik, mielőtt szól ós hiteles pontossággal minden legkisebb -szór, amit kiejt, kiejt olyan nagy megfontolással, hogy egy-egy perc '.s eltelik, mig egyik ige a másikait követi. ABRIS (elgondolja): „Most -megint idejöttem. Kihez jönnék, ha nem Mózsihoz, aki föl dim. A szentgyörgyi gimnáziumban is együtt jártunk.“ — Végiggondolja a közös tanáraik sorát, a latinista pocakos volt, a matematikus kancsal, stb. így Végigmus- tráija mindegyiket. Visszaemlékszik a vasárnapi kószálásokra, madárfészekkeresésre, iskolakerülésre. Sikerük és sikerű lettlen igazoló hazugságokra, nem mindig örvendetes eredményeikkel együtt. -.Természetes hát, ha Mózsihoz jövök, mikor fontos dolgom akad.“ E gondolatsor végére érve, megállapítja magában azt a közérvényü kötelességet, miszerint az kel® köszönjön elsőben, aki belép valahová. Ezért most már tizenöt perc múltán, jól megválogatva a szavakat, megszólal: — Jó... napot.-. Mózsi! MÓZSI (eddig tényleg elmélyedt. Lelkileg előkészült. Talán behunyt szemmed. De az már nem bizonyos, mert a karasszék hát- . -tál van -a világosságinak. ,,It-t van Ábris, — gondolja fölébredve az elmélyedésből —, régi pajtás, földim. Ha idejött, biztosan kell neki valami. Ha nagyon kell, meg is teszem neki, mert jóemberem.“ Most részletesen végiggondolja, hányszor segítette ki, hányszor adott festéket kölcsön, nagy mázoló ecsetet is, szegfüolajac is egyszer. Vissza is kapta becsülettel, bár olykor veszekedni kellett érte és csak egyszer volt kára belőle, mikor kisebb kármán festéktubust kapott vissza, minit amilyen az volt, amit ő adott neki. Igaz, hogy neon volt egészen tele, amit ő adott neki, tehát lehetne vitatni... És végigsorakoznak képzeletében az összes érvek, pro- és kontra. — Most is- biztosan valami festéket fog kérni —, gondolja. Ezután megállapítja, hogy felelni kellene a köszöntésre. Tehát, vagy öt perc múltával kimondja): — Szervusz... Ábris! ÁBRIS (még jó ideig hallgatva iil nagy mereven. Meg kellene, hogy mondja, miért jött, mert végre is, ha az ember nem mondja, a másik ki nem találhatja, pláne, ha olyan váratlan dolog kell, mint ami neki kéne. Jobb szerette volna, ha Mózsi kezdené. Ha például nem azt mondta volna: ,,Szervusz, Ábris“, hanem azt: „Mi kell neked, Ábris“, — akkor könnyebb volna megmondani mert nem olyan dolog ez, mintha festéket kéme kölcsön, még annál is na* gyobb, -annál a kármin tub- - s, mely pedig a legdrágább festék. De iu ez már igy van és Mózsi kérdéssel nem végit rajta, hát üiába! ő kell, hogy kezdje. Még pedig legjobb lesz, nagy óvatosan közeledni a dologhoz, hogy a másik lássa, milyen fontos ez és hogy nemcsak úgy bolondjába jött ide szivességet kérni — mindezeket vagv tíz rövid perc alatt végigfontolgatván, kiejti végre):
